PK BH 1999/257
PK BH 1999/257
1999.06.01.
A végleges különválást követően, a házasság felbontásával kapcsolatos viták hevében elkövetett egyetlen és jelentősebb sérülést sem okozó tettlegesség általában nem vezethet a lakás szubjektív oszthatatlanságának a megállapítására. A szubjektív oszthatatlanságot ugyanis a bíróságnak a házastársak korábbi magatartásának a kölcsönös értékelésével kell vizsgálnia [Csjt. 31/B. § (4) bek.].
Az elsőfokú bíróság az ítéletével a peres felek 1988. augusztus 27-én kötött házasságát felbontotta, a felek 1991. október 4-én született Barbara utónevű közös kiskorú gyermekét a felperesnél helyezte el, és - egyéb rendelkezések mellett - a felek közös lakásának a kizárólagos használatára a felperest jogosította fel, egyben kötelezte a felperest arra, hogy fizessen meg az alperesnek lakáshasználati jog ellenértékeként 250 000 forintot azzal, hogy az alperes ezzel egyidejűleg köteles a lakás elhelyezési igény nélkül történő elhagyására.
Az elsőfokú ítélet indokolása szerint a peres felek házasélete a felek eltérő életszemlélete és a gyermekneveléssel kapcsolatos eltérő felfogása, a mindezekkel összefüggő vitákra visszavezethető kölcsönös elhidegülésük, valamint a felperesnek az 1994. év végén a kollégájával létesített - az alperes féltékenységére is okot adó - közeli baráti kapcsolata miatt teljesen és helyrehozhatatlanul megromlott, majd 1995 májusában a felek életközössége is végleg megszakadt. A különválást követően a felek előbb továbbra is mindketten az egészhez viszonyított 1/2-1/2. arányú osztatlan közös tulajdonukat képező két és fél szobás közös lakásukban ugyan, de minden tekintetben különváltan éltek, majd a bontópert megelőző meghallgatás napján, 1995. június 15-én a felperes a közös lakásból a gyermekkel együtt átmenetileg a szüleihez költözött, mert a felek közötti vita hevében az alperes tettlegesen bántalmazta őt.
Az elsőfokú bíróság a peres felek házasságát mindkét fél felróható magatartására visszavezethető okból bontotta fel, a feleknek a gyermek nála való elhelyezésére, a másik fél gyermektartásdíj-fizetési kötelezettségének a megállapítására, valamint a közös lakás kizárólagos használatára való feljogosítására irányuló kölcsönös igénye tekintetében pedig a felperes keresetét alaposnak, míg az alperes viszontkeresetét alaptalannak találta. A közös kiskorú gyermek elhelyezésével összefüggésben az elsőfokú bíróság rámutatott arra, hogy a gyermek érdekének megfelelő elhelyezésre nem lehet kizárólag abból következtetést levonni, hogy a szülők egyike a házastársi hűség szempontjából milyen magatartást tanúsított. Figyelemmel volt ezért a gyermek elhelyezése tárgyában való döntés meghozatala során arra, hogy a felek átmeneti különválásakor a felperes a lakásból egyedül távozott ugyan el, de oda éppen a gyermek érdekében rövidesen visszatért, a végleges különválást követően pedig éppen az alperes magatartása miatt kényszerült arra, hogy a lakásból a gyermekkel együtt eltávozzék. Értékelte azt is, hogy a gyermekhez mindkét fél őszintén ragaszkodik, és a gyermek kötődése is erős mindkét szülőhöz, a gyermek testi, értelmi és erkölcsi fejlődése azonban jelenleg mégis inkább a felperesnél biztosított, és a felperestől várható el nagyobb valószínűséggel az is, hogy a jövőben a gyermeket az alperes iránti szeretetre és tiszteletre neveli, a gyermek és az apa kapcsolattartását nem akadályozza. A gyermekpszichológusi szakvélemény szerint ugyanis a felperes pszichésen stabilabb, rendezettebb, nála a komform magatartás fenntartása belülről fakad, míg az alperesnél az csak erős külső kontroll következménye. A felperes stabilabb személyisége ezért a mindennapi élethez szükséges biztonságot a gyermek számára meghatározóbban nyújtja.
A közös lakás használatának a rendezése során az elsőfokú bíróság arra volt figyelemmel, hogy a feleknek a lakás kizárólagos használatára irányuló kölcsönös igénye arra utal: egyikük sem tudja elképzelni a továbbiakban az egy lakásban élést, a lakás megosztott használatát, a lakás nagyságára és beosztására figyelemmel azonban a bíróság álláspontja szerint a gyermek érdekét sem szolgálná az, ha mindkét szülő változatlanul a lakásban maradna.
A pszichológus szakértői vélemény szerint a gyermek számára a perbeli lakás jelenti az otthon, a haza fogalmát, mindenképpen indokolt tehát biztosítani azt, hogy a továbbiakban ebben a lakásban nevelkedhessék, ezért a lakás kizárólagos használatára a gyermeket gondozó felperest jogosította fel, egyben kötelezte őt a lakáshasználati jog ellenértéke arányos részének az alperesnek való megfizetésére.
Az elsőfokú ítélet ellen az alperes fellebbezéssel élt.
A másodfokú bíróság az ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta azzal, hogy a viszontkeresetet elutasítottnak tekintette. Az ítéletének indokolásában rámutatott arra, hogy a rendelkezésre álló peradatok szerint a közös lakás használata objektíve megosztható ugyan, a használat megosztása azonban ennek ellenére sem lehetséges, mert a peres felek abban nem tudtak együttélni, összeférhetetlenségük miatt az alperes elköltözött.
A jogerős ítélet ellen az alperes felülvizsgálati kérelemmel élt, az ítélet megváltoztatása és annak megállapítása iránt, hogy a felek házasélete alapvetően az alperes (helyesen: felperes) magatartására visszavezethető okból romlott meg. Kérte továbbá a közös kiskorú gyermek nála való elhelyezését, a felperes arra való kötelezését, hogy a gyermek nála való elhelyezésétől kezdődően fizessen meg neki a mindenkori havi jövedelme 20%-ának megfelelő mértékű, de legalább havi 5000 forint összegű gyermektartásdíjat, valamint igényt tartott a felek közös lakásának a kizárólagos használatára.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályban tartására irányult.
A felülvizsgálati kérelem részben alapos.
A Pp. 270. §-ának (1) és 275/A. §-ának (1) bekezdésében foglalt rendelkezések egybevetéséből következően a jogerős ítélet felülvizsgálatát a Legfelsőbb Bíróságtól olyan jogszabálysértésre hivatkozva kérheti a fél, amely jogszabálysértés anyagi jogi és eljárásjogi jellegű egyaránt lehet ugyan, eljárásjogi jellegű jogszabálysértés azonban csak akkor, ha az olyan súlyú, amely a per érdemi elbírálására is kihatással volt.
I. A perben eljárt bíróságok a felek házaséletének a megromlásához vezető okok és körülmények, valamint a gyermek elhelyezése szempontjából releváns tények tekintetében a felek előadásának, a kihallgatott tanúk vallomásának, a perben beszerzett igazságügyi pszichológus szakértő véleményének, valamint a becsatolt okirati bizonyítékok adatainak az egymással való egybevetése, azok okszerű, logikai ellentmondásoktól mentes és a Pp. 206. §-ának (1) bekezdésében foglalt elveknek egyébként is maradéktalanul megfelelő módon történt értékelése alapján, megalapozottan állapították meg a tényállást. Nincs helye ezért a szabad bírói mérlegeléssel megállapított tényállás felülvizsgálati eljárásban történő felülmérlegelésének, a bizonyítékok újbóli értékelésének (BH 1994/195., BH 1993/768.).
II. A Csjt. 31/B. §-ának (4) bekezdésébe ütközik, és ezért jogszabálysértő a jogerős ítélet azon rendelkezése, amellyel a közös lakás kizárólagos használatára a felperest jogosította fel. A hivatkozott törvényhely ugyanis egyértelmű abban, hogy a házastársak közös tulajdonában lévő lakás használata rendezésének az elsődleges módja a használat megosztása. Abban az esetben tehát, ha a lakás objektíve osztható, a bíróságnak ezt a megoldást kell alkalmaznia (BH 1992/2/102.). A lakás osztott használatának a lehetőségét két szempontból kell vizsgálat tárgyává tenni, éspedig egyrészt objektíve, tehát abból a szempontból, hogy a lakás adottságai (alapterülete, alaprajzi beosztása, helyiségeinek száma) a megosztott használatot lehetővé teszik-e, másrészt szubjektíve, tehát abból a szempontból, hogy nem tanúsított-e valamelyik házastárs korábban olyan felróható magatartást, amely miatt a közös használat a másik házastárs vagy a kiskorú gyermek érdekeinek a súlyos sérelmével jár.
Nem volt vitás a perben az, hogy a perbeli lakás az alapterülete, alaprajzi beosztása és helyiségeinek a száma folytán a felek közötti megosztott használatra objektíve alkalmas, arra vonatkozó adat pedig a perben egyáltalán nem merült fel, hogy a használat megosztásának szubjektív akadálya lenne. A Csjt. 31/B. §-a (4) bekezdésének a házastárs "korábbi magatartására" utalása ugyanis azt jelenti, hogy a házastárs magatartását a maga teljességében kell értékelni, tehát a házassági életközösség fennállása és megszakadása után tanúsított magatartását egyaránt figyelembe kell venni. Az ítélkezési gyakorlat általában az olyan magatartásokat tekinti súlyosan sérelmesnek, amelyek lehetetlenné teszik a további együttlakást. Ilyen, a lakás szubjektív oszthatatlanságát eredményező magatartás pl. a házastárs botrányos, garázda vagy a másik házastársat és a kiskorú gyermeket egyéb okból súlyosan zavaró magatartása, állandó feszült légkör teremtése, amely a kiskorú gyermek zavartalan fejlődését gátolja, személyiségét eltorzíthatja (BH 1978/5/205., PJD. VIII. 253., BH 1994/10/542.).
Egységes azonban a bírói gyakorlat abban is, hogy a végleges különválást követően, a házasság felbontásával kapcsolatos viták hevében elkövetett egyetlen és jelentősebb sérülést sem okozó tettlegesség általában nem vezethet a lakás szubjektív oszthatatlanságának a megállapítására.
A szubjektív oszthatatlanságot ugyanis a bíróságnak a házastársak korábbi magatartásának a kölcsönös értékelésével kell vizsgálnia. Fel kell deríteni, hogy mi volt a konfliktusok kiváltó oka, és a felek magatartását folyamatában, összefüggéseiben kell értékelni (BH 1994/11/600.).
A most részletezett szempontoknak megfelelő értékelés mellett nem adnak alapot a per adatai annak a megállapítására, hogy az alperes korábbi magatartására figyelemmel a lakás megosztott használata szubjektíve lehetetlenné vált volna. Önmagában a feleknek a lakás kizárólagos használatára irányuló kölcsönös kérelme, illetőleg a felperes átmeneti elköltözésének a ténye még nem pótolja a kizárólagos használat alapjául szolgáló törvényes feltételek objektív meglétét, és ezért szubjektív oszthatatlanság megállapítását sem alapozhatja meg. Különösen nem akkor, ha - mint a perbeli esetben is - a felek között a lakásra vonatkozó tulajdonközösség megszüntetésére irányuló per van folyamatban. Ilyen esetben ugyanis a lakáshasználat végleges rendezésének a tulajdonközösség felszámolásával egyidejűleg kell megtörténnie, hiszen a felek egyikének a kizárólagos lakáshasználatra történő feljogosítása szükségképpen sértené a másik félnek a tulajdonhoz fűződő alkotmányos jogait azáltal, hogy a tulajdonközösség megszüntetése során őt súlyosan méltánytalan helyzetbe hozná.
Nem akadálya a lakáshasználat megosztásának az, hogy erre irányuló kérelmet a felek egyike sem terjesztett elő. A házastársak közös lakásának használatával kapcsolatos jogvitákban ugyanis - amint arra a Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiumának a jogerős ítélet meghozatalát követően megalkotott 298. sz. állásfoglalása (BH 1997/9. szám) is rámutat - a lakáshasználat rendezését kell kereseti kérelemnek tekinteni, amelyen belül a rendezés módjának meghatározása a bíróság feladata.
A kifejtettek miatt a Legfelsőbb Bíróság a másodfokú bíróság ítéletének a lakáshasználatra vonatkozó rendelkezését a Pp. 275/A. §-ának (2) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, az elsőfokú bíróság ítéletének az említett rendelkezését pedig megváltoztatta, és a közös lakás használatát a hatályos jogszabályoknak megfelelően - a felülvizsgálati eljárásban becsatolt vázrajz alapján - akként osztotta meg a felek között, hogy a használat módjának a meghatározásánál a közös kiskorú gyermek felperesnél történt elhelyezésének a tényére is figyelemmel volt. Erre tekintettel mellőzte a Legfelsőbb Bíróság az alperesnek a lakás elhagyására, valamint a felperesnek a lakáshasználati jog ellenértékének megfizetésére való kötelezését, és ehelyett arra kötelezte a feleket, hogy a megosztás módjának megfelelő használatot 15 napon belül kölcsönösen biztosítsák egymás számára. A jogerős ítélet felülvizsgálati kérelemmel támadott egyéb rendelkezéseit a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Pfv. II. 23.315/1996. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás