GK BH 1998/547
GK BH 1998/547
1998.11.01.
A kezesi szerződésben a felek megállapodhatnak abban, hogy a készfizető kezes csak az adós kötelezettségének egy részéért vállal felelősséget. Ilyen korlátozott felelősséget jogszabály is meghatározhat. A kötelezetti egyetemlegesség ebben az esetben csak a vállalt - a jogszabály által meghatározott - kötelezettség erejéig áll fenn [Ptk. 337. § (1) bek.; Pp. 121. § (1) bek., 233. § (1) bek.].
Az elsőfokú bíróság ítéletében kötelezte az alpereseket, hogy fizessenek meg a felperesnek 15 nap alatt egyetemlegesen 200 000 000 Ft tőkét, 70 000 000 Ft ügyleti kamatot, továbbá ezeknek az összegeknek 1991. november 1. napjától a kifizetés napjáig járó évi 6% kamatát, valamint 1 000 000 Ft perköltséget.
Ítéletének indokolásában az elsőfokú bíróság tényként állapította meg, hogy a perben nem álló G. és M. Ipari Kft. (a továbbiakban: GMI Kft.) 200 000 000 Ft összegű hitelt kívánt felvenni gépjárműalkatrészek kereskedelmi céllal történő vásárlásához. A kft. nem volt elég tőkeerős, ezért alapítója, az I. r. alperes vette fel részére az említett összeget a felperes jogelődjétől, a K. Vállalkozási és Kereskedelemfejlesztő Kft.-től (a továbbiakban: a felperes) az 1990. december 29-én kötött kölcsönszerződéssel. Ebben az I. r. alperes a GMI Kft. B. Bank Rt.-nél vezetett számlájának számátjelölte meg olyanként, amelyre a felvett összeget át kell utalni. A kölcsön visszafizetéséért a II. r. alperes 1990. november 5-én írásban készfizető kezességet vállalt. A kölcsön biztosítékaként a perben nem álló GMI Kft. 4 db - összesen 216 000 000 Ft követelést tartalmazó - váltót állított ki az I. r. alperes mint rendelvényes javára. Ezeket a váltókat az I. r. alperes a II. r. alperesre forgatta.
A felperes és az I. r. alperes később a kölcsönszerződést akként módosították, hogy a tartozást az I. r. alperes 1991. december 6-ig 4 részletben köteles visszafizetni, az ügyleti kamat mértékét pedig évi 45%-ra emelték fel.
Az I. r. alperes az 1991. június 28-án kötött megállapodásban a kezességvállalás fejében a II. r. alperesnek árubiztosítékot nyújtott. II. r. alperes vállalta, hogy a kölcsönből vásárolt áruféleségek értékesítésében részt vesz és a befolyó vételárból rendezi a felperes követelését. A II. r. alperes közreműködése nem érintette a GMI Kft.-nek az áruk feletti tulajdonjogát.
1991. június 28-án a felperes és a GMI Kft. is megállapodtak. Rögzítették, hogy az I. r. alperes a felvett kölcsönt a GMI Kft. részére átadta. A kft. a kölcsönből vásárolt árukészletre zálogjogot biztosított a felperes javára. A kölcsönből vásárolt alkatrészeket jórészt nem sikerült értékesíteni. A hitelből a GMI Kft. 20 000 000 Ft-ot kifizetett, amit a kamatok törlesztésére fordítottak, a további tartozás rendezetlen maradt.
A II. r. alperes a GMI Kft. által kiállított és rá forgatott váltókat lejáratkor fizetés végett a telepesnek bemutatta, azok kifizetésére fedezet hiányában nem került sor.
A felperes a keresetében az I. r. alperest mint kölcsönadóst, a II. r. alperes mint készfizető kezest, a III. r. alperest pedig kezesként, mint az I. r. alperes alapítóját egyetemlegesen kérte kötelezni 200 000 000 Ft kölcsöntőke, 70 000 Ft ügyleti kamat, valamint ezek késedelmi kamata és a perköltségek megfizetésére. Előadta, hogy az ÁVű IV. r. alperes 1991 márciusában a II. r. alperes Budapest, B. út 57. szám alatti székházát elvonta, ezért az 1990. évi VII. törvény 12. §-ának (3) bekezdése alapján a IV. r. alperest is kezesként kérte a többiekkel egyetemlegesen marasztalni. Az alperesek a kereset elutasítását kérték. Az I. r. alperes azzal védekezett, hogy a kölcsönügylet színlelt jogviszony volt, valójában a kölcsönt a perben nem álló GMI Kft. vette és használta fel, ezért az I. r. alperes azt visszafizetni sem tartozik. Később a felszámoló a követelést elismerte. A II. r. alperes előadta, hogy a kezességet az I. r. alperesért vállalta. Az I. r. alperes részére a felperes kölcsönt nem folyósított, a perbeli összeget a GMI Kft.-nek utalta át, akiért a II. r. alperes kezességet nem vállalt, ezért e címen nem marasztalható. A III. r. alperes ugyancsak azzal védekezett, hogy a kölcsönügylet a GMI Kft. és a felperes között jött létre. Arra az esetre, ha ezzel az álláspontjával a bíróság nem értene egyet, előadta, hogy az 1991. június 28-án a GMI Kft. és a felperes között létrejött megállapodás szerint a kft. a kölcsönvevő pozíciójába lépett, ezért a III. r. alperest, mint az I. r. alperes alapítóját fizetési kötelezettség nem terheli. A IV. r. alperes nem vitatta, hogy a II. r. alperes kezelésében lévő székházat az alperestől elvonta. Az elvonás időpontjában - 1991. március 6-án - viszont a felperes követelése még nem járt le, így a II. r. alperesnek mint kezesnek a felperessel szemben nem állt fenn olyan tartozása, amiért a székházelvonás miatt, az 1990. évi VII. törvény 12. §-ának (3) bekezdése alapján a IV. r. alperest fizetési kötelezettség terhelné. A IV. r. alperes ezen túl sortartási kifogást is előterjesztett.
Az elsőfokú bíróság a keresetet valamennyi alperessel szemben alaposnak találta. Megállapította, hogy a kölcsönszerződés kétséget kizáróan a felperes és az I. r. alperes között jött létre, ezért a felvett kölcsön visszafizetésére a Ptk. 523. §-ának (1) bekezdése szerint az I. r. alperes köteles. A II. r. alperes a kölcsön visszafizetéséért készfizető kezességet vállalt, mégpedig annak tudatában, hogy a felvett kölcsönt a GMI Kft. fogja felhasználni, ezért a Ptk. 274. §-a szerint köteles az I. r. alperessel egyetemlegesen helytállni a fennálló tartozásért. A III. r. alperes mint alapító a Gt. 121. §-ának (1) bekezdése alapján kezesként felel az I. r. alperes tartozásáért.
A IV. r. alperest az elsőfokú bíróság megállapítása szerint az 1990. évi VII. törvény 12. §-ának (3) bekezdése szerint terheli kezesi felelősség. Nem fogadta el a IV. r. alperes védekezését a vonatkozásban, hogy a tartozás a vagyon elvonása időpontjában nem állt fenn, és nem fogadta el a IV. r. alperes sortartási kifogását sem. Úgy ítélte meg, hogy a kölcsönszerződés 1990. december 29-én jött létre, a II. r. alperes mint kezes helytállási kötelezettsége ezért ettől az időponttól állt fenn, tekintet nélkül arra, hogy a tényleges fizetési kötelezettsége csak később, a kölcsön lejártának időpontjában állt be. A sortartási kifogást pedig azért nem fogadta el, mert bizonyított, hogy a felszámolás alá került alperesek vagyonából a követelés kiegyenlítésére kellő fedezet nem áll rendelkezésre. Mindezekre tekintettel az alpereseket a felperes követelésében egyetemlegesen marasztalta. A késedelmi kamat mértékét évi 6%-ban, annak végső időpontját az I-III. r. alperesekkel szemben a felszámolási eljárás közzétételének napjában állapította meg.
A II. r. és a IV. r. alperesek fellebbezése folytán eljáró Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érintette, fellebbezett rendelkezéseit részben megváltoztatta, és a IV. r. alperest egyetemlegesen terhelő marasztalás összegét 23 580 000 Ft tőkére, 8 253 000 Ft ügyleti kamatra és ezek késedelmi kamataira, az őt az egyetemleges kötelezettség folytán terhelő perköltséget pedig 100 000 Ft-ra szállította le. Az ítélet egyéb fellebbezett rendelkezését helybenhagyta. A II. r. alperest a felperes javára 500 000 Ft perköltség és az államnak 750 000 Ft fellebbezési illeték megfizetésére kötelezte. Kötelezte a felperest a IV. r. alperes javára 380 000 Ft másodfokú részperköltség megfizetésére. Az ítélet indokolásában kifejtette, hogy a kölcsönszerződés színleltsége kérdésében a Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság nem fogadta el a II. r. alperes jogi álláspontját. A Ptk. 207. §-ának (4) bekezdése szerint a színlelt szerződés semmis, ha pedig az más szerződést leplez, a szerződést a leplezett szerződés alapján kell megítélni. A színlelés azonban mindig tudatos és kétoldalú magatartás. A színlelt szerződésnél a felek közös akarata arra irányul, hogy azt a szerződést, ami nyilatkozataik alapján keletkezne, ne kössék meg, illetőleg helyette más szerződést kössenek. A perbeli esetben a kölcsönszerződés írásban a felperes és az I. r. alperes között jött létre. A perben nem merült fel arra nézve értékelhető adat, hogy a kölcsönszerződést a felperes is színlelte, azaz hogy a szerződéssel nem az I. r. alperest kívánta volna kölcsönhöz juttatni. Nem állapítható meg, hogy a szerződést mindkét szerződő fél olyan módon színlelte volna, hogy a kölcsönnek a GMI Kft. legyen az adósa. Az I. r. alperes titkos fenntartásának pedig a Ptk. 207. §-ának (3) bekezdése szerint nincs jelentősége.
A kölcsönszerződést nem teszi érvénytelenné, hogy az annak alapján felvett összeget nem az adós I. r. alperes, hanem az ő rendelkezése folytán a GMI Kft. használta fel. A felek a kölcsönszerződésben nem kötötték ki, hogy a felvett kölcsönt mire kell fordítani, ezért nem volt akadálya annak, hogy az I. r. alperes azt a GMI Kft. részére átadja. Amennyiben a kölcsönszerződés ilyen kikötést tartalmazott volna, és az I. r. alperes a felvett kölcsönt a szerződésben írtaktól eltérő célra használta fel, az a Ptk. 525. §-a (1) bekezdésének h) pontja szerint nem a kölcsönszerződés érvénytelenségét vonná maga után, hanem azonnali hatályú felmondásnak lett volna helye. Kétséget kizáróan megállapítható volt tehát, hogy a szerződés alanyai kölcsönadóként a felperes, kölcsönvevőként - adósként - pedig az I. r. alperes. A felek személyében változás nem történt. A GMI Kft. az 1991. június 28-án kelt megállapodásában valóban adott biztosítékot a felperes javára oly módon, hogy a kölcsönből vásárolt árukészletre a felperes javára zálogjogot engedélyezett. Ez azonban nem jelent tartozásátvállalást, a szerződés vonatkozásában nem eredményez alanyváltozást. Az I. r. alperes az ítélet ellen nem fellebbezett, ezért jogerős bírósági ítéletben került megállapításra, hogy a kölcsönvevő az I. r. alperes volt. Ettől függetlenül a per egyéb adatai sem támasztják alá, hogy a kölcsönszerződés adósa a GMI Kft. lett volna.
Egyetértett a Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság az elsőfokú bíróságnak azzal a jogi álláspontjával, hogy vélelmezhetően a II. r. alperes tudott arról: az I. r. alperes a kölcsönt a perben nem álló GMI Kft. részére veszi fel. Az I. r. és a II. r. alperes között 1991. június 28-án kötött kezesi megállapodás 1. és 2. pontjában rögzítették a szerződő felek, hogy a kölcsönt az U. Kft. I. r. alperes vette fel a felperestől. Rögzítették azt is, hogy ebből a kölcsönből vásárolták meg azokat a gépalkatrészeket, amelyeket e szerződés 4. pontja szerint a II. r. alperes az I. r. alperestől megvásárolt. A szerződés 10. pontja szerint pedig a II. r. alperes a vételárelőleget - 10 000 000 Ft-ot - a GMI Kft. részére köteles átutalni. Ettől függetlenül a feleknek a szerződésben kifejezésre jutó akarata szerint a kölcsönvevő az I. r. alperes, ezért a felvett kölcsönért kezesként a Ptk. 274. §-a (2) bekezdésének a) pontja szerint a II. r. alperes az I. r. alperessel egyetemlegesen köteles helytállni.
Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság a II. r. alperest marasztaló ítéleti rendelkezést helybenhagyta. Megállapítása szerint továbbá a IV. r. alperes fellebbezése részben, kizárólag az összegszerűség tekintetében alapos, egyébként alaptalan.
Az Állami Vagyonügynökségről szóló 1990. évi VII. törvény 12. §-ának (3) bekezdése értelmében a vagyon elvonása esetén az elvonás időpontjában fennálló tartozásért - az elvont vagyon erejéig és az elvonás arányában - a vagyonügynökség kezesként felel. Az elvonás folytán a hitelezőket ért kárért a vagyonügynökség tartozik kezesként helytállni.
A Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság megállapítása szerint is alaptalanul hivatkozott a IV. r. alperes arra, hogy a székház elvonása időpontjában, 1991. március 6-án a II. r. alperesnek nem állt fenn tartozása a felperessel szemben. A kölcsönszerződést 1990. december 29-én kötötték, a kölcsönadós és a készfizető kezes fizetési kötelezettsége ettől az időponttól állt fenn, és mindaddig tart, amíg a tartozás kifizetésre nem kerül, illetőleg amíg a követelés bármely egyéb okból meg nem szűnik A székházelvonás időpontjában ez a követelés még fennállt, ezért a IV. r. alperes kellő alappal nem hivatkozhatott arra, hogy nem terheli kezesi kötelem.
Nem kétséges, hogy a IV. r. alperes fizetési kötelezettsége csak akkor áll fenn, ha bizonyítást nyer, hogy a tartozás a főadóstól nem hajtható be. A tartozás behajthatatlanságát azonban nem kizárólag a végrehajtási eljárás sikertelenségével, hanem oly módon is bizonyítani lehet, hogy az adós ellen indult felszámolási eljárásban a követelés behajtására nem áll rendelkezésre kellő fedezet. A fedezet hiányát a felperes mind az I. r., mind pedig a II. r. alperes vonatkozásában a felszámoló nyilatkozatával bizonyította. Az állandósult bírói gyakorlat szerint a követelést akkor is behajthatatlannak kell tekinteni, ha a körülmények ismeretében annak behajtása időben aránytalanul elhúzódik. A perbeli esetben a tartozás 1990. december 29-én keletkezett, azóta közel 7 év telt el, és a felperes a követeléséhez mind a mai napig nem jutott hozzá. Ezért a fennálló tartozás arányos részéért az 1990. évi VII. törvény 12. §-ának (3) bekezdése szerint az I-III. r. alperesekkel egyetemlegesen a IV. r. alperes is helytállni tartozik.
A Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság álláspontja szerint azonban a IV. r. alperes fellebbezése a tartozás mértéke tekintetében alapos. A hivatkozott jogszabályhely szerint az Állami Vagyonügynökség az elvont vagyon erejéig és az elvonás arányában tartozik kezesként helytállni az elvonás időpontjában fennálló tartozásokért. Az alperesek által nem vitatott vagyonértékelés és -elszámolás szerint az elvonás időpontjában a II. r. alperes összes vagyona 7 610 161 000 Ft volt, ebből az irodaház becsült értéke annak 11,79%-át - 897 000 000 Ft-ot - tett ki. Ehhez képest az 1990. évi VII. törvény 12. §-ának (3) bekezdése szerint az elvont vagyon értékén, vagyis 897 000 000 Ft-on belül a IV. r. alperes csak a fennálló tartozás 11,79%-áért felel. A 200 000 000 Ft kölcsöntartozás 11,79%-a 23 580 000 Ft, a 70 000 000 Ft kamat 11,79%-a pedig 8 253 000 Ft. Ennek figyelembevételével a Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletének fellebbezett rendelkezését részben megváltoztatta, és a IV. r. alperest egyetemlegesen terhelő marasztalás összegét ennek megfelelően szállította le. A perköltségekre vonatkozó rendelkezések a Pp. 78. §-ának (1) bekezdésén és 81. §-ának (1) bekezdésén alapulnak.
A jogerős ítéletnek a IV. r. alperes marasztalását leszállító rendelkezése ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet. Előadta, hogy a Ptk. 337. §-ának (1) bekezdése szerint egyetemleges kötelezettség esetében minden kötelezett az egész szolgáltatással tartozik. Ebből okszerűen az következik, hogy a jogosult felperes az elsőfokú határozatban részére megítélt egész követelést bármelyik kötelezettől követelheti. Ezt a jogszabályi rendelkezést sértette meg a Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság, amikor a IV. r. alperest egyetemlegesen terhelő marasztalás összegét leszállította. A másodfokú bíróság ezzel a rendelkezésével az alperesek belső jogviszonyába avatkozott be, mert lényegében azt bírálta el, hogy az egyetemlegesen kötelezettek egymás között milyen arányban felelnek. Az egyetemleges kötelezettek belső jogviszonyából keletkező vita eldöntése külön perre tartozik, ezért a Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság megsértette a Pp. 121. §-ának (1) bekezdésében és a Pp. 233. §-ának (1) bekezdésében foglaltakat is.
A IV. r. alperes a jogerős ítélet hatályban való fenntartását kérte.
A Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság a Pp. 274. §-ának (4) bekezdése szerint a felülvizsgálati kérelmet tárgyaláson kívül bírálta el, mert ahhoz, felhívásra, a felek hozzájárultak.
A Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275. §-ának (2) bekezdése figyelembevételével csak a felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálta felül, nevezetesen érdemben csak azzal foglalkozott, hogy jogszabálysértő-e a jogerős ítéletnek az a rendelkezése, amellyel az egyetemleges kötelezett IV. r. alperes marasztalásának összegét leszállította.
A jogerős ítélet felülvizsgálati kérelemmel támadott rendelkezése nem jogszabálysértő.
A Ptk. 337. §-ának (1) bekezdése szerint egyetemleges kötelezettség esetében minden kötelezett az egész szolgáltatással tartozik, de amennyiben bármelyikük teljesít, vagy a kötelezettséget beszámítással megszünteti, a jogosulttal szemben a többiek kötelezettsége is megszűnik.
E jogszabályi rendelkezésből valóban az következik, hogy az egyetemleges kötelezettség esetében minden kötelezett az egész szolgáltatással tartozik. Nem következik azonban az, hogy az egyetemlegesen kötelezettek mindegyike a jogosult teljes, legmagasabb összegben meghatározott követelése erejéig felelős. Nem az egyetemleges kötelezettek belső viszonyára, hanem a jogosult és valamely kötelezett külön jogviszonyára tartozó kérdés az, hogy az egyes kötelezettek - a reájuk vonatkozó külön szabályok figyelembevételével - milyen mértékben felelősek. Így pl. az egyenes adós és a készfizető kezesek egyetemleges felelőssége ugyan fennáll az egyenes adós tartozásáért, de nem feltétlenül annak teljes összege erejéig. Előfordulhat ugyanis, hogy a készfizetői kezesek valamelyike a jogosulttal kötött kezesi szerződés alapján nem a teljes tartozásért, hanem csak az általa kötött kezesi szerződésben meghatározott összeg erejéig felel. Az általa kötött szerződésben meghatározott összeg erejéig ugyan felelőssége a többi egyetemleges kötelezettel azonos, ezt meghaladóan azonban - csupán azért, mert más egyetemleges kötelezettek felelőssége magasabb összeg erejéig áll fenn - nem marasztalható. Ugyanez a helyzet akkor is, ha az egyetemleges kötelezettek valamelyike - az adott esetben a IV. r. alperes - kötelezettsége olyan jogszabályon alapul, amely a kezesi felelősséget korlátozza. Ez a korlátozás nyilvánvalóan nem hagyható figyelmen kívül.
Nem tévedett tehát a Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság, amikor a IV. r. alperes kezesi felelősségét megállapító és egyben korlátozó 1990. évi VII. törvény 12. §-ának (3) bekezdésében foglaltakat figyelembe vette és a IV. r. alperest - egyébként egyetemlegesen terhelő - marasztalás összegét ennek megfelelően leszállította.
A Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság e rendelkezéssel nem az egyetemlegesen kötelezett alperesek belsőjogviszonyát bírálta el - így nem sértette meg a Pp. 121. §-ának (1) bekezdésében és 233. §-ának (1) bekezdésében foglaltakat -, hanem a IV. r. alperes fellebbezése folytán azt bírálta el, hogy a IV. r. alperes és a felperes egymás közötti viszonyát tekintve a IV. r. alperes felelőssége a felperessel szemben - bár a többi alperessel egyetemlegesen - milyen összeg erejéig áll fenn.
Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság a jogerős ítélet felülvizsgálati kérelemmel érintett rendelkezését a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.
Az alaptalan felülvizsgálati kérelmet előterjesztő felperest a Pp. 2758 §-a szerint alkalmazott 78. §-ának (1) bekezdése alapján kötelezte a felülvizsgálati eljárási költség fizetésére, amelynek összegét a 12/1991. (IX. 29.) IM rendelet 1. §-a (1) bekezdésének d) pontja és (2) bekezdése szerint állapította meg. (Legf. Bír. Gfv. X. 33.232/1997. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás