PK BH 1999/212
PK BH 1999/212
1999.05.01.
A házasság felbontását követő, csaknem tíz éven át fennálló élettársi kapcsolat olyan különös méltánylást érdemlő körülménynek minősül, amelyre tekintettel a házastársi tartás a házasság felbontását követő öt év eltelte után is sikerrel érvényesíthető [Csjt. 21. § (1) bek., 22. § (3) bek.].
Az elsőfokú bíróság ítéletével arra kötelezte az alperest, hogy fizessen meg házastársi tartás címén a felperesnek 1996. januártól kezdve minden hó 15. napjával bezárólag 3000 forintot, egyebekben pedig a felperes keresetét elutasította, és az ítéletét előzetesen végrehajthatónak nyilvánította.
Az elsőfokú ítélet indokolása szerint a peres felek 1977. július 16-án kötött házasságát a városi bíróság ítéletével felbontotta, és az 1985. május 22-én jogerőre emelkedett végzésével olyan tartalmú egyezséget hagyott jóvá a felek között, mely szerint a házasságukból az 1978. április 16-án született Roland és az 1980. november 14-én született Péter utónevű gyermekeik a felperesnél nyernek elhelyezést, az alperes kötelezettséget vállalt arra, hogy mindkét gyermek után gyermektartásdíjat fizet a felperesnek, a felek közös tulajdonát képező közös lakás kizárólagos használatára pedig a felperes vált jogosulttá, míg az alperes vállalta az ingatlanból történő 30 napon belüli kiköltözést. A házasság felbontását követően a felek egy-két évig külön lakásban éltek, majd helyreállították az életközösséget és 1995. január elejéig a volt közös lakásukban folyamatosan élettársként éltek együtt. Az utóbb említett időpontban az élettársi kapcsolatuk végleg megszakadt, és az alperes a volt közös lakást elhagyta. A felek élettársi kapcsolatának a tartama alatt a felperes munkaképessége a megbetegedésével összefüggésben előbb 50%-os mértékben csökkent, majd az orvosi bizottság szakvéleménye harmadik csoportba tartozó rokkanttá nyilvánította őt. Erre figyelemmel a Nyugdíjbiztosító Igazgatóság határozatával a felperes részére 1995. június 15-től kezdődően havi 8400 forint rokkantsági nyugdíjat állapított meg, amelynek az összege időközben havi 9800 forintra emelkedett.
A felek volt házasságából született gyermekek a felperes háztartásában élnek. A Roland utónevű nagykorú gyermek tartásra már nem szorul, a Péter utónevű kiskorú gyermek után a felperes havi 3750 forint családi pótlékban részesül és e gyermek tartásához az alperes a jogerős bírósági egyezség alapján a havi jövedelme 20%-ának megfelelő mértékű, de legalább havi 1200 forint alapösszegű gyermektartásdíjjal járul hozzá, amelynek az összege jelenleg kb. 9000 forint. A felperes a rokkantsági nyugdíján kívül egyéb jövedelemmel nem rendelkezik, a lakásának a fenntartásával összefüggésben havonta kb. 10 000 forint költsége merül fel.
Az alperes a felek végleges különválását követően élettársi kapcsolatra lépett B. R.-rel és vele, valamint az élettársa kiskorú gyermekével együtt az általuk közösen megvásárolt ingatlanban élnek. Az ingatlant terhelő OTP- és munkáltatói kölcsönök havonta kb. 20 000 forintos törlesztőrészleteiből az alperes havonta kb. 10-12 000 forintot visel, és havi 40 000 forint nettó átlagkeresettel rendelkezik. Az alperesnek a felperessel való házasságából született és még kiskorú Péter utónevű gyermekén kívül más törvényes tartási kötelezettsége nincs.
Az így megállapított tényállás alapján az elsőfokú bíróság a Csjt. 21. §-ának (1) és 22. §-ának (3) bekezdése alapján túlnyomó részben alaposnak találta a felperesnek az alperes arra való kötelezése iránt előterjesztett keresetét, hogy 1996. január 1-jétől fizessen meg neki havi 4000 forint házastársi tartásdíjat. A döntését azzal indokolta, hogy a felperesnek a munkaképesség-csökkenést előidéző betegsége már a felek házasságának az 1985-ben történt felbontását követő öt éven belül, 1988. évben bekövetkezett ugyan, életszerű azonban az, hogy nyomban ezt követően vagy a házasság felbontását követő öt éven belül a felperes az alperessel szembeni tartási igényét azért nem érvényesítette, mert a felek élettársi kapcsolatban éltek. A felperesnek a közös gazdálkodás miatt megfelelő jövedelem állt a rendelkezésére mind a saját, mind pedig a család eltartásához, a tartás követelésére irányuló igénye tehát ténylegesen csak az alperessel való életközösség megszakítását követően merült fel. A házasság felbontását követő és majd tíz éven keresztül fennálló élettársi kapcsolat olyan különös méltánylást érdemlő körülmény, amelyre tekintettel a felperes tartásra való jogosultsága a házasság felbontását követő öt év eltelte után is megállapítható. Az alperes a perben nem hivatkozott arra, hogy a felperes a házastársi tartásra érdemtelen lenne, a felperes rokkantsági nyugdíját megállapító határozatból pedig kitűnik az, hogy a felperes harmadik csoportba tartozó rokkantnak minősül, és ez a tény már önmagában is igazolja azt, hogy a felperes az alperes általi tartásra önhibáján kívül szorul rá.
A per adataiból kitűnően az alperes havi 40 000 forint, az élettársa pedig havi 20 000 forint átlagkeresettel rendelkezik, az élettársával közös tulajdonú ingatlant terhelő kölcsöntartozások, valamint az ingatlan fenntartásával járó rezsiköltségek alperesre eső havi 10-12 000 forintos összegére is tekintettel tehát a felperest megillető házastársi tartásdíj fizetése az alperes saját, illetőleg a felek közös kiskorú gyermekének a megélhetését nem veszélyeztetheti. Nem érinti az alperes felperessel szemben fennálló törvényes tartási kötelezettségét az, hogy az alperes élettársának kiskorú gyermeke van, egyéb törvényes tartási kötelezettség pedig az alperest nem terheli. E körülményeket összevetve és mérlegelve az elsőfokú bíróság a felperes keresetét havi 3000 forint erejéig alaposnak, ezt meghaladóan pedig alaptalannak találta.
Az elsőfokú ítélet ellen az alperes fellebbezéssel élt.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének a fellebbezett rendelkezéseit helybenhagyta. Az ítéletének indokolásában rámutatott arra, hogy a családi pótlék és a gyermektartásdíj a felperes rászorultsága szempontjából nem vehető figyelembe, mivel ezen összegeket a kiskorú gyermek tartására kell fordítani. Az alperes jövedelme az elsőfokú ítélethez képest havi 45-50 000 forintra emelkedett, ebből következően pedig a havi 3000 forint tartásdíj az alperes megélhetését még kevéssé veszélyeztetheti.
A jogerős ítélet ellen az alperes felülvizsgálati kérelemmel élt, mindkét fokú bíróság ítéletének a hatályon kívül helyezése és a felperes keresetének az elutasítása iránt. A felülvizsgálati kérelmét azzal indokolta, hogy a felperes a házastársi tartásra nem szorul rá, mert a részére folyósított rokkantsági nyugdíj a megélhetését fedezi. Sérelmezte azt, hogy a perben eljárt bíróságok nem voltak figyelemmel arra, hogy az élettársának a gyermeke csupán minimális összegű gyermektartásdíjban részesül, továbbá hogy a felperes a házastársi tartásdíjjal csak a kiesett gyermektartásdíjat kívánja pótolni, és nem vizsgálták kellő súllyal azt sem, hogy könnyebb munka végzésére a felperes alkalmas. Ismételten hivatkozott arra, hogy „a házastársi tartás nem nyugdíj-kiegészítő és nem munkanélküli-segély”.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet a Pp. 274. §-ának (4) bekezdése alapján tárgyaláson kívül bírálta el.
A jogerős ítélet nem törvénysértő.
A Csjt. 21. §-ának (1) és 22. §-ának (3) bekezdésében foglaltak egybevetéséből következően a házasság felbontását követő öt év eltelte után rászorulttá váló házastárs javára a házastársi tartás megállapításának négy együttes, konjuktív feltétele van, nevezetesen: a) különös méltánylást érdemlő eset, b) a tartásra önhibán kívüli rászorultság ténye, c) a házasság fennállása alatt tanúsított magatartás miatti érdemtelenség hiánya, valamint d) a kötelezett teljesítőképességének a legalább olyan mértékű megléte, hogy a megítélt tartás a saját, valamint a tartásra a volt házastárssal egy sorban jogosultak megélhetését ne veszélyeztesse.
Nem volt vitás a felülvizsgálati eljárásban az, hogy a feleknek a házasság felbontását követő csaknem tíz éven át fennálló élettársi kapcsolata olyan különös méltánylást érdemlő körülménynek minősül, amelyre tekintettel a felperes a házastársi tartás iránti igényét az egyéb feltételek meglétében a házasság felbontását követő öt év eltelte után is sikerrel érvényesíthetik, és nem hivatkozott az alperes a felülvizsgálati eljárásban sem arra, hogy a felperes a tartásra a házasság fennállása alatt tanúsított magatartásával érdemtelenné vált volna.
Alaptalan az alperes azon érvelése, hogy a felperes a tartásra azért nem szorulna rá, mert rokkantsági nyugdíjjal rendelkezik. A tartásra objektíve rászorultnak ugyanis azt kell tekinteni, aki magát eltartani nem tudja, a saját megélhetését nem képes biztosítani. A rászorultság lehet teljes, de lehet részleges is, amely utóbbi esetben a tartást igénylő a megélhetését részben képes ugyan biztosítani, az ehhez szükséges kiadások fedezéséhez azonban ún. tartás-kiegészítésre van szüksége. Nem zárja ki ezért a kiegészítő házastársi tartás megállapításának a lehetőségét önmagában az, hogy a tartást igénylő házastárs önálló rokkantsági nyugdíjjal rendelkezik, feltéve, hogy a rokkantsági nyugdíja a megélhetéséhez szükséges költségek fedezésére nem elegendő, és ezért a tartásra való legalább részleges rászorultsága fennáll. A felperes gondozásában álló közös kiskorú gyermek után folyósított családi pótlék, valamint az alperes által fizetett gyermektartásdíj összege - a jogerős ítélet helyes okfejtése szerint - nem a felperes, hanem a közös kiskorú gyermek eltartásával és szükséges tanulmányainak a folytatásával kapcsolatos költségek fedezésére szolgál, a felperes jövedelmeként tehát nem vehető figyelembe, a felperes havi 9800 forintos rokkantsági nyugdíjának az összege pedig a felperes létfenntartásához szükséges kiadások fedezésére köztudomásúan nem lehet alkalmas, a tartáskiegészítésre való objektív rászorultsága tehát egyértelműen fennáll.
A rászorultság mint objektív tényező a tartáskiegészítésre irányuló igény érvényesítéséhez önmagában nem elegendő ugyan, hanem szükséges az is, hogy a rászorultság - annak szubjektív oldalaként - ne a kiegészítő tartást igénylő házastárs hibájára legyen visszavezethető. Nem helytálló azonban az alperes azon érvelése, mely szerint a felperestől elvárható lenne az, hogy a megélhetését könnyebb munka vállalásával biztosítsa. Egységes ugyanis a bírói gyakorlat abban, hogy a munkaképességében 67%-ban csökkent volt házastárstól nem lehet elvárni azt, hogy tartásdíj fizetésére képes volt házastársa tartási terheinek a csökkentése érdekében kereső tevékenységet folytasson (P. törv. II. 21.145/1972., BH 1973/8/298., PJD. VI. 396. sz.) Nem hagynak kétséget a per adatai afelől, hogy a felperes a munkaképesség-csökkenésének a mértéke folytán harmadik csoportba tartozó rokkantnak minősül, a tartáskiegészítésre való rászorultsága tehát önhibáján kívül áll fenn.
A Csjt. 21-22. §-aiban és 60-69/E. §-aiban foglalt jogszabályi rendelkezések maradéktalanul helyes alkalmazásával foglalt állást a jogerős ítélet abban, hogy az alperest az élettársával, illetőleg az élettársa gyermekével szemben törvényes tartási kötelezettség nem terheli, alaptalanul sérelmezi tehát az alperes azt, hogy a tartáskiegészítés tekintetében fennálló teljesítőképessége mértékének a meghatározása során a perben eljárt bíróságok az említett körülményeket figyelmen kívül hagyták.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Pfv. II. 20.497/1997. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás