GK BH 1998/186
GK BH 1998/186
1998.04.01.
I. Jogszabály által a helyi önkormányzatokra bízott ármegállapítási jogkört a bíróság - szolgáltató gazdálkodó szervezet keresete alapján - az ár megváltoztatásával nem vonhatja el [1990. évi LXXXVII. tv. 10. § (3) bek.; 1993. évi CIV. tv. 3. §].
II. Államigazgatási jogkörben okozott kárért való felelősség megállapításához igénybe vett rendes jogorvoslati eljáráson nem az államigazgatási határozatok elleni bírósági felülvizsgálati eljárás értendő [1957. évi IV. tv. 72. §; 1990. évi LXV. tv. 11. § (1) és (3) bek.; PK 43.].
A közüzemi vízműből szolgáltatott ivóvízért, illetőleg csatornahasználatért fizetendő díjakról 1993. december 31-ig a közlekedési, hírközlési és vízügyi miniszter 32/1992. (XII. 29.) KHV rendelete volt érvényben. Az árak megállapításáról szóló 1990. évi LXXXVII. törvény módosítására 1993. december 23-án kihirdetett 1993. évi CIV. törvény melléklete az önkormányzati tulajdonú víziközműből szolgáltatott ivóvíz díjának megállapítását a település önkormányzatának hatáskörébe utalta. A fenti módosításról szóló törvény 3. §-a rögzítette, hogy e törvény rendelkezései 1994. január 1. napján lépnek hatályba azzal, hogy a települési önkormányzatok ármegállapító rendelkezésének hatálybalépéséig - de legfeljebb 1994. június 30-ig - a közlekedési, hírközlési és vízügyi miniszter által megállapított víz- és csatornaszolgáltatási díjak maradnak érvényben.
A felperes 1994. februárban kérte az alperestől, hogy 1994. április 1. napjától állapítsa meg a vízdíjat az általa javasolt 46 Ft/m3 árban. Az alperes képviselő-testülete 1994. március 8-án megtartott ülésén a 28/1994. számú határozatában a vízdíjemelés iránti felperesi kérelmet elutasította, a korábbi 36,60 Ft/m3-es díjat nem emelte meg. Miután erről a felperes értesítést nem kapott, 1994. április 11-én kérte a képviselő-testületet határozatának megküldését. Hivatkozott az 1990. évi LXXXVII. törvény 10. §-ának (2) bekezdésére: eszerint a hatósági ár megállapítója a kérelem kézhezvételétől számított 30 napon belül köteles az ármegállapítást közzétenni vagy a kérelem elutasításáról a kérelmezőt értesíteni. Az alperes július 1-jén értesítette a felperest a március 8-án meghozott elutasító határozatról. Ezt követően a felperes közölte az alperessel, hogy a június 30-ig hatályban maradt vízdíj nem nyújt fedezetet a felperes ráfordításaira, ezért kéri a költségkülönbözet kiegyenlítését. Felhívta az alperes figyelmét arra, hogy 1994. július 1-jétől a község nem rendelkezik hatóságilag megállapított vízdíjjal. Az alperes mulasztása miatt a felperes a Köztársasági Megbízott Területi Hivatalához fordult. 1994. szeptember végén az alperes közölte a felperessel, hogy 1994. augusztus 16-án a 86/1994. számú határozatban a hatósági vízdíj mértékét megállapította, és 1994. július 1-jétől elfogadta a 46 Ft/m3+áfa összegű vízdíjat. Mellékelte a határozatot, egyben közölte, hogy június 30-ig a korábbi árak voltak érvényben, ezért a felperes vízértékesítési költségkülönbözetről kiállított számláját nem fogadja el. A felperes összeállítást készített a víztermelés és -értékesítés 1994 II. negyedévi önköltségéről és az árbevételről, ennek alapján 1 785 559 Ft különbözetre tartott igényt. Kimutatásában 18 702 m3 víz árbevétele szerepelt 36,60 Ft áron 684 493 Ft összegben. Ezzel szemben a víztermelés összes költsége több mint 2 millió forintot tett ki. A felperes eredetileg fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelmében 1 785 560 Ft vízértékesítési költségkülönbözet megfizetésére kérte kötelezni az alperest a Ptk. 339. §-ának (1) bekezdésére hivatkozással. Keresetét a kizárólagos illetékességre alapítva az alperes mint gazdálkodó szervezet ellen terjesztette elő, majd ezt módosította és a Ptk. 349. §-a alapján kérte kötelezni az alperest az államigazgatási jogkörben okozott kár megtérítésére. Beadványaiban hivatkozott az ártörvény azon rendelkezésére, amely szerint a legmagasabb hatósági árat úgy kell megállapítani, hogy a vállalkozó ráfordításaira és a működéséhez szükséges nyereségre fedezetet biztosítson. Az 1994 II. negyedévre megállapított ár az ivóvíz-szolgáltatás költségeit csak abban az esetben fedezi, ha az 46 Ft/m3-ben kerül megállapításra. A felperesnek veszteséget okozott az, hogy az 1994. év első felében is az 1993. évi díjak maradtak érvényben.
Az alperes kérte a felperes keresetének teljes elutasítását, vitatta mind annak jogalapját, mind az összegszerűségét. Álláspontja szerint kártérítésre nem kötelezhető, mert részéről jogellenesség nem történt. Az 1990. évi LXXXVII. törvény 10. §-a értelmében a kérelem beérkezésétől számított 30 napon belül kellett az alperesi képviselő-testületnek döntenie, a jogszabály azt nem tette kötelezővé, hogy a kérelemnek megfelelő döntés szülessen. Az a döntés is jogszerű amelyben elutasította az ár felemelésére vonatkozó kérelmet. Az 1993. évi CIV. törvény 3. §-a értelmében a települési önkormányzatok ármegállapító rendelkezésének hatálybalépéséig, de legfeljebb 1994. június 30-ig a korábbi árak maradtak érvényben. Miután a képviselő-testület június 30-ig új árat nem állapított meg, így a korábbi árak alapján kell a vízdíjat elszámolni. A felperest abból nem érte kár, hogy nem kapott értesítést 30 napon belül a márciusban meghozott határozatról. Kára csak akkor származott volna, ha a képviselő-testület magasabb vízdíjat állapít meg, és erről a felperest késve értesíti. Ha a képviselő-testület fel is emelte volna a vízdíj összegét április 1-jétől, a felperest akkor is csak 175 799 Ft kár érte volna a két vízdíj különbözete címén.
Az elsőfokú bíróság a felperes kereseti kérelmét elutasította, és a felperest kötelezte 50 000 Ft perköltség megfizetésére. Az ítélet indokolása szerint a felperes nem volt jogosult vízdíjként 1994. június 30-ig más árat kérni, mint amit az illetékes miniszter megállapított. A felperest tehát kár nem érte. A felperes által meghatározott vízértékesítési költségkülönbözeti igénynek jogszabályi alapja nincsen, mert bár az alperes döntéséről a felperest késve értesítette, de az új vízdíjat 1994. július 1-jei hatállyal állapította meg. A hivatkozott törvény arról nem rendelkezik, hogy az önkormányzat döntésének azonnali hatállyal életbe kell lépnie. Ha az alperes az új árat 1994. április 1-jétől állapította volna meg, akkor is csak 175 798,80 Ft kár jelentkezett volna a felperesnél.
Az ítélet ellen a felperes terjesztett elő fellebbezést, kérve az ítélet részbeni megváltoztatását és az alperes kötelezését 175 799 Ft és kamatai megfizetésére. Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság figyelmen kívül hagyta az 1990. évi LXXXVII. törvény 10. §-ának azon rendelkezését, hogy a hatósági ár megállapítója a kérelem kézhezvételétől számított 30 napon belül köteles az ármegállapítást közzétenni vagy a kérelem elutasításáról a kérelmezőt értesíteni. Szerinte nem vitás, hogy az alperes a fenti rendelkezést megszegte, az ármegállapítási kérelmet elutasította, de ezt a felperessel nem közölte, a felperest pedig emiatt kár érte. Az ármegállapításról szóló törvényi rendelkezés 30 napos határidejét egybevetve a jogalkotó szándékával, arra a következtetésre lehet jutni, hogy az alperesnek az új díjmegállapításkor a felperes általjavasolt összeget el kellett volna fogadnia. E mulasztásból eredő kárért az alperes a Ptk. 349. §-a szerint kártérítési felelősséggel tartozik. A jogalkotó nem kívánta mindenáron a korábbi árak érvényesülését 1994. július 1-jéig.
Az alperes ellenkérelme az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyására irányult. Hivatkozott arra, hogy a Ptk. 349. §-a alapján a felelősséget csak akkor lehet megállapítani, ha a kár rendes jogorvoslattal nem volt elhárítható, illetőleg a károsult a kár elhárítására alkalmas rendes jogorvoslati lehetőségeket igénybe vette. Miután a felperes a jogszabályban írt rendes jogorvoslatot nem is kérte, ezért a keresetének hiányzik a jogalapja.
A fellebbezés nem alapos.
A Legfelsőbb Bíróság a fellebbezési eljárás eredményeként azt állapította meg, hogy az elsőfokú bíróság a tényállást kellően tisztázta, és a jogszabályoknak megfelelő döntést hozott. A felperes fellebbezésében lényegében azt állítja, hogy 1994. április 1-jétől megilleti a magasabb vízdíj annak ellenére, hogy a helyi önkormányzat a díjemelési kérelmét elutasította. Tartalmát tekintve tehát a fellebbezés arra irányul, hogy a bíróság a díjemelés iránti kérelmet tekintse alaposnak, és az 1994. március 8-án meghozott alperesi képviselő-testületi határozatot változtassa meg, mert a felperes jogellenesnek tartja azt az alperesi magatartást, hogy a felperes - szerinte - indokolt díjemelési kérelmének nem adott helyt.
A fenti felperesi álláspont téves. A jogalkotó az 1993. évi CIV. törvény 3. §-ával 1994. június 30-ig határidőt biztosított a települési önkormányzatoknak az ármegállapító rendelkezések meghozatalára. Amennyiben az önkormányzatok a fenti időpontig elmulasztják a döntést, illetve a miniszter által megállapított árat nem módosítják, úgy a miniszter által megállapított vízdíj marad érvényben. Helyesen foglalt tehát állást az elsőfokú bíróság, amikor megállapította, hogy a felperes 1994. június 30-ig nem voltjogosult vízdíjként más árat kérni, mint amit az illetékes miniszter megállapított.
Az árak megállapításáról szóló törvény 1993. évi módosítása a települési önkormányzatok képviselő-testületeinek hatáskörébe utalta az önkormányzati tulajdonú víziközműből szolgáltatott ivóvíz díjának megállapítását, és ezt a jogkörét a bíróság nem vonhatja el. A helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény 11. §-ának (1) bekezdése szerint a képviselő-testület önkormányzati hatósági ügyben hozott határozata ellen fellebbezésnek nincs helye. Azt a (3) bekezdés lehetővé teszi ugyan, hogy az érdekelt a határozat közlésétől számított 30 napon belül - jogszabálysértésre hivatkozással - a határozat felülvizsgálatát kérje a bíróságtól. A felperes azonban nem folytatta le ezen jogorvoslati eljárást. Itt jegyzi meg a Legfelsőbb Bíróság, hogy a PK 43. számú állásfoglalás értelmében a Ptk. 349. §-a (1) bekezdésének alkalmazása szempontjából nem minősül rendes jogorvoslatnak az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló 1981. évi I. törvény 72. §-a alapján indítható bírósági felülvizsgálati per. Nem helytálló ezért az alperes ellenkérelmében foglalt az a hivatkozás, hogy a rendes jogorvoslati eljárás keretében az államigazgatási határozat bírósági felülvizsgálatát kellett volna a felperesnek kérnie.
Alaptalanul hivatkozott a felperes az 1990. évi LXXXVII. törvény 10. §-ának (3) bekezdésében rögzített alaki kifogásokra, nevezetesen arra, hogy az alperes a kérelmezőt 30 napon belül nem értesítette a hatósági döntésről, mert ebből eredően a felperest kár nem érte. Az 1994. július 1. után meghozott hatósági döntés pedig a felperes kérelme szerinti árat állapította meg. A jogszabály az alperes hatáskörébe utalta az ármegállapítást, ezért magatartása nem tekinthető jogellenesnek. Jogellenesség hiányában pedig nincs alapja a felperes kártérítési igényének. A miniszter által megállapított ár érvényességi ideje alatt a felperes nem tarthatott igényt a kiadásaihoz igazodó költségarányos díjra, ezért az anyagi jogszabályok nem tették lehetővé a felperes tényleges kiadásainak vizsgálatát.
A Legfelsőbb Bíróság a fentiek értelmében az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján helybenhagyta. (Legf. Bír. Gf. V. 33.015/1996. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás