PK BH 1998/130
PK BH 1998/130
1998.03.01.
Gyermektartásdíjról vagyontárgy ellenében történő lemondást tartalmazó megállapodás érvényességének nem feltétele az összegszerű megjelölés [Csjt. 69/B. §; Ptk. 19. §; 51/1986. (XI. 26.) MT r. 62. §; PK 106. sz.].
A peres felek házasságát a bíróság - háromévi különélés bizonyítása után - az 1988. szeptember 29-én jogerőre emelkedett ítéletével felbontotta, a házasságból született gyermekek elhelyezése és tartása tárgyában azonban nem határozott.
A házasság felbontása után a felek 1990 augusztusáig még együtt éltek, és közös háztartásukban nevelték a gyermekeket, 1990 augusztusában a felperes az alperes munkaviszonya alapján juttatott szolgálati lakásból, mely az utolsó közös lakásuk volt, a gyermekekkel együtt elköltözött. 1991. március 27-én a felek írásban állapodtak meg a gyermekek elhelyezése és tartása, valamint a közös tulajdonukban álló ingatlanokon fennálló közös tulajdon megszüntetése tárgyában. Rögzítették, hogy életközösségük 1990. december 1-jétől megszűnt, és úgy rendelkeztek, hogy az 1978. június 29-én született Mariann, valamint az 1984. május 21-én született Lilla nevű gyermekeik az anya gondozásába kerülnek, az apa „minden időben történő látogatásának” lehetővé tételével. A gyermekek taníttatását és neveltetését szolgáló kiadásokat egymás között egyenlő arányban, megosztva fizetik, ezenfelül az anya kijelentette, hogy „egyébként a gyermekek után járó tartásdíjról végérvényesen és fenntartás nélkül lemond”. A felperes tulajdonába került a háromszobás szövetkezeti lakás az abban lévő valamennyi ingósággal együtt, a lakásingatlant az OTP jelzálogjoga és a felperes édesanyjának haszonélvezeti joga terhelte. A felperes az OTP-vel szemben fennálló - mintegy 380 000 forint - közös tartozás kiegyenlítését vállalta. Az Eper utcai ingatlannak a felek 1/4-1/4. arányú tulajdonosai maradtak azzal, hogy a közös értékesítésig azt a felperes jogosult használni. Az alperes szerezte meg a Szántó utcai kétszobás öröklakás kizárólagos tulajdonát, a felperes az ingatlanon fennálló tulajdoni illetőségéről lemondott. A zártkerti ingatlan az 1984-ben született Lilla nevű gyermekük tulajdonába került, erre nézve mindkét fél holtig tartó haszonélvezeti jogot kötött ki.
A közös ingóságok természetben kerültek megosztásra úgy, hogy az alperes tulajdonában maradt egy Skoda személygépkocsi, és a felperes 75 000 forint értékkülönbözet 1991. június 1. napjáig történő megfizetését vállalta. Kikötötték a felek, hogy amennyiben az alperes a szolgálati lakását megvásárolja, azt végrendeletben a közös gyermekekre hagyja.
A felperes 1991. március 28-án egy teljes bizonyító erejű magánokiratban úgy nyilatkozott, hogy a gyermekek után járó, havonta esedékes tartásdíjról végérvényesen és fenntartás nélkül lemond, mert a szövetkezeti lakás tulajdonjogát a benne lévő ingóságokkal együtt teljes egészében megkapta. Ezt a tartásdíjról való lemondó nyilatkozatot a gyámhatóság az 1992. február 27-én kelt záradékkal jóváhagyta.
A felperes az 1994. október 17-én benyújtott keresetében kérte, hogy a bíróság 1994-től kötelezze az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek a jövedelme 20-20%-át kitevő, gyermekenként 3000 forint alapösszegű tartásdíjat. Az alperes ellenkérelme a kereset elutasítására irányult azzal, hogy a gyermektartásdíj kérdését érvényes szerződéssel rendezték.
A bíróság jogerős ítéletével a keresetnek helyt adó elsőfokú ítéletet megváltoztatta, és a felperes keresetét elutasította.
Az irányadó tényállás szerint a felperes a budapesti lakásingatlant havi 22 000 forintért hasznosította, majd 1992. október 29-én 1 900 000 forintért eladta, és abból Szolnokon vásárolt lakást, melyet felújított. A felperes igazolt havi jövedelme a kereset benyújtását megelőző évben 53 253 forint volt.
Az alperes munkaviszonya 1991-ben megszűnt, akkor 400 000 forint végkielégítést kapott, azóta nem áll munkaviszonyban. Jelenlegi feleségével megkezdett vállalkozásai veszteségesek voltak, 1995 áprilisától kisegítő családtagként bizonytalan és csekély jövedelemre tesz szert. A volt közös tulajdonú ingatlant 1 000 000 forintért értékesítette, ezt, valamint a végkielégítést használta fel arra, hogy a házastársa martfűi ingatlanának 1/2. illetőségét megváltsa. A másodfokú bíróság ítéletének indokolásában kifejtette, hogy a felek jogvitájában a tartásdíj vagyontárggyal történt kiegyenlítését tartalmazó érvényes szerződés az irányadó. A jogszabályok nem tiltják a felek olyan megállapodását, amely szerint a tartásra kötelezett valamely vagyontárgyat juttat a tartásdíj ellenében a tartásdíj jogosultjának, a peren kívül létrejött ilyen megállapodáshoz a Ptk. 19. §-a (1) bekezdésének a) pontja szerint a gyámhatóság jóváhagyása szükséges. A megállapodás érvényességének nem feltétele, hogy abban összegszerűen megjelöljék a tartásdíj havi mértékét, illetve a juttatott vagyontárgy értékét és azt, hogy a vagyontárgy mennyi ideig elegendő a tartás fedezésére. Így az alapul szolgáló ügyben a felek szerződésének semmissége nem állapítható meg. A szerződés érvénytelenségére (helyesen: az érvénytelenséget eredményező megtámadási okra) a felperes szintén nem hivatkozhat, mert a Ptk. 236. §-a szerinti egyéves megtámadási határidő a felperes által megjelölt okok: kényszer, illetve tévedés esetén a kereset benyújtásakor már lejárt. A megállapodást a gyámhatóság a Ptk. 19. §-a (1) bekezdésének a) pontjában foglaltak szerint jóváhagyta, ezt az államigazgatási határozatot egyik fél sem támadta, így a jóváhagyás körülményeit a bíróság a jelen eljárás során már nem vizsgálhatta.
A PK 106. sz. állásfoglalás, mely a tartásdíj vagyontárggyal történő kiegyenlítéséről rendelkezik, kitér arra, hogy a tartásra kötelezettet a bíróság megállapodás esetén is kötelezheti a gyermek részére tartásdíj fizetésére, ha ez a gyermek megfelelő tartásának biztosítása érdekében szükséges, az alapul szolgáló ügyben azonban ez a feltétel is hiányzik, mert a felperes megfelelő jövedelemmel rendelkezik ahhoz, hogy gyermekei részére teljes körű tartást biztosítson.
A jogerős ítélet ellen a felperes élt felülvizsgálati kérelemmel. Álláspontja szerint a jogerős ítélet a Csjt. 69/A. és 69/C. §-aiba ütközik, a tartásdíj vagyontárggyal történő kiegyenlítésének ugyanis feltétele, hogy a tartásdíj havi összegét és az átadott vagyontárgy értékét a megállapodásban rögzítsék. A gyámhatóság nem vizsgálta az 1991. március 27-i megállapodást, mely tartalmazta azt, hogy a gyermekek taníttatásához az alperes is hozzájárul, ezért a jóváhagyás „szabálytalan” volt és sértette a gyermekek érdekeit, ezt a körülményt pedig a bíróság figyelmen kívül hagyta.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályban tartására irányult.
A felülvizsgálati kérelem alaptalan.
A Csjt. 69/B. §-ából következik, hogy a gyermektartásdíjról elsősorban a szülőknek kell megegyezniük, a bíróság csak a szülők megegyezésének hiányában dönt. Az ítélkezési gyakorlat a szülők megegyezéseként a teljesítésnek azt a kivételes módját is elfogadja, amely szerint a tartásra kötelezett személy és a gyermeket ténylegesen eltartó, gondozó személy megállapodnak abban, hogy a kötelezett a tartási kötelezettségének kiegyenlítéséül megfelelő vagyontárgyat (pénzösszeget) ad a jogosultnak. A bíróság azonban a tartásra kötelezettet ilyen megállapodás esetén is kötelezheti a gyermekek részére tartásdíj fizetésére, ha ez a gyermekek megfelelő tartásának biztosítása érdekében szükséges (a PK 272. sz. állásfoglalással módosított PK 106. sz. állásfoglalás). A teljesítésnek ez a módja azonban nem sértheti a gyermek érdekét, ezért a peren kívül létrejött ilyen megállapodás érvényességéhez a Ptk. 19. §-a (1) bekezdésének a) pontja szerint a gyámhatóság hozzájárulása szükséges.
Tény, hogy a felek a teljes körű vagyonmegosztást tartalmazó, 1991. március 27-én kelt szerződést, amely az alperes tartásdíj-fizetési kötelezettsége vonatkozásában bizonyos ellentmondást is tartalmaz, nem terjesztették a gyámhatóság elé jóváhagyás céljából. Az 1991. március 28-án a felperes által aláírt nyilatkozat azonban már egyértelmű volt abban, hogy a felperes a tulajdonába került vagyontöbblet fejében a gondozásában élő gyermekek után az alperes részéről havonként fizetendő tartásdíjról végérvényesen és fenntartás nélkül lemondott, ezt a nyilatkozatot a gyámhatóság az 51/1986. (XI. 26.) MT rendelet 62. §-a szerinti jóváhagyó záradékkal ellátta, ezzel a megállapodás érvényességi kelléke megvalósult. A felperes a gyámhatósági határozattal történt jóváhagyás helytállóságát közel három évvel annak meghozatala után már nem teheti vitássá [Pp. 330. § (1) bekezdés].
Helyesen mutatott rá a bíróság arra is, hogy nincs olyan jogszabályi rendelkezés, amely az ilyen megállapodás kötelező tartalmi kellékeként megkövetelné a tartásdíj havi részleteinek és az ellentételként adott vagyonnak az összegszerű megjelölését, és bár a későbbi viták megelőzése érdekében ez a célszerű megoldás, egymagában e kellékek hiánya a megállapodást nem teszi érvénytelenné. A felperesnek a jogerős ítélet által felhívott törvényi rendelkezések folytán az előírt határidő eltelte miatt az 1991. március 27-i szerződés megtámadására sincs lehetősége.
Nem tévedett a bíróság akkor sem, amikor indokolásában megállapította, hogy a szerződés szerint a felperes egyébként is jelentősen nagyobb mértékű vagyonhoz jutott mint az alperes.
A feleknek a fentiek szerint érvényes megállapodása mellett a felperes utólag a PK 106. sz. állásfoglalásának utolsó mondata alapján sem igényelhet az alperestől tartásdíjat, mert a körülményei és jövedelmi viszonyai mellett a gyermekek megfelelő ellátására egyedül is képes, így az alperes tartásdíjban való marasztalása a gyermekek tartásához nem szükséges.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Pfv. II. 21.709/1996. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás