GK BH 1997/446
GK BH 1997/446
1997.09.01.
Egyes települési önkormányzatoknak közös intézmények közös fenntartására vonatkozó megállapodása – amennyiben önkormányzati társulást erre a célra nem alapítanak – a polgári jogi szerződésekre vonatkozó általános szabályok szerint ítélendő meg. A közös fenntartást megszüntetni kívánó önkormányzat a bírósághoz fordulhat [1990. évi LXV. tv. 41. § (1)–(2) és (4) bek., 42–44. §-ai; Ptk. 7. §, 198. § (1) bek., 240. § (1) bek., 241. §].
A peres felek, a községi önkormányzatok az 1990. évben elhatározták intézményeik közös fenntartását és működtetését. Ennek érdekében "intézményirányító bizottságot" hoztak létre, mely az 1991. január 14-én tartott ülésén kimondta megalakulását. A felek képviselő-testületei a 2/1991. számú együttes képviselő-testületi határozatukban úgy rendelkeztek, hogy az intézmények alapítása, fenntartása, fejlesztése pénzügyi hozzájárulásának arányát - a lakossági lélekszám arányában - minden évben a költségvetés elfogadásának időpontjában határozzák meg. 1991. évre vonatkozóan a határozat tartalmazta a költségviselés arányait is, az alperes lakosságarányos - hozzájárulását 291 fő figyelembevételével - 18%-ban határozták meg. A képviselő-testületek az 1992. évre vonatkozóan, az 5/1992. számú képviselő-testületi együttes határozatukkal a fentiekkel azonos tartalmú rendelkezést hoztak. Az 1993. február 16-án megtartott együttes képviselő-testületi ülésen csak a közös fenntartású intézmények éves költségvetését állapították meg. Az alperes polgármestere a közös fenntartású gyermekintézmény tekintetében csak az ellátott gyermekek arányában vállalta az alperes hozzájárulását. Az alperes polgármestere az 1993. július 14-ei keltű, az I. és II. r. felperes polgármestereihez intézett levelében bejelentette, hogy "elképzeléseink alapján nem kívánjuk az intézmények közös fenntartását, viszont tulajdonjogunkat változatlanul fenntartjuk". A vagyonmegosztó bizottság határozatával egyezően a képviselő-testületek 3/1993. számú együttes határozatukkal úgy döntöttek, hogy az általános iskola, a négy szolgálati lakás, az orvosi rendelő és szolgálati lakás, a KMB szolgálati lakás és körjegyzőség a lakossági aránynak megfelelő tulajdoni hányadok szerint a négy község közös tulajdonába kerül.
A peres felek a továbbiakban sem tudtak megállapodni az alperes hozzájárulásának új arányáról. Az alperes az egyes korábbi közös ellátást biztosító intézményeket önállóan kívánta megszervezni és fenntartani, ennek során önálló tűzoltóságot szervezett.
A felperesi községek képviselő-testületei 1995. február 28-án - az alperes távollétében megtartott - együttes ülésükön olyan tartalmú határozatot hoztak, hogy az általános iskola és a napközi otthonos óvoda működéséhez 50%-ban a tulajdonosok lakossága arányában, további 50%-ban gyermek arányosan járulnak hozzá. Ugyanakkor az általános iskolai napközi otthon és munkahelyi vendéglátás költségeihez a hozzájárulás gyermekarányos, a védőnői szolgálat és a körzeti megbízott tevékenységéhez való hozzájárulás pedig lakosságarányos lesz.
A fizetési meghagyás kibocsátásával indult eljárásban a felperesek keresetükben az 1993-1995. évre járó lakosságarányos hozzájárulás megfizetésére kérték az alperest kötelezni. Keresetük jogalapjaként elsődlegesen az 1990. évi LXV. törvény 43. §-ának (1) bekezdését, másodlagosan az alperes jogalap nélküli gazdagodását jelölték meg.
Az alperes a kereset elutasítását indítványozta, mivel álláspontja szerint a közös intézményirányító társulat nem jött létre, így a felperes által megjelölt jogszabályra alapított kereset alaptalan. Védekezése szerint a felek kizárólag az 1991. és az 1992. évre szabályozták a költségelosztás arányát. Ezt követően - erre irányuló megállapodás hiányában - az alperes csak gyermekarányos hozzájárulásra köteles, ennek megfelelő fizetési kötelezettségének pedig eleget tett.
Az elsőfokú eljárás során a peres felek egyezően adták elő, hogy közös intézményirányító társulat nem jött létre.
Az elsőfokú bíróság a kereset jogalapja tekintetében közbenső ítéletet hozott az alábbiak szerint: az alperes
- az 1993. évre az általános iskola, a napközi otthon, az óvoda, a szociális és munkahelyi étkezés, a vendéglátás, a tűzoltóság, a védőnői szolgálat, a házi gondozás, a háziorvosi szolgálat, és a körzeti megbízott, mint intézmény ténylegesen felmerült működési költségeihez lakosságarányosan;
- 1994. évben az általános iskola, az óvoda, a napközi otthon, a tűzoltóság és a körzeti megbízott, mint intézmény ténylegesen felmerült működési költségeihez lakosságarányosan;
- 1995. évben az általános iskola és óvoda, mint intézmény működéséhez a ténylegesen felmerült költségek 50%-ához lakosságarányosan, míg a fennmaradó 50%-hoz gyermeklétszám arányában, végül az 1995. évben az általános iskolai napközi otthon, mint intézmény tényleges működési költségeihez az iskolába járó alperesi gyerekek aránya, míg a körzeti megbízott, mint intézmény tényleges működési költségeihez lakosságarányosan köteles hozzájárulni. Az elsőfokú bíróság ítéletének indokai szerint a bíróság egyetértett a peres felek egyezőjogi álláspontjával arra vonatkozóan, hogy a közös intézményirányító társulatot a felek nem hozták létre. Ugyanakkor a peres felek 1991 és 1993 között képviselő-testületi közös határozataikban a lakosságarányos hozzájárulásról döntöttek, amely megfelel a helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény (a továbbiakban: Ötv.) 43. §-ának (1) bekezdésben kinyilvánított törvényhozói akaratnak is. Az elsőfokú bíróság értelmezése szerint a törvény rendelkezéséből az következik, hogy intézményirányító társulat létrehozása és eltérő megállapodás hiányában a közös fenntartású intézményeket, a részt vevő önkormányzatoknak a lakosságuk létszámarányában kell fenntartaniuk. Az elsőfokú bíróság alaptalannak találta azt az alperesi védekezést, hogy a peres felek a lakosság arányában történő hozzájárulásban csak az 1991. évre vonatkozóan állapodtak volna meg. Ezzel szemben azt állapította meg, hogy a 2/1991. képviselő-testületi együttes határozattal a jövőre nézve általános elvként rögzítették a lakosságarányos megosztást, új megállapodás ebben a körben csak 1995-be jött létre, az 1/1995. számú határozatban írott tartalommal. Annak ellenére, hogy az alperes ez utóbbi határozat meghozatalában nem vett részt, a közös fenntartású intézményekre vonatkozóan az alperes tekintetében sem állapítható meg más megosztási mód. Az elsőfokú bíróság hangsúlyozta, hogy a hozzájárulás aránya nem esik szükségképpen egybe - az egyébként közös tulajdonban álló ingatlanok - tulajdoni arányával, és az Ötv.-ben a községek számára előírt alapellátást biztosító tevékenységek nem oszthatók meg a szolgáltatásokat konkrétan igénybe vevő lakosok arányában, különösen az ellátott gyermekek számának arányától függően.
A közbenső ítélet ellen az alperes fellebbezett, a közbenső ítélet megváltoztatásával a kereset elutasítását és a felperesek perköltségben való marasztalását indítványozta. Az alperes a fellebbezésében vitatta, hogy az Ötv. 43. §-ának (1) bekezdése intézményirányító társulat hiányában alkalmazható lenne. Arra hivatkozott, hogy az alperes a megállapodást már az 1993. évben felmondta, továbbá arra, hogy a 2/1991. számú határozat csak az 1991. évre volt irányadó, annak évenkénti megújítása volt szükséges.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság közbenső ítéletét helybenhagyta. A peres felek fellebbezési perköltségét 5000-5000 forintban állapította meg. Egyetértett az elsőfokú bíróság jogi álláspontjával az Ötv. 43. §-a (1) bekezdésének alkalmazhatóságára és arra vonatkozóan, hogy a közös fenntartású intézmények esetében az alperes által vállalt gyermekarányos megosztás, mint rendező elv általánosságban nem alkalmazható. Az alperes 1993. évi felmondását érvénytelennek ítélte meg, mivel álláspontja szerint a közös tulajdon fennállásáig és az intézmények tényleges igénybevételéig azok tényleges működtetéséről is gondoskodni kell. A másodfokú bíróság megjegyezte, hogy az alperes felmondásra irányuló szándéka sem az 1993. július 14-ei leveléből, sem az 1993. április 21-ei közös jegyzőkönyvből nem tűnik ki egyértelműen.
A jogerős közbenső ítélettel szemben az alperes felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő, melyben az ítélet megváltoztatását és a felperesek keresetének elutasítását indítványozta. A jogerő közbenső ítélet jogszabálysértő voltát az Ötv. 42. és 43. §-ainak megsértése miatt állította. Jogi álláspontja szerint intézményirányító társulás létrehozásának hiányában az Ötv. 43. §-ának (1) bekezdése szerinti hozzájárulási arányok sem alkalmazhatóak, mivel a törvény III. fejezete kifejezetten a települési önkormányzatok társulásairól rendelkezik. Véleménye szerint az Ötv. 43. §-a általános elvként a perbeli esetre nem vonatkoztatható, a peres felek megállapodásának hiányában az 1993. évtől kezdődően a lakosság létszámarányában történő hozzájárulásra az alperes nem kötelezhető. Az alperes szerint az ezzel ellentétes értelmezés arra vezetne, hogy az alperes a hozzájárulást akkor is köteles lenne fizetni, ha a községből egyetlen gyermek sem venné igénybe a közös fenntartású iskolát. Márpedig az alperes nem befolyásolhatja, hogy a szülők gyermekeiket melyik település iskolájába íratják be. Utalt arra, hogy a bíróság jogi álláspontja az alperes számára méltánytalan eredményre is vezet, mivel a jogerős ítéletből az következik, hogy a megállapodást sem módosítani, sem - a másodfokú bíróság szerint az épületek közös tulajdonából kiindulva - felmondani nem lehet. A másodfokú bíróság jogi álláspontját az alperes ellentmondásosnak állította annak alapján, hogy az Ötv. 43. §-át intézményirányító társulás hiányában is alkalmazhatónak találta, ugyanakkor ezzel ellentétben a felmondás jogát tartalmazó 43. § (2) bekezdésének alkalmazhatóságát kizárta.
A felperesek felülvizsgálati ellenkérelmükben a jogerős ítélet hatályában való fenntartását indítványozták, hozzájárultak - az alperessel egyezően - a felülvizsgálati kérelem tárgyaláson kívül történő elbírálásához.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálhatta felül abból a szempontból, hogy az tartalmaz-e jogszabálysértést [Pp. 270. § (1) bek., 275. § (2) bek.]. A fenti jogszabályi keretek között a jogerős közbenső ítélet érdemét illetően az alapperben eljárt bírósággal egyező jogi álláspontra helyezkedett, döntése jogi indokai azonban azoktól eltérnek.
A helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény III. fejezete a települési önkormányzatok társulásait szabályozza, nyitva hagyja azonban a lehetőséget, hogy - a társulási szabadság elvének megfelelően - az önkormányzatok más együttműködési megoldásokat is kialakítsanak. Az Ötv. 41. §-ának (1) bekezdése ennek megfelelőn úgy rendelkezik, hogy a települési önkormányzatok képviselő-testületei feladataik hatékonyabb, célszerűbb megoldására szabadon társulhatnak. A társulásnak a 42-44. §-okban foglaltakon kívül más formái is lehetnek. A 42-44. §-okban meghatározott társulási formák létrehozásának minimális jogszabályi feltételeként meghatározza, hogy azokat jogi személyként kell megalapítani, a társulás székhelyéről és képviseletéről a társulást létrehozó megállapodásban kell rendelkezni [41. § (3) bek.]. Az Ötv. 41. §-ának (2) bekezdése alapelvként rögzíti azt a követelményt, hogy a társulás nem sértheti az abban résztvevők önkormányzati jogait. A 41. § (4) bekezdése szerint a települési önkormányzatok képviselő-testületei között a társulások működése során felmerült kérdésekben a bíróság dönt.
Az Ötv. előbbi rendelkezéseinek egybevetésével az állapítható meg, hogy az önkormányzatok együttműködésének fenti keretjellegű szabályozásával a jogalkotó lehetővé tette, hogy a helyi önkormányzatok - önkormányzati jogaik sérelme nélkül - a legkülönbözőbb formákban együttműködjenek, ennek során elkülönült szervezettel és gazdálkodással rendelkező személyiségű társulásokat is létrehozhassanak. Helyesen állapította meg az alapperben eljárt bíróság, hogy a peres felek között ez utóbbi ismérvekkel rendelkező, az Ötv. 43. §-ában meghatározott intézményirányító társulás létrehozására vonatkozóan megállapodás nem jött létre. Ebből következik azonban, hogy az adott esetben - az alperes helyes jogi álláspontjának megfelelően - az Ötv. 43. §-ának (1) bekezdésében meghatározott intézmény-fenntartási arányok a törvény rendelkezéséből következően önmagukban nem alkalmazhatóak. Helyesen értelmezték ugyanakkor az első- és másodfokú bíróságok a felek képviselő-testületei 2/1991. számú együttes határozatának tartalmát annak rögzítésével, hogy a felek a közös fenntartású intézmények költségeihez való hozzájárulás tekintetében a jövőre nézve a lakosságarányos hozzájárulásban állapodtak meg. A képviselő-testületek e közös megállapodását a következő években csak a költségvetés összegeinek tekintetében kellett konkretizálni, eltérő megállapodás hiányában a megosztás arányai változatlanok maradtak. Ennek felelt meg egyébként a képviselő-testületek 5/1992. és részben a 2/1993. számú határozata is.
A települési önkormányzatok együttműködésének általános formája egyébként a szerződés alapján történő együttműködés, ez külön önkormányzati társulás alapítása nélkül is irányulhat az önkormányzati intézmények közös fenntartására. Ez az együttműködésnek az Ötv. III. fejezetében meghatározott önkormányzati társulásnál alacsonyabb szintű, kevésbé tartós és szilárd, nem intézményesült formája. Az önkormányzatok együttműködésre irányuló szerződései a Ptk. 1. §-a alapján a Ptk. hatálya alá tartoznak, a Ptk. szerződésre vonatkozó általános rendelkezései szerint ítélendőek meg. A Ptk. 7. §-ával összhangban rendelkezik az Ötv. 41. §-ának (4) bekezdése az önkormányzatok szerződéses jogvitáiban a bírói út kötelező igénybevételéről. A Ptk. szabályainak alkalmazásával a peres felek 1991-ben kötött szerződése alapján a felperesek joggal igényelték az alperestől a szerződés alapján vállalt kötelezettségek teljesítését [Ptk. 198. § (1) bek.]. A megosztás arányára vonatkozóan a peres felek a szerződésüket közös megegyezéssel nem módosították [Ptk. 240. § (1) bek.], ezért az alperesnek a szerződésből eredő teljesítési kötelezettsége változatlan tartalommal fennmaradt. Az alperesnek a megváltozott körülményekre történő hivatkozása és felmondásnak minősített nyilatkozata az eredeti szerződéses kötelezettségének módosítására nem volt alkalmas. A szerződés jogszerű felmondására az alperes a perben maga sem hivatkozott. Védekezésének az ügy érdemére vonatkozóan jogi relevanciája abban az esetben lett volna, amennyiben az alperes a Ptk. 241. §-ára alapított viszontkeresetet támaszt a felperesekkel szemben a szerződés módosítása iránt. Ez következik a bírói útra vonatkozó, már hivatkozott rendelkezésekből is.
A jogerő ítélet megváltoztatását azonban a felülvizsgálati kérelem már ismertetett korlátai nem tették lehetővé, ezért a Legfelsőbb Bíróság fenti jogi álláspontja alapján a jogerős ítéletet a felülvizsgáló alperes terhére az 1995. évre vonatkozó közbenső ítéleti rendelkezés tekintetében nem változtathatta meg.
Az ismertetett okokból a Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság a jogerős ítéletet - részben eltérő indokolással - a Pp. 275/A. §-ának (2) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Gfv. IV. 32.338/1996. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás