GK BH 1999/132
GK BH 1999/132
1999.03.01.
A szakértő - ellenőrző szakértő - más szakértő fogalmi elhatárolása. Lényeges eljárási szabályt sért a bíróság, ha a szakértői vélemények közötti lényeges ellentmondások ellenére - az azok feloldására irányuló bizonyítási indítványt mellőzve - azok tisztázása nélkül hoz érdemi határozatot [Pp. 177. § (5) bek., 182. § (3)-(4) bek., 187. §; Ptk. 241. §, 302. § b) pont, 303. § (2) bek. c) pont, (3) bek.]
A t.-i 1861. sz. tulajdoni lapon, 1363/14. hrsz.-on nyilvántartott ingatlan a magyar állam tulajdonában és - az 1960-as évek elejétől - az É-D. R. V. (a továbbiakban: ÉDRV) kezelésében állt. Az ingatlan természetvédelmi területként lényegében a t.-i Fényes Fürdő területének felelt meg. A 29 519 m2 területű ingatlanból 1962-ben az ÉDRV 25 800 m2-t az alperes és további öt szakszervezet jogelődje, a HVDSZ használatába adott. A birtokbavételkor az ingatlanrész, amely fizikailag el lett különítve a strandfürdő területétől, mocsaras, bozótos, ingoványos, hasznosíthatatlan terület volt. A HVDSZ a területet feltöltötte, tereprendezést végzett, aszfalt bekötőutakat, majd üdülőépítményeket létesített az ingatlanon. Az ingatlant gyermeküdültetés céljaira hasznosította. 1968. június 7-én az ÉDRV és a HVDSZ szerződést kötött a fenti területen a gyermeküdülő létesítésére és üzemeltetésére. A további üzemeltetésre 1988. január 8-án újabb szerződést kötöttek, melyben megállapodtak az alperesi jogelőd által fizetendő területhasználati díj összegében. Ez évente 36 300 Ft-ot tett ki. Megállapodásuk kiterjedt arra is, hogy a HVDSZ 1988. január 1-jétől kezdődően közműfejlesztési hozzájárulást fizet 150 személy után 25 000 Ft/fő összegben.
Az ÉDRV 1991. június 30-án többségi tulajdoni hányaddal kft.-t alapított „F. F. Kft. „ néven. Ezzel egy időben együttműködési szerződést kötött a kft.-vel az ÉDRV kezelésében lévő területek üzemeltetési jogának átruházásáról. A szerződés 9. pontja arról rendelkezett, hogy az ÉDRV által kötött és érvényben lévő vállalkozói, valamint idegen tulajdonú üdülőház-bérleti szerződések terhei és előnyei 1991 januárjától a kft.-re szállnak át.
Az ÉDRV 1990. június 29-én a HVDSZ-szel kötött üzemeltetési szerződést felmondta arra hivatkozva, hogy a szerződésben kikötött területhasználati díj már nem felel meg a piaci és gazdálkodási körülmények feltételeinek. A szakszervezet válaszában közölte, hogy hajlandó magasabb területhasználati díjat fizetni, az ÉDRV által kikötött 180 Ft/m2/év területhasználati díjat azonban nem fogadta el. A díj mértéke tárgyában az ÉDRV-vel, majd a felperessel folytatott egyeztetési tárgyalások nem vezettek eredményre.
A perbeli ingatlant az önkormányzatokról szóló törvény hatálybalépése után a Komárom-Esztergom Megyei Vagyonátadó Bizottság 192-2/1992. számú, 1992. július 20-án kelt határozatával T. Város Önkormányzatának tulajdonába adta. A tulajdonjog-változást a T.-i Földhivatal 1993. április 19-én kelt határozatával az ingatlan-nyilvántartásba bejegyezte. Az önkormányzat - a tulajdonszerzését követően - tárgyalásokat folytatott a felperessel a vitatott terület további hasznosításáról. Ennek során megvásárolta a felperesnek a perbeli ingatlanon lévő eszközeit. Ennek tárgyában jelenleg is elszámolási vita áll fenn a felperes és az önkormányzat között.
A fizetési meghagyás kibocsátásával indult eljárásban a felperes eredetileg 5 000 805 Ft területhasználati díj és kamata iránti követelését érvényesítette az alperessel szemben. A felemelt keresetében az 1991., az 1992. és az 1993. évekre összesen 8 000 730 Ft területhasználatidíj-igényt érvényesített.
Az alperes a kereset jogalapját és összegszerűségét is vitatva annak elutasítását kérte.
Az elsőfokú bíróság által kirendelt F. 4. Kft. szakértői véleményében az 1992. és az 1993. évre egyaránt 10 Ft/m2/év mértékű területhasználati díj fizetését tartotta indokoltnak. A felperes indítványára kirendelt K. S. ellenőrző szakértő a területhasználati díj alapértékeként 72,56 Ft/m2/év összeget véleményezett, melyet további 15%-kal megemelt az általa figyelembe vett korrekciós tényezők alapján.
Az elsőfokú bíróság ítéletével kötelezte az alperest, hogy a felperesnek 15 napon belül fizessen meg 8 000 730 Ft-ot és a tőkének 1992. június 30-tól számított mindenkori törvényes késedelmi kamatát. Kötelezte az alperest 161 000 Ft szakértői díjból és 200 000 Ft jogi képviseleti díjból álló perköltség megfizetésére is a felperes javára, továbbá 300 000 Ft eljárási illeték megfizetésére a magyar államnak. Ötéletét K. S. szakvéleményére alapította, melyet aggálytalannak ítélt. Megállapította, hogy a területhasználati díj után általános forgalmiadó-fizetési kötelezettség is fennáll, ezért a területhasználati díjat az általános forgalmi adó figyelembevételével állapította meg. A perköltségre vonatkozó rendelkezését a Pp. 81. §-ára, 75. §-ának (4) bekezdésére és a többször módosított 1990. évi XCIII. tv. (Itv.) 38. §-ának a) pontjára alapította.
Az ítélet teljes terjedelme ellen az alperes fellebbezést terjesztett elő, az ítélet hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróságnak a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasítását kérte. Megismételte a K. S. által készített szakvéleménnyel kapcsolatban már az elsőfokú eljárásban előterjesztett kifogásait, így többek között azt, hogy a fürdő területén lévő és a szakértő által figyelembe vett bérlemények bérleti díjai összehasonlítási alapul nem szolgálhatnak. Vitatta a szakértő által figyelembe vett korrekciós tényezők alkalmazását is, továbbá sérelmezte, hogy a szakértő nem vette figyelembe az alperesnek az ingatlanon eszközölt jelentős ráfordításait, amelyekkel a mocsaras területből üdülőingatlant alakított ki. Sérelmezte, az elsőfokú bíróság miért nem adta indokát annak, hogy az alperes számára kedvezőbb F. 4. Kft.-féle szakvéleménnyel szemben miért a vitatott K. S.-féle szakvéleményt fogadta el. Jogszabálysértőnek állította, hogy az elsőfokú bíróság az ő kifogásai, indítványai és a két szakvélemény alapvető ellentmondásai ellenére sem rendelte el a szakvélemények felülvéleményezését. Jogszabálysértőnek és megalapozatlannak állította az ítéletet abból az okból is, hogy az elsőfokú bíróság a peradatok figyelmen kívül hagyásával nem tulajdonított jelentőséget annak, hogy a perbeli ingatlan tulajdonjogát az önkormányzat 1992. július 20-án megszerezte, mert ebből az következik, hogy a fenti időponttól a felperes nem jogosult területhasználati díjra. Az 1991. évi díjköveteléssel szemben elévülési kifogást támasztott. Alapvetően hiányolta, hogy az elsőfokú bíróság nem vizsgálta a kereset jogalapját, és nem állapított meg tényállást arra vonatkozóan, hogy a Ptk. 241. §-ának megfelelő szerződésmódosítás alapjául milyen tények szolgáltak. Ezzel összefüggésben utalt arra, hogy az ítéletben meghatározott területhasználati díj az 1988-as szerződésben meghatározott díj százszorosa, továbbá a bíróság által megállapított díj az alperes további gyermeküdültetési szolgáltatását lehetetlenné teszi. Sérelmezte a késedelmikamat-fizetés kezdő időpontjára vonatkozó ítéleti rendelkezést, továbbá azt, hogy az elsőfokú bíróság az általános forgalmi adó összegére is késedelmi kamatot állapított meg. Előadta, hogy az 1992. és 1993. évekre a felperesnek áfa-fizetési kötelezettsége nem állt fenn, az csak az ítélet jogerőre emelkedése után keletkezik, ezért az áfa összege után a felperest késedelmi kamat nem illeti meg, ellenkező esetben jogalap nélkül gazdagodna. A perköltségre vonatkozó rendelkezéseket azért sérelmezte, mert a felperes által követelt 225 Ft/m2/év díj figyelembevételével a felperes nagyobb részben lett pervesztes, ezért az alperes perköltségben marasztalása jogszabályt sért. Ez különösen az illetékfizetésre kötelező rendelkezés esetében áll fenn, mivel az Itv. 5. §-a (1) bekezdésének d) pontja szerint az alperest teljes személyes illetékmentesség illeti meg.
A felperes fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú ítélet helybenhagyását indítványozta. Előadta, hogy eredeti kereseti kérelmének jogalapja az ÉDRV-vel 1991. június 30-án kötött megállapodás, továbbá az 1991. december 30-ai keltű fizetési megállapodás, mely utóbbi 1. pontja szerint a peresített 414 504/91. számú számlakövetelést az ÉDRV a felperesre engedményezte. Az önkormányzat tulajdonszerzését követően pedig az önkormányzat elismerte, hogy 1993. év végéig jogosult volt bérbeadói minőségben eljárni a perbeli ingatlanon.
A fellebbezés túlnyomó részben - az alábbiak szerint - alapos.
Az alperes a felperes kereseti követelésével szemben elévülési kifogást is előterjesztett, ezért a Legfelsőbb Bíróság elsődlegesen a felperesi követelés elévülését vizsgálta. A másodfokú eljárásban a felperes által 4/F/5. számon becsatolt 26/92. számú számla alapján megállapította, hogy az az 1991. évi területhasználati díj 5 000 805 Ft összegét tartalmazza, mely számlakövetelést az elévülési időn belül, 1992. december 16-án érvényesített a felperes eredetileg fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelmével. Ennek megfelelően az alperes elévülési kifogása nem alapos. Ugyanakkor az alperes helyes jogi indokok alapján sérelmezte, hogy az elsőfokú bíróság a számlakövetelésként indult eljárásban nem vizsgálta a kereset valódi jogalapját, annak ellenére, hogy a felperes az érvényesített számlával a szerződésben meghatározott területhasználati díjat jóval meghaladó összegben érvényesítette használatidíj-követelését.
Az elsőfokú bíróságnak a Pp. 121. §-a (1) bekezdésének c) pontja alapján mindenekelőtt fel kellett volna hívni a felperest a keresete tényleges - a Ptk. 241. §-a szerinti - jogalapjának megjelölésére és a Ptk. hivatkozott rendelkezéseinek megfelelő tényelőadás és bizonyítási indítvány megtételére. Ennek megfelelően kellett volna vizsgálnia, hogy a használatidíj-emelésnek a jogszabályban meghatározott feltételei fennállnak-e. Az is csak a másodfokú eljárásban tisztázódott a Legfelsőbb Bíróság által elrendelt kis terjedelmű bizonyítás keretében, hogy a felperes az 1991. június 30-án az ÉDRV-vel kötött - földhasználati jogot biztosító - szerződés, illetve az 1991. december 30-i keltű fizetési megállapodás alapján a saját nevében jogosult az alperessel szemben területhasználati díj igénylésére, tehát aktív perbeli legitimációval rendelkezik. A felperes perlési jogosultsága az önkormányzat tulajdonszerzését követő időre vonatkozóan azonban a másodfokú eljárásban sem volt tisztázható. A felperes által 3/6. jelzéssel becsatolt, T. város Polgármesteri Hivatala Városgazdálkodási Irodájától származó levél ennek alátámasztására nem volt alkalmas. Az alperes ugyanis vitatta, hogy annak alapján a felperes bérbeadói jogosultsága a perbeli időre megállapítható lenne, a levél hiányos tartalma alapján pedig a Legfelsőbb Bíróság sem tudott arra következtetni, hogy a felperes 1993. december 31-ig a perbeli ingatlanon bérbeadói jogokkal rendelkezett.
Az elsőfokú eljárás fenti fogyatékosságai önmagukban is alapul szolgáltak arra, hogy a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 252. §-ának (2) bekezdése alapján - lényeges eljárási szabálysértés okából - az elsőfokú ítéletet hatályon kívül helyezze, és az elsőfokú bíróságot az eljárás megismétlésére utasítsa. Az új eljárásban a kereset jogalapját, a felperes perindítási jogosultságát a teljes perbeli időszakra vonatkozóan vizsgálni kell. Lehetőséget kell adni T. Város Önkormányzatának, hogy a perbe beavatkozhasson, és ebben a minőségében nyilatkozhasson a felperesi keresetről. Ennek hiányában is egyértelmű nyilatkozatot kell beszerezni az önkormányzattól arról, hogy a vagyonátadás után ki jogosult a perbeli ingatlannal kapcsolatos használatidíj-igény érvényesítésére.
A fenti alapvető anyagi és eljárásjogi feltételek tisztázása után képezheti vizsgálat tárgyát a kereset összegszerűsége.
A szakértői bizonyítás során az elsőfokú bíróság ugyancsak lényeges eljárási szabálysértéssel járt el, az aggályos szakértői véleményre alapított ítélete megalapozatlan és ez okból is jogszabályt sért. Az elsőfokú bíróság által kirendelt F. 4. Kft. szakértői véleményének előterjesztése után az elsőfokú bíróság ellenőrző szakértőként vezette be K. S.-t, anélkül, hogy e rendelkezésének indokát adta volna, illetőleg az általa bármely okból kétségesnek talált első szakértői vélemény fogyatékosságait a Pp. 187. §-ában írott módokon, a szakvélemény kiegészítésével, illetőleg a szakértő meghallgatásával megszüntette volna. K. S. szakértői kirendelése egyébként nem ellenőrző szakértő bevezetésének, hanem a Pp. 177. §-ának (5) bekezdésében, illetőleg 182. §-ának (3) bekezdésében meghatározott más szakértő kirendelésének felelt meg. Az immár rendelkezésre álló két szakértői vélemény feloldhatatlan ellentmondásban állt egymással, ezért további lényeges eljárási szabálysértéssel - az alperes indokolt indítványa ellenére - mulasztotta el az elsőfokú bíróság a Pp. 182. §-a (4) bekezdésének megfelelően a szakértői vélemények felülvizsgálatának elrendelését az ellentmondások feloldása érdekében.
Az ítélkezés alapjául elfogadott, a K. S. által készített szakvélemény vizsgálati szempontjait, az összehasonlítás alapjául szolgáló adatokat és a végkövetkeztetéseket az alperes ugyancsak kellő alappal sérelmezte. Nem lehet összehasonlítási alap a fürdő területén gazdálkodó tevékenységet folytató vállalkozók által fizetett bérleti díjak mértéke, az alapvetően szociális gyermeküdültetési tevékenységet folytató alperes tevékenysége szempontjából. A szakértő a korrekciós tényező alkalmazásával kétszeresen vette figyelembe, hogy az alperes az ingatlanon a gyermeküdültetésen túl üzleti tevékenységet is folytat. Helytállóan utalt az alperes - a szakértő által megállapított alapérték vitathatóságán túl - a további korrekciós tényezők alkalmazásának aggályos voltára is. Mivel a Pp. 182. §-ának (3) bekezdése szerinti hibákat tartalmazó szakértői véleményt az elsőfokú bíróság ítélkezése alapjául teljes egészében elfogadta, és a marasztalás összegszerűségét annak alapján állapította meg, ítélete ebben a részében is megalapozatlan.
Az ismertetett indokok alapján a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 252. §-ának (2) és (3) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasította.
A Pp. 252. §-ának (4) bekezdése szerint a további eljárásra vonatkozó, már ismertetett utasításokon felül a további szakértői eljárásra iránymutatásként hagyja meg az elsőfokú bíróság számára, hogy a szakértő kirendelése során az alábbi szempontoknak megfelelő szakvélemény elkészítésére hívja fel a szakértőt. A szakvéleményben meghatározandó területhasználati díj mértékének megállapításához olyan adatokat kell beszerezni, amelyek az ingatlan adottságait, rendeltetését - elsősorban a szociális üdültetést - a hasznosítás módját és terjedelmét figyelembe véve megfelelő összehasonlítás alapjául szolgálhatnak. A területhasználati díj megállapítása során alapvető szempontként kell figyelembe venni az ingatlanon az alperes által eszközölt értékteremtő, illetőleg értéknövelő beruházásokat, melyek az ingatlan hasznosításának lehetőségét önmagukban megteremtették, és amelyek értéknövelő hatásának a díjban történő érvényesítésével a felperes az alperes rovására jogalap nélkül gazdagodna.
A Legfelsőbb Bíróság döntésének megfelelően nem rendelkezett a késedelmi kamat, illetőleg a perköltség tárgyában előterjesztett fellebbezési kérelmekről. Iránymutatásként azonban utal arra, hogy a rendszeresen visszatérő szolgáltatások esetében nem jogszabálysértő a szolgáltatások esedékességének középarányos idejétől kezdődően a késedelmikamat-fizetési kötelezettség megállapítása. Késedelmi kamatot azonban a felperes csak a leszámlázott követelések alapján érvényesíthet, a számlázási kötelezettség elmulasztása az alperes késedelmikamat-fizetési kötelezettségét kizárja a Ptk. 302. §-ának b) pontja, illetőleg 303. §-a (2) bekezdésének c) pontja és a (3) bekezdése alapján. A felperesnek az áfa-befizetési kötelezettsége szintén a számla kiállításával keletkezik, ezért a fentiek vonatkoznak az áfa után megállapítandó késedelmikamat-fizetési kötelezettségre is. A perköltség viselésre vonatkozó rendelkezések során a legmagasabb kereseti követelést kell viszonyítani a tényleges, a folytatódó eljárásban megállapítandó pernyertesség-pervesztesség arányához. A felperes illetékfeljegyzési joga folytán le nem rótt kereseti illeték viselése tekintetében pedig az alperes esetében az Itv. 4. és 5. §-a, továbbá a 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet 13. és 14. §-a az irányadó. (Legf. Bír. Gf. IV. 32.797/1996. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás