PK BH 1998/180
PK BH 1998/180
1998.04.01.
Az állandóság nem vehető figyelembe annak a szülőnek a javára, aki azt önkényes, erőszakos magatartással, a másik szülőnek a gyermek életéből való kirekesztése szándékával teremti meg [Csjt. 72/A. § (1) bek.; módosított 17. sz. irányelv.].
Az elsőfokú bíróság az ítéletével a peres felek 1982. június 5-én kötött házasságát felbontotta, az 1983. november 9-én született Norbert és az 1985. február 20-án született Roland utónevű gyermekeket az alperes apánál helyezte el, kötelezte a felperest, hogy a fent nevezett gyermekeket 1996. február 1-jéig adja ki az alperesnek, az alperesnek a jóváhagyott egyezséggel megállapított gyermektartásdíj-fizetési kötelezettségét 1996. január 31. napjával megszüntette, kötelezte a felperest, hogy 1996. február 1-jétől kezdődően havonta előre esedékesen fizesse meg a fenti gyermekek tartására a felperesnek a bérköltség, valamint a részesedési (helyesen: érdekeltségi) alap terhére kifizetésre kerülő mindennemű nettó keresetének a gyermekenkénti 20%-át, de gyermekenként legalább havi 5000 forintot, szabályozta a felperes és a gyermekek közötti rendszeres és rendkívüli kapcsolattartás jogát, és - egyéb rendelkezések mellett - a felperes terhére megállapított gyermektartásdíj-fizetési kötelezettségre vonatkozóan a felperes munkáltatójának a közvetlen bírósági felhívása útján végrehajtást is elrendelt.
Az elsőfokú ítélet indokolása szerint a peres felek házasságában szinte kezdettől voltak problémák, amelyek a második gyermek születését követően egyre fokozódtak. Mind több nézeteltérés, vita, veszekedés volt közöttük, szinte semmiben sem értettek egyet, indulataik néha tettlegességhez vezettek. Az évek során fokozatosan elhidegültek egymástól, a házasságuk teljesen formálissá vált, az utolsó 4-5 évben közös programjaik szinte egyáltalán nem voltak. A felperes hol a gyámhatósághoz, hol az alperes parancsnokaihoz fordult panaszaival, bejelentéseivel. 1993-94. évre a felek kapcsolata annyira megromlott, hogy 1994. év elején az életközösséget meg is szüntették. 1994 nyarán a gyermekeket felváltva nyaraltatták és látták el: augusztus 20-ig az alperes volt a gyermekekkel, majd augusztus 23-án a felperes a gyermekekkel együtt eltávozott a közös lakásból azzal, hogy kerékpártúrára viszi őket, valójában azonban végleges jelleggel elköltözött az alperes kizárólagos tulajdonát képező egy plusz két félszobás közös lakásból anélkül, hogy az alperessel közölte volna, hogy hová távozik. Az alperes hosszú időn keresztül próbálta felkutatni a felperes és a gyermekek tartózkodási helyét, de arról csak akkor szerzett tudomást, amikor a felperes pert indított ellene a gyermektartásdíj-fizetési kötelezettségének a megállapítása iránt. Ezt követően az alperes nyomban megpróbálta a gyermekekkel felvenni a kapcsolatot, az azonban eredménnyel nem járt, mert a felperes megtiltotta a gyermekeknek azt, hogy az édesapjukkal akár csak szóba is álljanak, mereven elzárkózott a kapcsolattartás elől. A kisebbik gyermeknél idegrendszeri problémák merültek fel, ezért 1995 februárjában pszichológushoz kellett vinniük.
A felperes az első gyermekkel féléves koráig, a másodikkal pedig egyéves koráig tartózkodott otthon, majd ezt követően a gyermekekre „pótmamák” vigyáztak, mert a felperes gyakran látott el ügyeletet. A gyermekek ellátását és gondozását az együttélés tartama alatt a felek közösen végezték, 1994 augusztusa óta pedig róluk a felperes gondoskodik a kétszobás, összkomfortos szolgálati lakásában. A nagyobb gyermek az általános iskola 6. osztályába, a kisebb pedig 5. osztályba jár. A gyermekek az új közösségbe beilleszkedtek ugyan, de kijelentették, hogy jobban szerették korábbi helyüket.
Az elsőfokú bíróság a peres felek házasságát a Csjt. 18. §-ának (1) bekezdése alapján mindkét peres fél magatartására visszavezethető okból felbontotta. A felperesnek a közös kiskorú gyermekek nála történő elhelyezése iránt előterjesztett keresetét a Csjt. 72/A. §-ának (1) bekezdése alapján - figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság 17. sz. irányelvében foglaltakra is - alaptalannak, az alperes viszontkeresetét pedig alaposnak találta. A közös kiskorú gyermekek elhelyezésével kapcsolatos döntését azzal indokolta, hogy a felek anyagi és lakáshelyzete hasonlóan jó, együttélésük alatt - elfoglaltságuktól függően - közel egyformán foglalkoztak a gyermekekkel, megfelelően gondoskodtak róluk. A háztartási teendőket és a gyermekek gondozásával kapcsolatos feladatokat mindegyik fél képes ellátni, az iskoláztatási lehetőségek mindkét félnél hasonlóan jók. A pszichológus szakértői vélemény szerint a szülők személyiségét összehasonlítva közöttük jelentős különbség egyikőjük javára sem tehető, a gyermekeik egyedüli nevelésére mindketten alapvetően alkalmasak, a gyermekeikhez őszintén ragaszkodtak. Mindezek miatt a házastársak a gyermekek életkorától és nemétől függetlenül egyenlő feltételekkel igényelhetik a gyermekek náluk való elhelyezését. Ezt az esélyegyenlőséget azonban a felperes igyekezett megakadályozni azzal, hogy az alperest félrevezetve, önkényesen elszakította a gyermekeket az édesapjuktól, elköltözött velük úgy, hogy az alperes azt sem tudta, hogy a gyermekei hol tartózkodnak. A gyermekekbe az apától való „menekülés” szükségességét plántálta, azon túlmenően, hogy a biztonságérzetet nyújtó állandó környezetüket megváltoztatta, és az apjuktól való teljes elzárkózásra, sőt „bezárkózásra” kényszerítette őket.
Ennek a felperesi magatartásnak az egyedüli okaként nem fogadható el az a hivatkozás, hogy a felperes a saját, férjével szembeni félelmeit, szorongásait vetítette ki a gyermekekre, mert a felperes sem e félelmek indokoltságát, sem pedig azt nem tudta bizonyítani, hogy az alperes bármikor is „veszélyes” lett volna a gyermekekre. A felperes anya magatartása sokkal inkább arra enged következtetni, hogy szinte „tulajdonaként” igyekszik a gyermekeket magához kötni, illetve a másik szülőtől elidegeníteni. A bírósági határozattal is szembehelyezkedve mindent megtett azért, hogy a gyermekeket több mint egy éven át folyamatosan elzárja még attól a lehetőségtől is, hogy az alperessel bármilyen kapcsolatot teremthessenek. A gyengébb idegzetű kisebb gyermek ezt a pszichés terhet nem tudta feldolgozni, ezért pszichiátriai kezelésre szorult, és az állapotában csak az édesapjával való rendszeres találkozások hatására következett be javulás.
A gyermek érdekét súlyosan sértő módon jár el az a szülő, aki a gyermeket a másik szülővel való érintkezéstől indokolatlanul elzárja és ellene hangolja, mert az ilyen magatartás károsan befolyásolja a gyermek fejlődését, és alapot ad arra a következtetésre is, hogy ez a szülő nem alkalmas a gyermek nevelésére. A perbeli gyermekek mindkét szülőhöz ragaszkodnak, Roland kötődése az édesapjához - a történtek ellenére is - erősebbnek mutatkozik, Norbert alpereshez való kötődésének az erősségét pedig a korábbi osztályfőnök véleménye támasztotta alá. A gyermekek egymáshoz való ragaszkodása átlagosnak mondható, sőt Roland esetében ez lazábbnak mutatkozik. A gyermekek saját egészséges igazságérzetüktől vezérelve azt is elképzelhetőnek tartották, hogy egyikük egyik szülőhöz, másikuk pedig a másikhoz kerüljön, tehát elszakadjanak egymástól. A szülők azonban egybehangzóan és határozottan kifejtették azon álláspontjukat, hogy a gyermekek egymástól való elszakítását végzetesen károsnak ítélnék meg, hiszen az amúgy is viszonylag laza kapcsolatuk ezzel méginkább romlana. Mindketten azt fejtették ki, hogy a bíróság minden körülmények között a gyermekeket együtt helyezze el valamelyik szülőnél, és ezen álláspontjukat a bíróság is megalapozottnak ítélte. Mindezekre, valamint a gyermekek nemére és korára is figyelemmel az elsőfokú bíróság arra az álláspontra helyezkedett, hogy az apa nagyobb biztonságot, nyugalmat, kiegyensúlyozottabb környezetet tud biztosítani a gyermekek számára, ezért az érdekük azt kívánja, hogy nála kerüljenek elhelyezésre.
Az elsőfokú ítélet ellen a felperes fellebbezéssel élt.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletének a fellebbezett részét részben és akként változtatta meg, hogy a felperes a perbeli gyermekeket 1996. október 31-ig tartozik az alperesnek átadni, a felperesnek az elsőfokú ítéletben megszabott gyermektartásdíj-fizetési kötelezettsége pedig 1996. november 1. napjától veszi kezdetét, míg az ezt meghaladó fellebbezett részében az elsőfokú ítéletet helybenhagyta.
A másodfokú ítélet indokolása szerint az elsőfokú bíróság a gyermekelhelyezés körében az általa megállapított tényállásból helyesen vonta le jogi következtetését, és döntésénél - helyesen - elsősorban a gyermekek érdekét vette figyelembe. Rámutatott arra, hogy az elsőfokú bíróság helyesen mellőzte dr. M. I. gyermekpszichiáternek a felperes által becsatolt és egyébként is csak az ő előadásaként értékelhető szakvéleményét, de egyébként e szakvélemény is tartalmazza azt, hogy az anya körében tapasztalható elbizonytalanító és fenyegető körülmények miatt szükséges az anyának - nemcsak a gyermekeknek - a pszichés vezetése. Ezen körülmények lezáródása után várható csupán, hogy biztos és szerető légkört és támaszt tudjon gyermekeinek nyújtani.
A jogerős ítélet ellen a felperes felülvizsgálati kérelemmel élt, annak részben és akként történő megváltoztatása iránt, hogy a Legfelsőbb Bíróság a perbeli gyermekeket nála helyezze el, az alperes egyidejű gyermektartásdíj fizetésére való kötelezése mellett.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet a Pp. 274. §-ának (4) bekezdése alapján tárgyaláson kívül bírálta el.
A jogerős ítélet nem törvénysértő.
A Pp. 270. §-ának (1) és 275/A. §-ának (1) bekezdésében foglaltak egybevetéséből következően a jogerős ítélet felülvizsgálatát a Legfelsőbb Bíróságtól olyan jogszabálysértésre hivatkozva kérheti a fél, amely jogszabálysértés anyagi jogi és eljárásjogi jellegű egyaránt lehet ugyan, eljárásjogi jellegű azonban csak akkor, ha az olyan súlyú, amelynek az ügy érdemi elbírálására is lényeges kihatása volt.
I. 1. A perben eljárt bíróságok a közös kiskorú gyermekek elhelyezésével kapcsolatos tények tekintetében a peres felek előadásának, a kihallgatott tanúk vallomásának, az igazságügyi pszichológus szakértő véleményének, az iskolai jellemzéseknek és a per egyéb adatainak az egymással való egybevetése, azok okszerű, logikai ellentmondásoktól mentes és a Pp. 206. §-ának (1) bekezdésében foglalt elveknek egyébként is maradéktalanul megfelelő mérlegelése alapján, megalapozottan állapították meg a tényállást. Nincs helye ezért a szabad bírói mérlegeléssel megállapított tényállás felülvizsgálati eljárásban történő felülmérlegelésének, a bizonyítékok újbóli értékelésének.
2. A Pp. 275. §-ának (1) bekezdése szerint a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelem elbírálása során a rendelkezésre álló iratok, illetve a benyújtott okiratok alapján dönt, és a feleket további okiratok csatolására vagy bemutatására is felhívhatja, ezenkívül azonban bizonyítás felvételének helye nincs. Nincs jogi lehetőség tehát arra, hogy a Legfelsőbb Bíróság saját hatáskörében a Pp. 182. §-ának (4) bekezdése alapján az Igazságügyi Szakértői Intézetek Hivatalát ellenőrző szakértőként rendelje ki, és szakértői bizonyítás útján tisztázza azt a további kérdést, hogy az elköltözése óta eltelt időben bekövetkező körülményváltozás a gyermekek érdekeire miképpen hat ki, a körülmények állandóságának szempontjai megfelelnek-e a bírói gyakorlatban követendő elveknek.
II. A Csjt. 72/A. §-ának (1) bekezdése szerint a gyermek elhelyezéséről a szülők döntenek, a szülők megegyezésének hiányában pedig a bíróság a gyermeket annál a szülőnél helyezi el, akinél a kedvezőbb testi, értelmi és erkölcsi fejlődése biztosított. A Csjk. 1. §-ának (2) bekezdése értelmében a törvény alkalmazása során mindenkor a kiskorú gyermek érdekére figyelemmel, jogait biztosítva kell eljárni. A Legfelsőbb Bíróság a gyermek elhelyezésével kapcsolatos szempontokról szóló - többször módosított - 17. sz. irányelvének III. pontja kimondja, hogy a gyermek elhelyezésének alapvető szempontja: a gyermek érdeke, ezért a bíróságnak a gyermek életét érintő minden körülmény feltárásával és együttes mérlegelésével kell határoznia. Helytálló tehát a felperes felülvizsgálati érvelése annyiban, hogy egyes kiragadott körülmények túlértékelése, más szempontoknak pedig a figyelmen kívül hagyása akadályozza, hogy a gyermek elhelyezésénél a gyermek érdeke megfelelően érvényesüljön. Iratellenes azonban a felperes azon felülvizsgálati tényállítása, hogy a perben eljárt bíróságok az utóbb hivatkozott elvek sérelmével, tehát egyes kiragadott körülmények túlértékelésével és más szempontok figyelmen kívül hagyásával hozták volna meg döntésüket.
Az első- és másodfokú ítélet indokolása nem hagy kétséget afelől, hogy a perben eljárt bíróságok a gyermekek elhelyezésével kapcsolatos döntésük meghozatalakor a gyermekek elhelyezése szempontjából jelentős valamennyi objektív és szubjektív körülményre egyaránt figyelemmel voltak. Értékelték többek között a felek életés lakáskörülményeit, a gyermekek iskoláztatásának a lehetőségeit, a szülőknek a gyermekek fizikai ellátására való képességét, illetőleg a gyermekek gondozása, ellátása és nevelése terén eddig tanúsított magatartását, a feleknek a házasság felbomlásáért való felelősségét, a felek egyéniségét, gyermeknevelésre való alkalmasságát, a szülők és a gyermekek, illetőleg a testvérek egymáshoz való érzelmi kötődését, a gyermekek nemét és korát, valamint a testvérkapcsolat jelentőségét. Helyes okfejtéssel mutatott rá a jogerős ítélet arra, hogy a most részletezett körülmények értékelése folytán a házastársak a gyermekek életkorától és nemétől függetlenül egyenlő feltételekkel igényelhetik a gyermekek náluk való elhelyezését. Az egységes ítélkezési gyakorlattal összhangban foglalt azonban állást az első- és másodfokú bíróság akkor is, amikor figyelemmel volt arra, hogy a gyermek érdeke nem csupán az, hogy a mindennapi ellátása, gondozása megfelelő legyen, hanem az is, hogy benne a mindkét szülőjével szembeni lelki és szellemi kapcsolat és a társadalmi beilleszkedéshez nélkülözhetetlen jogtisztelet kialakuljon (BH 1995/9. sz. 524.]. Erre tekintettel pedig alappal kérdőjelezte meg a jogerős ítélet a felperes gyermeknevelésre való alkalmasságát amiatt, hogy a felperes szükségtelenül és minden indok nélkül cselekedett akkor, amikor a gyermekeket úgy vette magához és a közös lakásból úgy távozott el, hogy hollétét az apával nem közölte, ezért az alperes hatósági eljárásokat is kényszerült igénybe venni gyermekei felkutatásához, és végül az ellene indított gyermektartásdíj iránti perből szerzett azok tartózkodási helyéről tudomást. Helyesen értékelte az első- és másodfokú bíróság a felperes terhére azt is, hogy az alperes és a gyermekek közötti kapcsolattartási jog gyakorlását azt követően is hosszú időn keresztül megakadályozta, hogy az alperes a gyermekek hollétéről tudomást szerzett, és a gyermekeket az apa ellen befolyásolni próbálta, őt negatív személyként igyekezett beállítani. Helytállóan hivatkozik ugyanis a jogerős ítélet arra, hogy a felperes kisajátító magatartása és a gyermekeket az alperes ellen hangoló megnyilvánulásai a gyermekek érzésvilágára károsan hatnak, ez a káros hatás azonban az alperesi oldalon tanúsított feloldással ez idő szerint még nem mutatható ki.
Ilyen peradatok mellett alaptalanul sérelmezi a felperes azt, hogy a jogerős ítélet nem tulajdonít jelentőséget a szülők világnézeti és erkölcsi tulajdonságainak, valamint a gyermekek környezetbe való beilleszkedése tényének, és ezáltal az állandósághoz fűződő szempont semmibevételét is jelenti. Az alperes erkölcsi tulajdonságai a perben nem bizonyultak kedvezőtlenebbnek a felperesénél, a szülők világnézetének az értékelését pedig a Legfelsőbb Bíróság 17. sz. Irányelvének (nem pedig a XXI. sz. Polgári Elvi Döntésének) a legutóbbi módosítása a gyermek elhelyezésével kapcsolatos szempontok köréből kihagyta. Az irányelv III/B. pontja részletesen taglalja azokat a szempontokat, amelyek az állandóság fenntartása mellett szólnak, az állandóság fogalmát azonban nem a megszokott lakókörnyezetre vagy arra (azokra) a személyekre szűkíti le, akik a gyermek közvetlen gondozását korábban ellátták, hiszen csak azt az állandóságot tartja a gyermek érdekében feltétlenül kívánatosnak, amely a gyermek környezetének jellegével, az őt érő pozitív nevelői hatások következetes érvényesülésével, a gondozást ellátó személy szeretetet, biztonságot nyújtó egyéniségével és jelenlétével együttesen valósul meg. Egységes azonban bírói gyakorlat abban, hogy az állandóság annak a szülőnek a javára nem vehető figyelembe, aki azt önkényes, erőszakos magatartással, a másik szülőnek a gyermek életéből való kirekesztése szándékával teremti meg. A gyermek egészséges érzelmi és erkölcsi fejlődését gátolja ugyanis az, ha az őt nevelő szülő a másik ellen hangolja, a kapcsolattartást indokolatlanul megtagadja. Emiatt az állandóságra hivatkozással sem lehet őt az ilyen magatartást tanúsító szülőnél elhelyezni (PJD X. 315., BH 1988/2/35.).
A kifejtettek miatt a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Pfv. II. 23.445/1996. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás