BK BH 1998/110
BK BH 1998/110
1998.03.01.
I. Nem tettese (társtettese), hanem felbujtója a csalásnak, aki újsághirdetés közzététele útján valótlan tartalmú olyan bizonylatok kiállítására (számlagyártásra) vállalkozik, amelynek a felhasználásával a vállalkozók az APEH megtévesztésével károsítják meg az állami költségvetést [Btk. 20. §, 21. § (1) bek., 318. § (1) bek.].
II. Felbujtás esetén a csalási cselekmény kárösszeg szerinti jogi minősítése - a bűnrészesség járulékos jellege folytán - a tettesi alapcselekmény elkövetője által ténylegesen megvalósított eredményhez igazodik [Btk. 21. § (1) bek., 318. §].
III. A felülvizsgálati eljárás során a büntető anyagi jogi rendelkezés sérelmeként értékelhető, ha a jogerős ítéletben megállapított tényállás alapján a Legfelsőbb Bíróság megalapozottan nem foglalhat állást a terhelt cselekményének a törvényes minősítése, következésképpen a büntetés kiszabása kérdésében [Be. 284. § (1) bek. b) pont, (2) bek., 291. § (1) bek. a) pont].
A városi bíróság az 1996. június 20. napján meghozott ítéletével a terheltet folytatólagosan elkövetett, különösen nagy kárt okozó csalás bűntette; folytatólagosan elkövetett magánokirat-hamisítás vétsége és a számviteli fegyelem megsértésének a vétsége miatt halmazati büntetésül 4 évi börtönbüntetésre, 5 évre a közügyektől eltiltásra, valamint - egy Ford Transit gépkocsi és egy utánfutó tekintetében - vagyonelkobzásra ítélte; egyben 6 rb. adócsalás vétségének a vádja alól felmentette, illetőleg 2501 rb. bűnsegédként elkövetett magánokirat-hamisítás vétsége miatt indított büntetőeljárást megszüntette.
Az ítéletnek a felmentésre, illetve a büntetőeljárás megszüntetésére vonatkozó rendelkezései - fellebbezés hiányában - jogerőre emelkedtek. A terhelt terhén maradt egyéb bűncselekmények tekintetében a megyei bíróság az 1997. március 14. napján kelt ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét annyiban változtatta meg, hogy a vagyonelkobzást két ingatlannak a terhelt gyermekei nevén álló tulajdoni illetőségére is kiterjesztette.
Az elsőfokú bíróság ítéletében megállapított és a másodfokú bíróság által szűk körben kiegészített tényállás lényege a következő.
A terhelt 1991. október 1 napján alapította meg a kft.-t, amelynek a cégjegyzésre jogosult ügyvezetője lett. A kft. a megalakulásától kezdve foglalkozott termelőeszközöknek és más áruknak az ún. használtcikk-kereskedelmével. A használtcikk-kereskedéshez - az efféle áruforgalom lebonyolításánál szokásos - üzlethelyiséget, telephelyet, raktárt a kft. nem tartott fenn. Üzlethelyiségre, telephelyre, raktárra - a tevékenység végzésének a módja folytán - nem is volt szükség, mert a használtcikk-kereskedelemként feltüntetett tevékenység az áruk tényleges birtokbavétele, mozgatása, átadása, átvétele nélkül bonyolódott le.
A terhelt különféle lapokban újsághirdetéseket adott fel, amelyekben a közreműködésével vállalkozók részére „kellő bizonylatolás hiányában el nem számolható álló- és fogyóeszközök, anyagok számlaképessé tételét”, illetőleg „számla nélküli, régen meglevő gépeik, eszközeik költségként történő elszámolásának a lehetővé tételét” ajánlotta. Az újsághirdetésekben közzétett ajánlatoknak az ötletét és elvi alapját az adta, hogy az akkor hatályos jogszabályok az önálló tevékenységet folytató magánszemélyek részére a tevékenység megkezdésének az évében lehetővé tették az önálló tevékenység végzése során felhasznált, de még a tevékenység megkezdése előtt - legfeljebb 3 évvel korábban - beszerzett anyag- és árukészlet termelési költségként történő elszámolását.
A terhelt - illetve esetenként a megbízottjai - a kft. nevében a hirdetésre jelentkező, önálló tevékenységet folytató magánszemélyektől felvásárolta azokat az eszközöket, amelyekre a vállalkozásukban a költségként történő elszámoláshoz szükséges számlával nem rendelkeztek, majd ezeket az eszközöket ugyanezeknek a személyeknek, illetve azok gazdasági társaságainak, vállalkozásainak számla átadása mellett eladta. Ehhez a művelethez (felvásárlás és eladás) az ügylet tárgyának az átadására-átvételére nem volt szükség, az nem is történt meg.
Amikor a terhelt a kft. nevében a magánszemélyektől eszközöket felvásárolt, a megegyezéssel kialakított bruttó felvásárlási árban - visszaszámítással - ún. előre felszámított adót (áfát) különített el. A bruttó felvásárlási árat effektíve nem fizette ki az árut eladó személy részére. Erre azért nem volt szükség, mert a magánszemély - mint önálló tevékenységet folytató vállalkozó - a vállalkozása nevében vásárolta meg a kft.-től ugyanezeket az áruféleségeket, a nettó vételár pedig megegyezett a bruttó felvásárlási árral. A kft. mint kereskedő, az értékesítési művelet során a nettó vételárra - az idevonatkozó szabályok szerint - áfát is rászámított. Az önálló tevékenységet folytató magánszemély vállalkozása mint vásárló csak a felszámított áfa összegét adta át a kft. részére, amely pénzösszeget azután a kft.-től átvett számla alapján a költségvetéstől visszaigényelhetett.
A terheltnek az ilyen módon végzett „használtcikk-kereskedelmi” tevékenysége révén az üzleti haszna (döntően és az alább említendő esetenkénti 2%-os jutalékfelszámítástól eltekintve) abból képződött, hogy a „forgalmával” összefüggő általános forgalmi adó elszámolása körében az „értékesítési” művelet során felszámított és beszedett áfából levonta a „felvásárlási” művelet során a bruttó felvásárlási árban elkülönített, előzetesen felszámított adót - ez volt lényegében ennek a tevékenységnek a bruttó nyeresége -, és csak az így jelentkező különbözetet kellett az adóhatóság részére áfaként befizetnie, amelyet egyébként be is fizetett.
A fenti (fiktív) felvásárlási-eladási ügyletekről alakilag kifogástalan, de tartalmilag valótlan bizonylatok (felvásárlási jegyzék, felvásárlási szerződés, értékesítési számla) készültek, amely bizonylatokat a kft. a könyvelésében is szerepeltette, ezáltal a beszámolójában és a mérlegében ezt a tevékenységet valóságos tevékenységként, annak a bevételét pedig nyereségként tüntette fel.
A kft. a fenti tevékenysége után, 1991., 1992. és 1993. évekre összesen 416 836 319 forint bruttó bevételt számolt el, amelynek a ténylegesen átvett áfatartalma a 80 000 000 forintot meghaladta, és amely összeget a kft.-től „vásárló” vállalkozók visszaigényelhettek az adóhatóságtól. A kft. ugyanezekben az években az általa felvásárolt érték után összesen 62 369 468 forint előzetesen felszámított áfát különített el, amit az „értékesítő” tevékenysége után felszámított és beszedett áfa összegéből levont; ezáltal ugyanebben az időszakban összesen 13 418 000 forintot fizetett be az adóhatóságnak áfabevétel címén. A 62 369 468 forint összeget kitevő, előzetesen felszámított adó a kft. nyeresége lett, amely után a terhelt nyereségadót, illetve személyi jövedelemadót fizetett.
A kft. használtcikk-kereskedelmi tevékenységét a cégbíróság 1994. február 3-án 6 hónapra felfüggesztette.
A kft. eladási ügyleteiről kiállított számlák 1991. és 1992. években nem tartalmazták azt az 1%-os jutalék összegét, amelyet a terhelt az újsághirdetésekben a „számlaképessé tétel” ellenszolgáltatásaként megjelölt, ám az ügyfelek esetenként fizettek ilyen összeget a kft. részére. Ezek az összegek nem jelentek meg a kft. nyilvántartásában, ezért az ezen a címen felvett pontos összeg sem állapítható meg. Az elsőfokú bíróság ítéletének tényállása leszögezi még a következőket:
- a felvásárló-értékesítő tevékenység során esetenként nem létező tárgyakról kötöttek üzleteket;
- a terhelt a kft.-je használtcikk-kereskedelmi tevékenysége körében számolt el olyan árukat is, amelyeket másoktól a saját nevére vásárolt, és amelyeket a saját nevében adott el a kft.-nek. Ennek során 1991 decemberében a kft. pénztára a terhelt részére 799 665 forintot fizetett ki azokért az áruféleségekért, amelyeket a terhelt a saját kft.-jének eladott. Ezeket a tárgyakat a továbbiakban a kft.-ben használták fel, értékük után előzetes forgalmi adót számítottak fel, amelyet az utóbb fizetendő adóból levontak;
- a terhelt a használtcikk-kereskedelem körébe olyan termékeket is bevont, amelyek a tulajdonságaiknál és a rendeltetésüknél fogva nem voltak használt cikknek tekinthetők (pl. vegyiáruk, piperecikkek, szellemi alkotások stb.). A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálat során a tényállás részének tekintette az elsőfokú bíróság ítéletének a bizonyítékok értékelésével foglalkozó részében leírt azokat a ténymegállapításokat is, amelyek szerkezetileg a tényállás részét képezik, de - ítéletszerkesztési hibából eredően - nem az ítélet tényállást megállapító részében szerepelnek. Az ítélet megszövegezése ugyanis nem hagy kétséget afelől, hogy ezeket a ténymegállapításokat az elsőfokú bíróság a bizonyítékokat értékelő tevékenységének az eredményeként rögzítette. Ezek a ténymegállapítások a következők: - Sz. J. 1992. szeptember 1-jétől szeptember 30-ig terjedő időben négy számlán 682 512 forint értékben; B. I. 1992. december 17. napján kilenc számlán 530 650 forint értékben; S. F. 1993. szeptember 30-tól 1994. május 31-ig terjedő időben tizenhárom számlán 2 989 815 forint értékben adott el és vásárolta meg ugyanazt az árut;
- bizonylatoláson ment át D. L. részére 1992. április 28-án több mint egymillió forint értékű színesfém huzal és egyéb áru, továbbá ismeretlen eredetű autóalkatrész N. J., Cs. G., Sz. Á., D. J. és K. T. részére 4 272 330 forint értékben. B. P. részére pedig 848 800 forint értékben, akik az árukról kiállított számlákkal az áfát visszaigényelték. A jogerős ügydöntő határozat ellen a terhelt és a védője nyújtott be felülvizsgálati indítványt a terhelt bűnösségének az anyagi jogszabály megsértésével történt megállapítása miatt, a felmentés érdekében.
Az indítvány elsősorban arra hivatkozott, hogy a terhelt a cselekményének a társadalomra veszélyességében való tévedése miatt nem büntethető. A terhelt ugyanis az ítéleti tényállásban leírt tevékenységének a megkezdése előtt az APEH megyei igazgatóságánál tájékozódott a konstrukció szabályos voltáról, és azt a felvilágosítást kapta, hogy a tervbe vett eljárás semmilyen jogszabályi rendelkezéssel nem ellentétes. A tevékenységének a legális voltát illető meggyőződését erősítette az, hogy bár az adóhatóság a kft.-vel kapcsolatba került vállalkozók tömegénél folytatott célvizsgálatot, ám egyetlen esetben sem állapította meg, hogy a kft. által kiállított számlákban felszámított adó a szerződések semmissége, fiktív volta miatt nem volt visszaigényelhető, illetve a kft.-től megvásárolt árukészlet költségként nem volt elszámolható. A terhelt tevékenységének a legális voltát látszott igazolni az is, hogy az APEH illetékes vezetői az egyik újságban olyan tartalmú nyilatkozatot tettek közzé, amely szerint a „számlagyártás” önmagában nem szabálytalan, és ennek büntetőjogi szankciója nincs. Ennélfogva a terhelt alapos okkal tételezhette fel azt, hogy a jogerős határozatokban a „számlagyártásként” megjelölt tevékenysége semmilyen jogszabályt nem sért.
Ugyanezen indokok folytán nem látta megállapíthatónak a felülvizsgálati indítvány a terhelt terhére a folytatólagosan elkövetett magánokirat-hamisítás vétségét sem.
Vitatta a felülvizsgálati indítvány ezenfelül azt is, hogy a csalás bűncselekményének az egyes tényállási elemei - a tévedésbe ejtés, a tévedésben tartás, illetve a jogtalan haszonszerzési célzat - a terhelt cselekményében felismerhető lenne.
A számviteli fegyelem megsértésének vétségével kapcsolatban az indítvány álláspontja szerint hiányos tényálláson alapult a bűnösség megállapítása. Önmagában abból a tényből ugyanis, hogy a kft.-nél az adóhatóság által végzett vizsgálat elhúzódott, nem vonható le olyan következtetés, amely szerint a terhelt a jogszabályban előírt kötelezettségeinek a megszegésével a vagyoni helyzetének az áttekintését megnehezítette vagy meghiúsította.
Külön kifogás tárgyává tette végezetül a felülvizsgálati indítvány a vagyonelkobzás mellékbüntetésnek a terhelt gyermekei nevén álló ingatlan tulajdoni illetőségeire történt kiterjesztését is.
A legfőbb ügyész a felülvizsgálati indítvánnyal támadott határozatoknak a hatályukban fenntartását indítványozta.
1. A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati eljárás során abból az alapvető elvből indult ki, hogy a jogerős ügydöntő határozatban megállapított tényállásnak a Be. 239. §-a szerinti megalapozatlansága a felülvizsgálati eljárásban nem vizsgálható; a felülvizsgálati indítványt a jogerős ítéletben megállapított tényállást alapul véve kell elbírálni. Nincs mód arra sem, hogy a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati eljárásban a tényállásnak a részleges felderítetlenségét, a hiányos voltát vagy az iratellenességét bizonyítás felvétele útján vagy akár az iratok tartalma alapján kiküszöbölje.
Ennélfogva a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati eljárás során a megállapított tényállást - beleértve a szerkezetileg a tényálláshoz tartozó, de a bizonyítékok értékelése körében tett ténymegállapításokat is - irányadónak tekintette a Be. 284. §-ának (1) bekezdésében felsorolt felülvizsgálati okok fennállásának a vizsgálatánál.
Ugyanakkor a Legfelsőbb Bíróság azt is megállapította, hogy az irányadó tényállás az első és másodfokon eljárt bíróságok jogi álláspontjához képest megalapozott. A terhelt cselekményének a megítélését illetően ettől eltérő jogi álláspont viszont már felvetheti a megalapozatlanság kérdését.
2. Az irányadó tényállás alapján - mind a vagyon elleni bűncselekmény, mind pedig a magánokirat-hamisítás vétsége és a számviteli fegyelem megsértésének a vétsége tekintetében - okszerűnek bizonyult az eljárt bíróságoknak a terhelt bűnösségére vont következtetése. A jogerős határozat ellen a társadalomra veszélyességben való tévedés - mint büntethetőséget kizáró ok - címén történt támadás azonban nem alapos.
A másodfokú bíróság részletes indokát adta az ítéletében, hogy a szóban forgó büntethetőséget kizáró okra történt védelmi hivatkozást miért vetette el. Ezekkel az érvekkel a Legfelsőbb Bíróság mindenben egyetértett. Az adóhatóságnál vezető tisztséget betöltő személyeknek az újságokban megjelent nyilatkozatai nem elégségesek a társadalomra veszélyességben való alapos tévedés megállapításához. Ezek a személyek ugyanis - a konkrét tények ismerete nélkül - pusztán elvi szempontokat tekintetbe véve nyilvánítottak az újságban magánvéleményt. A nyilatkozatukból nem olvasható ki olyan jelentéstartalom, hogy a nyilatkozatban közölt álláspont egy meghatározott, konkrét eseményre, eseménysorra vonatkozik, és az az adóhatóság hivatalos véleményét tükrözi. Ennélfogva az indítványban hivatkozott sajtónyilatkozatoknak az ügy érdemi elbírálására nincs semmiféle kihatása.
Megjegyzendő az is, hogy az irányadó tényállás ezeket a nyilatkozatokat meg sem említi, de nem tartalmazza megállapított tényként azt sem, hogy a terhelt előzetesen tájékozódott az adóhatóságnál a tervbe vett tevékenységének a szabályos voltáról, és olyan felvilágosítást kapott, hogy az nem jogellenes. (Erre vonatkozó tényekkel a másodfokú bíróság nem egészítette ki az ítéletet.) A tényálláshoz kötöttség folytán tehát a cselekmény jogellenességében való tévedés megállapítása érdekében történt ezek a hivatkozások, valamint a közigazgatási perben hozott ítéletek megállapításai is valójában közömbösek a büntetőjogi felelősség megítélése szempontjából.
3. Az irányadó tényállás alapul vételével nyilvánvaló azonban, hogy az eljárt bíróságok a tettesként megvalósított és folytatólagosan, különösen nagy kárt okozó csalás bűntetteként értékelt cselekmény tekintetében téves jogi álláspontot foglaltak el. A terheltnek azt a rnagatartását értékelték ugyanis ennek a bűncselekménynek, hogy fiktív felvásárló-értékesítő tevékenységet folytatott, és a fiktív ügyletekről kiállított számlákat felhasználva, az adóhatóságot tévedésbe ejtette, továbbá a fiktív értékesítés révén beszedett áfából a fiktív felvásárlás során előzetesen felszámított áfát levonva csak a különbözetet fizette be az adóhatóságnak, ezáltal az állami költségvetés az előzetesen felszámított adó összegével károsodott.
Annyiban feltétlenül helyes az eljárt bíróságoknak a jogi álláspontja, hogy a terheltnek a felvásárlás-értékesítésként - tehát gazdasági (kereskedelmi) tevékenységként - feltüntetett tevékenysége valójában fiktív gazdasági tevékenység volt, mert a tevékenység során kiállított bizonylatok mögött nem volt valóságos áruforgalom, vagyis a bizonylatok nem valóságos árucserét tükröztek.
A kereskedő által közvetített valóságos áruforgalomról ugyanis akkor beszélhetünk, ha az eladók az ügyletek számtalan sokaságában a kereskedő részére úgy adják el az árut, hogy a kereskedőtől azt elvben bárki megvásárolhatja.
Nem szorul különösebb indokolásra az, hogy a terhelt esetében erről szó sem volt: a kft.-hez forduló személyek még „papíron” sem adták volna el az eszközeiket a terheltnek, ha nem lettek volna biztosítva arról, hogy változatlanul és a jövőben is tulajdonosként ők rendelkeznek az eszközök felett. A terhelthez forduló eladók célja az volt, hogy (költségelszámolásra, áfa-levonásra, a származás igazolására alkalmas) számlát szerezzenek a birtokukban levő azokról az eszközökről, anyagokról, amelyekről számlával egyébként nem rendelkeztek.
Mindezek alapján leszögezhető, hogy a terhelt tevékenysége ugyan a kereskedelmi tevékenység látszatát keltette, valójában azonban (költségelszámolásra, áfa-visszaigénylésre, származás igazolására alkalmas) számláknak a pénzért történt árusítása: „számlagyártás” és számlaeladás volt.
Abban tévedtek az eljárt bíróságok, hogy a terhelt közvetlenül ezzel a fiktív gazdasági tevékenységgel megtévesztette (tévedésbe ejtette vagy tévedésben tartotta) az adóhatóságot, illetőleg abban is, hogy ezzel a tevékenységgel bármilyen közvetlen vagyoni kárt okozott az APEH-nek. Márpedig a Btk. 318. §-ának (1) bekezdésében meghatározott csalást tettesként (társtettesként) az valósítja meg, aki másnak a tévedésbe ejtésével vagy tévedésben tartásával mint elkövetési magatartással és azzal közvetlen okozati összefüggésben - akár a tévedésbe ejtett (tévedésben tartott) személy, akár más személy vagyonállagában - kárt (Btk. 333. § 2. pont) okoz.
Egyfelől a terheltnek az említett tevékenysége - a fiktív ügyletekről számla kiállítása és a „vevőknek” átadása - közvetlenül nem ejtette tévedésbe (és nem is tartotta tévedésben) az APEH-et, legfeljebb lehetővé tette ez a magatartás az APEH-nek a más személyek által véghezvitt tévedésbe ejtését;
másfelől a terhelt a fiktív ügyletek után adót (áfát) fizetett be az adóhatóság számlájára, és a befizetett áfa összege semmivel sem volt kevesebb annál a pénzösszegnél, amelyet valós áruforgalom (kereskedelmi tevékenység) esetén a terheltnek fizetnie kellett volna. Valós áruforgalom esetén is levonhatta volna az értékesítés után felszámított és beszedett áfa összegéből a felvásárlási művelet során előzetesen felszámított áfa összegét.
A terheltet a nem létező áruforgalom után tulajdonképpen nem is terhelte semmiféle áfa-felszámítási, áfa-befizetési kötelezettség, mert az általános forgalmi adó tárgya a valóságos gazdasági esemény: a valóságos termékértékesítés vagy a szolgáltatásnyújtás.
Megjegyzi a Legfelsőbb Bíróság, a terhelt által folytatott ún. „számlagyártás” és pusztán a számlával való kereskedelem nem fogható fel az általános forgalmi adóról szóló törvény hatálya alá tartozó szolgáltatásnak sem, tekintettel arra, hogy ez a tevékenység - a később kifejtettek szerint - az APEH sérelmére (a tettesként elkövetett csalástól eltérő) más bűncselekmény törvényi tényállását meríti ki; a bűncselekménynek pedig adóvonzata nem lehet. (Mellesleg a számlák ellenértékeként a terhelt által beszedett összegre vetítve a terhelt által áfa címén ténylegesen befizetett adó jóval meghaladta azt az összeget, amely összeg az ugyanilyen értékű, de a jogszabályoknak megfelelő szolgáltatásnyújtás áfája lenne.)
Azzal tehát, hogy a terhelt nem valós, hanem fiktív áruforgalom után fizetett adót (áfát), az APEH-nek (az állami költségvetésnek) kárt nem okozott.
Mindezeket összegezve - eltekintve a terheltnek a saját beszerzéséből származó, és a saját vállalkozásában felhasznált 799 665 forint összegű árukra vonatkozó, ténybelileg nem tisztázott esettől - a Btk. 310. §-ának (1) bekezdésében meghatározott, tettesként elkövetett adócsalásnak sem értékelhető, mert a fiktív ügyletekkel okozati összefüggésben adórövidítés, illetőleg adóbevétel-csökkentés nem történt.
Ebből az álláspontból szükségképpen az is következik, hogy téves a terhelt cselekményének a tettesként elkövetett [és a Btk. 318. §-a (6) bekezdésének a) pontja szerint minősített] csalás, valamint annak eszközcselekményeként, a tettesként, folytatólagosan elkövetett magánokirat-hamisítás vétségének való minősítése. A terhelt közvetlenül a fiktív szerződés alapján kiállított számlákat mint tartalmilag valótlan magánokiratokat - a tévedésbe ejtés érdekében - nem használta fel, ezáltal a szóban forgó bűncselekmény elkövetési magatartását tettesként nem valósította meg.
Helyesen történt ellenben a terhelt magatartásának a tettesként elkövetett számviteli fegyelem megsértése vétségeként történő minősítése. A terhelt a fiktív ügyletek bizonylatai alapján készítette el ugyanis a vállalkozói tevékenységével összefüggő beszámolóit, mérlegét stb. Ezzel - a számviteli törvénynek a bizonylati fegyelemre vonatkozó előírásait megsértve - legalábbis megnehezítette a kft. vagyoni helyzetének az áttekintését.
4. Az általános forgalmi adó esetében - az adózás technikájából következően - bizonyos esetekben megengedett a befizetett adó visszaigénylése. Ha az APEH-hez ténylegesen befolyt adó (áfa) visszaigénylése az APEH megtévesztésével jogtalanul történik, avagy fiktív ügylet után igényelnek vissza áfát, akkor ezen összegeknek a kifizetése folytán következik be az APEH (az állami költségvetés) kára. Ebben az esetben - az állandó bírói gyakorlat szerint - nem az adócsalás, hanem a csalás megállapításának van helye, mert a megtévesztő magatartás nem az adóbevétel csökkenését eredményezi, hanem a tévedésbe ejtésben megnyilvánuló elkövetési magatartással közvetlen okozati összefüggésben az APEH-nek (az állami költségvetésnek) a vagyoni károsodása következik be. (Ha a megtévesztés útján jogosulatlanul történő visszaigénylés ellenére az igényelt összeg kifizetése elmarad, a csalás kísérlete valósul meg.)
Az irányadó tényállás arra enged következtetést: a terhelt azáltal, hogy a hozzá forduló személyek esetében megteremtette részükre a fiktív adásvételi szerződések nyomán készített számlák felhasználásával véghezvihető jogosulatlan áfa-visszaigénylés a lehetőségét - feltéve, hogy a visszaigénylés ténylegesen megtörtént -, elkövette a csalás bűncselekményét; de nem mint a csalás tettese, hanem mint a csalás részese működött közre a csalás bűncselekményének a megvalósításában. Ennek a bűncselekménynek közvetlen tettesei azok a személyek, akik - az akkor hatályos jogszabályok értelmében - nem lettek volna jogosultak ugyan az áfa visszaigénylésére, de a terhelt ajánlkozása révén és az általa kiállított és tartalmilag hamis magánokiratok felhasználásával jogtalan visszafizetés iránti igényeiket az APEH-nél (sikerrel) érvényesítették.
A részesi magatartás járulékos jellege azt feltételezi, hogy a tettes magatartása tényállásszerű legyen, azaz bűncselekménynek minősüljön. Nem szükséges a bűnrészes büntetőjogi felelősségének a megállapításához egyszersmind az is, hogy a tettest (vagy tetteseket) a részessel együtt vagy egy másik eljárásban megvádolja az ügyész. A részes büntetőjogi felelősségének a megállapításához elégséges annak a megállapítása, hogy a tettes magatartása valamely bűncselekmény törvényi tényállását kimeríti, és a részes a tettessel szándékegységben járt el. Nem értett egyet ezért a Legfelsőbb Bíróság a terhelt védőjének - a nyilvános ülésen kifejtett - azzal az álláspontjával, amely szerint a terhelt az áfa-visszaigényléssel elkövetett csalási cselekményekhez nyújtott bűnsegélyért azért nem tehető felelőssé, mert a tettesek terheltként történő felelősségre vonása elmaradt.
Ezek után a Legfelsőbb Bíróság azt vonta a vizsgálata körébe, hogy a terhelt a részesi magatartásával pusztán előmozdította a tettesek elkövetési magatartását, vagy a részesi magatartása ezen túl abban is megnyilvánult, hogy a tettesek szándékának döntő motívumát kialakítva, kiváltója volt a tettesek tényállásszerű magatartásának.
Ennek során arra a megállapításra jutott, hogy a terhelt által több vidéki napilapban megjelentetett az a felhívás, amelyben mások részére az áfa jogtalan visszaigénylésének a feltételeit megteremteni képes vállalkozóként tüntette fel magát, már önmagában is olyan tevékenységnek értékelhető, amely a Btk. 21. §-ának (1) bekezdésében írt felbujtás fogalma alá vonható. Ez a felhívás hívta életre ugyanis a tetteseknek az arra vonatkozó szándékát, hogy az egyébként áfaként vissza nem igényelhető pénzösszegeknek a költségvetési bevételekből kivonását véghezvigyék, következésképpen a csalási cselekmények tetteseinek és a terheltnek a szándékegysége is kétségtelen.
A tettesek csalás bűncselekményének értékelendő tevékenységének az eszközcselekménye - a tartalmilag hamis magánokiratok felhasználása folytán - a magánokirat-hamisítás vétsége. A terheltnek a csalás bűncselekményére vonatkozó felbujtói felelőssége ezért elvben szükségessé tenné a terhére annyi rendbeli felbujtóként elkövetett magánokirat-hamisítás vétségének a megállapítását is, ahány rendbeli tettesi alapcselekmény - csalás, illetve magánokirat-hamisítás - megvalósult. A bűnsegédként elkövetett magánokirat-hamisítás vétségeként vád tárgyává tett ezekkel a tényekkel kapcsolatban azonban az elsőfokú bíróság jogerősen megszüntette a büntetőeljárást; ennélfogva a felülvizsgálat eredményeként a felbujtóként elkövetett magánokirat-hamisítás vétségének a megállapítása kizárt.
5. Mindezeket előrebocsátva, az adott tényállás mellett a Legfelsőbb Bíróságnak a felülvizsgálati eljárásban nem volt törvényes lehetősége arra, hogy megnyugtatóan állást foglaljon a terhelt cselekményének a helyes jogi minősítése kérdésében, és abban a kérdésben, hogy a kiszabott büntetés törvényes-e, mert az ehhez szükséges adatokat a tényállás nem tartalmazza. Az eljárt bíróságok ugyanis - a téves jogi álláspontjuk következtében - nem folytatták le teljes körben azt a bizonyítást, amely a helyes jogi minősítés megállapításához szükséges. Nem tisztázták és a tényállásban nem állapították meg pontosan, hogy a terhelttel kapcsolatot létesítő személyek az áfa jogtalan visszaigénylése folytán - az APEH közvetlen megkárosítását eredményező - milyen összegeket vettek kézhez, jóllehet a felbujtás járulékos jellegéből következően a terhelt jogi felelőssége, azaz a vagyon elleni cselekményeinek a helyes jogi minősítése, az általuk kézhez vett összeghez mint okozott kárhoz igazodik.
Nem tisztázott a terhelt által a saját vállalkozása részére történt árubeszerzés kapcsán az, hogy a terhelt, illetve a kft.-je milyen összegű előzetesen felszámított adót különített el a számlában; milyen összegű adót fizetett be az APEH-nek; és - ha ezeket az árukat már nem értékesítette tovább - milyen módon történhetett az utóbb fizetendő adóból az előre felszámított adó levonása.
Amennyiben ugyanis ebben az esetben a fiktív ügylet révén adórövidítés történt - tehát a jogszabályban előírt mértéknél kevesebb adó befizetésére került sor -, a terheltnek ez a magatartása az adórövidítés nagysága szerint minősülő, tettesként elkövetett adócsalás bűncselekményének a megállapítására nyújt alapot; ha viszont a terhelt a forgalmi adót jogtalanul visszaigényelte, ez a cselekménye - az ezzel okozott kár nagysága szerint - tettesként elkövetett csalásnak minősül.
Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a városi bíróság és a megyei bíróság indítványban támadott ítéleteit a Be. 291. §-a (1) bekezdésének a) pontja alapján hatályon kívül helyezte, és új eljárás lefolytatását rendelte el.
Az új eljárás során a helyes jogi minősítés és az ennek megfelelő büntetés kiszabása érdekében nélkülözhetetlen újabb bizonyítás felvételét az alábbiak szem előtt tartásával kell lefolytatni:
- Ismételten ki kell hallgatni a terheltet, különösen a saját vállalkozása részére történt 799 665 forint összegű árubeszerzéssel összefüggő adóbefizetés és az esetleges adóvisszaigénylés ténykérdéseire.
- A Be. 66. §-a (1) bekezdésének b) pontjában írt mentességi jogukra figyelmeztetés mellett tanúként ki kell hallgatni az ítélet tényállásában név szerint is megjelölt személyeket annak tisztázása érdekében, hogy a terhelt által vezetett kft.-től történt fiktív áruvásárlások során átvett számlák alapján ténylegesen milyen összegű áfát igényeltek vissza, és visszaigényléseik folytán milyen összegeket vettek fel; végül
- ugyanezekre a kérdésekre vonatkozó adatok rendelkezésre bocsátása érdekében meg kell keresni az illetékes adóhatóságot.
Mindezen bizonyítékok mérlegelésének az eredményeként kiegészített tényállás alapján lesz az elsőfokú bíróság abban a helyzetben, hogy - a Legfelsőbb Bíróság iránymutatásai szerint - helyesen minősítse a terhelt cselekményét, és helyes büntetést szabjon ki. (Legf. Bír. Bfv. III. 700/1997. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás