BK BH 1998/418
BK BH 1998/418
1998.09.01.
I. A sértettnek a nyomozás során tett vallomásáról felvett az a jegyzőkönyv, amelyet nem írt alá - alaki hiba folytán -, bizonyítékként nem értékelhető [Be. 60. § (3) bek., 133. § (2) bek.].
II. A nyomozás során a felismerésre bemutatásról felvett jegyzőkönyv adatai bizonyítékként nem értékelhetők, ha az egyik hatósági tanú az eljárási cselekmény megtörténtekor nem volt jelen [Be. 60. § (3) bek., 135. § (1) és (3) bek.].
III. A bizonyítékok bíróság által történt értékelésének megszokott módja az, hogy a bíróság a vallomás egyes - általában más bizonyítékokkal is megerősített - részeit fogadja el irányadónak a történeti tényállás megállapítása során, míg a vallomásnak olyan részeit, amelyek más bizonyítékokkal ellentétesek, figyelmen kívül hagyja:
mindez nem érinti a mérlegelési tevékenység perrendszerű voltát [Be. 5. §, 163. § (4) bek., 220. § (3) bek.].
IV. Az életveszélyt okozó testi sértés kísérletét nyilvános helyen, csoportosan és az élet kioltására alkalmas eszközökkel fellépő, ezáltal jelentős mértékű riadalmat okozó vádlottakkal szemben példamutatóan szigorú szabadságvesztés szolgálja a büntetés célját [Btk. 83. §, 170. § (5) bek. 1. ford.].
A megyei bíróság az 1997. február 11-én meghozott ítéletével társtettesként elkövetett, életveszélyt okozó testi sértés bűntettének a kísérlete miatt az I. r. vádlottat 1 év 10 hónapi börtönbüntetésre és 1 évre a közügyektől eltiltásra; a II. r. vádlottat 2 évi börtönbüntetésre és 1 évre a közügyektől eltiltásra; a III. r. vádlottat 2 évi börtönbüntetésre és 1 évre a közügyektől eltiltásra; a IV. r. vádlottat - mint többszörös visszaesőt - 2 évi fegyházbüntetésre és 1 évre a közügyektől eltiltásra; az V. r. vádlottat 1 év 8 hónapi börtönbüntetésre és 1 évre a közügyektől eltiltásra; az VI. r. vádlottat pedig 1 év 6 hónapi börtönbüntetésre és 1 évre a közügyektől eltiltásra ítélte.
A megállapított tényállás lényege a következő.
A vádlottak 1995. november 4-én délután a panzió éttermében, majd a mellette levő térségen megtámadták, és kézzel, baseballütővel, lomfával, szamurájkarddal, valamint rúgásokkal bántalmazták a sértettet, aki aznap érkezett haza rövid eltávozásra a bv. intézetből, ahol jogerős büntetését töltötte.
A sértett és az I. r. vádlott között fel nem deríthető okból ellenséges viszony állt fenn.
A bántalmazástól a sértett fején zúzott, a jobb kezén és a jobb lábán vágott sérülések keletkeztek, a jobb oldalon darabos arckoponyacsont-törést szenvedett, és eltörött a jobb szárkapocs- és a bal sípcsontja. A csonttörések gyógytartama 2-4 hónap, a többi sérülés gyógytartama nyolc napon belüli volt, a csonttöréseket nagy erejű erőbehatások idézték elő. Az arckoponyacsont-törést okozó nagy erejű erőbehatás, valamint a szárkapocscsont-törést előidéző vágás alkalmas volt életveszélyes sérülés okozására, fennállott az ilyen sérülés bekövetkezésének a reális lehetősége. Az ítélet ellen az ügyész a büntetések súlyosítása végett valamennyi vádlott terhére fellebbezést jelentett be, a vádlottak és a védőik pedig elsődlegesen felmentésért, másodlagosan a büntetések enyhítéséért fellebbeztek; a II. r. vádlott védője a tárgyaláson a büntetés enyhítése mellett a cselekmény enyhébb minősítését, harmadlagosan az ítélet helybenhagyását indítványozta.
A legfőbb ügyész az ügyész fellebbezését fenntartotta, és valamennyi vádlott büntetésének a súlyosítására tett indítványt.
A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét és az azt megelőző bírósági eljárást felülvizsgálva arra a megállapításra jutott, hogy az elsőfokú bíróság az ügy elbírálását befolyásoló eljárási szabálysértést nem követett el, az eljárásban azonban két eljárásjogilag téves részmozzanat ismerhető fel.
A bíróság bizonyítékként hivatkozik a sértettnek az első kihallgatásakor tett vallomására. Az iratokból megállapítható, hogy ezt a vallomást tartalmazó jegyzőkönyvet a kórházban ápolt sértett nem írta alá, ekkor ugyanis a keze sérült volt. Miután a bíróság a jegyzőkönyvet a tárgyaláson ismertette, a sértett azt a kijelentést tette, hogy „akkor biztosan jobban emlékeztem a történtekre, amit korábban mondtam, az biztos, hogy jó”. Utóbb kérdésre kijelentette azonban, hogy a kórházra - ahol az első kihallgatása megtörtént - nem emlékszik. A sértett tehát nem ténytudomása alapján erősítette meg az általa alá nem írt vallomást, a megerősítés nem tényközlés, hanem vélemény, így nem tanúvallomás. Mindebből az következik, hogy a sértett első vallomása alaki hiba - az aláírás hiánya - miatt bizonyítékként nem értékelhető.
Az ítélet szerint a bíróság a felismerésre bemutatásról készült jegyzőkönyvet bizonyítékként értékelte attól függetlenül, hogy az eljárási cselekmény teljesen szabályszerű volt-e. Ez az eljárás téves. A Be. 60. §-ának (3) bekezdése szerint a törvény rendelkezéseivel ellentétesen lefolytatott bizonyítás eredménye bizonyítékként nem vehető figyelembe. A Be. 135. §-ának (1) és (3) bekezdése szerint a felismerésre bemutatásnál két hatósági tanút kell alkalmazni; a hatósági tanú igazolja annak a nyomozási cselekménynek a lefolyását és eredményét, amelynél jelen volt. Az ítélet szerint a felismerésre bemutatásról készült jegyzőkönyvben szereplő egyik hatósági tanú kijelentette, nem hallotta azt, hogy a sértett kiválasztotta a vádlottak fényképét. A tanú vallomása szerint „akkor nem voltam ott, amikor a felismerő személy rámutatott a képre, hogy ezt ismeri”. Ilyen körülmények között az egyik hatósági tanú nem igazolta a fényképek kiválasztásának a megtörténtét, ezért a felismerésre bemutatásról készült jegyzőkönyv tartalmát nem lehet bizonyítékként értékelni.
A kifejtettek miatt a Legfelsőbb Bíróság a fenti két bizonyítási eszköz tartalmát a bizonyítékok köréből mellőzi. Ez a mellőzés azonban nem vonatkozik a felismerésre bemutatásról készült jegyzőkönyv befejező részére, ugyanis a jegyzőkönyv tartalmából egyértelmű, hogy a sértett itt rögzített nyilatkozata a felismerési eljárás befejezése után, a korábban tett tanúvallomásainak kiegészítéseként hangzott el, ez tehát a tartalma szerint tanúvallomás, ennél pedig a törvény hatósági tanú jelenlétét nem írja elő.
A fenti két bizonyíték mellőzése - a később kifejtendők szerint - az ítélet megalapozottságát nem érinti.
Az ítélet megalapozottságát vizsgálva a Legfelsőbb Bíróság azt állapította meg, hogy az elsőfokú bíróság a rendelkezésre álló bizonyítékokat a tárgyaláson hiánytalanul megvizsgálta, a közvetlen bizonyítékok hitelességének az ellenőrzésére is bizonyítást folytatott, és ilyen eljárás után ésszerű érvekkel indokolva foglalt úgy állást, hogy a vádlottak tagadásával szemben a sértett vallomása fogadható el hitelesnek.
A tényállás minden olyan tényt tartalmaz, amely szükséges az ügy elbírálásához, minden ténymegállapítása elfogadott bizonyítékon alapszik, és megfelel az elfogadott bizonyítékok tartalmának.
Az ítélet megalapozottságát vitató állításként értelmezhető az I. r., a III. r. és a IV. r. vádlott védőjének az az érvelése, mely szerint a sértett vallomása ellentmondásos volt, ezért azt nem lehetett volna elfogadni. Ez az érvelés téves. A bizonyítékok mérlegelésének nem tiltott, hanem gyakori módja az, hogy a bíróság egy adott vallomásnak csak egyes - általában más bizonyítékokkal is megerősített - részeit fogadja el hitelesnek. Az a tény tehát, hogy a sértett vallomásában vannak olyan részletek is, amelyek nem kerültek bele a tényállásba, nem jelenti azt, hogy a mérlegelés ez okból szabálytalan lett volna. Az a tény pedig, hogy a sértett a vallomásaiban levő jelentősebb ellentmondás okát elfogadható módon megindokolta, hogy a vallomása a jelentős tények tekintetében következetes volt, hogy ennek egyes részeit a sértettől független és aggálytalan bizonyítékok megerősítették, és hogy az el nem fogadott állításai sem nyertek kétség nélküli cáfolatot, kétségtelenné teszi, hogy a bizonyítékok mérlegelése nemcsak formailag volt szabályos, hanem annak helyességével szemben tartalmilag sem támasztható alapos kétség. A II. r. vádlott védője szerint megalapozatlan az ítéletben az a ténymegállapítás, hogy a II. r. vádlott eszközzel bántalmazta a sértettet, mivel a tényállás szerint a II. r. vádlottnál nem volt eszköz, amikor a sértett megtámadása előtt az étterembe bement. Ez az álláspont téves. Az ítéletben csak a bántalmazás éttermen kívül lezajlott második szakaszának leírásában szerepel kifejezetten az, hogy a II. r. vádlott baseballütővel ütötte a sértettet. Az a körülmény, hogy a tanúk nem láttak eszközt a vádlottnál, amikor az bement az étterembe, nem jelenti azt, hogy az étterem előtti térségben - ahol a bántalmazás második része történt - szükségszerűen nem lehetett nála eszköz, különösen arra is tekintettel, hogy az adatok szerint a sértettet támadó csoport tagjai a kint álló gépkocsijaikból is vettek ki, és egymásnak is adtak át különféle eszközöket. Mindez azt jelenti, hogy a védő állítása téves ténybeli következtetésen alapszik.
A II. r. vádlott védője azzal is érvelt, hogy mivel az orvos szakértő a sértett mozgó helyzetére tekintettel véleményezte a sértett lábát ért kardvágás életveszélyes sérülés okozására alkalmasnak, az ítélet szerint viszont a sértett statikus helyzetben volt, amikor ezt a sérülést elszenvedte, felderítetlen, hogy a szakvélemény erre a helyzetre is érvényes-e. Ez az érvelés azért téves, mert csak annak megállapítása tartozik orvos szakértői hatáskörbe, hogy az adott testrészen milyen mélységű vágás idézhet elő életveszélyes sérülést. Annak megállapítása, hogy a szamurájkarddal leadott vágás az adott körülmények között okozhat-e ilyen mélységű sebet, a bírói ténymegállapítás körébe tartozik; az orvos szakértői vélemény hiánya e körben tehát nem jelent felderítetlenséget. Az pedig a laikus által is levonható helyes következtetés, hogy olyan testrészen, ahol a bőr alatt kis mélységben verőér húzódik, a nagyméretű, éles és viszonylag súlyos karddal életveszélyes sérülés okozható volt, akár statikus, akár mozgó helyzetben volt a sértett.
Az V. r. vádlott védője szerint a bíróság tévesen értékelte a bizonyítékokat, amikor a sértett vallomását fogadta el annak ellenére, hogy a vádlott tagadását érdektelen tanúk igazolták, a házkutatás során a bántalmazás állítólagos eszközét nem találták meg, és a sértett csak az értékelhetetlen első vallomásában jelölte meg elkövetőként az V. r. vádlottat. Valamely vallomás elfogadásra vagy elvetése a másodfokú eljárásban csak akkor támadható eredménnyel, ha az megalapozatlansági okra vezethető vissza. A védő azonban ilyen okot nem jelölt meg, így érvelése kifejezetten az eredménnyel nem támadható perrendszerű bírói mérlegelés ellen irányul. Abból a tényből, hogy a házkutatásnál a bűncselekmény eszköze nem került elő, nyilvánvalóan nem következik az, hogy az elkövetéskor sem lehetett eszköz a vádlottnál. Az az állítás pedig, hogy a sértett csak a nem értékelhető első vallomásában tett az V. r. vádlottra terhelő vallomást, nem felel meg az iratok tartalmának. A sértett 1995. január 4-én, a III. r. vádlottal történt szembesítéskor és 1995. január 9-én a II. r. vádlottal történt szembesítéskor, az 1995. január 23-án tett összefoglaló vallomásában, valamint a tárgyaláson az V. r. vádlottat is elkövetőként jelölte meg.
A VI. r. vádlott védője szerint e vádlott vonatkozásában az ítélet megalapozatlan, mivel a sértett csak 2 hónap eltelte után tett először terhelő vallomást a VI. r. vádlottra, a sértettet ekkor nem figyelmeztették az igazmondás kötelezettségére; azonkívül a bíróság indokolás nélkül vetette el a vádlott ártatlanságát igazoló tanúk vallomásait. Ez az érvelés részben téves, részben alaptalan. Az a körülmény, hogy a sértett az első két kihallgatása során a VI. r. vádlottat nem nevezte meg elkövetőként, számos más körülmény között egy szempont lehet a sértett vallomásának elsőbírói értékelésénél, de önmagában nem zárja ki a vallomásának elfogadását. Amikor a bíróság a sértett szavahihetőségét alátámasztó egyéb adatok alapján a vallomását elfogadta, a bírói mérlegelés megengedett körében járt el, így a döntése után a jelzett tényre nem lehet eredménnyel hivatkozni.
Megjegyzi a Legfelsőbb Bíróság, hogy a sértett azokban a vallomásaiban is, amelyekben a VI. r. vádlottat nem nevezte meg név szerint mint elkövetőt, több elkövetőről beszélt, és a felismerésre bemutatás után tett vallomásában a VI. r. vádlottról, a lakóhelyéről, a körülményeiről olyan pontos leírást adott, hogy a nevének a felderítése ezek alapján nem okozhatott nehézséget. Ezek a tények is azt támasztják alá, hogy a sértett által a VI. r. vádlottról tett vallomásoknak az elfogadása nemcsak formailag volt hibátlan, hanem tartalmilag is a valóság megállapítását eredményezte. A sértett igazmondásra figyelmeztetésének elmaradásáról tett állítás iratellenes. A sértett 1995. január 4-én két ízben, azonkívül január 9-én és január 23-án tett a VI. r. vádlottra terhelő vallomást, és a figyelmeztetés minden esetben megtörtént. Az indokolási kötelezettség elmulasztására való hivatkozás téves. Az megfelel a valóságnak, hogy az V. és a VI. r. vádlottakat mentő tanúk vallomásait a bíróság önmagukban nem elemezte és értékelte. Részletesen vizsgálta és értékelte azonban a sértett vallomásait, megjelölte azokat az okokat, amelyek miatt ezeket hitelesnek fogadta el. Nyilvánvaló, hogy ezzel a döntéssel az elfogadott vallomásokkal ellentéteseket elvetette, és a sértett vallomásai elfogadásának indokolása egyben a velük ellentétes vallomások elvetésének is perrendszerű indokolása.
A kifejtettek miatt az ítélet megalapozott, ezért az ítélet megalapozatlanságára hivatkozva előterjesztett valamennyi felmentésre irányuló indítvány alaptalan.
Az irányadó tényállás alapján valamennyi vádlott bűnösségének a megállapítása törvényes, és törvényes a cselekményük minősítése is. Az idevonatkozó indokolás - a cselekmény egységként való értékeléséről, az ölési szándék hiányáról, a vádlottaknak a testi sértés okozására irányuló egyenes szándékáról, az életveszélyes sérülés lehetőségének a felismeréséről és a cselekménynek ebbe belenyugodva történt elkövetéséről, a társtettesség megállapításáról - teljes és mindenben helytálló. Helytálló annak megállapítása is, hogy reális volt az életveszélyes sérülés bekövetkezésének a lehetősége, mivel a sértett fejét két olyan nagy erejű erőbehatás is érte, amely az adott helyen általában életveszélyes sérülést idéz elő.
A bíróság a vádlottaknak az eredményért való felelőssége megállapításánál a két fejsérülés okozása mellett a jobb lábszáron okozott vágott sérülést is figyelembe vette, mivel a közeli nagyér sérülésének a veszélye miatt ebben az esetben is fennállott az életveszélyes sérülés bekövetkezésének az objektív lehetősége. Az indokolásnak ez a részlete téves. Hasonló sérülés a lábon általában nem jár életveszéllyel, a jelen esetben ez a veszély a nagyér közelsége miatt állt elő. Ennek felismerése olyan anatómiai ismereteket feltételez, amelyekkel a vádlottak nem rendelkeznek, ami azt jelenti, hogy a lábsérüléssel kapcsolatban az életveszélyes eredményre nézve a vádlottak szándékos bűnössége nem állapítható meg, ezt a bűnösséget csupán a két fejsérülés alapján kell megállapítani.
A fenti helyesbítéssel a jogi indokolásnak ez a részlete is pontos.
A védőknek a jogi minősítést támadó észrevételei alaptalanok.
A II. r. vádlott védője szerint, mivel a sértett rendkívül erős testalkatú személy, a vádlottaknak gondolniuk sem kellett az életveszélyes sérülés esetleges bekövetkezésére, ezért az ítéleti tényállás alapján is legfeljebb csak a súlyos testi sértés bűntette lenne megállapítható. A testalkat erőssége, a fejre bakancsos lábbal leadott nagy erejű rúgások vagy baseballütővel leadott ütések veszélyességét nem befolyásolja, így a sértett testalkatának itt nincs jelentősége.
A V. r. vádlott védője szerint a V. r. vádlott az ítéleti tényállás alapján is csak bűnsegédként követhette el a bűntettét. Tekintettel arra, hogy a tényállás szerint a V. r. vádlott is részt vett a sértett bántalmazásában, a testi sértés tényállási elemét megvalósítva tettesi magatartást tanúsított, a cselekménynek bűnsegélyként való értékelése tehát kizárt. A kérdés csak az lehet, hogy mint tettes csak súlyos testi sértésért avagy életveszélyt okozó testi sértés kísérletéért felel-e; és ezt a kérdést az dönti el, hogy a szándéka az életveszélyes sérülés okozására is kiterjedt-e. A tényállás szerint a vádlottak együttesen támadtak rá a sértettre, és egy részük eszköz nélkül, kézzel vagy rúgásokkal, más részük baseballütővel, tomfával és szamurájkarddal folyamatosan bántalmazta. Az eszközök jellegéből, a fejre mért ütésekből, rúgásokból, a támadás koponyacsont-törést is előidéző intenzitásából valamennyi vádlott előtt nyilvánvaló volt, hogy az együttes támadásuk a sértettnek életveszélyes sérülést okozhat. Ebben a tudatban bántalmazták a sértettet, és ezzel azt juttatták kifejezésre, hogy az életveszélyes eredmény okozása tekintetében is szándékegységben voltak. Ebben a helyzetben pedig, ahogy azt az elsőfokú bíróság helyesen megállapította, valamennyien, így az V. r. vádlott is, mint társtettesek felelnek az együttesen okozott minden sérülésért.
A kiszabott büntetések helyességét vizsgálva az állapítható meg, hogy a súlyosító és enyhítő körülmények felsorolása az ítéletben nem hiánytalan. Az ítéletben írtakon kívül valamennyi vádlott javára enyhítő körülmény, hogy a sértett megbocsátott nekik, a II. r. vádlott javára ezenkívül az, hogy három kiskorú gyermek eltartásáról gondoskodik. A cselekmény kísérleti szakban maradása enyhítő körülmény ugyan, ahogy az ítélet tartalmazza, az enyhítő hatása azonban elenyésző, mivel a cselekmény befejezett kísérlet volt, és a sértett súlyos sérüléseket szenvedett.
További súlyosító körülmény viszont valamennyi vádlott terhére, hogy a bűncselekményt csoportosan és szervezetten követték el, a cselekményük nyomán jelentős mértékű riadalom következett be, az elkövetés során vagyonrongálást is okoztak, és az elkövetés módjából a cselekmény megtorlás jellegére lehet következtetni. Az I. r., a II. r. és a IV. r. vádlott terhére ezenkívül súlyosító körülmény az, hogy a cselekményt az ellenük folyamatban levő büntetőeljárás hatálya alatt követték el.
A vádlottak által elkövetett bűncselekmény a hasonló minősítésű cselekményhez képest megkülönböztető sajátosságot mutat. A vádlottak csoportosan, a törvény és az együttélési szabályok nyílt, sőt kihívó semmibevételével hajtották végre a bűncselekményt, és az nemcsak a sértett testi épsége, hanem hangsúlyozottan a közrend ellen is irányult, amennyiben azt is kifejezésre juttatta, hogy mindenki hasonló erőszaknak lehet kitéve, ha a vádlottak és a hasonló beállítottságú személyek érdekeit veszélyezteti; a cselekmény alkalmas volt arra, hogy nagyobb közösségen belül a polgárok szabad akaratelhatározását bénító félelmet idézzen elő. A cselekménynek ez a veszélyes sajátossága egyben arra is következtetést enged, hogy a vádlottakban a jövőre nézve is megvan a készség arra, hogy hasonló erőszakos cselekményeket hajtsanak végre, ha az érdekeik azt kívánják.
A cselekménynek ezen veszélyes sajátossága, valamint a súlyosító körülmények nagy száma és nyomatéka miatt valamennyi vádlott első fokon kiszabott büntetése eltúlzottan enyhe, ezért a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú ítéletet megváltoztatta, és a vádlottak büntetéseit - a közöttük levő arányokat lényegében megtartva - megfelelően súlyosította.
Az I. r. vádlott börtönbüntetését 2 év 4 hónapra, a II. és III. r. vádlott börtönbüntetését 2 év 6 hónapra, a IV. r. vádlottra kiszabott fegyházbüntetést 2 év 8 hónapra, az V. r. vádlott börtönbüntetését 2 év 2 hónapra, a VI. r. vádlott börtönbüntetését 1 év 2 hónapra súlyosította; és ennek megfelelően súlyosította a közügyektől eltiltás mellékbüntetés tartalmát is. (Legf. Bír. Bf. III. 750/1997. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás