PK BH 1998/128
PK BH 1998/128
1998.03.01.
Végrendelet érvénytelenségének bizonyítása [Ptk. 632. § (1) bek., 649. § (1) bek., 653. §].
A jogerős részítélet a felperesek végrendelet érvénytelenségének megállapítása iránt előterjesztett elsődleges kereseti kérelmét elutasította. A megállapított tényállás szerint a felperesek édesanyja: az 1991. február 14-én rosszindulatú kötőszöveti daganatból a tüdőben kialakult kiterjedt daganatos áttételek következtében elhunyt L. J.-né örökhagyó 1991. január 30-án a kórházban dr. T. B. ügyvéd által készített írásbeli magánvégrendeletet írt alá, amelyben örököséül házastársát: az alperest nevezte meg. Egyidejűleg az alperes az örökhagyó javára szóló írásbeli magánvégrendeletet készített.
A felperesek módosított kereseti kérelmükben több okból kérték a végrendelet érvénytelenségének megállapítását, a bíróságok azonban a széles körben lefolytatott bizonyítási eljárás anyaga alapján egyik érvénytelenségi ok fennállását sem találták bizonyítottnak.
Az örökhagyónak a Ptk. 17. §-a szerinti cselekvőképtelenségére alapított érvénytelenségi okkal kapcsolatban a másodfokú bíróság a tényállást módosítva megállapította, hogy bár az örökhagyó a végrendelkezés napján kétszer egy ampulla morfiumot kapott, ez a végrendelkezési képességét nem zárta ki. A kirendelt dr. T. E. igazságügyi elmeorvos szakértő, valamint a felperesek által felkért dr. B. F. és az alperes felkérésére a SOTE Igazságügyi Orvostani Intézetétől dr. A. A. magánszakértők véleménye egyező volt a tekintetben, hogy az örökhagyó állapotára és az alkalmazott fájdalomcsillapítókra tekintettel az örökhagyó korlátozott belátási képessége volt csak valószínűsíthető. Erre figyelemmel az eljárt bíróságok az ellentétes tanúvallomásokat is értékelve arra a következtetésre jutottak, hogy a végrendelkezési képesség hiányát a felperesek nem tudták bizonyítani.
Az örökhagyó olvasásra, illetőleg nevének aláírására képtelen állapotára [Ptk. 624. §-ának (3) bek.] alapított érvénytelenségi okkal kapcsolatban az elsőfokú bíróság kiemelte, hogy „a felperesi előadással ellentétes következtetésre lehet jutni magának a felek által beszerzett és kölcsönösen elfogadott írásszakértői véleménynek a megállapítása révén, mely szerint a végrendelkezői aláírás az örökhagyó kézírása.” Cáfolja a felperesi előadást a végrendeletet készítő dr. T. B. ügyvéd, valamint A. K. és dr. B. J.-né tanúk egymást kiegészítő vallomása is. Tényként volt megállapítható tehát, hogy a végrendelkezéskor az örökhagyó olvasásra és nevének aláírására képes állapotban volt.
A felperesek hivatkoztak arra is, hogy a végrendelkezésnél a dr. T. B. ügyvéd mellett tanúként közreműködő T. A. né - az örökhagyó utóbb ugyancsak elhunyt betegtársa - az örökhagyó személyazonosságának tanúsítására nem volt képes, ezért a végrendelet a Ptk. 63 1. §-ának a) pontjába ütköző okból is érvénytelen. E körben a bíróságok a tanúvallomások alapján megállapították, hogy a tanú - aki nem sokkal a végrendelkezés előtt került a kétágyas betegszobába - az örökhagyó személyének azonosítására képes volt. A másodfokú bíróság hangsúlyozta: a tanúzási képességnek nem feltétele, hogy a tanú a végrendelkezőt előzőleg személyesen ismerje, hanem elegendő, ha az azonosságot más alapon - pl. személyazonossági igazolvány alapján - megállapítja. Arra pedig semmilyen adat nem merült fel, hogy T. A.-né e követelményeknek nem felelt volna meg.
Nem nyert bizonyítást az a felperesi állítás, hogy a végrendelet előkészítésében az alperes közreműködött, ezért a javára szóló végrendelet a Ptk. 632. §-ának (1) bekezdése értelmében érvénytelen. Az a körülmény, hogy az örökhagyóval egy időben az alperes is végrendelkezett az örökhagyó javára, és a végrendelet aláírásakor jelen volt, ennek megállapítására nem alkalmas.
A felperesek nem tudták bizonyítani azt sem, hogy az örökhagyó tévedett a végrendeleti nyilatkozatában, illetőleg nem akart ilyen nyilatkozatot tenni [Ptk. 649. §-a (1) bekezdésének a) pontja]. Ezt az állításukat A. K. tanú vallomására alapították, az azonban az egyéb bizonyítékokra tekintettel annak bizonyítására nem volt alkalmas, hogy az örökhagyó nem akart végrendelkezni. Az örökhagyó a Ptk. 649. §-a (1) bekezdésének b) pontja szerinti téves feltevését, meghiúsult várakozását nem bizonyítja, hogy az örökhagyó „nem volt tudatában rákos megbetegedésének, azt tüdőgyulladásnak vélte, és hitt felépülésében”. A bíróság megállapítása szerint e körben a felperesi „egyébként valós tényekre alapított érvelés nem jelöli meg azokat a tényeket és bizonyítékokat, amelyekből arra a releváns tényre lehetne következtetni, hogy a szóban forgó akarathibák indítékszerepet töltöttek be a végrendelkezésben.”
A Ptk. 649. §-a (1) bekezdésének c) pontja szerinti tisztességtelen befolyásolás sem nyert bizonyítást. A bíróságok kiemelték, hogy „az örökhagyó orvos szakértők leírta állapota valószínűleg együtt járt korlátozott belátási képességével, amely befolyásolhatóságát jelentette.” A kihallgatott tanúk vallomása azonban semmiféle adatot nem szolgáltatott még az örökhagyóra gyakorolt esetleges ráhatásra sem. Nem bizonyítja a befolyásolást az a körülmény, hogy az alperes az örökhagyóval egy időben végrendelkezett, amely a felperesek állítása szerint azt a tévhitet keltette az örökhagyóban, hogy egyenlő esélyeik vannak egymás túlélésére. A bizonyítékok értékelése körében a másodfokú bíróság külön foglalkozott dr. T. B. ügyvéd személyével, akinek házastársa 1991. január 15-én egy nagyobb összegű készpénz ellenében életjáradéki szerződést kötött az örökhagyóval és az alperessel. A másodfokú bíróság kiemelte, hogy amennyiben az ügyvédnek ez az eljárása „etikailag kifogásolható is, ez nem jelenti azt, hogy vallomását figyelmen kívül kell hagyni, annál is inkább, mivel vallomását a per egyéb bizonyítékai is alátámasztják. Ennélfogva pedig a másodfokú bíróság nem látott lehetőséget a tanúvallomás mellőzésére, illetve a vallomásra alapított tényállás módosítására, mivel azt az elsőfokú bíróság az egyéb bizonyítékokkal együtt helyesen értékelte”.
A jogerős részítélet ellen a II. rendű felperes felülvizsgálati kérelmet nyújtott be és az ítélet megváltoztatásával kereseti kérelme szerinti döntést kért. Álláspontja szerint a bíróságok a tényállást a bizonyítási eljárásra vonatkozó szabályok megsértésével állapították meg, ehhez képest az érdemi döntés is jogszabályt sért: a Ptk. 632. §-ának (1) bekezdése és a Ptk. 649. §-a (1) bekezdésének b) és c) pontja szerinti érvénytelenségi okok fennállnak, így a kereset elutasításának nem lett volna helye.
Az I. rendű felperes felülvizsgálati kérelmet nem terjesztett elő, de a II. rendű felperes felülvizsgálati kérelmében foglaltakkal egyetértett.
Az alperes ellenkérelme a jogerős részítélet hatályban tartására irányult, azt mindenben helytállónak tartotta.
A felülvizsgálati kérelem nem megalapozott.
A Pp. 270. §-ának (1) bekezdése értelmében a jogerős ítélet felülvizsgálatát csak jogszabálysértésre hivatkozással lehet kérni. Ez a rendelkezés mind az anyagi jogi, mind az eljárásjogi szabályok megsértésére irányadó. A Pp. 275. §-ának (2) bekezdése pedig a felülvizsgálati kérelem keretei között engedi meg a jogerős határozat felülvizsgálatát.
Az adott esetben a II. rendű felperes felülvizsgálati kérelmében a megállapított tényállást és ezzel összefüggésben a bíróságoknak a Ptk. 632. §-ának (1) bekezdése, illetőleg a Ptk. 649. §-a (1) bekezdésének b) és c) pontja szerinti érvénytelenségi okok tekintetében elfoglalt jogi álláspontját sérelmezte.
A Pp. 164. §-ának (1) bekezdése értelmében a per eldöntéséhez szükséges tényeket általában annak a félnek kell bizonyítania, akinek érdekében áll, hogy azokat a bíróság valónak fogadja el. Ez azt jelenti, hogy ha a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján a jogvita nem dönthető el, a bizonyítás eredménytelenségét annak a félnek a terhére kell figyelembe venni, akit a bizonyítás terhel.
A Ptk. 653. §-ában foglalt rendelkezésből következik, hogy a végrendelet érvénytelenségének bizonyítása az alperes tagadásával szemben a felpereseket terhelte. E körben az elsőfokú bíróság széles körű bizonyítást folytatott le, és ítéletében a beszerzett bizonyítékokat részletesen értékelve jutott arra a következtetésre, hogy a felperesek a végrendeletnek az általuk érvényesített megtámadási okokból való érvénytelenségét meggyőzően nem tudták bizonyítani. A másodfokú bíróság - a tényállás kis részben való megváltoztatása mellett - helytállónak tartotta az elsőfokú bíróság megállapításait, és azt a fellebbezésben kifejtettekre tekintettel csak néhány kérdésben egészítette ki. A Ptk. 649. §-a (1) bekezdésének b) és c) pontjára alapított érvénytelenségi okokkal kapcsolatban a másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletben kifejtett indokokra utalással hagyta helyben az elsőfokú bíróság döntését, ezzel indokolási kötelezettségét - figyelemmel a Pp. 254. §-ának (3) bekezdésében foglaltakra is - nem sértette meg. Ennek folytán az első- és másodfokú ítélet indokolása a felperesek valamennyi érvelésére kitért.
Az így megállapított tényállás nem okszerűtlen, nem tartalmaz logikai ellentmondást, a bíróságok a Pp. 206. §-ának a bizonyítékok mérlegelésére vonatkozó szabályait nem sértették meg döntésük meghozatalánál. A bizonyítékok felülmérlegelésére pedig a felülvizsgálati eljárásban nincs jogi lehetőség.
A tényállásra tekintettel helytálló a jogerős részítélet jogi következtetése is, ezért a bíróságok e körben sem követtek el jogszabálysértést.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős részítéletet felülvizsgálati kérelemmel támadott részében a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése értelmében hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Pfv. V. 20.870/1995. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás