PK BH 1997/397
PK BH 1997/397
1997.08.01.
Volt házastárs javára tartásdíj megítélésénél a feltételek vizsgálata során jelentőssége van annak is, hogy az igényt érvényesítő volt házastárs az ingatlanát milyen körülmények között ajándékozta a közös nagykorú gyermeküknek [Csjt. 21. §, V. sz. PED; PK 77. sz.].
A peres felek házasságát a bíróság az 1994. november 9-én jogerőre emelkedett ítéletével felbontotta, mert megállapította, hogy a házaséletük - az alperes rendszeressé váló italozása és a felperessel szemben tanúsított esetenkénti tettlegessége miatt - teljesen és helyrehozhatatlanul megromlott. A felperes az életközösség megszűnését követően a volt közös lakást elhagyta és azóta folyamatosan az édesanyjánál lakik, a kétszobás lakóházingatlan pedig az alperes használatában maradt.
A felperes 1972 óta asztmás, 1992 óta pedig hypertonia megbetegedésben szenved, különböző egyéb megbetegedések miatt műtétet hajtottak végre rajta, rendszeres gyógykezelésre szorul, és munkavégzésre nem alkalmas, ezért havi 8100 forint összegű rendszeres szociális járadékban részesül, míg az alperes 1991 januárja óta havi 22 042 forint nyugdíjjal rendelkezik.
Az elsőfokú bíróság az ítéletével arra kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 1995. július 1. napjától kezdődően havi 3000 forint házastársi tartásdíjat. Ítéletének indokolása szerint a felperes a tartásra önhibáján kívül rászorul, hiszen rokkantsága a sorozatos betegségeire, illetve műtéteire vezethető vissza, és a jövedelme a létminimumot sem éri el. Nem fogadta el a bíróság az alperes azon érvelését, mely szerint a felperes a tartásra érdemtelenné vált volna, illetőleg hogy a megállapított tartás az alperes saját létfenntartását veszélyeztetné.
Az elsőfokú ítélet ellen az alperes fellebbezett.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. A másodfokú ítélet indokolása rámutatott arra, hogy a Legfelsőbb Bíróság V. sz. Polgári Elvi Döntésében foglaltak szerint a házasság megszűnését követően a volt házastárstól a tartást érdemtelenség címén akkor kell megvonni, ha szándékosan a másik volt házastárs érdekeit durván sértő magatartást tanúsított, vagy az együttélés szabályait olyan módon és mértékben sértette meg, hogy a társadalmi felfogás szerint a tartási kötelezettség fenntartása (jelen esetben megállapítása) a volt házastársra nézve súlyosan méltánytalannak mutatkozik. Az elsőfokú bíróság a bizonyítási eljárás adatait helyesen mérlegelte, az alperes pedig a fellebbezésében sem hivatkozott olyan felperesi magatartásra, amely az érdemtelenséget megalapozná, vagy a felperes tartásra való rászorultságát megkérdőjelezné. A volt házastársi közös lakást magában foglaló és a felperes tulajdonát képező ingatlannak a közös gyermek részére történt elajándékozása ugyanis az érdemtelenség megállapítására nem ad alapot. A felperes nem kötelezhető arra, hogy a volt közös lakást az alperesnek a tartási kötelezettség alóli mentesülése érdekében értékesítse, de erre az ajándékozás folytán már lehetősége sincs, az alperes pedig a közös lakásra fordított beruházások ellenértéke iránti igényét polgári per útján is érvényesítheti a felperessel szemben. A házasság felbontása tárgyában hozott jogerős ítéletet és annak indokolását az alperes nem fellebbezte meg, ezért az ellenkező bizonyításig az ítéletben foglalt ténymegállapítások a bíróságot kötik, a megállapított tartásdíj-kiegészítés teljesítése után fennmaradó alperesi jövedelem pedig az alperes létfenntartását egyértelműen biztosítja.
A jogerős ítélet ellen - annak megváltoztatása és a kereset elutasítása érdekében - az alperes felülvizsgálati kérelemmel élt. A kérelmét azzal indokolta, hogy a bontóperben hozott ítélet a tényállást tévesen állapította meg, a felperesnek a házasság megromlására okot adó magatartására vonatkozóan felajánlott bizonyítási indítványait a perben eljárt bíróságok elutasították. Hivatkozott arra, hogy a felperes a tartásra nem szorul rá, mert ingatlana elajándékozásával szándékosan vonta el a megélhetésének az alapját, és az ajándék visszakövetelése útján létfenntartása biztosítható lenne, mert az ingatlant eladhatná vagy hasznosíthatná. Előadta, hogy az ajándékozásra "rosszhiszeműen", a különválás után és anélkül került sor, hogy az ő vagyoni igénye kielégítést nyert volna, továbbá hogy a különválást követően a felek közös gyermeke a lakás elhagyására és lakáshasználati díj fizetésére szólította fel őt, majd pert is indított ellene a lakás kiürítése iránt, amelynek hatására az ingatlant ő maga elhagyta, ezért az jelenleg üresen áll. Állította azt is, hogy a felperes a tartásra érdemtelen, és álláspontja szerint a tényállás e részének a felderítése a perben eljárt bíróságokat hivatalból is terhelte volna.
A jogerős ítélet jogszabályt sért, de a döntéshez szükséges tények nem állapíthatók meg.
Egyetértett a Legfelsőbb Bíróság a perben eljárt bíróságok azon jogi álláspontjával, mely szerint a felperes a házastársi tartásra egyértelműen rászorul, és nem tanúsított a házasság fennállása alatt, illetőleg a házasság megszűnése után olyan magatartást, amely miatt az alperes általi tartásra a Legfelsőbb Bíróság V. számú Polgári Elvi Döntése alapján érdemtelenné vált volna, valamint, hogy a megállapított tartás az alperes létfenntartását sem veszélyezteti. Iratellenes az alperes azon érvelése, mely szerint a fellebbezésében a jogerős bontóperi ítéletben megállapított tényállással szemben további bizonyítási indítványt terjesztett volna elő. Az alperes a fellebbezésében csupán állította azt, hogy a házasság - a jogerős bontóperi ítélet indokolásával ellentétben - nem az ő rendszeres italozása és a felperessel szemben tanúsított esetenkénti tettlegessége miatt, hanem a felperes "hibájából" romlott meg, konkrét bizonyítási indítványt azonban sem a fellebbezésében, sem a másodfokú bíróság által megtartott tárgyaláson nem terjesztett elő, sőt mind az első-, mind pedig a másodfokú tárgyalás berekesztése előtt kifejezetten úgy nyilatkozott, hogy további bizonyítási indítványa nincs. A fellebbezéséhez mellékelt írásbeli nyilatkozatok tartalma alkalmatlan arra, hogy a házasság megromlásával kapcsolatos jogerős ítéleti ténymegállapításokat kétségessé tegye.
Megalapozatlan azonban a jogerős ítélet azon ténymegállapítása, mely szerint a felperes a tartásra önhibáján kívül szorul rá. A felperes objektív rászorultsága ugyanis önmagában a tartási igény megalapozottságához nem elegendő. A törvény szövegéből következik, hogy a rászorultságnak a tartást igénylő önhibáján kívül kell fennállnia, így az önhiba a rászorultság körében szubjektív tényezőként vizsgálandó. Az önhiba nem azonosítható a felróhatóságnak a polgári jogi felelősség szabályaiból általánosított fogalmával. Az a tény például, hogy a tartást igénylő a hasznosítható vagyonával nem úgy rendelkezik, hogy az a megélhetését biztosítsa, vagy az állapotához képest nem tesz meg mindent annak érdekében, hogy önálló jövedelemhez jusson, nem jogellenes magatartás, de a jogosult önhibájaként értékelendő, ami a tartási igényét megalapozatlanná teszi. Az önhiba tehát mindig a konkrét eset körülményeihez igazodva, a felekkel szemben érvényesülő elvárások megvalósulásához viszonyítva, de mindkét fél méltányos szempontjait figyelembe véve képezheti a jogi értékelés alapját. A per adatai szerint a peres felek utolsó közös lakása a felperes kizárólagos tulajdonát képező lakóház-ingatlanban volt, amelynek tulajdonjogát a felperes a nagyszüleitől történt öröklés útján szerezte meg, de amelyre a felek az életközösség tartama alatt jelentős összegű közös vagyoni beruházásokat eszközöltek, és a beruházásokhoz felvett OTP-kölcsön egy részét közösen fizették vissza. A felperes az ingatlant - általa is beismerten - a felek közös gyermekének ajándékozta, aki 1994 végén vagy 1995 elején írásban szólította fel az alperest a lakás elhagyására, valamint arra, hogy fizessen neki lakáshasználati díjat, majd pert is indított az alperes ellen a lakás kiürítése iránt. A felperes maga adta elő azt is, hogy 1995 tavaszán az ingatlant - az ajándékozástól függetlenül - értékesíteni kívánta, ez azonban meghiúsult, mert az alperes az ingatlanból való kiköltözést csak azzal a feltétellel vállalta, ha a felperes leánya a vételár fele részét a vagyoni igényének a kielégítéseként a rendelkezésére bocsátja.
A felperes a volt közös lakásból a felek 1993. december 20-án történt végleges különválásakor az alperes felróható magatartása miatt volt kénytelen átmenetileg eltávozni, de oda azóta annak ellenére sem tért vissza, hogy az alperes a lakásból az ellene indított per hatására állítólag végleges jelleggel elköltözött. Az alperes a fellebbezésében - a felülvizsgálati kérelmével ellentétben - még azt állította, hogy a felperes az ingatlant nem a házasság felbontását követően, hanem a házasság fennállása alatt ajándékozta a felek közös gyermekének, de anélkül, hogy az elajándékozás tényét az alperessel közölte volna, továbbá hogy a felek gyermeke a lakást az ajándékozás óta soha sem használta, mert saját tulajdonú lakással rendelkezik, amelyet a peres felek anyagi segítségével vásárolt meg. A perben eljárt bíróságok nem tisztázták azt, hogy az ingatlan felperes általi elajándékozására mikor került sor, továbbá, hogy az ajándékozás a felperes haszonélvezeti jogának az esetleges fenntartása mellett vagy anélkül történt-e, illetőleg, hogy az ajándékozás tényéről az alperes tudott-e, vagy arról a körülmények szerint tudnia kellett-e vagy sem.
A Legfelsőbb Bíróság egyetért a másodfokú bírósággal abban, hogy a felperes tényleges lakásszükségletét szolgáló lakóházingatlan értékesítése az alperes tartási kötelezettség alóli mentesítése érdekében még akkor sem lenne elvárható, ha erre a felperesnek az ingatlan elajándékozásának a hiányában reális lehetősége lenne, továbbá hogy önmagában az ingatlan elajándékozása annak megállapítására sem nyújthat alapot, hogy a felperes a tartásra érdemtelen lenne. A fentebb részletezett körülmények tisztázása nélkül azonban nem lehet megnyugtatóan állást foglalni abban, hogy az ajándékozási szerződés megkötése nem olyan helyzetben történt-e, amikor az ajándékozó felperesnek, illetőleg - amennyiben arra az alperes tudtával került sor - mindkét peres félnek és a megajándékozott gyermeknek is okszerűen számolnia kellett azzal, hogy az ajándékozó felperes a tartásra rövidesen rászorulttá válik, továbbá hogy az alperes az ajándékozás tényébe kifejezetten vagy legalább hallgatólagosan, mindezek ellenére is beleegyezett-e vagy sem.
Nem dönthető el ezért egyértelműen az sem, hogy a házastársi tartás megállapításának a Csjt. 21. §-ának (1) bekezdésében meghatározott szubjektív feltétele, nevezetesen: a felperes tartásra való rászorultsága objektív tényének a felperes önhibáján kívüli bekövetkezése, mint szubjektív feltétel fennáll-e vagy sem. Ha ugyanis a felperes a lakóházingatlant valóban az alperes tudta és legalább hallgatólagos hozzájárulása nélkül, olyan időpontban ajándékozta el, amikor a tartásra való rászorultsága már fennállott, vagy annak rövid időn belüli bekövetkezésével már számolnia kellett, és az ingatlan elajándékozásának a hiányában az ingatlan hasznosítása útján elérhető jövedelem a felperes megélhetését nyilvánvalóan biztosítaná, úgy - az egyéb feltételek meglétében - akkor is elvárható lenne a felperestől az, hogy megélhetését elsődlegesen az ajándék visszakövetelése útján biztosítsa, ha az ingatlan elajándékozásában nem játszott szerepet a felperes olyan törekvése, hogy az ajándékozás által magát az alperes által fizetendő tartásdíjra ráutalttá tegye, és ezért a házastársi tartás iránti jogának az érvényesítésére - az alperes érvelésével ellentétben - nem visszaélésszerűen került sor (Legfelsőbb Bíróság PK 77. sz. állásfoglalása). Ha azonban az ajándékozásra az alperes tudta és legalább hallgatólagos hozzájárulása mellett, vagy olyan időpontban került sor, amikor a felperes tartásra való rászorultságával még nem lehetett számolni, illetőleg ha az ajándék felperes általi visszakövetelése a felperes megélhetését azért nem biztosíthatná, mert a lakás a felperes tényleges lakásszükségletét szolgálja, annak hasznosítására a felperesnek a helyi körülmények figyelembevételével reális lehetősége nincs, vagy a hasznosításból elérhető jövedelem nagysága a megélhetésének a fedezésére nem lenne alkalmas, úgy a felperes házastársi tartás iránti igényének a jogalapja nem kétséges. Az előbbi esetben ugyanis a felperes házastársi tartásra való jogosultságának a szubjektív feltétele (az önhiba hiánya) nyilvánvalóan hiányzik, míg az utóbbi esetben e törvényi feltétel kétségkívül fennáll.
A kifejtettekre tekintettel a döntéshez szükséges tények a rendelkezésre álló peradatok alapján nem tisztázhatók, ezért azok megállapításához a bizonyítás kiegészítése szükséges. Mindezek miatt a Legfelsőbb Bíróság a jogszabálysértő jogerős ítéletet a Pp. 275/A. §-ának (2) és (3) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, és az ügyben eljárt elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. (Legf. Bír. Pfv. II. 20 247/1996. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás