PK BH 1998/338
PK BH 1998/338
1998.07.01.
Végrendelet érvénytelenségének megállapítására irányuló perben a bizonyítási teher alakulása és a bizonyítékok mérlegelésének szempontjai [Pp. 164. § (1) bek.; Ptk. 629. § (1) bek., 653. §].
Az elsőfokú bíróság ítéletével megállapította, hogy L. I. örökhagyó Budapesten 1992. december 1-jén kelt írásbeli magánvégrendelete érvénytelen. Megállapította, hogy az örökhagyó utáni öröklésre törvényes öröklés címén egymás között egyenlő arányban az I. és a II. r. felperesek jogosultak. Kötelezte az alperest, hogy 15 napon belül fizessen meg a felpereseknek, az őket képviselő ügyvéd útján 500 000 Ft perköltséget. Kötelezte az alperest, hogy külön felhívásra fizessen meg az állam javára 750 000 Ft le nem rótt kereseti illetéket.
A megállapított tényállás szerint a felperesek és édesapjuk: az örökhagyó között szüleik házasságának 1972-ben történt felbontását követően a kapcsolattartás lényegében a tartásdíj átadására korlátozódott. Az egyedül élő örökhagyónak szoros kapcsolata alakult ki testvérével: az alperessel, aki rendszeresen látogatta az örökhagyót, és segítséget nyújtott részére a ház körüli munkákban. Az örökhagyó rosszindulatú daganatos megbetegedés miatt 1992. augusztus 31-én a Szent János Kórházba került; itt 1992. december 1-jei keltezéssel írásbeli magánvégrendeletet írt alá, amelyben minden vagyonát az alperesre hagyta. A végrendeletet az örökhagyó két betegtársa: K. J. és A. F. tanúként írták alá. Az örökhagyó 1992. december 25-én a kórházban meghalt.
Az alperes előadása szerint az örökhagyónak a kórház által kiadott ingóságai között egy, a II. r. felpereshez címzett 1992. november 1-jei keltezésű levelet talált. Ebben az örökhagyó utalt arra, hogy betegségéről a II. r. felperest levélben értesítette, a II. r. felperes azonban nem kereste fel őt, nem törődik vele, ezért vagyonát másra hagyja, semmit nem örökölnek utána, mert a II. r. felperes nem érdemli meg.
A hagyatéki eljárásban az alperes a felperesek mint leszármazók nevét bejelentette, de a címüket nem tudta közölni.
A közjegyző a hagyatékot ideiglenes hatállyal a végrendelet alapján az alperesnek adta át. A hagyatékátadó végzés utóbb teljes hatályúvá vált, mert a felperesek édesanyja csak 1994-ben szerzett tudomást az örökhagyó haláláról. Ilyen tényállás mellett az elsőfokú bíróság a felperesek által előterjesztett több kereseti kérelem közül elsősorban a végrendelet alaki érvényességének kérdésével foglalkozott, és az egyik végrendeleti tanú: A. F. tanúvallomása alapján megállapíthatónak látta, hogy a végrendelet aláírására nem a két tanú együttes jelenlétében került sor. A. F. ugyanis a végrendelkezés körülményeit úgy adta elő, hogy egy idős betegtárs kérte meg egy alkalommal, hogy írja alá azt az okiratot, amit „örökhagyásként” jelölt meg. Az aláírásra a kórház folyosóján egy asztalnál került sor, ahol egy másik ember is ült utcai ruhában, akit az örökhagyó mint ügyvédjét mutatta be. A. F. aláírta az okiratot, de azt nem olvasta el; a másik férfi kinézetét nem tudta leírni, nem emlékezett arra sem, hogy más aláírás szerepelt-e az okiraton vagy sem, azt sem figyelte, hogy az „ügyvéd” utóbb aláírta-e az iratot. E vallomást értékelve az elsőfokú bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a másik személy nem lehetett a végrendelet másik tanúja, mert az az örökhagyó betegtársa volt, ügyvédként tehát az örökhagyó nem mutathatta be. A másik végrendeleti tanú: K. J. pedig nem volt megidézhető, mert román állampolgár, Romániában él, és csak abban az időben tartózkodott Magyarországon. A végrendelet aláírására tehát nem a két végrendeleti tanú együttes jelenlétében került sor, így a Ptk. 629. §-ának (1) bekezdésében megkívánt alaki feltételeknek nem felel meg. Az elsőfokú bíróság ezért a további érvénytelenségi okok vizsgálatával, illetőleg a felperesek kötelesrész kiadása iránt előterjesztett másodlagos kereseti kérelmével érdemben nem foglalkozott, és megállapította, hogy a végrendelet alaki hiba miatt érvénytelen. Megállapította továbbá, hogy az örökhagyó 1992. november 1-jei levele érvényes kitagadásnak nem tekinthető, mert nem felel meg a végrendeleti alakiságoknak, de a sérelmezett magatartás nem valósítja meg a Ptk. 663. §-ának (1) bekezdésében felsorolt egyik kitagadási okot sem. A II. r. felperes magatartását nem minősítette érdemtelenségnek sem. Minthogy pedig az I. r. felperes születési rendellenesség folytán közepes fokban szellemi fogyatékos, így lényegében vétőképtelen, ezért az ő vonatkozásában az érdemtelenség fel sem merülhet.
Az ítélet ellen az alperes fellebbezett, annak megváltoztatását és a végrendelet érvénytelenségének megállapítása iránt előterjesztett elsődleges kereseti kérelem elutasítását kérte. Álláspontja szerint az ítélet megalapozatlan. A végrendelet érvénytelensége tekintetében a bizonyítás a felpereseket terhelte, azt azonban A. F. egyedüli vallomása meggyőzően nem bizonyítja, különös figyelemmel arra, hogy az idős beteges tanú a közel négy évvel korábbi eseményekre már bizonytalanul emlékezett. Becsatolta a másik tanú: K. J. közjegyző előtt tett nyilatkozatát a végrendelet aláírásának körülményeire; szükség esetén kérte tanúkénti meghallgatását, és bejelentette, hogy nevezett magyarországi címről idézhető, de vállalta a tanú előállítását is. Végül vitatta a pertárgy 13 000 000 Ft-ban megjelölt értékét, amit túlzottnak tartott, és a hagyaték értékére vonatkozóan becsatolta az illetékhivatalnak az öröklési illeték alapjául meghatározott értékre vonatkozó okiratát.
A felperesek ellenkérelme az elsőfokú ítélet helybenhagyására irányult. Álláspontjuk szerint az elsőfokú bíróság helyesen értékelte A. F. tanúvallomását, az életszerű és tárgyszerű, meggyőzően bizonyítja a végrendelet alaki hibáját. Ennek folytán a további bizonyítást, a másik tanú meghallgatását szükségtelennek tartották.
A fellebbezés az alábbi körben megalapozott.
A Pp. 164. §-ának (1) bekezdése értelmében a per eldöntéséhez szükséges tényeket általában annak a félnek kell bizonyítania, akinek érdekében áll, hogy azokat a bíróság valónak fogadja el. Ennek folytán alakilag aggálytalannak tűnő írásbeli magánvégrendelet esetében annak bizonyítása, hogy a végrendelet aláírására a Ptk 629. §-a (1) bekezdésének h) pontjában írt szabály megsértésével került sor, a végrendelet megtámadására a Ptk. 653. §-a alapján jogosult személyt terheli.
Az adott esetben A. F. egyedüli vallomása annak meggyőző bizonyítására nem elegendő, hogy a végrendelet aláírására nem a záradékban rögzített módon: a két végrendeleti tanú együttes jelenlétében került sor, különös figyelemmel arra is, hogy a tanú szerint a végrendelet aláírásakor az örökhagyóval együtt hárman voltak jelen, a végrendeletnek az alakiságok megtartásával történő aláírásához tehát a személyi feltételek adottak voltak. Bár a tanú állítása szerint a harmadik személy nem volt betegtársuk, így tanúként nem működhetett közre, erre a harmadik személyre, továbbá az aláírással kapcsolatos egyéb körülményekre már nem emlékezett. Nyilvánvaló, hogy a tanú egy alkalmi felkérésre, számára nyilvánvalóan nem jelentős eseménynél történt közreműködése minden részletére több mint három év után nem emlékezhet. Ebből következik viszont, hogy egymagában e tanúvallomásra döntést alapítani nem lehet.
Az újabb eljárásban további bizonyítást kell lefolytatni, mindkét végrendeleti tanút részletesen meg kell hallgatni a végrendelkezés körülményeire, és a tanúvallomások közti esetleges ellentétet a tanúk szembesítésével kell feloldani. Meg kell kísérelni annak felderítését is, hogy a végrendelkezéskor volt-e jelen más személy (pl. a végrendelet készítője, betegtárs, kórházi dolgozó), aki az ügyre vonatkozóan bármilyen körülményre nyilatkozni tud.
Meggyőző és egyértelmű bizonyítékok szükségesek ugyanis ahhoz, hogy a teljes bizonyító erejű magánokirati formában készült végrendelet alaki hibája tekintetében megalapozott döntést lehessen hozni.
Amennyiben a végrendelet alaki okból való érvénytelensége nem nyer bizonyítást, a felpereseknek az egyéb érvénytelenségi okokra alapított, illetőleg a másodlagosan előterjesztett kötelesrész kiadása iránti kereseti kérelméről kell a szükséges bizonyítás lefolytatása után dönteni. Az alperesi védekezéssel összefüggésben helytállóan vizsgálta az elsőfokú bíróság, hogy az örökhagyó 1992. november 1-jei keltezésű levele a II. r. felperes tekintetében érvényes kitagadásnak minősül-e, és helyes az a jogi álláspontja, hogy a végrendeletre irányadó alakiságok hiányában az érvényes kitagadásnak nem tekinthető. A Ptk. 653. §-a értelmében ugyanis a végrendelet érvénytelenségére csak az hivatkozhat, aki az érvénytelenség megállapítása esetén maga örököl, vagy tehertől mentesül. Ha tehát az örökhagyó a II. r. felperest 1992. november 1-jén kelt levélben érvényesen kitagadta volna, nem lenne jogosult az 1992. december 1-jén kelt végrendelet megtámadására; a végrendelet érvénytelenségét pedig hivatalból sem a közjegyző, sem a bíróság nem vizsgálhatja [PK 85. állásfoglalás b) pontja]. Érvényes kitagadás hiányában azonban szükségtelen volt annak vizsgálata, hogy a II. r. felperes tanúsított-e olyan magatartást, ami kitagadásra alapot adna.
Tévedett továbbá az elsőfokú bíróság, amikor a felperesek öröklésre való érdemtelenségének kérdésével érdemben foglalkozott. Az alperes, bár védekezésében előbb általánosságban utalt arra, hogy a felperesek az öröklésre érdemtelenekké váltak, utóbb ellenkérelmében a felperesek kitagadására hivatkozott csak, és azt a Ptk. 663. §-a (1) bekezdésének d) pontjára alapította.
A Ptk. 602. §-ának (3) bekezdése értelmében az érdemtelenségre - a Ptk. 653. §-ának a végrendelet érvénytelenségére és hatálytalanságára vonatkozó rendelkezéséhez hasonlóan - csak az hivatkozhat, aki ezáltal közvetlenül érdekeltté válik: maga örököl, vagy kötelezettségtől, más tehertől mentesül. A bíróság tehát hivatalból az érdemtelenség kérdésével sem foglalkozhat.
Az alperes fellebbezésében a Pp. 26. §-a alapján kérte, hogy a Legfelsőbb Bíróság a felperesek által megjelölt értékkel szemben az öröklési illeték alapjául megállapított hagyatéki értéket állapítsa meg, mint a per tárgyának értékét. Minthogy az adott esetben a pertárgy értéke a felpereseket a törvényes öröklés alapján megillető örökrész vagyis együttesen az egész hagyaték - értéke, ezért a Legfelsőbb Bíróság az illetékkiszabás alapjául szolgáló értéket elfogadva felperesenként 4 480 850 Ft-ban, összesen 8 961 700 Ft-ban állapította meg a per tárgyának értékét. Ez az érték irányadó a kereseti és a fellebbezési illeték és a perköltség összegének megállapítására is.
Végül észlelte a Legfelsőbb Bíróság, hogy az elsőfokú bíróság a felperesek személyes költségmentesség engedélyezése iránti kérelméről 4. sorszámú végzésében nem a 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet 16. §-ának megfelelően döntött, a kérelem elutasításáról ugyanis végzéssel kellett volna rendelkeznie, amely ellen külön fellebbezésnek van helye. Az újabb eljárásban a felperesek jövedelmi és vagyoni viszonyainak vizsgálata alapján a kérelem tárgyában a jogszabályoknak megfelelően pótlólag kell határozni.
Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 252. §-ának (2) bekezdése alapján az elsőfokú ítéletet hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasította. A felmerült perköltség összegét csupán megállapította, a költség viselésének kérdésében az elsőfokú bíróság határoz majd [Pp. 252. § (4) bek.]. (Legf. Bír. Pf. V. 23 338/1996. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás