BK BH 1998/66
BK BH 1998/66
1998.02.01.
Nem az önbíráskodás, hanem a társtettesként elkövetett emberrablás bűntettét valósítják meg az elkövetők, akik a sértettet kényszerrel vagy az élete, illetőleg a testi épsége ellen irányuló közvetlen fenyegetéssel túszként foglyul ejtik és a szabadon bocsátását anyagi követelés teljesítésétől teszik függővé [Btk. 175/A. § (1) bek., 273. § (1) bek.].
A megyei bíróság az 1996. február 6-án meghozott ítéletével az I. r., a II. r., a III. r. és az V. r. vádlottakat mint társtetteseket és a IV. r. vádlottat - a városi bíróság ítéletével elrendelt próbára bocsátás egyidejű megszüntetése mellett - társtettesként elkövetett lopás bűntettében és társtettesként elkövetett önbíráskodás bűntettében mondta ki bűnösnek;
ezért az I. r. vádlottat 3 évi börtönbüntetésre, valamint a Magyar Köztársaság területéről történő kiutasításra; a II. r. vádlottat 1 évi börtönbüntetésre és 1 évre a közügyektől eltiltásra; a III. r. és az V. r. vádlottat 2-2 évi börtönbüntetésre és 1-1 évre a közügyektől eltiltásra, végezetül halmazati büntetésül a IV. r. vádlottat 2 év 3 hónapi börtönbüntetésre és 1 évre a közügyektől eltiltásra ítélte. A megállapított tényállás lényege a következő.
M. F. sértett társtulajdonosa volt annak a kft.-nek, amely papíranyagot külföldről vásárolt. A fuvarozást az ukrán állampolgárságú I. r. vádlott által irányított kft. végezte. A sértett többszöri felszólítás ellenére nem fizette ki a papírgyárral szemben fennálló kb. 2 millió forint tartozását. Az I. r. vádlott ezekről a tartozásairól is tudomással bírt. Az ukrán állampolgárságú I. r. vádlott 1995. június 14. napján az esti órákban érkezett Magyarországra személygépkocsival, melyet a gépkocsivezetője vezetett. Az I. r. vádlottnak a VI. r. vádlottal volt üzleti megbeszélése, és a sértettől akarta a tartozást behajtani. Ezt a szándékát közölte a VI. r. vádlottal, aki mint érdekelt ehhez a hozzájárulását adta, és az I. r. vádlott kérésére ebben a segítségére volt. Rendelkezésére bocsátotta a kft. tulajdonában levő mikrobuszt, gépkocsivezetőként a III. r. vádlottat, tolmácsként a II. r. vádlottat, valamint testőrként két személyt, a IV. r. és az V. r. vádlottakat. A többiek mint a testépítő sportklub tagjai izmos testalkatukkal, kopaszra nyírt hajukkal és kinézésük alapján is e feladatra alkalmasnak bizonyultak. A fenti személyek a mikrobusszal az I. r. vádlottal és gépkocsivezetőjével elindultak, hogy a sértettet felkeressék. A II. r. vádlott felhívta telefonon a sértettet, félrevezető néven mutatkozott be, és valótlanul azt állította, hogy üzletet akar vele kötni.
A találkozásra a megbeszélt helyen és időben az egyik benzinkútnál került sor. A gépkocsiból kiszálló sértettet a vádlottak körbeállták, a IV. r. és az V. r. vádlottak közölték vele, hogy „ne kekeckedjen”, különben leverik a veséjét, beteszik a saját autójába, és úgy fog utazni. Felszólították, hogy a telefonját - ami a kezében volt - tegye le, amit a kocsiba vissza is dobott. Az I. r. vádlott a II. r. vádlott tolmácsolásában közölte, hogy ő képviseli a külföldi papírgyárat, saját magát, illetve a társát, a VI. r. vádlottat. Az I. r. vádlott kijelentette, hogy tartozik nekik 40 000 dollárral, és felszólította, hogy ezt az összeget azonnal fizesse ki. Közölte, hogy amennyiben ezt nem teszi, nagyon összeverik, berakják a saját autója csomagtartójába, elviszik vidékre, és ott fogva tartják addig, amíg a kért összeget valaki nekik ki nem fizeti. A sértett közölte, hogy ilyen összeggel nem rendelkezik, mire a IV. r. és az V. r. vádlottak azt mondták, tegye azt, amit kell. A sértett elismerte, hogy tartozik, de számításai szerint csak 25 000 dollárral. Az I. r. vádlott kijelentette, ő ezt nem hajlandó tudomásul venni, amennyiben a követelt pénzt azonnal nem fizeti ki, magukkal viszik, elveszik az autóját, és fogva tartják mindaddig, amíg az adóssága nincs kiegyenlítve, majd felszólította, hogy menjen oda az autójukhoz, a kocsijának a kulcsait adja oda, amit a sértett át is adott a III. r. vádlottnak. Ezután közrefogva odakísérték a mikrobuszhoz, a sértett gépkocsiját az I. r. vádlott utasítására a gépkocsivezetője vette a birtokába. Ezt követően a III. r., a IV. r. és az V. r. vádlottak a sértett gépkocsiját átkutatták, majd felszólították, üljön be a mikrobuszba, ahová beült az I. r. és a II. r. vádlott, később pedig a III. r. vádlott. A II. r. vádlott a sértettnek egy noteszt és egy tollat adott, és az ő tolmácsolásában az I. r. vádlott egy elismervényt diktált, mely szerint elismeri, hogy az ukrán partnereivel szemben 40 000 dollár tartozása van. Ezt az összeget részben ma fizeti, a fennmaradó összeget pedig néhány nap múlva. A IV. r. és az V. r. vádlottak ezalatt a mikrobusz körül tartózkodtak, a IV. r. vádlott közben bekiabált, hogy azt is írja oda „saját kezűleg írtam, kényszer nélkül”, amit a sértett szintén megtett.
Ezt követően elindultak Budapest irányába, a vádlottak a mikrobuszban ültek, a sértett gépkocsiját pedig ezt követve az I. r. vádlott gépkocsivezetője vezette. Útközben mondták a sértettnek, hogy szerezzen pénzt. Megkérdezte, hogy mennyi az az összeg, amit ha odaad elengedik, mire az I. r. vádlott a II. r. vádlott tolmácsolásában közölte, hogy minimum fél millió forintot szedjen össze ahhoz, hogy elengedjék. Sz. város külterületén megálltak, felszólították, hogy kezdjen el telefonálni, a IV. r. és az V. r. vádlottak pedig azt is, hogy a telefont csak kihangosítva használhatja, és jól gondolja meg, hogy mit beszél. A sértett először ismerőseinek, majd pedig a szüleinek telefonált. Az anyjával, majd pedig az apjával beszélt. Közölte velük, hogy itt vannak az ukránok, pénzt akarnak, szerezzenek neki fél millió forintot. Ezt követően megálltak egy benzinkútnál. A vádlottak - a III. r. vádlott kivételével - a mikrobuszból kiszálltak, dobozos üdítőket vásároltak. Az I. r. vádlott a sértettet felszólította, hogy ő maradjon a gépkocsiban. Ekkor a III. r. vádlott közölte vele, hogy ennyi pénzért már embert is ölnek, de ők most nem azért jöttek. Majd az I. r. és a III. r. vádlott között vita támadt, hogy mi legyen a sértettel, ha a pénzt megkapják.
Miután a benzinkúttól elindultak, a sértett többször hívta az apját telefonon, a sértett apjának sikerült a pénzt összeszedni, nevezetesen 400 000 forintot és 1300 márkát, de időközben értesítette a rendőrséget is. Közben a vádlottak azt mondták, hogy a pénzt le kell tenni valahová. A sértett - aki a környéken ismerős volt - javasolta a T. és M. között levő egyik bekötő utat, így el is mentek oda. A sértettnek megengedték, hogy a gépkocsiból kiszálljon, és az I. r. vádlott a helyet egy kólás fémdobozzal jelölte meg. Ezt követően a sértett felhívta az apját telefonon, és megmondta, hogy hová, melyik bekötő útra tegye a pénzt. A gépkocsikkal pár száz méterre eltávolodtak, majd a sértettet felszólították, hogy üljön át a saját gépkocsijába, és visszamentek a megadott helyre. A sértett apja a pénzt a megjelölt helyre letette, de rövid idő múlva - félve attól, hogy más veszi fel, vagy az arra közlekedő gépjárművek elsodorják - visszament, és elvette, így a vádlottak azt nem találták meg. E helytől ismét eltávolodtak, majd az I. r., a II. r. és a III. r. vádlottak mentek vissza a mikrobusszal, amiből a II. r. és a III. r. vádlottak kiszálltak, és keresték a pénzt, de nem találták. Így aztán elindultak T. irányába. Ez ideig a IV. r. és az V. r. vádlottak, valamint a sértett az utóbbi gépkocsijában várakoztak.
Akkor már szolgálatba lépett a megyei rendőr-főkapitányság, figyelte a gépkocsik mozgását, és mielőtt találkoztak volna, éjfél után a vádlottakat elfogták.
Az ítélet ellen az ügyész, annak részleges megalapozatlansága, a cselekménynek a vádtól eltérő téves jogi minősítése miatt, továbbá valamennyi vádlott büntetésének a súlyosítása végett fellebbezett.
Fellebbeztek az ítélet ellen a vádlottak és valamennyi vádlott védője is. A vádlottak fellebbezései a felmentésüket célozták. Az I., II. és III. r. vádlott védője a tényállás téves megállapítása, a cselekmény téves jogi minősítése miatt a vádlottak bűncselekmény hiányában történő felmentése érdekében; míg a IV. r. és az V. r. vádlott védője a tényállás részben téves megállapítása miatt, elsősorban felmentés, másodsorban pedig enyhítés végett jelentett be fellebbezést.
A legfőbb ügyész a vádlottak terhére bejelentett ügyészi fellebbezést részben megváltoztatott tartalommal - a tényállás megállapítását már nem érintve -, a cselekmény jogi minősítését és a büntetés kiszabását támadó részében tartotta fenn. A vádlottak cselekményének emberrablás bűntetteként történő minősítését és valamennyi vádlott büntetésének a súlyosítását indítványozta.
A vádlottak és a védőik a fellebbezési tárgyaláson is fenntartották a fellebbezésüket.
Az ügyészi fellebbezés a legfőbb ügyész által fenntartott tartalommal az I., II. III., IV. és az V. r. vádlott tekintetében alapos.
A megyei bíróság a büntetőeljárás szabályainak a megtartásával folytatta le az eljárást. A Legfelsőbb Bíróság olyan lényeges eljárási szabálysértést nem észlelt, ami az ítélet érdemi felülbírálatát kizárta volna.
A IV. r. vádlott védője eljárási szabálysértésként hivatkozott arra, hogy az elsőfokú bíróság a vádlottak első nyomozati vallomásait nem értékelhette volna bizonyítékként, mert - jóllehet a vádlottak őrizetben voltak - nem rendeltek ki ekkor a részükre védőt, és a kihallgatásuk során a védőjük nem volt jelen.
Ez a védelmi álláspont is téves. Egyfelől - a Be. 47. §-ának b) pontja szerint - a terhelt őrizetben léte önmagában a védelmet nem teszi kötelezővé. A terheltek őrizetben léte alatt megtörtént a védő kirendelése érdekében a nyomozó hatóság részéről az intézkedés, amit az tett szükségessé, hogy a gyanúsítás 5 évnél súlyosabb szabadságvesztéssel fenyegetett bűncselekményre (az akkor feltételezett zsarolás minősített esetére) vonatkozott. Másfelől - ami ennél lényegesebb - az a körülmény, hogy a védelem kötelező, nem jelenti azt, hogy minden nyomozati cselekmény csak a védő jelenlétében foganatosítható. Így az első kihallgatásnál a védőnek nem kell feltétlenül jelen lennie. A nyomozás során a gyanúsítottak első kihallgatásával kapcsolatban a Be. 132. §-a tartalmaz rendelkezéseket. Ezek szerint: a gyanúsított részére kötelező védelem esetén az alapos gyanú közlését követő három nap elteltével kell védőt kirendelni, ha addig nem élt a védőválasztás jogával [(2) bek.], a fogva levő terheltet viszont az alapos gyanú közlését követően - mégpedig a nyomozó hatóság elé állításától számított - 24 órán belül ki kell hallgatni [(4) bek.]. Ezeket a szabályokat a nyomozó hatóság maradéktalanul megtartotta, a vádlottakat pedig a kihallgatásuk előtt a vallomás megtagadásának a jogára - a Be. 87. §-ának (2) bekezdésének megfelelően - figyelmeztette, amivel ők - az I. r. vádlott kivételével - nem éltek. Nem volt tehát eljárásjogi akadálya annak, hogy az elsőfokú bíróság a vádlottak nyomozás során tett első vallomását is az értékelési körébe vonja.
Az elsőfokú bíróság az eljárása során a lehetséges mértékben feltárta mindazokat a bizonyítékokat, amelyek az ügy helyes ténybeli és jogi megítélését lehetővé teszik. A bizonyítékokat sokoldalúan értékelte, és annak az eredményeként az I. r., a II. r., a III. r., a IV. r. és V. r. vádlott cselekménye vonatkozásában az elfogadott bizonyítékokkal összhangban álló, azokkal semmiben sem ellentétes és hiánytalan tényállást állapított meg. Az I. r., II. r., III. r., IV. r. vádlottak cselekménye tekintetében a tényállásnak a megalapozott volta kizárja annak a lehetőségét, hogy a Legfelsőbb Bíróság a fellebbezési eljárásban a Be. 258. §-a (1) bekezdésének b) pontja alapján olyan eltérő tényállást állapítson meg, ami a vádlottak felmentését eredményezhetné. Ugyanilyen okból nem kerülhet sor az ítélet hatályon kívül helyezésére és az elsőfokú bíróság új eljárásra utasítására sem. Az I. r., II. r., III. r. és a IV. r. vádlottak védőinek az álláspontjával kapcsolatban megjegyzi a Legfelsőbb Bíróság azt is, hogy a vádlottaknak a Be. 258. §-a (1) bekezdésének b) pontján alapuló felmentésére önmagában már azért sem kerülhetne sor, mert az ehhez szükséges eltérő tényállás megállapítására bűntetti eljárásban a másodfokú bíróságnak csak az általa lefolytatott bizonyítás eredményeként van módja. A bizonyítás szükségességére vonatkozó indítványt viszont az említett vádlottak védői nem tettek, az V. r. vádlott védőjének a bizonyítási indítványa pedig az érdemét tekintve nem bizonyult alaposnak, egyébként a tényállás megalapozott volta a bizonyítás felvételét amúgy is kizárja.
Az elsőfokú bíróság az irányadó tényállásból okszerűen következtetett I-V. r. vádlottaknak a bűnösségére.
Tévedett az elsőfokú bíróság, amikor az I. r., a II. r., a III. r., a IV. r. és az V. r. vádlottak mint társtettesek cselekményét - a vádtól eltérően - önbíráskodás bűntettének minősítette. A Btk. 273. §-ában meghatározott önbíráskodás bűntette a vádban megállapítani indítványozott - a Btk. 175/A. §-ának (1) bekezdése szerinti - emberrablás bűntettétől e bűncselekmények jogi tárgyának és elkövetési magatartásának a különbözősége, az elkövetés módjának - azaz az elkövetési magatartás során alkalmazott kényszer (erőszak vagy fenyegetés) jellegének - az eltérése, végül a bűncselekmény céljának a különbsége alapján határolható el. Amíg az önbíráskodás törvényi tényállása - amelynek az egymozzanatos elkövetési magatartása a valaminek a tevésére, nemtevésére vagy az eltűrésére vonatkozó kényszerítés - a jogérvényesítés törvényellenes módját, az ennek érdekében önkényesen alkalmazott erőszakot vagy fenyegetést pönalizálja, addig az emberrablás törvényi tényállása a túszszedést és az ennek révén történő követelés kikényszerítését bünteti. Ez utóbbi bűncselekmény elkövetési magatartása összetett, két elemből áll: magában rejti másnak a személyi szabadságától való megfosztását és a szabadon bocsátásának valamilyen követelés teljesítésétől történő függővé tételét. Az önbíráskodásnál továbbá elégséges az egyszerű, a Btk. 138. §-ában írt fogalomnak megfelelő fenyegetés alkalmazása, a tevésre, nemtevésre, tűrésre kényszerítés érdekében. Ezzel szemben az emberrablásnál a bűncselekmény megállapításához az kell, hogy a fenyegetés közvetlenül a sértett élete vagy testi épsége ellen irányuljon, és olyan legyen, amelynek akár az azonnali bekövetkeztével a sértett reálisan számolhat. Ennek az ún. kvalifikált fenyegetésnek a személyi szabadságtól megfosztás érdekében kell megtörténnie, amíg az elkövetési magatartás másik eleme - a szabadon bocsátás feltétel teljesítésétől való függővé tétele -, a személyi szabadság kényszerrel való korlátozásától bizonyos fokig elkülönülten történik. Az emberrablás az elkövetési magatartás kifejtésével, tehát már akkor befejezett, amikor a foglyul ejtés után a szabadon bocsátás feltételeit megszabják, függetlenül attól, hogy a sértett vagy más ennek a feltételnek eleget tesz-e vagy sem. Lényeges különbség van végül a két törvényi tényállás között abban is, hogy míg az önbíráskodás megállapításának elengedhetetlen feltétele a jogos vagy akár jogosnak vélt vagyoni igény kielégítésének a célzata, addig az emberrablásnál közömbös az, hogy az elkövető az általa kikényszerített - akár vagyoni, akár nem vagyoni természetű - követelést jogosnak vagy jogtalannak véli, és az valóban jogos vagy jogtalan-e.
Ezeket az elhatárolási ismérveket tekintetbe véve, az irányadó tényállás elemzésével arra a következtetésre kell jutni, hogy az I-V. r. vádlottak magatartása nem az önbíráskodás, hanem az emberrablás bűntettének a törvényi tényállásába illeszkedik. A II. r. vádlott valótlan név bemondásával és színleges üzletkötés ürügyén a benzinkúthoz csalta a sértettet, ahol őt az I-V. r. vádlottak és az I. r. vádlott gépkocsivezetője körbeállták. Már ekkor nyilvánvalóvá vált a sértett előtt, hogy az őt közrefogó hat személlyel szemben az ellenszegülése eleve kilátástalan. Ugyanakkor az I. r., a IV. és az V. r. vádlott részéről a testi épsége súlyos megsértését (összeverését, veséjének a lerúgását) kilátásba helyező fenyegetéssel és a gépkocsija kulcsának, valamint a rádiótelefonjának az elvételével megtörtént a sértett személyi szabadságától való megfosztása. A sértett ettől a perctől fogva - mindaddig, amíg a rendőrség az akciója során a cselekményt felszámolta - a mozgási, helyváltoztatási és cselekvési szabadságában korlátozva volt. Az is nyilvánvaló a tényállásból, hogy a túszként való fogva tartás megszüntetésének a feltételéül a tetemes összegű adóssága kifizetését szabták meg, a sértett szabadon bocsátását tehát feltétel teljesítéséhez kötötték. Ezzel pedig az emberrablás törvényi tényállásának mind a két alapeleme a maga teljességében megvalósult. Az elsőfokú bíróság azt lényegében helyesen állapította meg a jogi okfejtése körében, hogy a sértettet a személyi szabadságától megfosztották, és ennek az állapotnak a megszüntetését feltétel teljesítéséhez kötötték. Abban tévedett a cselekmény jogi értékelése kapcsán, hogy nem tekintette a vádlottaknak a sértett személyi szabadságától való megfosztását célzó fenyegetését olyan közvetlen fenyegetésnek, ami az ún. kvalifikált fenyegetésfogalomnak megfelel. Ezt az álláspontját tévesen arra alapította, hogy a sértett a több órán keresztül tartó fogva tartása során a menekülést meg sem kísérelte. Ugyanerre az indokra hivatkozva támadta egyébként a védelem is a legfőbb ügyésznek a jogi minősítés megváltoztatására vonatkozó álláspontját.
Az ítéletben kifejtett és a védelem által is hangoztatott fenti álláspont azért téves, mert miután a sértettnek a személyi szabadságától való megfosztása a testi épsége ellen irányuló közvetlen és lenyűgöző fenyegetéssel megtörtént, a tényállásszerűség szempontjából közömbös az, hogy a túszként való fogva tartása során a sértettnek volt-e lehetősége a menekülésre, és ezzel a felismert lehetőséggel élt-e. Az adott esetben egyébként a sértettnek a menekülésre miután őt a vádlottak a gépkocsijának és a telefonjának a használati lehetőségétől is megfosztották és az éjszaka folyamán a gépkocsijukkal elhurcolták- valójában reális lehetősége és esélye egyáltalán nem volt, még akkor sem, ha adódtak a túszul ejtésnek a hosszabb időn át tartó folyamatában olyan periódusok is, amikor az őrizete, felügyelete nem volt szoros. Az események kezdetén pedig - miután a sértettet váratlanul közrefogó vádlottak közül többen kimagasló fizikális adottságokkal rendelkeztek, és testi kényszer alkalmazásával fenyegetőztek - ugyancsak hiányzott az a lehetőség, hogy a sértett elmeneküljön, vagy a vádlottak elől kitérjen. A sértett akaratára bénítóan hatott ugyanakkor a vádlottaknak - a testi épsége súlyos megsértését kilátásba helyező - fenyegetése. A támadói számánál és testi adottságainál, a fellépésük „erőszakosságánál” fogva, joggal számolhatott a sértett azzal is, ha ellenszegül, ténylegesen bántalmazni fogják. Az ellene irányuló fenyegetés közvetlen volta tehát vitathatatlan.
Mindezekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a cselekmény jogi minősítését megváltoztatta, és az I. r., a II. r., a III. r., a IV. r. vádlott cselekményét társtettesként elkövetett emberrablás bűntette alapesetének [Btk. 175/A. § (1) bek.] minősítette.
A védők tévesen hivatkoztak a vádlottak szándékegységének a hiányára. A tényállásból egyértelműen megállapítható: valamennyi vádlott felismerte azt, hogy a társának a tevékenysége mire irányul, és milyen magatartást fejt ki, ugyanakkor mindegyik vádlott maga is megvalósította a Btk. 175/A. §-ában írt törvényi tényállás valamely elemét. A vádlottaknak a történeti tényállásban leírt cselekményében megnyilvánuló magatartása tehát egymás - a törvényi tényállási elemet megvalósító - magatartását kiegészítette. Ennélfogva a szándékegység hiányára való hivatkozás minden alapot nélkülöz.
Elfogadhatatlan az a hivatkozás is, hogy a II. r. vádlott csupán a munkáltatójának - az I. r. vádlottnak - az utasítására tolmácsolt, amivel viszont bűncselekményt nem valósíthatott meg. Ez a védekezés tényszerűen sem igaz. A II. r. vádlott azzal, hogy a történeti tényállásban leírt módon a helyszínre csalta a sértettet, már önmagában is nyilvánvalóan nélkülözhetetlen volt ahhoz, hogy a sértettet a személyi szabadságától megfoszthassák. A II. r. vádlott továbbá a társaival együtt közrefogta a sértettet, ezzel a magatartással törvényi tényállási elem megvalósításában vett részt. Másrészt azért is téves ez az álláspont, mert a II. r. vádlott nyilvánvalóan felismerte, hogy az I. r. vádlott és társai a sértett sérelmére bűncselekményt valósítanak meg. Márpedig bűncselekmény megvalósításában még a munkáltatói utasításra történő közreműködés sem mentesít a büntetőjogi következmények alól.
A cselekmény jogi minősítésének a megváltoztatása a büntetéskiszabás kérdéseinek az újraértékelését tette szükségessé.
Az elsőfokú bíróság lényegileg helyesen sorolta fel az ítéletében azokat a körülményeket, amelyek a büntetés mértékére az egyes vádlottak tekintetében kihatnak. A büntetés kiszabására vonatkozó tényezők azonban kiegészítésre szorulnak. Súlyosító körülmény - az ítéletben felsoroltakon túl - a csoportos elkövetés is. Az ítélkezési gyakorlat töretlen ugyanis abban, hogy a bűncselekménynek a három vagy több személy által történő együttes elkövetése (Btk. 137. § 11. pont) - ha ez nem eredményezi a bűncselekmény súlyosabb jogi minősítését - súlyosító körülményként értékelendő. A IV. r. vádlott tekintetében súlyosító körülmény a bűnhalmazat is. Végezetül enyhítő hatása van annak, hogy az I. r. vádlott két, a III. r. vádlott pedig egy kiskorú gyermek eltartásáról gondoskodik.
A büntetés kiszabása során - az emberrabláshoz kapcsolódó súlyosabb büntetési tételkeretből kiindulva - a Legfelsőbb Bíróság mindenekelőtt azt vette tekintetbe, hogy a szerződésszerű kötelezettségnek a túszejtéssel történő kikényszerítése alkalmas a jogállamba vetett társadalmi bizalom megingatására, s mint ilyen, elfogadhatatlan és igen nagyfokú társadalomra veszélyességet tükröz. Miután a hasonló magatartások az elmúlt időszakban gyakorivá váltak, azok ellen a társadalom hatékony védelme érdekében a törvény szigorának az alkalmazása indokolt.
Mindezek folytán a vádlottak esetén csak a megfelelő szigorral kiszabott büntetés lehet alkalmas a büntetés céljának az elérésére. Ennek következtében a Legfelsőbb Bíróság - az irányadó büntetéskiszabási tényezőknek és a vádlottak bűncselekményben játszott tényleges szerepének az értékelésével valamennyi vádlott főbüntetését, továbbá a II. r., a III. r., a IV. r. és az V. r. vádlott esetében az elsőfokú bíróság által helyesen alkalmazott mellékbüntetést is súlyosította. Az I. r. vádlottra kiszabott szabadságvesztést 4 év 6 hónapra; a II. r. vádlottra kiszabott börtönbüntetést 2 év 6 hónapra, a közügyektől eltiltás tartamát 3 évre; a III. r. és a IV. r. vádlottak börtönbüntetését 3-3 évi tartamra, a közügyektől eltiltás tartamát 4-4 évre, míg az V. r. vádlott főbüntetését 2 év 6 hó börtönbüntetésre, a közügyektől eltiltás tartamát pedig 3 évre súlyosította. Megállapította végül, hogy az I. r. vádlott tekintetében a kiutasítás mellékbüntetés alkalmazása indokolt volt, minthogy annak a törvényi előfeltételei fennálltak. (Legf. Bír. Bf. III. 954/1996. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás