BK BH 1997/428
BK BH 1997/428
1997.09.01.
A felismerhetően ittas, de tudatzavarban nem levő sértett jogtalan támadása esetén a megtámadottat nem terheli a menekülési kötelesség; az ilyen személy jogtalan támadásának az elhárítása esetén a megtámadott jogos védelmi helyzetben cselekszik [Btk. 24. §, 25. §, 29. § (1) és (3) bek., 170. § (1) bek. és (5) bek., 2 ford., 15. sz. irányelv].
A megyei bíróság a vádlottat halált okozó testi sértés bűntette miatt 2 évi börtönbüntetésre ítélte, amelynek végrehajtását 3 évi próbaidőre felfüggesztette.
A tényállás szerint a vádlott 1996. február 19-én 10 óra körüli időben pénzváltás céljából betért a helyi eszpresszóba. A vádlott a belső helyiségben tartózkodott, amikor egy férfi azzal kereste meg, hogy ki kellene szippantania az emésztőgödröt. A vádlott beszélgetés közben az eszpresszó ajtajáig kísérte a férfit. Az ajtó melletti asztalnál ült az erősen ittas állapotban levő D. P., aki a vádlottat meglátva "te szemétláda, senkiházi" szavakkal pocskondiázni kezdte őt. Ezt hallva a vádlott belerúgott D. P. lábába.
Meglátta ezt a szomszéd asztalnál italozó és ittas állapotban levő sértett, és felelősségre vonta a vádlottat, hogy miért bántja D. P.-t. Odament és belekapaszkodott a vádlott ruhájába, aki erre szintén megfogta a sértett ruházatát. Szóváltás közben egymást ráncigálták. Az ittas sértett azt hajtogatta, hogy "menjünk ki". A vádlott erre egy ízben combon rúgta, majd pofon ütötte a sértettet. A pofontól az ittas sértett hanyatt vágódott, és a fejét beleütötte az eszpresszó mozaiklapos kövezetébe, elvesztette az eszméletét, az orrán, száján és fülén folyt a vér.
A vádlott ezután megpróbált telefonálni a mentőnek, de a telefonvonal foglalt volt, ezért saját autójával elment a körzeti orvosért, aki a sértettet beutalta a kórházba. A vád1ott ezt követően értesítette a sértett feleségét, hogy a férje megsérült, kórházban van, be is vitte őt a saját autójával a kórházba, hogy maga is meglátogathassa a sértettet.
A sértett 1996. február 28-án a bántalmazás eredményeként létrejött koponyacsonttörés, kiterjedt gócú agyzúzódás, agyroncsolódáshoz társuló két oldali összefolyó tüdőgyulladás és gennyes hörgőgyulladás következtében meghalt.
A megyei bíróság álláspontja szerint a Btk. 29. §-ában foglalt jogos védelmi helyzet nem állapítható meg. A Legfelsőbb Bíróság 15. sz. irányelve kimondja, hogy a jogtalan támadás esetén a megtámadott általában nem köteles meneküléssel kitérni a támadás elől, ez azonban megkívánható a szemmel láthatóan tudatzavarban levő személyek jogtalan támadása esetén, függetlenül attól, hogy a tudatzavart állapotot mi váltotta ki. Mivel a sértett ittas állapotban volt, és ittassága folytán tanúsított támadó magatartást a vádlottal szemben, a vádlottat nem illette meg a jogos védelem, hanem ki kellett volna térnie az agresszív sértett magatartása elől.
Az ítélet ellen az ügyész a vádlott terhére végrehajtandó szabadságvesztés kiszabása és közügyektől eltiltás mellékbüntetés alkalmazása végett; a vádlott és a védője felmentésért fellebbezett.
A Legfelsőbb Bíróság a felülbírálat során megállapította, hogy a megyei bíróság a tényállást a lényeges tények vonatkozásában megalapozottan állapította meg, de a tényállás egyes részeiben kiegészítésre szorul.
A tanúvallomás alapján a tényállást a következőkkel egészítette ki: "A sértett megragadta a vádlott mellén a ruhát, és rángatta. A vádlott először ellökte magától őt, de a sértett ismét nekitámadt, és folytatta a ruhájának rángatását. Kettőjük között így alakult ki dulakodás. A sértett 57 éves és 173 cm magas, jól fejlett egyén volt."
Az irányadó tényállás alapján az elsőfokú bíróság tévedett, amikor a vádlott javára a jogos védelmi helyzetet nem állapította meg.
A megállapított tényállásból kitűnően a józan vádlott pénzváltás céljából ment az eszpresszóba, ahol D. P. minden előzmény és magyarázható ok nélkül belekötött, és a becsületében sértette, erre a vádlott D. P.-vel szemben egy rúgással válaszolt.
A sértett ezt követően számonkérőleg avatkozott bele egy olyan eseménybe, amelynek ő maga nem volt részese, és amelynek a kimenetelét illetően a fellépése szükségtelen volt. Azonnal tettlegességet valósított meg, mert a vádlott ruházatát megragadta, és rángatni kezdte, miközben "menjünk ki" szavakat hangoztatott, melyet többször megismételt. A vádlott eredménytelenül próbálta leszerelni a támadást azzal, hogy kinyilvánította, a sértettel semmi baja nincs, hagyja őt békén. Az első erőszakot ellökéssel hárította el, de a sértett ennek ellenére ismét nekiment a vádlottnak és a megkezdett támadását - a korábbival azonos módon - folytatta. Nem hagyott fel a kihívás hangoztatásával sem, mely kihívás félreérthetetlenül verekedésre irányult.
A sértett a vádlottal szembeni fellépését ok nélkül, bántalmazással kezdte meg, amikor a vádlott testét támadó szándékkal érintette meg. A támadása ezért jogtalan volt, melyet a vádlott ellökéssel eredménytelenül kísérelt meg elhárítani.
A jogtalan támadással szemben a vádlottat a védekezés lehetősége megillette, ezért az jogos volt.
A továbbiakban a jogtalan támadás vele szemben történt folytatását nagy erejű ütéssel fékezte meg, mellyel kétséget kizáróan nagyobb sérelmet okozott, mint amelynek az elhárítására törekedett. Az elhárítás szükséges mértékét azonban azért lépte túl, mert az adott helyzetben az elvárható mértéket menthető felindulásból nem ismerte fel.
Az elsőfokú bíróság ítéletében kifejtett jogi álláspont téves.
A Btk. 29. §-ának (1) bekezdése szerint nem büntethető, akinek a cselekménye a saját, illetőleg a mások személye, javai vagy a közérdek ellen intézett, illetőleg ezeket közvetlenül fenyegető jogtalan támadás elhárításához szükséges.
A jogos védelem, mint büntethetőséget kizáró ok, több évszázados jogfejlődés eredménye, és ennek a megítélését illetően a magyar büntető jogtudományban is felismerhető a jogfejlődés.
Az ítélkezési gyakorlattól indokolatlanul tért el a megyei bíróság, amikor - helytelenül - menekülési kényszert állapított meg a vádlott terhére, és - nem adva helyt a védői indítványnak - nem látta megállapíthatónak a jogos védelmi helyzetet.
A megyei bíróság jogi álláspontja a Legfelsőbb Bíróság 15. sz. Irányelvének a téves értelmezésére vezethető vissza. A Legfelsőbb Bíróság 20. sz. irányelve által módosított 15. sz. irányelve ugyanis nem foglalt állást úgy, hogy az ittas ember jogtalan támadása elől kötelező a kitérés. Az irányelvnek - az elsőfokú bíróság által hivatkozott - III/2. pontja második fordulata útmutatása, mely szerint a kitérés elvárható "a súlyosabb fokban kóros elmeállapotban, szemmel láthatóan tudatzavarban levő személyek jogtalan támadása esetén is, függetlenül attól, hogy a tudatzavart állapotot mi válthatta ki", nem vonatkozik az önhibából leittasodott támadóra. Az irányelv hivatkozott részét ugyanis csak a törvény szövegével, mégpedig a Btk. 24. és 25. §-ával összhangban lehet és kell értelmezni. Az irányelv a törvény anyagi rendelkezését nem rontja le és nem oldja fel. A Btk. 25. §-a szerint a 24. § rendelkezései nem alkalmazhatók arra, aki a cselekményt önhibájából eredő ittas vagy bódult állapotban követi el. Az ilyen állapotban levő elkövető cselekményét a tárgyi ismérvek alapján kell megítélni, és ez a meghatározó a megtámadott személy szempontjából is.
A szemmel láthatóan ittas egyén szavakban megnyilvánuló provokációját célszerű elkerülni. Ez általában elvárható. A kötekedés figyelmen kívül hagyása azonban nem járhat a jogtalan támadással közvetlen fenyegetés vagy éppen a jogtalan erőszak elleni védekezésről való lemondással.
Az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást irányadónak tekintve, ezért a Legfelsőbb Bíróság helyt adott a vádlott és védő fellebbezésének annyiban, hogy a vádlott javára a jogos védelmi helyzetben elkövetést tényként megállapította.
Ugyanakkor azt is meg kellett állapítani, hogy a vádlott a nagy erejű ütéssel úgy hárította el a testi épség elleni jogtalan támadást, hogy azáltal nagyobb sérelmet okozott, mint amelyre az elhárítás érdekében szükség volt. Az elhárítás indokolt mértékét azonban azért lépte túl, mert annak felismerésében menthető felindulás korlátozta. Ezáltal a Btk. 29. §-ának (3) bekezdésében megkívánt törvényi előfeltételek megvalósultak.
A Legfelsőbb Bíróság ezért törvényesnek találta a vádlott cselekményének a Btk. 170. §-ának (1) bekezdésébe ütköző, és az (5) bekezdésének 2. fordulata szerint minősülő halált okozó testi sértés bűntette szerinti minősítését. A vádlott szándéka a jogtalan támadás elhárításakor ugyanis kétségtelenül csak a testi épség sértésére irányult, de a bekövetkezett súlyos eredményre nézve a szándéka nem terjedt ki, azt illetően csak gondatlanság - mégpedig negligencia - terhelte. A gondatlanság enyhébb fokát pedig a javára vette figyelembe.
Mivel a Legfelsőbb Bíróság a vádlott javára a jogos védelmi helyzetet, illetőleg annak menthető felindulásból történt túllépését állapította meg, nem jöhetett szóba, hogy helyt adjon az ügyész súlyosításra irányuló fellebbezésének.
A korlátlan enyhítésre lehetőséget adó törvényi rendelkezést alkalmazva ezért a börtönbüntetés tartamát 1 évre enyhítette.
A rövidebb tartamú szabadságvesztés tekintetében is változatlanul fennállottak a Btk. 89. §-a alkalmazásának az előfeltételei, amelyeket a megyei bíróság egyébként helyesen ismert fel. A büntetés próbaidőre történt felfüggesztését illetően az enyhítő körülmények felsorolása hiánytalan volt, azzal a Legfelsőbb Bíróság is egyetértett. Nyomatékos méltánylást érdemelt a vádlott cselekmény befejezése után tanúsított magatartása.
A szabadságvesztés enyhítésére tekintettel a Legfelsőbb Bíróság indokoltnak látta a felfüggesztés próbaidejét is mérsékelni, ezért azt 2 évben állapította meg.
Mivel a megyei bíróság ítéletének egyéb rendelkezései törvényesek és megalapozottak voltak, ezért azokat a Legfelsőbb Bíróság - helybenhagyta. (Legf. Bír. Bf. V. 2205/1996. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás