BK BH 1998/70
BK BH 1998/70
1998.02.01.
A másodfokú bíróságnak lehetősége van az elsőfokú bíróság ítéletében foglaltaktól eltérő tényállás megállapítására, ha a fellebbezési eljárás során felvett bizonyítás alapján a vádlottat fel kell menteni az ellene emelt vád alól [Be. 258. § (1) bek. b) pont, 214. § (3) bek. b) pont; BK 84. sz.].
A megyei bíróság a vádlott bűnösségét különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés bűntettében állapította meg, és ezért 12 évi fegyházbüntetésre és 8 évre a közügyektől eltiltásra ítélte. A megállapított tényállás lényege a következő.
A 22 éves vádlott csillés az oroszlányi bányában, élettársi kapcsolatából egy gyermek született. A vádlottat a bíróság két ízben ítélte el: az 1993. február 16. napján jogerős ítélettel társtettesként elkövetett lopás vétségének a kísérlete miatt pénzbüntetésre, majd az 1993. december 20. napján elkövetett rablás miatt az 1994. szeptember 22. napján jogerős ítéletével 2 év 6 hónapi börtönbüntetésre ítélte. A vádlott jelenleg ezt a büntetését tölti.
A vádlott 1993. december 24. napján 19 és 20 óra tájban az ABC áruház közelében levő autóbusz-megállónál összetalálkozott a súlyos fokban ittas (véralkoholszint: 2,67 ezrelék) sértettel, akit minden indok nélkül ütlegelni kezdett, főként a fején és a buszmegálló egyik oldalától a másikig zuhanó, földre esett sértettet testszerte rugdosta. A meghatározhatatlan számú ütések és rúgások főleg a sértett mellét és fejét érték.
Ezután a vádlott a sértettet a földön hagyva, az ABC áruház mögötti sikátorba ment vizelni, ahova a sértett is követte. Itt a vádlott ismét rugdalni és ütlegelni kezdte a sértettet, majd a sikátorban hagyta. A már halott sértettre másnap a déli órákban találtak rá.
A sértett a koponyáján, a bal oldali nyakszirt és a fali lebeny oldalán, a homloklebeny csúcsi területén, a kisagylebenyek felső domborulatán, valamint az agykamrában bevérzéseket; a szívizom falának a jobb kamra csúcsi részén 20 cm hosszú, teljes falfolytonosság megszakadását, a szív jobb pitvar felsőhátsó részén, a szív külhártya alatt lapszerű bevérzést szenvedett; a nyelvcsontja eltört; a bal oldalon a I-IX. bordák, a jobb oldalon pedig a I-VIII. bordák eltörtek. A sértett halálát a szív falának a zúzódása és a mellüregben történt heveny elvérzés okozta, de a koponyasérülések - nevezetesen az agyzúzódás és az agykamrai bevérzések - önmagukban is halálos eredménnyel jártak volna.
Az ítélet ellen a vádlott és a védője felmentésért és enyhítésért fellebbezett. Az ügyész az ítéletet tudomásul vette. A legfőbb ügyész az elsőfokú bíróság ítéletének a helybenhagyását indítványozta.
Az elsőfokú bíróság a tényállást alapvetően a vádlottnak az 1993. december 30. napján történt kihallgatása során tett - részleges - beismerő vallomására alapította, melynek során a vádlott azt vallotta, hogy december 24-én az esti órákban kb. 20 kisfröccs elfogyasztása után elment az ABC áruház mellett levő autóbusz-megállóhoz, itt találkozott egy férfival, majd „elvesztette a fejét”, és ütni, majd rúgni kezdte a sértett fejét. Ezt követően az 1994. január 2. napján tett vallomása során azt vallotta, hogy a sértettel valamin összekaptak, ekkor rugdosni kezdte őt, majd miután elment vizelni az ABC áruház mögötti sikátorba, a sértett is odament, valamit „beszólt” neki, erre ismételten ütni és rugdosni kezdte ott, ahol csak érte.
A vádlott az 1993. december 28. napján történt első kihallgatásakor már tagadta a bűncselekmény elkövetését, majd az előzőekben ismertetett két beismerő vallomása után a vallomástételt megtagadta, a korábbi beismerő vallomásait visszavonta, a megyei bíróság előtt pedig ugyancsak megtagadta a vallomástételt.
Az elsőfokú bíróság a vádlott által a nyomozás során tett beismerő vallomást alátámasztottnak látta P. A. és Sz. M. tanúk vallomása alapján. Az említett tanúk azt vallották, hogy a kérdéses napon este 19 óra tájban az ABC áruház közelében levő telefonfülkéből látták, hogy a közeli autóbusz-megállóban egy fiatalember bántalmazott egy idősebb férfit. Mindkét tanú leírást adott az elkövető testalkatára és ruházatára nézve, annak hangsúlyozása mellett, hogy szemből az elkövetőt nem látták, az arcát tehát nem figyelhették meg.
A megyei bíróság ezen kívül értékelése körébe vonta M. I.-nek és élettársának J. B.-nek a tanúvallomását is. M. I. gépkocsival haladt az autóbusz-megálló mellett, és ő is észlelte, hogy egy fiatal férfi bántalmaz egy idős embert, majd amikor kb. egynegyed óra múlva ellentétes irányból most már az élettársával arra haladt a gépkocsijával, az idős ember az autóbusz-megállóban feküdt fejjel az úttest felé, de a fiatalabb férfi is a helyszín közelében volt, a telefonfülkénél pedig többen álltak. Ezek a tanúk is vallomást tettek az elkövető ruházatára és a testalkatára vonatkozóan.
A cselekmény elkövetésének az időpontját illetően V. R. tanúvallomása is megerősítette az előbb említett tanúknak azt az előadását, hogy a szentestén az idős sértett tettleges bántalmazása 19 óra körül történt. E tanú állítása szerint 19.15 órakor telefonon értesítette a mentőket, tartva attól, hogy a földön fekvő sértett fagyhalált szenved. (Megjegyzendő, ennek a telefonbejelentésnek az írásbeli dokumentációja a büntetőügy iratainál fellelhető, V. R. a mentőszolgálatnak valóban bejelentést tett arról, hogy az autóbusz-megállóban egy sérült személy fekszik a földön, a mentők ki is szálltak, de a jelzett helyen a sérültet nem találták.)
Az ügy felülbírálata során a Legfelsőbb Bíróság észlelte, hogy a vádlottnak már a nyomozás során visszavont vallomása - amelyre az elsőfokú bíróság az ítéletének a tényállását alapította - rendkívül aggályos, és ellentétben áll az objektív jellegű bizonyítékokkal.
A vádlott az 1993. december 30. és 1994. január 3. napján történt kihallgatása során a történteket úgy adta elő, hogy a sértettnek az első fázisban történt bántalmazása és rugdosása az autóbusz-megállóban történt, utána elment az ABC áruház mögötti sikátorba, majd a sértett odajött hozzá, és ekkor újból ütötte és rugdalta őt. A sértettre - már halott állapotában - itt talált rá a felfedező tanú.
A kihallgatott és az előbbiekben megnevezett tanúk vallomásai egybehangzóak voltak a tekintetben, hogy a sértett az autóbusz megállóban eszméletlen állapotban és vérző fejjel úgy feküdt, hogy a felső teste az úttest felé esett.
Az igazságügyi orvos szakértői vélemény szerint a sértett olyan súlyos koponyasérüléseket szenvedett, amelyek már önmagukban is halálos eredménnyel jártak, és elszenvedésük feltétlenül eszméletvesztést eredményezett. Ilyen körülmények között teljességgel kizárható annak az objektív lehetősége, hogy a sértett a fejsérülésének az autóbuszmegállóban történt elszenvedése után bármi mozgást végezhetett, és saját lábán a sikátorba mehetett. A boncolást végző orvos szakértő a kiegészítő-véleményében előadta, hogy a holtesten levő külsérelmi nyomok leírásában a hasán észlelt csíkszerű, hámfosztásos sérülések a halála után keletkeztek, és vonszolásos, csúszásos mechanizmusra utalnak. Minthogy a sértett halálát az okozta, hogy a bordatörések a fali mellkashártyát átszakítva, a szívburok szakadását eredményezték - mely heveny elvérzéssel járt és 5-10 perc alatt a sértett halálához vezetett -, egyértelmű, hogy a sértett halála az autóbusz-megállóban következett be, és a holttestet - akár az elkövető, akár más személy a hasán vonszolva vitte a feltalálási helyre, az ABC áruház mögötti sikátorba. (Nyilvánvalóan a helyszínre kiszállt mentők ezért nem találták meg a sértettet a V. R. tanú által megjelölt helyen.)
Ezek a tárgyi bizonyítékok aggályossá tették a vádlott nyomozati beismerő vallomásának a hitelt érdemlőségét, amelyet egyébként a vádlott már a nyomozás további szakaszában sem tartott fenn, arra hivatkozással, hogy a vallomását kényszer hatása alatt tette meg. A nyomozati iratok között a vádlott felismertetésére vonatkozó adatok körében rendelkezésre állnak azok a fényképfelvételek, amelyeket a vádlottról 1993. december 28. napján készítettek, és ezeken a vádlott arcán jól felismerhető külsérelmi nyomok észlelhetők, melyeknek az eredetére vonatkozóan nem folytattak le bizonyítást.
A Legfelsőbb Bíróság ezen túlmenően a nyomozati eljárás során olyan hiányosságokat is észlelt, amely a bizonyítás eredményességét hátrányosan befolyásolta. A nyomozó hatóság az ügyben a felfedező tanú bejelentése alapján 1993. december 25. napján 12.50 órakor tartott helyszíni szemlét, mely rendkívül felszínes és hiányos volt. Az ügyben eljáró rendőr azonban ezt követően az autóbuszmegálló és az ahhoz közeli villanyoszlop területen talált egy csatos férfi télisapkát; az autóbusz-megállóban a hullámpala és a szögvas között egy zsebórát, amely egy fekete bőr kulcstartóban volt, ezenfelül az autóbusz-megálló oldalán levő hullámpalán vérfreccsenéseket észlelt, továbbá talált egy üres öngyújtót, valamint egy véres zsebkendőt is. Mindez ún. pót-helyszíniszemle megtartását tette indokolttá, ugyanakkor a nyomozati iratokban semmi nyoma sincs annak, hogy ezeket a tárgyakat szakértői vizsgálatnak alávetették, a vádlottól vagy a sértettől származását azonosították volna, és szerológiai vizsgálat ezekre nézve történt-e.
A nyomozó hatóság a vádlottól és más személyektől is számos ruházati tárgyat foglalt le. Egyebek között lefoglalásra került a vádlottól egy mellény, 1 pár fekete színű bélelt csizma és kék színű farmerdzseki. A szerológus szakértői és a vegyész szakértői vélemény nem igazolta, hogy azokon a sértett vércsoport-tulajdonságaival egyező vérszennyeződés lett volna felismerhető.
A nyomozó hatóság J. I.-nél megtalálta és megvizsgálta azt a bordó színű öltönyt, amelyet - az eljárás adatai szerint - a vádlott az elkövetéskor viselt, és amelyet a bűncselekmény elkövetését követő napon - december 25-én - J. I.-nek eladott. Minthogy az öltöny megvizsgálásakor a haemastixra nem reagált, annak a lefoglalását a nyomozó hatóság mellőzte.
Az orvos szakértői vélemény szerint a sértett körömkaparékából vett elemi szálak, valamint a hajtöredékek sem szolgáltattak olyan tárgyi bizonyítékot, hogy azok a vádlottól származtak volna.
Ezek a tárgyi bizonyítékok tehát lényegében nemhogy megerősítették, de éppen meggyengítették a vádlottnak a nyomozás első fázisában tett beismerő vallomását.
A Legfelsőbb Bíróság annak a körülménynek alapvető jelentőséget tulajdonított, hogy a vádlott a vádbeli cselekmény elkövetése idején milyen ruházatot viselt. A vádlott az elsőfokú bíróság által hitelesnek elfogadott, 1993. december 30. napján tett nyomozati beismerő vallomása szerint 1993. december 24-én hajnalban betört a városban az egyik butikba, és onnan egy bordó öltönyt - zakót és nadrágot - tulajdonított el. (A vádlott e vallomásának a hitelt érdemlőségét a nyomozó hatóság egyáltalán nem ellenőrizte.) Tény viszont, hogy a vádlottal rokoni kapcsolatban levő két személy egybehangzóan azt vallotta, hogy amikor karácsonykor találkoztak a vádlottal, ezt a bordó zakót és nadrágot viselte.
Bizonyított volt J. E.-nek és az apjának, J. I.-nek a nyomozati vallomása alapján, hogy ezt a bordó zakót és nadrágot a cselekmény elkövetését követő napon, december 25-én este a vádlott J. I.-nek 2000 forintért eladta. Hivatkozott ugyan arra, hogy az öltöny teljesen új értéke 8000 forint, minthogy azonban nem volt pénze, hajlandó volt ilyen olcsón eladni azt, de kérte, hogy egy farmerdzsekit adjon neki, hogy valamit magára vehessen, és ebben a ruházatban került letartóztatásra is. Azt a tényt, hogy a vádlotton 1993. december 24-én 19 óra tájban egy bordó színű öltöny volt - amelynek a divatos zakója a derekáig ért -, igazolta S. A. nyomozás során tett vallomása is, aki elmondta, hogy az említett napon telefonálni ment az autóbusz-megálló közelében levő telefonfülkéhez, a vádlott ekkor odajött hozzá, és cigarettát kért tőle. Feltűnt neki, hogy a hideg idő ellenére a vádlott nem viselt kabátot, csupán a már említett öltöny volt rajta. Ez a tanúvallomás egyszersmind megerősíteni látszik azt a feltételezést, hogy a vádlott a bűncselekmény elkövetésének napján és időpontjában az elkövetés helyszíne közelében tartózkodott. A vádbeli cselekmény elkövetésekor a vádlott által viselt ruházatnak abból a szempontból van kiemelkedő jelentősége, hogy a bűncselekmény elkövetőjének a személyéről a helyszínen jelen volt tanúk - P. A., Sz. M., M. I. és J. B. - eltérő ruházatú férfiról adtak személyleírást.
Az elsőfokú bíróság P. A.-nak csupán a nyomozati eljárás során tett vallomását értékelhette, mert ez a tanú - a vádlottól való félelemérzetére hivatkozva - az elsőfokú bíróság előtt tartott tárgyaláson nem volt hajlandó vallomást tenni. P. A. az elsőfokú bíróság által felolvasott nyomozati vallomásában azt adta elő, hogy 1993. december 24-én este 19 óra tájban a barátnőjével, Sz. M.-mel az ABC áruház mellett levő telefonfülkéből telefonált, és innen látta, hogy az autóbusz-megállóban egy fiatal férfi bántalmaz egy idős embert, akit rugdosott is. A tanú előadása szerint az elkövető egy kb. 165 cm magas személy volt, és combközépig érő sötét színű kabátot viselt. Az elkövetőben azt a személyt vélte felismerni. Ugyanakkor ez a tanú a rendőrségen történt felismertetés során - ahol nem kellett félnie attól, hogy a vádlott felismeri őt - úgy nyilatkozott, hogy a vádlottban nem ismeri fel az elkövetőt. A vádlottal való szembesítést azonban nem vállalta, félve attól, hogy a vádlott bosszút áll rajta.
Sz. M. a nyomozás során és az elsőfokú bíróság előtt tett tanúvallomásában azt állította, hogy az elkövető - aki fiatalabb volt mint a sértett, valamint ütötte és rugdalta az idősebb sértettet - a vádlottal volt azonos. A rendőrségen történt felismertetés során a tükörfalú szobában felismerte a vádlottat mint a bűncselekmény elkövetőjét. Sz. M. az elkövetőről olyan személyleírást adott, hogy az 165 cm magas volt, sötét színű ruházatot viselt, fekete vagy sötétbarna vállig érő haja volt.
P. A. és Sz. M. hangsúlyozta, hogy csak hátulról látta az elkövetőt, szemből nem.
A nyomozás során M. I. az elkövetőről viszonylag megbízható leírást adott. A gépkocsin haladó tanú előadása során azt vallotta, hogy az elkövető a sértettnél fél fejjel magasabb volt, barna bőrdzsekit és sötét nadrágot viselt, 22-25 éves életkorúnak vélte, és azt a benyomást tette rá, hogy az illető cigány származású. Ez a tanú is csak hátulról látta az elkövetőt, de amikor kb. negyedórával később az élettársával ugyanezen az úton visszafelé haladt, látta, hogy az előbbiekben jellemzett elkövető az ABC áruház hátsó felén, a sikátor felé haladt. A sértett ekkor az autóbusz megállóban feküdt véres fejjel, és mivel a telefonfülke közelében több személyt is észlelt, abban a tudatban volt, hogy azok a mentőket értesítették.
J. B. lényegében megerősítette az élettársa - M. I. - előadását, állítása szerint is az elkövető - akit az élettársa is jellemzett - fekete bőrdzsekiben és sötét nadrágban volt, a testmagassága pedig kb. 175 cm lehetett. Megjegyzendő, J. B. a nyomozó hatóság előtt 1993. december 28-án több ízben végrehajtott felismertetés során egyetlen alkalommal sem ismerte fel a vádlottban a bűncselekmény elkövetőjének kilétét.
Az ügy felülbírálata során a Legfelsőbb Bíróság a fenti ellentmondásokra és arra a körülményre is tekintettel, hogy semmi olyan objektív jellegű bizonyíték nem állt rendelkezésre, amely a vád tárgyává tett cselekménynek a vádlott által történt elkövetését hitelt érdemlően bizonyítaná, a vádlott által a nyomozás során tett két beismerő vallomás pedig rendkívül aggályos, és nem áll összhangban az eljárás egyéb adataival; a megyei bíróság ítéletének tényállását a Be. 239. §-a (2) bekezdésének a), b) és d) pontjain alapulóan megalapozatlannak találta, és ezért a Be. 240. §-a alapján bizonyítást rendelt el; a fellebbezési tárgyalásra megidézte P. A., Sz. M., M. I. és J. B. tanúkat.
A fellebbezési tárgyaláson P. A. és Sz. M. két esetben történt szabályszerű idézés ellenére nem jelent meg, így a Legfelsőbb Bíróság kizárólag a M. I. és élettársa, J. B. fellebbezési tárgyaláson tett vallomását értékelte a közvetlenség alapján.
A Legfelsőbb Bíróság a fellebbezési tárgyaláson az említett tanúkat különösen arra a körülményre nézve hallgatta meg, hogy az általuk a bűncselekmény elkövetőjeként jellemzett személy azonos volt vagy lehetett-e a vádlottal, különösen a testalkatára, a testmagasságára és a ruházatára tekintettel.
J. B. a fellebbezési tárgyaláson előadta, hogy amikor a gépkocsival az ABC áruház melletti autóbusz-megálló mellett haladtak el, a sértett az autóbusz-megállóban feküdt, és az autóbusz megálló mögül jött elő az a férfi, aki jól megtermett testalkatú volt, és sötét bőrdzsekit viselt. Állítása szerint ez a férfi semmiképpen sem lehetett a vádlottal azonos, mert nála lényegesen magasabb személy volt. A tanú előadta továbbá, hogy a látása kifogástalan, és bár az ott levő személyeket csak másodpercekig figyelhette meg, teljesen kizárt, hogy az említett férfin levő ruházatot a bordó öltönnyel összetéveszthette volna.
M. I. a másodfokú tárgyaláson azt vallotta, hogy amikor a gépkocsiján a lakása felé haladt, az ABC áruház melletti autóbusz-megállóban kizárólag két embert - az elkövetőt és a későbbi áldozatot - látta. Előadta azt is, hogy a sértettet felismerte, és tudta róla azt is, hogy azzal a személlyel azonos, aki az ingyenkonyhán étkezik. Amikor kb. 20 perc vagy fél óra elteltével a gépkocsijával az úton ellentétes irányban haladt, az általa látásból ismert idős sértett az autóbusz-megállóban, fejjel az úttest felé a földön feküdt, ugyanakkor a cselekmény elkövetőjére nézve - akit a lakása felé menet és onnan visszafelé jövet is látott - úgy nyilatkozott, hogy az a vádlottnál magasabb személy volt, és olyan bőrdzsekit viselt, amely ún. irhakockás volt, vagyis bőrdarabokból volt összeállítva, és az a derekáig ért. A tanú a fellebbezési tárgyaláson azt vallotta, hogy már az elsőfokú bírósági tárgyaláson is csodálkozott azon, hogy a bűncselekmény elkövetésével a vádlottat vádolják, mivel az általa felismert elkövető a vádlottnál sokkal erősebb és magasabb testalkatú személy volt.
M. I.-nek és J. B.-nek a szavahihetősége, vallomásuk hitelt érdemlősége tekintetében semmiféle aggály nem merült fel, ugyanakkor előadásuk lerontja P. A.-nak a nyomozás során és Sz. M.-nek a nyomozás és az elsőfokú bíróság előtt tett vallomásának az értékét is. P. A. a nyomozás során maga sem ismerte fel teljes határozottsággal a vádlottban azt a személyt, aki a sértettet bántalmazta, a korábbiakban kifejtettek szerint őt még fényképről sem ismerte fel, és vallomásának a bizonytalan voltát azzal az egyébként reális ténnyel magyarázta, hogy szemből nem láthatta. Sz. M. a nyomozás során felismerte ugyan az elkövetőben a vádlottat, de ő is vallotta, hogy az arcát nem látta.
Ugyanakkor azonban az a személyleírás is és különösen a ruházat leírása, amelyet az eljárás során P. A. és Sz. M. tett, merőben eltérő volt a ruházat M. I. és J. B. által adott leírásától, annyiban azonban egybehangzóak voltak ezek a vallomások, hogy bordó öltönyt egyetlen személy sem látott az elkövetőn; P. A. szerint combközépig érő sötét színű kabát volt az elkövetőn, Sz. M. szerint pedig fekete ruházatot viselt.
A Legfelsőbb Bíróság a fellebbezési eljárás során kihallgatott M. I. és J. B. tanúvallomását értékelve határozottan megállapította, hogy általuk az elkövetőre nézve adott személyleírás és a ruházat leírása lényegesen eltért a kifejezetten alacsony (163 cm) termetű vádlott testmagasságától, és alapvetően eltérő volt attól a ruházattól, amelyet a bűncselekmény elkövetésének az időpontjában a vádlott viselhetett. A fellebbezési eljárás során felvett bizonyítás alapján nyilvánvalóvá vált, hogy a megyei bíróság ítéletének a tényállása nem részleges, hanem teljes megalapozatlansági hiányosságokban szenved, ezért nem az elsőfokú bíróság ítéletének a hatályon kívül helyezése, hanem a Be. 214. §-a (3) bekezdésének b) pontján alapuló felmentő ítélet meghozatalának volt helye.
A fellebbezési eljárásban érvényesülő általános rendelkezés [Be. 258. § (1) bek. a) pont] értelmében abban az esetben, ha az elsőfokú bíróság ítéletének a tényállása részben megalapozatlan, ez a megalapozatlanság a tényállás kiegészítésével, illetőleg helyesbítésével kiküszöbölhető; minthogy az iratok tartalma, a helyes ténybeli következtetés vagy pedig a fellebbezési eljárás során felvett bizonyítás alapján helye lehet az elsőfokú bíróság ítéletében megállapított, részben megalapozatlan tényállás helyesbítésére, illetőleg kiegészítésére.
A Be. 258. §-a (1) bekezdésének b) pontjában foglalt rendelkezés ugyanakkor - kivételesen - módot ad a másodfokú bíróság számára a teljes megalapozatlanság kiküszöbölésére is és az elsőfokú ítéletben foglaltaktól merőben eltérő tényállás megállapítására. Erre akkor van mód, ha a fellebbezési eljárás során felvett bizonyítás alapján a vádlott felmentésére vagy a vele szemben indított büntetőeljárás megszüntetésére kerülhet sor. Ebben az esetben a fellebbezési eljárásban a reformatórius elvek kerülnek alkalmazásra, és a törvény módot ad az olyan tényekkel kapcsolatos bizonyítékoknak az elsőfokú bíróság értékelésétől eltérő megállapítására is, amelyekre nézve a másodfokú bíróság ugyan nem vett fel bizonyítást, de a tényállás különböző részei közötti ellentmondások feloldhatók. Ebben az esetben a Be. 258. §-a (1) bekezdésének b) pontja alapján a tényállás reformációja körében nem érvényesül a Be. 258. §-ának (2) bekezdésében foglalt az a korlátozás, amely szerint a másodfokú bíróság kizárólag azokkal a tényekkel kapcsolatban értékelheti az elsőfokú bíróságtól eltérően a bizonyítékokat, amelyekre nézve a másodfokú bíróság bizonyítást vett fel.
A Be. 258. §-a (1) bekezdésének b) pontja alapján a fellebbezési eljárásban az eltérő tényállás megállapításának a lehetősége azonban szigorú törvényi feltételekhez van kötve. Elsődleges feltétel, hogy az elsőfokú bíróság ítéleti tényállása megalapozatlannak bizonyult (BJD 8349). Ha tehát az elsőfokú bíróság ítéletében megállapított tényállás megalapozott, még a felmentő ítélet meghozatala céljából sem lehet eltérő tényállást megállapítani, kizárólag a bizonyítékok eltérő értékelése folytán (BJD 7761., 8377). További feltétel, hogy a fellebbezési eljárás során a Be. 240. §-a szerinti bizonyítás felvétele alapján jusson a másodfokú bíróság arra az értékelésre, hogy a vádlott felmentésének vagy a büntetőeljárás megszüntetésének van helye, és ebből a szempontból „bizonyításon” kizárólag a másodfokú bíróság által foganatosított bizonyítást (BJD 7760., 7762.) kell érteni.
Abban az esetben, ha a fellebbezési eljárás során felvett bizonyítás eredménye alapján a másodfokú bíróság arra a következtetésre jut - az elsőfokú bíróság álláspontjával ellentétben -, hogy a vádlott felmentése vagy a vele szemben indított büntetőeljárás megszüntetése indokolt, a másodfokú eljárásban helye lehet eltérő tényállás megállapításának és a teljes megalapozatlanság kiküszöbölésének. A törvénynek ez a rendelkezése elsődlegesen a célszerűségi és az egyszerűsítési szempontokat tartja szem előtt, ezáltal feleslegessé teszi az elsőfokú bíróság ítéletének a Be. 262. §-án alapuló hatályon kívül helyezését olyan esetekben, amikor a megismételt eljárás során a megalapozatlanságnak széles körű bizonyítás lefolytatása mellett történő kiküszöbölése amúgy is végső soron a vádlott felmentését vagy az eljárás megszüntetését eredményezné.
A másodfokú eljárás keretében az elsőfokú ítélet tényállása teljes megváltoztatásának különös jelentősége van olyan esetekben, amikor annak az eszköze a ténybeli következtetés. Ebben az esetben a másodfokú bíróság lényegében logikai művelet segítségével egészíti ki vagy helyesbíti a tényállást, de lehetőség van arra is, hogy az elsőfokú bírósági ítélettől merőben eltérő tényállást állapíthasson meg. Ilyen esetben szükséges annak a megítélése, hogy a másodfokon kiegészített vagy helyesbített tényállásrészek ellentmondásoktól mentesen legyenek beépíthetők a tényállás egészébe; ha pedig ez nem lehetséges, csak az elsőfokú bíróság ítéletének a hatályon kívül helyezésére van lehetőség.
A fentiekre tekintettel - figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiuma 84. számú állásfoglalása 3. pontjában kifejtettekre is - a Legfelsőbb Bíróság tényként állapította meg, hogy 1993. december 24. napján este 19 és 20 óra tájban az elkövetés helyén az ABC áruház közelében levő buszmegállóban a sértettet súlyosan bántalmazták és rugdosták, és a sértett ezáltal olyan sérüléseket szenvedett, amelyek az azonnali halálát eredményezték. Az eljárás adatai alapján a Legfelsőbb Bíróság nem látta bizonyítottnak, hogy a különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés bűntettének az elkövetője a vádlott volt.
Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság az első fokon eljárt megyei bíróság ítéletét megváltoztatta, és a vádlottat a különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés bűntette miatt ellene emelt vád alól - a Be. 214. §-a (3) bekezdésének b) pontja alapján - felmentette. Ugyanakkor az elsőfokú bíróság ítéletének a lefoglalás megszüntetésére, a bűnjelek kiadására és megsemmisítésére vonatkozó rendelkezéseket nem érintette, végül azt a rendelkezést, amely szerint az egyik lefoglalt bűnjel tulajdona az államra száll, helybenhagyta. (Legf. Bír. Bf. III. 1373/1995. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás