GK BH 1998/190
GK BH 1998/190
1998.04.01.
A közraktári jegy (áru- és zálogjegy) értékpapír és mint ilyen óvadék tárgya lehet, ha óvadéki funkcióját egyéb jogszabályi feltételek is lehetővé teszik. Ehhez szükséges, hogy a közraktári jegy birtokosát a hátiratok összefüggő láncolata igazolja, akkor is, ha a közraktári jogviszonyra még az 1875. évi XXXVII. tv. rendelkezései az irányadók. Ha a hátiratok összefüggő láncolata a közraktári jegy birtokosát nem legitimálja, akkor az ügyletre a zálogjog szabályait kell alkalmazni, a közraktári jegy viszont mint zálogtárgy a mögötte lévő árut nem képviseli, ezért az lehetetlen szolgáltatásra irányuló zálogtárgynak minősül [1990. évi XCI. tv. 97. § o) pont; 1996. évi XLVIII. tv. 26. § (5) bek., 27. § (3) bek.; Ptk. 270. § (1)-(2) bek., 271. § (1) bek.].
A felperes az 1994. április 29-én benyújtott, majd módosított keresetében a P. Kistermelő Szövetkezet „fa” I. r. alperes és az Á. K. Vállalat - az Á. K. Rt. jogelődje - II. r. alperes egyetemleges kötelezését kérte 1 448 988 Ft, ennek - a mindenkori jegybanki alapkamat kétszeres szorzatának megfelelő mértékű - késedelmi kamata és a perköltség megfizetésére.
Az elsőfokú bíróság a kereset szerint egyetemlegesen marasztalta az alpereseket. a következő ténymegállapítások alapján: a II. r. alperes 1993. június 16-án állította ki az I. r. alperes részére a 001610. számú közraktári jegyet, amellyel igazolta 700 hl minőségi hordós fehérbor, és 800 hl vörösbor tárolásba vételét. A közraktári jegy lejárati ideje 1993. szeptember 30. napja volt. A II. r. alperes az I. r. alperessel 1993. június 11-én letéti szerződést kötött amelyben megbízta az I. r. alperest a közraktári jegyen feltüntetett áru megőrzésével. Ezt a szerződést is határozott időre, 1993. szeptember 30. lejárattal kötötték meg a felek.
Az I. r. alperesnek a felperessel szemben - 1992. évi bor adásvételéből - vételárhátraléka volt, ennek a tartozásnak fedezeteként átadta a felperesnek a 001610. számú közraktári jegy áru- és zálogjegyét, 1993. november 4-én pedig írásbeli nyilatkozatban elismerte, hogy e nyilatkozat kiállításáig 2 584 395 Ft tartozása áll fenn a felperessel szemben.
Az áru- és zálogjegy felhasználásával a felperes hitelt vett fel a Mezőbank Rt.-től, ennek fedezetként a közraktári jegyeket a banknak átadta. A hitelt utóbb visszafizette, így a közraktári jegy ismét a felperes birtokába került.
A felperes 1993. október 11-én, majd 27-én telexben felhívta a II. r. alperest, hogy az áru- és zálogjegy átadása ellenében pénzben elégítse ki a követelését, amellyel kapcsolatban azt közölte, hogy az áru- és zálogjegyet terhelő kölcsön összege 3 000 000 Ft.
A II. r. alperes az 1993. november 2-án kelt telexében közölte, hogy a közraktári jegy benyújtása után az áru elszállítható, a felperes azonban 1993. december 6-án jelezte, hogy 1993. december 3-án megkísérelte ugyan a természetbeni kielégítést, a tárolt bor azonban sem mennyiségében, sem minőségében nem azonos azzal a készlettel, amelyet a közraktári jegy feltüntetett. Ismételten kérte a pénzbeni kielégítést. Ezt követően az I. r. alperes megfizetett a felperesnek 150 000 Ft-ot, majd 1993. december 15-én a felperes elszállított az I. r. alperestől 9435 l bort 294 844 Ft értékben.
Az I. r. alperes pincészetében 1993. december 27-én a Kereskedelmi Bank, majd 1994. január 14-én az APEH foglalást hajtott végre.
A II. r. alperes az 1994. február 14-én kelt telexében tájékoztatta a felperest arról, hogy a közraktári jegy fedezetéül szolgáló borra több hitelező más jogcímen is igényt tart, és felhívta a felperest, hogy a közraktári jegyeket haladéktalanul adja le a pécsi közraktárban és kezdje meg az áru elszállítását. A felperes ezt követően 5040 l bort 126 000 Ft értékben, valamint boroshordókat, szivattyúkat, borfejtő-borszűrő készüléket 564 563 Ft értékben elszállított. A megmaradt bor minősége nem felelt meg az elvárásainak, ezért azt nem szállította el.
Fizetésképtelenség miatt a megyei bíróság az 1994. április 8-án jogerőre emelkedett határozatával elrendelte az I. r. alperes felszámolását. A felszámolási eljárás során a felperes bejelentette az I. r. alperes felszámolójának az 1 448 988 Ft összegű követelését, melyet a felszámoló elfogadott és visszaigazolt. Ezt követően a megmaradt bormennyiségből 200 hl-t az APEH foglalt le, és szállított el, 100 hl-t a felszámoló értékesített, míg a megmaradó bormennyiség fogyasztásra alkalmatlan volt, ezért azt megsemmisítették.
Az elsőfokú ítélet indokolása szerint az 1875. évi XXXVII. tv. (a továbbiakban: Kt.) 441. és 444. §-a alapján a II. r. alperes az áru- és zálogjegy visszaadása ellenében köteles lett volna kiszolgáltatni az árut a közraktári jegy birtokosa - a felperes - részére. E kötelezettségének nem tett eleget.
A Kt. 437. §-a alapján a II. r. alperes felelős a nála elhelyezett áruban esett minden kárért, amely az átvételtől a kiszolgáltatásig történik, amennyiben nem tudja igazolni, hogy a kárt erőhatalom, a tárgyak természetes minősége, a csomagolás kívülről fel nem ismerhető hiányosságai, vagy a letéteményező avagy ennek emberei okozták. A II. r. alperes kimentésre okot adó körülményt nem igazolt. A közraktárban elhelyezett árut az I. r. alperesnél tárolta, akinek mint közreműködőnek magatartásáért a Ptk. 315. §-a alapján a II. r. alperes tartozik felelősséggel.
A Ptk. 318. §-ának (1) bekezdésére, valamint 344. §-ának (1) bekezdésére hivatkozással egyetemlegesen marasztalta az alpereseket.
Az elsőfokú bíróság ítélete ellen a II. r. alperes nyújtott be fellebbezést, melyben kérte az elsőfokú ítélet megváltoztatását, vele szemben a kereset elutasítását és a felperes perköltségben való marasztalását. Arra hivatkozott, hogy közte és a felperes között nem jött létre értékpapír-jogviszony, mivel a közraktári jegyet nem forgatták át a felperesre és üres forgatmánnyal sem látták el. Az a tény, hogy a felperes óvadékként átvette az I. r. alperestől a perbeli közraktári jegyet, önmagában - az értékpapír üres forgatmánnyal való ellátása nélkül - nem elegendő az áru feletti rendelkezési jog gyakorlásához. Ezért a felperes a II. r. alperessel szemben értékpapír-jogviszonyra alapított igénnyel nem léphet fel.
Utalt a II. r. alperes arra is, hogy a közraktározási szerződés 1993. szeptember 30-án megszűnt. Ezt követően a Ptk. 196. §-ának megfelelően a közraktározott áru az I. r. alperes felelős őrzésébe került. Az áru megsemmisüléséért tehát az I. r. alperes tartozik felelősséggel a felperessel szemben.
Előadta, hogy a Kt. 437. §-a alapján a letevő I. r. alperes vagy annak alkalmazottai által tanúsított felróható magatartás az értékpapír-jogviszony fennállta esetén is mentesítené a közraktárt az áru elveszésének felelőssége alól.
A II. r. alperes egyébként a teljesítést megfelelően felajánlotta, a felperes azonban az árut nem szállította el, ezért a Ptk. 302. §-a értelmében késedelembe esett, és a késedelem következtében a kárveszély átszállt reá.
Végül hivatkozott a II. r. alperes arra is, hogy a közraktározás költségeit sem az I. r. alperes, sem a felperes nem térítette meg, ezért marasztalása esetén - a Ptk. 296. §-a alapján - a költségeit kérte a kártérítés összegébe beszámítani. A felperes fellebbezési ellenkérelme az elsőfokú ítélet helybenhagyására irányult.
A másodfokú bíróság végzésével az elsőfokú ítéletnek az I. r. alperest marasztaló rendelkezését hatályon kívül helyezte és az I. r. alperes tekintetében a pert megszüntette. E határozatának indoka szerint az I. r. alperes felszámolásának kezdő időpontja 1994. április 8. napja, s a felperes a keresetét ezt követően 1994. április 29-én terjesztette elő. Ugyanakkor az 1991. évi IL. tv. 38. §-ának (3) bekezdése értelmében a felszámolás kezdő időpontja után, a gazdálkodó szervezet ellen, a felszámolás körébe tartozó vagyonnal kapcsolatos követelést csak a felszámolási eljárás keretében lehet érvényesíteni. Ezért a Pp. 251. §-ának (1) bekezdése, 157. §-ának a) pontja és a 130. §-a (1) bekezdésének b) pontja alapján az I. r. alperes elleni per megszüntetéséről határozott.
A II. r. alperes fellebbezése folytán egyébként az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta, a keresetet elutasította, és a pervesztes felperest perköltség fizetésére kötelezte.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást kiegészítette azzal, hogy a közraktári jegyen hátirat nem szerepelt, annak forgatása tehát nem történt meg. Az ekként kiegészített tényállás alapján megállapította, hogy a felperes és a II. r. alperes között közraktározási jogviszony nem jött létre, mert a peres felek jogviszonyában alkalmazandó 1875. évi XXXVII. tv. (Kt.) 441. §-a szerint a közraktári jegy átruházása csak hátirat útján történhetett volna. A közraktári jegy ugyanis értékpapír [1990. évi XCI. tv. 97. § o) pont] ezen belül úgynevezett árupapír (dologi jogi papír), amelyen forgatással lehet tulajdonjogot szerezni.
Hivatkozott a másodfokú bíróság a Legfelsőbb Bíróságnak a Bírósági Határozatok 1995. évi 2. számában 116. sorszám alatt közzétett eseti döntésére, amelyben a váltóval kapcsolatban - amely szintén forgatható értékpapír - kimondta, hogy a váltó mint pénzfizetésre kötelező, névre szóló értékpapír tulajdonjoga csak forgatmány útján - teljes vagy úgynevezett üres forgatmánnyal - szerezhető meg. Ebből arra a jogi következtetésre jutott, hogy jogszerű birtokosnak azt lehet tekinteni, akit a közraktári jegy hátirata igazol. Utalt a jelen perben még nem alkalmazható - csak 1996. augusztus hó 10-én hatályba lépett, a közraktározásról szóló - 1996. évi XLVIII. tv. 26. §-ának (5) bekezdésére, amely már kifejezetten kimondja, hogy a közraktári jegy birtokosát a hátiratok összefüggő láncolata igazolja, a 27. § (3) bekezdése szerint pedig a közraktári jegyet vagy bármely részét óvadékként csak üres forgatmánnyal lehet átadni. A perbeli esetben az I. r. alperes óvadékként adta át a közraktári jegyet a felperes részére.
Miután a felperes birtokába nem forgatmány útján került az értékpapír, így a Ptk. 270. § (2) bekezdésének második fordulata alapján a zálogjog szabályait kell alkalmazni rá. Zálogtárgynak azonban csak maga a közraktári jegy minősül és nem a mögötte lévő áru. A közraktári jegy mint zálogtárgy alkalmatlan annak a joghatásnak a kiváltására, amely célból átadták a felperes részére. Így ez a zálogszerződés lehetetlen szolgáltatásra irányult, ezért a Ptk. 227. §-ának (2) bekezdése értelmében semmis. Mindebből a másodfokú bíróság arra a jogi következtetésre jutott, hogy az elsőfokú bíróság tévesen minősítette a felek jogviszonynak, ezért a II. r. alperes - a fentebb részletezettek szerint - sem a Kt. szabályai, sem a Ptk.-nak az óvadékra, illetve a zálogjogra vonatkozó szabályai alapján nem volt marasztalható.
A Ptk. 339. §-ának (1) bekezdése alapján sem találta megállapíthatónak a másodfokú bíróság a II. r. alperes kártérítési felelősségét. Rámutatott arra, hogy a közraktári jogviszony 1993. szeptember 30-án megszűnt, ebben az időpontban viszont az áru még az I. r. alperes birtokában volt. A II. r. alperes - miután tudomására jutott, hogy a közraktári jegy a felperes birtokában van - mindent megtett annak érdekében, hogy az I. r. alperes által őrzött árut a felperes részére ki lehessen adni. Még az időközbeni foglalásokra is felhívta a felperes figyelmét. Ebből a másodfokú bíróság arra a jogi következtetésre jutott, hogy a II. r. alperes úgy járt el, ahogy tőle az adott helyzetben általában elvárható volt, ezért kártérítési felelősség sem terheli. Mindezen indokok alapján a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletének a II. r. alperest marasztaló rendelkezést, a Pp. 253. §-ának (2) bekezdésére hivatkozással, megváltoztatta, és a felperes keresetét elutasította.
A jogerős ítélet ellen a felperes felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő, kérte a ítélet hatályon kívül helyezését és az elsőfokú ítélet helybenhagyását.
Arra hivatkozott, hogy bár a jogerős ítélet helytállóan állapította meg azt: a közraktári jegy hátoldalán hátirat nem szerepelt, de az ebből levont jogi következtetése jogszabálysértő. Szerinte alaptalanul hivatkozott a másodfokú bíróság az 1996. évi XLVIII. tv. rendelkezéseire, mert a perbeli esetben az 1875. évi XXXVII. tv. (Kt.) közraktározásra vonatkozó szabályait kell alkalmazni, amely néhol eltér a jelenleg hatályos jogszabályoktól. Álláspontja szerint a perbeli közraktári jegyet az I. r. alperes a tartozáselismerő nyilatkozatának biztosítékaként, óvadékként adta a felperes birtokába. Ez a közraktári jegy értékpapír még akkor is, ha a felperes és a II. r. alperes között értékpapír-jogviszony nem jött létre, és mint értékpapír a Ptk. 270. § (1) bekezdése alapján óvadék tárgya lehet. Ezért a felek közötti megállapodás alapján, annak biztosítékként történő átadásával, a felek között az óvadéki szerződés létrejött. Ezzel ellentétes szabályt a Kt. rendelkezései nem tartalmaznak.
A felek szándéka nem a közraktározási jegyek átruházására irányult, hanem mellékkötelemként azt a célt szolgálta, hogy a főkötelem nem teljesítése esetén a felperes magát az óvadék tárgyából kielégíthesse. Ebből, és az óvadék természetéből következően az árupapír tulajdonjogát a felperesnek nem kellett megszereznie. Amennyiben a közraktári jegyek átruházására irányult volna a felek szándéka, a közraktári jegyet valóban forgatmánnyal kellett volna ellátniuk, ez esetben viszont a közraktári jegyek tulajdonjogát szerezte volna meg a felperes, és ekkor már óvadékról szó sem lehet. A perbeli esetben alkalmazandó Kt. az óvadékba adott közraktári jegynek még üres forgatmánnyal való ellátását sem írja elő. Ezért a közraktári jegynek mint értékpapírnak óvadék céljából történő birtokba adásával a felperes jogot szerzett az abból történő kielégítésre - abban az esetben ha az I. r. alperes a főkötelmet nem teljesíti. Ebből következően megalapozatlan a másodfokú bíróságnak az a jogi álláspontja, hogy a perbeli esetben a zálogjog szabályait kellene alkalmazni.
A felperes felülvizsgálati kérelmének indokai szerint alaptalan a másodfokú bíróságnak a II. r. alperes kártérítési felelősségével kapcsolatos álláspontja is. E körben arra hivatkozott: semmi nem bizonyította a perben, hogy a közraktári jegyek lejáratakor az áru még valóban megvolt az I. r. alperesnél. Erre irányuló bizonyítási eljárást a bíróságok nem folytattak le.
Alaptalan az a másodfokú ítéleti megállapítás is, amely szerint a II. r. alperes mindent megtett a teljesítés érdekében, és az általában elvárható gondosságot tanúsította. A felperes által - előzetes telefonbeszélgetések után - 1993. október 11-én küldött telexre ugyanis a II. r. alperes nem reagált. Az 1993. október 27-én megismételt telexre pedig csak 1993. november 2-án válaszolt. Ekkor sem közölte azonban a II. r. alperes, hogy mi a teendője a felperesnek, és hogy hol van az áru. Ennek alapján állította, hogy a II. r. alperes a felelős őrzésnek sem tett eleget. Akkor járt volna el helyesen, ha a határozott idő lejártával - a letevő esetleges felszólítása után - az árut elárverezi, a vételárnak a vállalat követelését meghaladó részét a zálogjog birtokosának, a netáni felesleget pedig a letevőnek adja ki, illetve bírói letétbe helyezi (Kt. 449. §).
A II. r. alperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályában való fenntartására és a felperesnek a felülvizsgálat költségeiben történő marasztalására irányult.
A másodfokú bíróság a bizonyítékok okszerű mérlegelésével helyesen állapította meg a tényállást, és helytálló az abból levont jogi következtetése is.
A másodfokú bíróság a felek közötti jogvita elbírálására a perben vitatott közraktári jegy kiállításának és biztosítékba adásának időpontjában hatályban volt 1875. évi XXXVII. tv.-nek a közraktározási ügyletre vonatkozó rendelkezéseit alkalmazta. Ez a jogerős ítéletből egyértelműen megállapítható. Az ítélet indokolásában csupán utalt arra a másodfokú bíróság, hogy azt a jogi következtetést, amelyre a Kt. 441. §-a és az értékpapírról szóló 1990. évi XCI. tv. 97. §-a o) pontjának rendelkezései alapján jutott - nevezetesen, hogy a közraktári jegy jogszerű birtokosának csak azt lehet tekinteni, akit a közraktári jegy hátirata igazol, a közraktározásról szóló - az 1996. augusztus 10-én hatályba lépett - 1996. évi XLVIII. tv. 26. §-ának (5) bekezdése már kifejezetten kimondja akként, hogy a közraktári jegy birtokosát a hátiratok összefüggő láncolata igazolja. Ezért téves a felperesnek az a felülvizsgálati kérelemben foglalt előadása, amely szerint a másodfokú bíróság határozatának indokolása a jelen perben nem alkalmazható 1996. évi XLVIII. tv. rendelkezésein alapul.
Az e vonatkozásban nem vitatott tényállás szerint a felperes a perbeli közraktári jegyeket óvadékként tartotta birtokban. Azokat az I. r. alperestől a közöttük létrejött kölcsönszerződés teljesítésének biztosítékaként kapta. A Ptk. 270. §-ának (1) bekezdése akként rendelkezik, hogy ha valamely kötelezettség biztosítására óvadékot nyújtanak, a jogosult a szerződés nem teljesítése vagy nem szerződésszerű teljesítése esetén követelését az óvadék összegből közvetlenül kielégítheti. A Ptk. 270. §-ának (2) bekezdése értelmében óvadékul pénz, takarékbetétkönyv vagy értékpapír szolgálhat. Ha az óvadék tárgya más dolog, a zálogjog szabályait kell alkalmazni. A Ptk. 271. §-ának (1) bekezdése pedig akként rendelkezik, hogy az óvadékot csak a kielégítés céljára szabad felhasználni.
Az óvadékként átadott közraktári jegy tehát - mint értékpapír - óvadék tárgya lehet. Figyelembe kell azonban venni azt is, hogy a közraktári jegy mint értékpapír milyen jogszabályi feltételek teljesülése esetén alkalmas arra, hogy óvadéki funkcióját betöltse, ti. hogy az óvadék birtokosa magát az óvadék tárgyából kielégítse.
A Kt. 441. §-a akként rendelkezik, hogy a közraktári jegy átruházása mind együttesen, mind különválasztva hátirat útján történhetik. Az áru- és zálogjegy együttes birtoka ad jogot a letett tárgyak feletti szabad rendelkezésre. Ebből viszont az következik, hogy a hátirat útján történő forgatás hiányában a közraktári jegy birtokosát nem lehet jogszerű birtokosnak tekinteni, következésképpen nem szerzi meg a közraktári jegyben tanúsított letett tárgyak feletti szabad rendelkezést.
A fentiekből következik, hogy a közraktári jegy mint értékpapír óvadéki funkcióját - az óvadék tárgyából való kielégítést - csak abban az esetben tudja betölteni, ha birtokosa azt a Kt. 441. §-ában szabályozott módon szerezte meg. Ahhoz, hogy a közraktári jegy a felperes esetében az óvadék funkcióját betöltse, szükségképpen a felperesre hátirat útján át kellett volna ruházni azt. A hátirat útján történő átruházás (forgatás) szükségessége tehát az óvadék természetéből (birtokosa magát az óvadékból ki tudja elégíteni) és a közraktári jegy értékpapír jellegéből együttesen következik.
A hátirat útján történő forgatás hiányában a felperest nem lehetett a közraktári jegy jogszerű birtokosának tekinteni, nem szerezte meg a letett tárgyak feletti szabad rendelkezést (BH 1994/3./149.]. A II. r. alperes helytállási kötelezettsége a felperessel - mint a közraktári jegy nem jogszerű birtokosával - szemben nem állt be (Kt. 444. §-a és 437. §-a). A fentiekre tekintettel a másodfokú bíróság helytállóan jutott arra a jogi következtetésre, hogy a II. r. alperes a Kt. szabályai alapján nem marasztalható.
Jogellenes és felróható magatartás hiányában a II. r. alperes kártérítési felelőssége a Ptk. 339. §-ának (1) bekezdése alapján sem állapítható meg. Ebben is egyetért a felülvizsgálati bíróság a másodfokú bíróság ítéletének indokolásában kifejtett, a jogszabályoknak megfelelő jogi állásponttal.
A fent kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése alapján a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Gfv. VI. 30.169/1997. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás