361/B/1997. AB határozat
361/B/1997. AB határozat*
2005.04.30.
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványok alapján indult eljárásban meghozta az alábbi
határozatot:
1. Az Alkotmánybíróság a közműves ivóvízellátásról és a közműves szennyvízelvezetésről szóló 38/1995. (IV. 5.) Korm. rendelet 17. § (2) és (5) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványokat elutasítja.
2. Az Alkotmánybíróság a közműves ivóvízellátásról és a közműves szennyvízelvezetésről szóló 38/1995. (IV. 5.) Korm. rendelet 17. § (3) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítvány tárgyában az eljárást megszünteti.
3. Az Alkotmánybíróság a közműves ivóvízellátásról és a közműves szennyvízelvezetésről szóló 38/1995. (IV. 5.) Korm. rendelet 10. §-a (1) bekezdésének értelmezésére irányuló indítványt visszautasítja.
Indokolás
I.
1. Az Alkotmánybírósághoz több indítvány érkezett, amely a közműves ivóvízellátásról és a közműves szennyvízelvezetésről szóló 38/1995. (IV. 5.) Korm. rendelet (a továbbiakban: R.) 17. §-a (2), (3) és (5) bekezdése tekintetében az alkotmányellenesség megállapítását és a megsemmisítést kezdeményezte. Az indítványozók az Alkotmány 9. §-ának (1) és (2) bekezdésére, 35. §-ának (2) bekezdésére, valamint 70/A. §-ának (1) bekezdésére hivatkoztak. Az egyik indítványozó azt kérte, hogy az Alkotmánybíróság írja meg véleményét az R. 10. §-ának (1) bekezdéséről.
Az Alkotmánybíróság az indítványokat egyesítette, és egy eljárásban bírálta el.
Az R. 17. §-a (3) és (5) bekezdésének szövege az indítványok beadását követően módosult, de a módosítás az indítványozók által kifogásolt jogi szabályozást nem érintette. Az Alkotmánybíróság – állandó gyakorlatának megfelelően – a támadott jogszabályokat az elbíráláskor hatályos szöveg alapján vizsgálta.
2. Az Alkotmánybíróság az indítványok elbírálásánál a következő jogszabályokat vizsgálta:
Az Alkotmány rendelkezései:
"9. § (1) Magyarország gazdasága olyan piacgazdaság, amelyben a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogú és egyenlő védelemben részesül.
(2) A Magyar Köztársaság elismeri és támogatja a vállalkozás jogát és a gazdasági verseny szabadságát."
"35. § (2) A Kormány a maga feladatkörében rendeleteket bocsát ki, és határozatokat hoz. Ezeket a miniszterelnök írja alá. A Kormány rendelete és határozata törvénnyel nem lehet ellentétes. A Kormány rendeleteit a hivatalos lapban ki kell hirdetni."
"70/A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül."
Az R. rendelkezései:
"17. § (2) A vízdíjelszámolás alapjául szolgáló vízmérők és a leszerelésüket megakadályozó zárak sértetlen megőrzéséért és védelméért a fogyasztó felelős, és a neki felróható okból megrongálódott vagy elveszett vízmérő javításának, pótlásának, szerelésének, továbbá hitelesítésének költségeit köteles a szolgáltatónak megtéríteni.
(3) Az ingatlanon fogyasztott víz mennyisége szempontjából a bekötési vízmérő az irányadó. A bekötési vízmérő és az elkülönített vízhasználatokat mérő mellékvízmérők mérési különbözetéből megállapított fogyasztási különbözetet a bekötési vízmérő szerinti fogyasztó köteles megfizetni a szolgáltatónak; a szolgáltatót pedig tájékoztatja az épületen belüli belső elszámolás módjáról.
(...)
(5) A házi vízvezeték – a fogyasztó által nem ellenőrizhető vagy nem karbantartható helyen történő – rejtett meghibásodása esetén a vízfogyasztást az árjogszabályok szerinti átalány alapján kell megállapítani."
III.
Az indítványok megalapozatlanok.
1. Az indítványok egy része az R. vízórával és vízfogyasztással kapcsolatos rendelkezéseit támadta.
Az egyik indítványozó azt kérte, hogy az Alkotmánybíróság semmisítse meg az R. 17. §-ának (2) és (3) bekezdését az Alkotmány 70/A. §-ának (1) bekezdése alapján. Az R. 17. §-ának (2) bekezdését azért támadta, mert ez a rendelkezés alap nélkül hárítja a felelősséget a lakás tulajdonosára a közterületre telepített vízmérőakna védelméért. A 17. § (3) bekezdéssel szemben pedig az volt a kifogása, hogy a rendelkezés – a szakaszoló órák hiányában – a családi ház tulajdonosát gyanúsítja a vízlopással.
Egy másik indítványozó az R. 17. §-a (5) bekezdésének megsemmisítését kérte. Álláspontja szerint a szolgáltatási ponton a víz a fogyasztó részére átadásra kerül és ezért a díjfizetési kötelezettségnek az ott átadott vízmennyiséghez kellene igazodnia. Ha a szolgáltatási pont után következik be csőtörés, akkor a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) szerint a tulajdonosnak kellene a kárveszélyt viselni. Ezzel ellentétes az R. 17. §-ának (5) bekezdése, amely a házi vízvezeték fogyasztónak fel nem róható meghibásodása esetén csak átalánydíj fizetését írja elő. Véleménye szerint ellentétes ez a szabály a szolgáltatás és ellenszolgáltatás egyenértékűségének a Ptk. 201. §-a (1) bekezdésében meghatározott elvével, továbbá az árak szabályozásáról szóló törvény rendelkezéseivel. Az Alkotmány szabályának megjelölése nélkül sérelmesnek tartotta azt is, hogy az R. a korábban létrejött szerződéses viszonyok tartalmát megváltoztatta, a korábbi jogszabály ugyanis a támadott rendelkezést nem tartalmazta, tehát visszaható hatályú szabályozásról van szó. Az indítványozó ezért a támadott szabályt ellentétesnek tartja az Alkotmány 35. §-ának (2) bekezdésével. Hivatkozott továbbá az Alkotmány 9. §-ának megsértésére is, mert az R. rendelkezése a közművagyon tulajdonosa terhére hátrányos megkülönböztetést tartalmaz.
Az Alkotmánybíróság az R. és a Ptk. egyes rendelkezéseinek eltérését, és az Alkotmány 35. §-ának vélt sérelmét a 365/B/1999. AB határozatban vizsgálta (ABH 2002, 1448.). Abban az ügyben azonban sem az R. támadott szabálya, sem a Ptk. tárgyalt rendelkezése nem volt azonos a jelen ügy indítványozója által megjelölttel. Ezért nincs szó ítélt dologról.
2. Az indítványokban felhozott kifogások vizsgálata szükségessé teszi annak tisztázását, hogyan illeszkedik a közműves ivóvízellátás jogi szabályozása a jogrendszerbe.
a) Az R. bevezető sorai kimondják, hogy a rendeletet a Kormány a vízügyről szóló 1964. évi IV. törvény (a továbbiakban: régiVt.) 46. §-ában megfogalmazott felhatalmazás alapján bocsátotta ki. Az R. kihirdetése 1995. április 5-én történt. A vízgazdálkodásról szóló 1995. évi LVII. törvényt (a továbbiakban: újVt.) valamivel később fogadta el az Országgyűlés; e törvény kihirdetésére 1995. június 23-án került sor. Az újVt. alapján nem történt meg az R. hatályon kívül helyezése.
b) A régiVt. Országgyűlés elé terjesztett javaslatának miniszteri indokolása a szabályozás alapvető új elemének jelölte meg azt a gondolatot, hogy "a víz korlátozott mértékben rendelkezésre álló természeti kincs, amellyel a társadalom érdekében tervszerű készletgazdálkodást kell folytatni". A 41. § (1) bekezdése ezzel összhangban mondja ki, hogy az egységes vízügyi igazgatás körébe tartozik – egyebek mellett – a vizek tervszerű hasznosításáról való gondoskodás, és a vízilétesítmények üzemeltetésének szabályozása, szakirányítása és ellenőrzése. A 41. § (3) bekezdése szerint jogszabályban meghatározott vízügyi feladatokat a tanácsok láttak el.
A régiVt. több szabálya előírta, hogy a vízgazdálkodás és árvízvédelem körében mindenkit tűrési kötelezettség terhel tulajdona tárgyának igénybevételére – egyes esetekben kártalanítás nélkül, más esetekben kártalanítás mellett. A törvény 35. §-a a kártalanítás eseteire mondta ki, hogy a kártalanítás módja és mértéke tekintetében a polgári jognak a kártérítésre vonatkozó szabályait kell megfelelően alkalmazni. Erre a körre írta elő a törvény, hogy a jogvitákról bíróság határoz.
A régi Vt.-nek a 41. §-ához kapcsolódott a vízügyről szóló 1964. évi IV. törvény végrehajtásáról szóló 32/1964. (XII. 13.) Korm. rendelet a 95. §-a, amely az (1) bekezdés a) pontjában a tanács illetékes szakigazgatási szervének feladataként határozta meg a községi (városi) vízellátást. A (4) bekezdés szerint a tanácsok az (1) bekezdésben meghatározott feladat ellátására vállalatot létesíthettek. A vízellátás kérdéseit tanácsrendeletek szabályozták, amelyeknek alapját a közműves vízellátás és a közműves csatornázás szabályainak kiadásáról szóló 27/1975. (X. 30.) MT rendeletnek a közműves vízellátás szabályzatáról szóló 1. sz. melléklete (a továbbiakban: Szabályzat) tartalmazta.
A Szabályzat hatálya kiterjedt az ivóvíz szolgáltatására, a vízkészlet elosztásával, felhasználásával kapcsolatos jogokra és kötelezettségekre (1. §). A Szabályzat 40. §-ának (1) bekezdése szerint a szolgáltató vállalat és a fogyasztó között a Szabályzat alkalmazásából eredő vitákban a szakigazgatási szerv döntött az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló 1957. évi IV. törvény szabályai szerint. Bíróság hatáskörébe – a régiVt. 35. §-ának megfelelően – a kártalanítás, kártérítés kérdései tartoztak. A 39. § kimondta, hogy a vállalat követeléseinek a behajtására (a számlakövetelések kivételével) a polgári jog szabályai az irányadók.
A fenti szabályok azt mutatták, hogy a vízszolgáltatás jogviszonyai általában az államigazgatási jog körébe tartoztak, a polgári jogi szabályok pedig csak azokra az esetekre vonatkoztak, amelyeket a régiVt. és ennek végrehajtására kibocsátott jogszabályok kifejezetten meghatároztak.
c) A Szabályzat 2. §-ának e) és f) pontja határozta meg, hogy a bekötővezeték a közcsőhálózattól a vízmérőt követő 10 cm távolságig terjed, a házi vízvezeték fogalma pedig kiterjed a következőkre: "az ingatlan vízfogyasztását szolgáló, a bekötővezetékhez csatlakozó vízvezeték-hálózat és annak tartozékai (vízmérő elhelyezésére szolgáló akna, vízelosztó, nyomásfokozó berendezés, házi tűzcsap stb.)".
A régiVt. 10. §-a kimondta: "A vizek és a vízilétesítmények használatáért – a jogszabályban meghatározott esetekben – díj felszámításának van helye." A Szabályzat 30. §-ának (1) bekezdése szerint a fogyasztott vízmennyiséget vízmérővel kell meghatározni, de ha erre nincs lehetőség, akkor arányosítás útján vagy átalányban, illetőleg műszaki becsléssel. A 31. § (1) bekezdése megállapítja, hogy a vízmérő sértetlen megőrzéséért az ingatlan tulajdonosa, kezelője (a fogyasztó) felelős; "a neki felróható okból megrongálódott vagy elveszett vízmérő javításának, pótlásának, szerelésének és hitelesítésének költségeit köteles a vállalatnak megfizetni".
d) A Ptk. 1977. évi módosítása beiktatta a 387. § új szabályát, amely a gáz, villamosenergia, víz és egyéb közüzemi szolgáltatások nyújtására vonatkozó szerződésekről szól. A Ptk. szerint tehát a közüzemi szerződések polgári jogi jogviszonynak minősültek. A régiVt. és végrehajtási rendelete ennek ellenére hatályban maradt és nem helyezték hatályon kívül a Szabályzat rendelkezéseit sem. A Szabályzat hatályának megszűnését csak 1995-ben mondta ki az R. 25. §-ának (1) bekezdése. A 25. § (3) bekezdése azt írta elő, hogy a már folyamatosan teljesített szolgáltatásokra szerződést kell kötni, a szerződésre vonatkozó ajánlatot a szolgáltató köteles megküldeni a fogyasztónak. A szerződéses viszony kialakításának folyamatát 1999-ben meghosszabbították.
A rendszerváltozás során a gazdasági rendszer átalakításának egyik fontos szabálya volt az árak megállapításáról szóló 1990. évi LXXXVII. törvény. Ennek a törvénynek a hatósági árakat tartalmazó melléklete feltüntette a közüzemi vízműből szolgáltatott ivóvíz díját is és az ármeghatározást miniszteri hatáskörbe utalta.
e) A fentiek alapján az állapítható meg, hogy
– az R. kibocsátására törvényi felhatalmazás alapján került sor,
– az R. támadott szabályainak tartalma a korábbi Szabályzat rendelkezéseire épült, általában nem volt szó új helyzetről,
– az R. szabályai később megkötendő szerződések révén érvényesültek,
– az R. a régiVt.-ben adott felhatalmazásra hivatkozva került kibocsátásra, a régiVt. pedig a polgári jog szabályainak alkalmazását csak néhány kérdésben írta elő; az R. szabályai tehát törvényi rendelkezések végrehajtási körében – a törvény megoldásához igazodva – tértek el a Ptk. rendelkezéseitől.
Az R. a régiVt. alapján határozta meg a fogyasztó és a szolgáltató egyes jogait és kötelezettségeit, így azt, hogy az árszabályokban meghatározott díjat a vízmérőn mért vízmennyiség után kell fizetni. Ettől eltérő rendelkezést írt elő arra az esetre, ha a vízmérő nem működött, vagy ha a házi vízvezeték meghibásodott. Ilyenkor érvényesül az átalányfizetés, ami a hiba következményeinek a felek között történő megosztását jelenti és ez a megoldás a törvényi felhatalmazásra is tekintettel sem a Ptk., sem az árak szabályozásáról szóló törvény rendelkezéseit nem sérti.
Az R. támadott szabályai mindezek alapján nem ellentétesek az Alkotmány 35. §-ának (2) bekezdésével.
Az alkotmányellenesség vizsgált kérdésétől különböző probléma, hogy az újVt. Országgyűlés előtt lévő javaslatának ismeretében az R. már a szolgáltató és a fogyasztó szerződéses viszonyára való áttérés szabályait is tartalmazta és a régiVt.-hez képest kibővítette a polgári jog szabályainak alkalmazási körét.
3. Az R. támadott 17. §-ának (2) bekezdése (a vízmérők rongálódásáért való felelősség) és az Alkotmány 70/A. §-ának (1) bekezdése (diszkrimináció tilalma) között nincs alkotmányjogilag értékelhető összefüggés.
4. Az egyik indítványozó arra is hivatkozott, hogy az R. 17. §-ának (5) bekezdése ellentétes az Alkotmány 9. §-ával. Az Alkotmánybíróság korábbi gyakorlatát megerősítve már 1995-ben kifejtette, hogy a piacgazdaságnak az Alkotmány 9. §-a (1) bekezdésében kimondott tétele nem jelent alapjogot, a piacgazdaság sérelmére alkotmányossági kifogás nem alapozható (152/B/1992. AB határozat, ABH 1995, 651, 655.).
A vállalkozásnak az Alkotmány 9. §-a (2) bekezdésében kimondott joga a foglalkozás szabad megválasztásának és folytatásának jogát jelenti [65/1997. (XII. 18.) AB határozat, ABH 1997, 391, 393.]. Az R.-nek az indítványozó által támadott szabálya nem sérti a vállalkozásnak az Alkotmány 9. §-a (2) bekezdésében védett jogát azzal, hogy a vízvezeték meghibásodása esetén átalánydíj megfizetését írja elő.
Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint nem alapjog a versenynek az Alkotmány 9. §-a (2) bekezdésében elismert szabadsága. A versenyszabadság megsértését csak szélsőséges esetben állapítja meg, olyankor, amikor az állami beavatkozás nyilvánvalóan, fogalmilag ellentétes ezzel az államcéllal (818/B/1997. AB határozat, ABH 1998, 759, 761.). Az adott esetben ilyen sérelem nem áll fenn.
Mindezek alapján az Alkotmánybíróság az R. 17. § (2) és (5) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és e rendelkezések megsemmisítésére irányuló indítványokat elutasította.
IV.
1. Az Alkotmánybíróság az R. 17. § (3) bekezdése alkotmányellenességének vizsgálatát az Alkotmány 70/A. §-ával összefüggésben egy másik, korábbi ügyben már elvégezte, és a 724/B/1998. AB határozatával az indítványt elutasította (ABH 2000, 918.). Ezért az Alkotmánybíróság az R. 17. §-ának (3) bekezdése tárgyában az eljárást az Alkotmánybíróság az ideiglenes ügyrendjéről és annak közzétételéről szóló, módosított és egységes szerkezetbe foglalt 3/2001. (XII. 3.) Tü. határozat (a továbbiakban: Ügyrend) 31. §-ának c) pontja alapján megszüntette.
2. Az egyik indítványozó azt kérte, hogy az Alkotmánybíróság értelmezze az R. 10. §-ának (1) bekezdését. Az Alkotmánybíróságáról szóló 1989. évi XXXII. törvény határozza meg, hogy milyen ügyek tartoznak az Alkotmánybíróság hatáskörébe. A törvények értelmezése nem tartozik a felsorolt ügyek közé. Ezért az Alkotmánybíróság az Ügyrend 29. §-ának b) pontja alapján az indítványt visszautasította.
Budapest, 2005. április 25.
Dr. Bagi István s. k., Dr. Erdei Árpád s. k.,
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Harmathy Attila s. k.,
előadó alkotmánybíró
*
A határozat az Alaptörvény 5. pontja alapján hatályát vesztette 2013. április 1. napjával. E rendelkezés nem érinti a határozat által kifejtett joghatásokat.
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás