GK BH 1998/189
GK BH 1998/189
1998.04.01.
A megnyílt akkreditív önálló jogcímmentes jogügylet, ez önmagában átruházható, ha a nyitóbank ezt „átruházható"-ként jelölte meg. Ilyen jelölés nélküli akkreditív esetén a kedvezményezett az ellenértékre vonatkozó „várományát” engedményezheti a belföldi általános szabályok szerint; az „átruházható” jelzéssel ellátott akkreditív engedményezése esetén viszont a kedvezményezett személye változik meg. [Ptk. 4. § (1) bek.].
Az alperes és a vele időközben egyesült DKG-E Kft. mint megbízók 1992-ben exportbizományi szerződést kötöttek a V. és a C. Kft. bizományosokkal (a továbbiakban: bizományosok) a termékeik Oroszországban történő értékesítésére. A bizományosok a külkereskedelmi szerződéseket több millió dollár értékben megkötötték, s abban kikötött fizetési módnak megfelelően az orosz cég megbízása alapján a Swiss Bank Corp., New York mint nyitóbank a 026329 számú visszavonhatatlan akkreditívet több mint 3 millió USA dollár összegben 1993. november 30-i lejárattal a V. bizományos javára, a 028425 számú visszavonhatatlan akkreditívet pedig 3,2 millió USA-dollár értékben 1993. november 30-i lejárattal a C. Kft. bizományos javára megnyitotta. A fizetőbank a felperes jogelődje volt.
Az exportálandó termékek előállítása jelentős tőkét igényelt, a termeléshez szükséges tőke finanszírozásának azt a módját választották, hogy a bizományosok 1993-ban összesen 280 596 900 Ft értékben 3 db váltót állítottak ki, melyek rendelvényese az alperes, illetve jogelődje (a továbbiakban: alperes) volt. A felperes jogelődje - a P. Rt. - az alperessel és a bizományosokkal 1993. júliusban és augusztusban külön-külön kötött engedményezési szerződésben foglalt feltételekkel a váltókat leszámítolta, s azok összegét az alperesnek kifizette. Ezekben az engedményezési szerződésekben utaltak a bizományi szerződéses kapcsolatra és a bizományosok által kötött külkereskedelmi keretszerződésre, továbbá arra, hogy az orosz vevő megbízása alapján a stand by akkreditívek megnyitása megtörtént. Az alperes és a bizományosok mind a két szerződésben a váltók alapján fennálló fizetési kötelezettségük megfizetésének a biztosítására a felperesi jogelőd bankra engedményezték a perbeli külkereskedelmi szerződésekből eredő árbevételt. Az alperes a külkereskedelmi szerződésben vállalt kötelezettségét a váltók leszámítolása folytán kapott összeg erejéig teljesítette. A felperes az 1993. november 11-én kelt levelében felhívta a C. Kft. bizományos figyelmét, hogy a javára megnyitott akkreditívre igénybejelentés nem történt, s közölte, hogy az akkreditív érvényességi határidejét 1994. január 31-ig meghosszabbították. A kedvezményezett bizományosok javára megnyitott perbeli akkreditívek végül anélkül szűntek meg, hogy azokat igénybe vették volna.
A felperes jogelődje a leszámítolt váltók alapján váltóperben érvényesítette az igényét a bizományosokkal és az alperessel szemben. A bizományosokat mint egyenes váltókötelezetteket a bíróság jogerős ítéletben a váltók alapján marasztalta. Az alperessel - mint megtérítési váltókötelezettel - szemben a keresetet azért utasította el, mert a felperesi jogelőd elmulasztotta a közjegyzői óvást felvetetni. A P. Rt. felperesi jogelőd 1994. december 19-én kelt faktoringszerződésben a C. Kft.-vel szemben fennálló 171 430 707 Ft összegű követelését, továbbá a V. Kft.-vel szemben fennálló 74 933 623 Ft összegű követelését eladta a P. E. Holding Rt.-nek. Ebben kijelentette, hogy a követelésekre a megtérítési váltóadós alperes a biztosíték, aki megfelelő vagyoni háttérrel rendelkezik, s a követelések jogosultságának az átszállásával egyidejűleg a vevő (felperes) válik a megjelölt biztosítékok jogosultjává is.
Ezen faktoringszerződésre alapozva a felperes keresetet terjesztett elő az alperes ellen. Ebben 318 777 795 Ft és ennek 1994. január 17-től a mindenkori jegybanki alapkamat kétszeresét kitevő mértékű késedelmi kamata megfizetésére kérte kötelezni az alperest. Módosított kereseti követelésének jogcímeként a Ptk. 330. §-ának (1) bekezdését jelölte meg.
Előadta, hogy azért fogadta el és számítolta le a perbeli váltókat, mert a váltókban megtestesülő követelés ténylegesen az alperes által szállított áruk vételárelőlege volt, és ezen vételárkövetelést engedményezték a felperesi jogelőd bankra. A bank az átruházott vételárkövetelést a váltók leszámítolásával ellenérték fejében szerezte meg, így - a Ptk. 330. §-ának (1) bekezdése alapján - az engedményező alperes a bankkal szemben átruházott követelés tekintetében kezesként felel. Előadta hogy az orosz vevő által megnyitott akkreditíveket a kedvezményezettek nem vették igénybe, a fizetés feltételeként meghatározott okmányokat a bankhoz nem nyújtották be, így a jogelőd banknak nem volt értesülése arról, hogy az alperes eleget tett-e és mennyiben a külkereskedelmi szerződésben vállalt kötelezettségének. Az akkreditív igénybevételéhez be kellett volna nyújtani a HFT Corporacion igazoló nyilatkozatát arról, hogy a vevő a számla bemutatása ellenére sem teljesített fizetést, be kellett volna továbbá mutatni a megfelelő számú számlát és az adott számlának megfelelő vasúti szállítólevelet „fizetetlen” jelzéssel. Ilyen okmányokat azonban a felperesi jogelőd bank nem kapott. A felperesi jogelőd bankot e téren mulasztás nem terheli, az ő kötelezettsége abból állt, hogy az akkreditív megnyitásáról értesítse a bizományosokat. Ennek ellenére 1993. novemberben felhívta a C. Kft. bizományos figyelmét az akkreditív igénybevételére. A felperest tehát mulasztás nem terheli, így az alperes a kezesi felelőssége alapján köteles helytállni. Nem vitatta, hogy egyszerű kezesi felelősségről van szó, de előadta, hogy a bizományosok ellen felszámolási eljárás indult, a felszámolótól kapott információ alapján tőlük a követelés nem hajtható be, ezért nem idő előtti az alperes perlése.
Az alperes a kereset elutasítását kérte, vitatta a követelés jogalapját, annak összegét nem kifogásolta. A Ptk. 330. §-ának (1) bekezdésében foglalt kezesi felelősség alapján előterjesztett kereseti követelést illetően előadta: a perben a váltókat azért fogadta el, mert a bizományosok közölték, hogy azokat a felperesi jogelőd bank leszámítolásra elfogadja, a birtokában voltak a váltók fedezetét biztosító akkreditívek, „amelyeket a bank saját maga fog beszedni". Így az alperes a maga részéről biztos volt abban, hogy amennyiben pontosan teljesít, akkor a váltóval kapcsolatban felelősség nem terheli. Álláspontja szerint a felperesi jogelőd bank nem a tőle elvárható gondossággal járt el, mert a reá engedményezett akkreditíveket nem vette igénybe a váltók kifizetésére. Ha pedig az akkreditív igénybevételére a bank nem volt jogosult, abban az esetben figyelmeztetnie kellett volna a jogosultakat és az alperest, hogy az akkreditív elvész, amennyiben a megfelelő okmányokat nem nyújtják be, vagyis az akkreditíveket nem veszik igénybe. Ez a kötelezettség a felperesi jogelődöt azért terhelte mert a bank a perbeli üzleti kapcsolatban nemcsak a megnyitott akkreditív fizető bankjaként vett részt, hanem egyben ennek az akkreditívnek az engedményese is volt. Az alperesnek nem volt arról tudomása, hogy az általa a bizományosoknak megküldött okmányokat azok nem továbbították a bankhoz.
Az elsőfokú bíróság ítéletében az alperest 318 777 795 Ft tőke és ennek késedelmi kamata megfizetésére kötelezte azzal, hogy az alperes fizetési kötelezettsége attól a naptól számított 15 napon belül állt be, amikor a felperes igazolta, hogy a bizományosok elleni igényérvényesítése a felszámolási eljárásokban sikertelen volt. Döntését azzal indokolta, hogy a felperesi jogelőd bank, a bizományosok és az alperes között 1993-ban megkötött engedményezési szerződésekben a váltó kifizetése biztosítékaként a jogosultak a bankra engedményezték a külkereskedelmi szerződésből eredő árbevételt. Ennek megfelelően az alperes, illetőleg a jogelődei a váltókban megtestesülő vételárelőleget engedményezték a bankra. Ezért - függetlenül attól, hogy a felperesi jogelőd bank az alperessel mint a megtérítési váltóadóssal szemben az igényét elvesztette - az engedményezési szerződések alapján az alperes kezesi felelőssége a Ptk. 330. §-ának (1) bekezdése értelmében fennáll. E szerint ugyanis az engedményező az engedményessel szemben a kötelezett szolgáltatásáért az engedményezés fejében kapott ellenérték erejéig kezesként felel. A Magyar Nemzeti Bank 343/3/1996. számú közlése alapján az elsőfokú bíróság nem fogadta el az alperesnek azon védekezését, hogy a bank nem úgy járt el ahogy az az adott helyzetben elvárható volt, mert a perbeli akkreditívek kedvezményezettjei a bizományosok voltak. Az akkreditív igénybevételével kapcsolatban a bankot nem terhelte figyelmeztetési kötelezettség. Ennek ellenére a bank a C. Kft. bizományost mégis figyelmeztette az akkreditív igénybevételére. Az alperes feltételes marasztalása a Ptk. 274. §-a alapján történt.
Ezen ítélet ellen mindkét fél fellebbezett.
A felperes fellebbezése arra irányult, hogy a másodfokú bíróság az alperes teljesítési határidejét változtassa meg, az alperes az ítélet jogerőre emelkedését követő 15 napon belül legyen köteles teljesíteni. Előadta, hogy a két bizományossal szemben a felszámolási eljárásban az igénye érvényesítése sikertelen maradt, a felszámolási közbenső mérleg eredménye a hitelezői igényeket részben sem fedezi.
Az alperes fellebbezése az elsőfokú ítélet megváltoztatására és a felperes keresetének az elutasítására irányult. Sérelmezte, hogy az elsőfokú bíróság a Ptk. 330. §-ának (1) bekezdése alapján a kezesi felelősségét megállapította. Álláspontja szerint a váltóleszámítolás egymagában engedményezésnek nem tekinthető. Arra is hivatkozott, hogy a felperes jogelődje megsértette a Ptk. 4. §-ában írt kötelezettségét, nem úgy járt el, ahogyan az egy ügyfél bankjától elvárható.
A fellebbezési ellenkérelmében pedig előadta, hogy a váltóleszámítolás fedezeteként a két bizományos és az alperes a P. Bankra - az engedményezési szerződés 4. pontjában foglaltaknak megfelelően - engedményezték a külkereskedelmi szerződésből várt árbevételt. Ebben a 4. pontban a 2. pontra utalással „említett szerződés"-en a bizományi szerződéseket kell érteni. Ennek megfelelően - az alperes álláspontja szerint - a bizományosok az orosz vevővel szembeni, míg az alperes a bizományosokkal szembeni követelésüket engedményezték a P. Bankra. Ez azt jelenti a perbeli esetben, hogy a bizományosok által megkötött külkereskedelmi szerződésben változatlanul a bizományosok maradtak a teljesítésre kötelezettek, de az exportszerződések alapján a vételár felvételére a P. Bank vált jogosulttá. A bizományi szerződések alapján a szállításra kötelezett ugyancsak változatlanul az alperes maradt, de az alperest megillető vételár felvételének jogosultja a P. Bank lett. Vagyis a P. Bank az engedményezési szerződések megkötése után nem csupán az akkreditívet kezelő pénzintézetként járt el, hanem az akkreditívek jogosultja helyébe lépett. Ennek megfelelően a P. Bankot illette az alperes által a bizományosok közreműködésével Oroszországba exportált áruk ellenértéke, amelyet az engedményezési szerződés alapján minden további intézkedés nélkül saját magától lehívhatott volna. Így a lehívás elmulasztása a terhére értékelendő. Ezért jelentősége lett volna annak is, hogy a perbeli akkreditívek milyen körülmények között szűntek meg. A faktoringszerződéssel kapcsolatban az alperes előadta, hogy abban a P. Bank az esedékesség után olyan váltókat ruházott át a felperesre, amelyekről eleve tudta, hogy a váltóperben azok kibocsátóját a bíróság jogerős ítéletben a keresetlevél szerint kötelezte, míg az alperessel mint megtérítési váltóadóssal szemben a keresetet elutasította. Itt azt a kérdést vetette fel, hogy át lehet-e ruházni olyan váltókat, amelyek alapján a váltójogviszony alanyai között indult perben a bíróság jogerős ítéletet hozott. Az alperesi álláspont szerint a P. Bank csak a perekben a javára megítélt összegeket engedményezhette volna a felperesre, de ennek jogcíme már nem váltókövetelés, hanem az ítéletben megállapított kötelezés, ennek azonban már nem lehet az alperes a fizetés biztosítéka. A jogerős bírósági ítélet ugyanis fizetési biztosítékot nem tartalmaz. A P. Bank magatartása így a felperessel szemben megtévesztő volt, a jogerős ítélet alapján ugyanis a P. Bank és az alperes között a váltójogviszony megszűnt, ezért megszűnt az alperes biztosíték szerepe is. Ezekből az is következik, hogy a felperes követelése az alperes vonatkozásában ítélt dologra vonatkozik, a felperes keresetét tehát a Pp. 130. §-ának (1) bekezdése alapján idézés kibocsátása nélkül el kellett volna utasítani. Ha pedig a bíróság a felperes keresetét alaposnak tekintette, abban az esetben a pert a Pp. 152. §-ának (2) bekezdése alapján a felszámolási eljárásnak a befejezéséig fel kellett volna függeszteni, mert az ítélet feltételes kötelezést nem tartalmazhat.
A felperes fellebbezési ellenkérelme a per fő tárgya tekintetében az elsőfokú ítélet helybenhagyására irányult. Az ellenkérelmében - ellentétben az alperes állításával - arra hivatkozott, hogy a perbeli árbevétel-engedményezési szerződések alapján azért nem tudott az árbevételhez hozzájutni, mert az engedményezők az akkreditívben előírt időpontig nem adták át az akkreditív igénybevételéhez szükséges okiratokat. Az együttműködési kötelezettséget illetően arra utalt, hogy éppen az alperes és a bizományosok nem hozták őt olyan helyzetbe, hogy az engedményezett vételár-követeléshez az akkreditívből hozzájusson. A felperes igényérvényesítési jogosultságát illetően előadta, hogy a felperesi jogelőd a váltókat az alperes részére számítolta le, ezáltal neki nyújtott hitelt, ennek ellentételezéseként engedményezték a felperesi jogelődre az exportárbevételt. Ez az engedményezés visszterhes volt, ez alapozza meg az alperes felelősségét a Ptk. 330. §-ának (1) bekezdése alapján. Az engedményezés nem járulékos, hanem önálló jogviszonyt teremtett. Becsatolt két levelet - amelyeket a felperesi jogutódhoz írt - annak bizonyítására, hogy a felperesre engedményezte az exportárbevételt is, továbbá a bizományosok felszámolója nyilatkozatát arról, hogy a felszámolási eljárásban a felperes követelése nem fog megtérülni.
Az alperes fellebbezése alaptalan, a felperes fellebbezése alapos.
Alaptalanul vitatta az alperes a perbeli követelés tekintetében a felperes legitimációját. A felperes jogelődje a faktoringszerződéssel valóban a váltókövetelést ruházta át.
Annak nincsen jelentő hogy a felperes jogelődje a váltókövetelést bírósági úton érvényesítette, nyilvánvaló, hogy az engedményezés folytán a megítélt követelés jogosultja a felperes lett. Ennek a váltókövetelésnek a biztosítékául szolgált az akkreditívből várható követelés engedményezése, amelyek átruházását a felperes a másodfokú eljárásban a jogelőd 4/F/2. alatt csatolt írásbeli nyilatkozatával igazolta. Nem értett egyet a másodfokú bíróság az alperesnek azzal az álláspontjával sem, hogy az akkreditív igénybevételére az engedményezés folytán egyedül a felperes jogelődje lett volna jogosult, ennek elmulasztása a Ptk. 4. §-ának (1) bekezdésére figyelemmel az ő terhére esik.
E vitás kérdés vizsgálatánál a Legfelsőbb Bíróság a Nemzetközi Kereskedelmi Kamara 500. sz. kiadványában közzétett „Az okmányos meghitelezésekre vonatkozó egységes szabályok és szokványok"-ból (továbbiakban: Szokványok) indult ki. Eszerint az akkreditív egy bank (nyitó bank) kötelezettségvállalása arra, hogy az ügyfelének (a megbízónak) a kérésére és utasítása szerint az akkreditívben előírt okmányok benyújtása és az akkreditívben meghatározott egyéb feltételek teljesítése esetén harmadik személy (a kedvezményezett) javára vagy rendelkezése szerint saját maga vagy valamely megbízott bank (fizető bank) közbeiktatásával fizetést teljesít.
A megnyílt akkreditív önálló jogcímmentes jogügylet, független attól az alapügylettől, amely a vevő és az eladó között jött létre, a bank számára csak az akkreditív szövege az irányadó. Az értesítő vagy fizető bank a nyitó bank megbízottja, ő csak a nyitó bank utasítása alapján járhat el, és fizethet az akkreditívben megjelölt kedvezményezettnek, az akkreditívben kikötött okmányok benyújtása alapján. A Szokványok 48. cikke szerint a meghitelezés (az akkreditív) maga is átruházható. Ez esetben az akkreditív jogviszony kedvezményezettje változik, az akkreditív igénybevételére az új kedvezményezett lesz jogosult. A meghitelezés azonban csak akkor ruházható át, ha a nyitó bank azt kifejezetten átruházhatóként jelölte meg. A perbeli akkreditíven ilyen megjelölés nem volt. A Szokványok 49. cikke szerint azonban az a tény, hogy a meghitelezés nincsen átruházhatónak megjelölve, nem érinti a kedvezményezett jogát arra, hogy az ellenértéket, amelyre a meghitelezés alapján jogosulttá válik, engedményezze, az alkalmazandó (azaz a nemzeti jog) rendelkezései szerint, A perbeli esetben ez utóbbi történt, vagyis az esetleges ellenérték engedményezése, nem pedig magának az akkreditívnek a teljesítésére vonatkozójog engedményezése. Ebből pedig az is következik, hogy magában az akkreditív jogviszonyban alanyváltozás nem történt, az akkreditív kedvezményezettjei a V. és a C. Kft.-k maradtak. Ez - a fent írt Szokványok rendelkezéseiből következően - azt is jelentette, hogy az akkreditív igénybevételére kizárólag ők voltak jogosultak az abban előírt megfelelő okmányok benyújtása ellenében. Ezért a kedvezményezettek csak azt az ellenértéket engedményezték a felperes jogelődjére, amely őket az akkreditívből az előírt okmányok benyújtása ellenében megillette.
A felperesi jogelőd az engedményezési szerződés alapján tehát nem az akkreditív igénybevételére, hanem az igénybevétel alapján kifizethető ellenértékre nézve vált jogosulttá. Ebből következik, hogy a felperes jogelődjének - sem mint fizető banknak, sem mint engedményesnek - az igénybevétel tekintetében semmiféle feladata vagy kötelezettsége nem volt, ezért mulasztás a terhére nem volt megállapítható. Az 1993. VII. 30-i szerződésben a bizományosok és az alperes mint megbízó engedményezőkként arra kötelezték magukat, hogy fennálló kötelezettségeiket olyan gondossággal teljesítik, hogy a legkisebb mértékben sem veszélyeztessék a követelésnek a bank javára történő megfizetését. Ezzel szemben az alperes nem bizonyította, hogy a megbízásából eljáró bizományosok azokat az akkreditívben kikötött speciális okmányokat bemutatták volna a fizető banknál, amelyek alapján a nyitóbank rendelkezése szerint a fizetés megtörténhetett volna. Annak a perbeli jogvita eldöntése szempontjából nincsen relevanciája, hogy az akkreditív igénybevételének elmaradása a megbízó vagy a bizományosok mulasztására vezethető-e vissza, ez kettőjükjogvitájára tartozó kérdés. A szerződésben az alperes is engedményesként szerepelt, mivel a „vételárelőleget” a váltóleszámítolás révén ő kapta kézhez. A Ptk. 330. §-ának (1) bekezdése szerint pedig kezesként felel azért, mert a felperes az akkreditív alapján kifizethető - engedményezett - ellenértékhez nem jutott hozzá.
A felperes alappal sérelmezte a sortartásra vonatkozó ítéleti rendelkezést, mert bizonyította, hogy az akkreditív megszűnése folytán annak alapján fizetés nem történhet, a többi kezestől, vagyis a C. és a V. Kft.-ktől a követelés nem hajtható be. Ezt bizonyítja a C. Kft. felszámolójának nyilatkozata, amely szerint az F és G kategóriájú igények kielégítési aránya 0%. Az elsőfokú bírósággal pedig azt közölte az elsőfokú ítélet meghozatalát megelőzően, hogy a perben érintett hitelezők között nincs felosztható vagyon. Ezért megállapítható volt, hogy a felperes keresete nem idő előtti (BH 1994/1/42. számú jogeset).
Mindezek alapján a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján részben megváltoztatta, és az alperest 15 napon belüli teljesítésre kötelezte, egyebekben az elsőfokú ítéletet helybenhagyta. (Legf. Bír. Gf. I. 32.981/1996. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás