GK BH 1998/298
GK BH 1998/298
1998.06.01.
Lényeges eljárási szabályt sért a bíróság, ha eljárása eredményeként megállapítja, hogy a felperes által megjelölt jogcímen a követelés alaptalan, de az más jogcímen alapos lehet, és erre hivatkozással közbenső ítélettel a jog fennállását megállapítja [Pp. 213. § (3) bek.; Ptk. 237. § (1)-(2) bek., 239. §, 339. §].
A felperes keresetében kérte, hogy a bíróság kötelezze az alperest - mint a B. Megyei Gabonaforgalmi és Malomipari Vállalat jogutódát - 29 559 855 Ft kártérítés és kamatának megfizetésére. Jogcímként az alperes szerződésszegését, jogalapként a Ptk. 318. §-a szerint alkalmazott Ptk. 339. §-át jelölte meg.
Előadása szerint a közöttük 1993. május 31-én létrejött szerződést az alperes megszegte azzal a magatartásával, hogy a szerződésben vállalt, a munkavállalók munkaviszonyának felmondására vonatkozó kötelezettségének olyan határidőben tett eleget, mely alkalmatlan volt a munkáltatói rendes felmondás joghatályos érvényesítésére, illetve ezt a szándékát visszavonta. Ennek következtében az alperes azon munkavállalói tekintetében, akiket az alperestől megvásárolt ingatlanokban a felperes tovább foglalkoztatott, úgynevezett munkaügyi jogutódlás következett be. E dolgozók munkaviszonyának a felperes által történt felmondásakor a felmondás esetére fizetendő járandóságokat a felperesnek kellett kifizetnie, bár a szerződésben a vételárat is arra tekintettel állapították meg a felek, hogy a munkavállalóknak történő felmondással járó terheket az alperesnek kell viselnie.
Az alperes ellenkérelme a kereset elutasítására és a felperes perköltségben való marasztalására irányult. Védekezése szerint az ingatlanokra vonatkozó adásvételi szerződést 1993. május 26-án kötötték meg. Ezzel az időponttal a kereseti kérelemben felsorolt dolgozók munkaviszonya folyamatossá vált a felperesnél. Az ezt követően kötött, 1993. május 31-én kelt szerződésnek a felmondásra vonatkozó rendelkezései semmisnek minősülnek a Ptk. 227. §-ának (2) bekezdése alapján. Az alperes ugyanis 1993. május 31-én már nem volt az érintett dolgozók munkáltatója, így jogérvényesen felmondási jogot sem gyakorolhatott velük szemben. Vagyis az 1993. május 31-én kelt szerződésben lehetetlen szolgáltatásra vállalkozott, ezért a Ptk. 227. §-ának (2) bekezdése értelmében e megállapodásuk semmis. Vitatta, hogy a felperest egyáltalán kár érte volna. Arra hivatkozott, hogy a felperesnek mint munkáltatónak jogszabályon alapuló kötelezettsége a felmondással kapcsolatos járandóságok kifizetése. A felperes által megjelölt összegszerűséget nem tette vitássá.
Az elsőfokú bíróság közbenső ítéletében megállapította, hogy a felek között 1993. május 31-én létrejött szerződésben foglalt az a kikötés, hogy az alperes felmond azoknak a munkavállalóinak, akik 1993. május 26-án a felperes jogelődjének eladott ingatlanon dolgoztak - érvénytelen. Tényként állapította meg - a jogerős munkaügyi bírósági ítélettel összhangban -, hogy a korábban az alperes által foglalkoztatott munkavállalók tekintetében a felperes és alperes között legkésőbb 1993. június 4. napján befejeződött az ún. munkaügyi jogutódlás azáltal, hogy a felperes birtokban volt, az átvett munkahelyeken termelt, a dolgozók fölött a munkáltatói jogokat is gyakorolta, s 1993. június 4-én az alperes vezérigazgatója új székhelyre költözött, de ettől függetlenül is 1993. június 1-jétől az adásvétellel érintett ingatlanokon foglalkoztatott munkavállalók fölött a felperes kinevezett vezérigazgatója, dr. B. V. gyakorolta már a munkáltatói jogokat. Erre tekintettel már 1993. június 1-jén sem lett volna lehetősége az alperesnek arra, hogy a munkavállalókkal érvényes felmondást közöljön. Ebből eredően az alperes azt a szerződésben vállalt kötelezettségét, hogy a munkavállalóknak felmond, kizárólag a szerződés megkötésének napján, 1993. május 31-én teljesíthette volna, de az ekkor közölt felmondások is jogszabályba ütköztek volna. Az 1992. évi XXII. tv. (Mt.) 89. §-a (3) bekezdésének alkalmazásával ugyanis a felmondás indoka az lehetett volna, hogy az ingatlanok eladása következtében az ott dolgozó munkavállalókat nem tudja foglalkoztatni az alperes és ezért létszámleépítésre kerül sor. Ebben az esetben azonban a foglalkoztatás elősegítéséről és a munkanélküliek ellátásáról szóló 1991. évi IV. tv. 23. §-ának (1) bekezdése értelmében az érintett munkavállalókat, továbbá az illetékes munkaügyi központot a rendes felmondást megelőzően 30 nappal tájékoztatni kell. A létszámleépítés miatti felmondás csak - az így előírt - tájékoztatást követő 30 nap elteltével közölhető. Az 1991. évi IV. törvényben meghatározott eljárás elmulasztása a rendes felmondást jogellenessé teszi.
Mindebből az elsőfokú bíróság arra a jogi következtetésre jutott, hogy az alperes már a szerződéskötéskor sem volt abban a helyzetben, hogy a vállalt kötelezettségét - a felmondást - jogszerűen teljesíthesse. Ha ugyanis a szolgáltatás jogellenes magatartás tanúsításában áll, annak kikényszerítésére nincs lehetőség. Ekként a felek 1993. május 31-én kötött szerződésének felmondásra vonatkozó kikötése lehetetlen szolgáltatásra irányult, ezért ez a kikötés a Ptk. 227. §-ának (2) bekezdése értelmében semmis. Ebből eredően az alperes terhére nem lehet szerződésszegést megállapítani, így a felperessel szemben kártérítési felelőssége sem állapítható meg.
Utalva a Ptk. 239. §-ának (2) bekezdésére és 237. §-ának (1) és (2) bekezdésében foglaltakra, rámutatott arra, hogy nem teszi a szerződés egészét érvénytelenné az, hogy az alperes a szerződésben lehetetlen szolgáltatásra is kötelezettséget vállalt. Tekintettel arra a felperesi előadásra, hogy az ingóságok vételárának megállapításánál figyelemmel voltak az átvett „munkaerővel kapcsolatos terhekre", az esetlegesen ellenszolgáltatás nélkül maradó szolgáltatás megállapításánál nem mellőzhető az egész szerződés, a felek kölcsönös szolgáltatásainak részletes és kimerítő vizsgálata. Ez nagy terjedelmű bizonyítási eljárást igényel. Ezért indokoltnak látta, hogy a Pp. 213. §-ának (3) bekezdése alapján a keresetjogalapja tekintetében közbenső ítélettel foglaljon állást.
Az elsőfokú bíróság közbenső ítélete ellen a felperes fellebbezett, s tartalmilag annak megváltoztatását és a keresetének megfelelő ítélet hozatalát kérte. Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság tévesen állapította meg, hogy az alperes által vállalt szolgáltatás teljesítése fizikailag és jogilag lehetetlennek minősült. A jogerős munkaügyi bírósági ítélet ugyanis 1993. június 4-re tette a munkaügyi jogutódlás befejezését, ezzel szemben a közbenső ítélet 1993. június hó 1. napjára. Ekként 1993. május 31. és június 4. között megfelelő idő állt rendelkezésére az alperesnek a felmondások elkészítésére. Ez annál is inkább megállapítható, mivel 1993. május 28. előtt a munkavállalói létszám felmondás útján történő leépítése már megegyezés tárgya volt a felek között. Ezt az 1993. május 28-i munkásgyűlésen az alperes vezérigazgatója el is mondta a dolgozóknak.
A foglalkoztatás elősegítéséről szóló 1991. évi IV. tv. 23. §-ának (1) bekezdésében meghatározott 30 napos határidő be nem tartása a körülményekre tekintettel nem minősíthető érvénytelenségi oknak, mert 1993. június 1-jén a munkavállalók képviseletében eljáró szakszervezet a munka vállalók nevében lemondott az előzetes 30 napos értesítési határidőről.
Az alperes fellebbezési ellenkérelme az elsőfokú közbenső ítélet helybenhagyására irányult. Megjegyezte azonban, hogy számára kérdéses: az elsőfokú bíróság hozhatott-e közbenső ítéletet, vagy pedig a felperes keresetét el kellett volna utasítania jogalap hiányában.
A Legfelsőbb Bíróság azt állapította meg, hogy az elsőfokú bíróság lényeges eljárási szabálysértést követett el azzal, hogy közbenső ítéletet hozott, és szükséges a tárgyalás kiegészítése. Ezért az elsőfokú bíróság közbenső ítéletét a Pp. 252. §-ának (2) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, s az elsőfokú bíróságot a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasította az alábbi indokok miatt.
A Pp. 213. §-ának (3) bekezdése akként rendelkezik, hogy ha a keresettel érvényesített jog fennállása és a felperest ennek alapján megillető követelés összege (mennyisége) tekintetében a vita elkülöníthető, a bíróság a jog fennállását ítélettel előzetesen is megállapíthatja (közbenső ítélet). Ebben az esetben a tárgyalás a követelés összegére (mennyiségére) vonatkozóan csak a közbenső ítélet jogerőre emelkedése után folytatható.
Jelen esetben a felperes keresete szerződésszegésből eredő kár megtérítésére irányult. A keresettel érvényesített jog a Ptk. 318. §-a szerint alkalmazott Ptk. 339. §-a, a szerződésszegéssel okozott kár megtérítése. Ez azt jelenti, hogy az elsőfokú bíróság e tárgyban csak akkor hozhat közbenső ítéletet, ha azt állapítja meg, hogy a szerződésszegéssel okozott kár megtérítése iránti igény fennáll.
A Pp. 213. §-ának (3) bekezdése azonban nem ad jogi lehetőséget arra, hogy közbenső ítéletet hozzon a bíróság akkor is, ha azt állapítja meg, hogy a keresettel érvényesített jog - adott esetben a szerződésszegésből eredő kár megtérítése iránti jog - nem áll fenn, de a keresetben érvényesített összeg esetleg más jogcímen - az elsőfokú bíróság által hivatkozott Ptk. 239. §-a (2) bekezdésének és 237. §-a (1) és (2) bekezdésének alkalmazásával - megilleti a felperest.
A Legfelsőbb Bíróság - annak megjegyzése mellett, hogy egyetért az elsőfokú bíróság jogi álláspontjával a hivatkozott a szerződéses kikötés érvénytelenségének megállapítása tekintetében, és ennek az elsőfokú ítéletben kifejtett indokaival is egyetért - a közbenső ítéletet a Pp. 213. §-ának (3) bekezdésében foglalt lényeges eljárási szabály megsértése miatt, továbbá azért helyezte hatályon kívül, mert a felperes kereseti kérelmének érdemi elbírálásához szükséges a szerződés egészének - a felek tényleges szerződési akaratának - további vizsgálata.
A tényleges szerződési akarat vizsgálatánál nem hagyható figyelmen kívül, hogy a per addigi adatai szerint a dolgozóknak történő felmondással járó anyagi terheket az alperes vállalta - függetlenül attól, hogy a munkajogi szabályok alapján ő maga a felmondást jogszerűen már nem gyakorolhatta.
A hatályon kívül helyezésre tekintettel a másodfokú bíróság a Pp. 252. §-ának (4) bekezdésében foglaltak szerint a fellebbezési eljárással kapcsolatban felmerült perköltség összegét csak megállapította, annak viseléséről az elsőfokú bíróságnak kell döntenie az eljárást befejező érdemi határozatában. (Legf. Bír. Gf. VI. 31.331/1996. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás