PK BH 1999/409
PK BH 1999/409
1999.09.01.
A jó erkölcsbe ütközik és ezért semmis az a házassági vagyonjogi szerződés, amely az egyik házastárs csaknem teljes különvagyonát és a közös vagyon egészét valós ellentételezés nélkül a másik házastársnak juttatja [Ptk. 4. § (1) bek., 200. § (1) és (2) bek.; Csjt. 1. § (3) bek., 27. § (2) bek., 31. § (5) bek.].
A felperes és az I. r. alperes 1992. június 22-től élettársként élt együtt, majd 1993. április 9-én házasságot kötöttek, melyből gyermekük nem származott. A kiskorú II. r. alperes az I. r. alperes korábbi házasságából született gyermeke. A felperes és az I. r. alperes életközössége 1994 júniusában végleg megszakadt, majd a házasságukat a bíróság az 1995. június 10-én jogerőre emelkedett részítéletével felbontotta. Az életközösség megszakadása előtt, de már a házastársak közötti kapcsolat megromlása idején, 1993. október 19-én a felperes és az I. r. alperes dr. S. I. ügyvéd közreműködésével olyan tartalmú házastársi „vagyonjogi szerződést” kötöttek, amelyben - többek között - megállapodtak abban, hogy a felperes a tulajdonát képező és az édesapja haszonélvezeti jogával terhelt k.-i ingatlan 1/2. részét 300 000 forint értékben „ajándék címén” az I. r. alperes tulajdonába adja, továbbá, hogy a felperes és volt házastársa között folyamatban lévő perben a felperes részére megítélendő minden követelés, ingó és ingatlan vagyon, pénz, értékkiegyenlítés, ajándék jogcímén az I. r. alperest illeti. Rögzítették a felek a szegződésben azt is, hogy az I. r. alperest illeti meg a felperes különvagyonából vásárolt parabaloantenna-rendszer annak tartozékaival együtt, valamint a színes tv. és a fagyasztószekrény, tételesen felsorolták a felperest megillető ingóságokat, majd a szerződés jogcímét a fentiek előrebocsátása után ajándékozás helyett „házastársi vagyoni elszámolásra” módosították. Az I. r. alperes kötelezettséget vállalt arra, hogy a szerződéssel neki juttatott vagyonmennyiség ellenében megfizeti a házasfelek P. T.-vel szemben fennálló 200 000 forintos magánkölcsön-tartozását, a Cs.-i takarékszövetkezettel szemben fennálló kb. 4000 forintos személyi kölcsöntartozását, valamint a N. S.-sel szemben fennálló kb. 8000 forintos vételártartozását és az említett tartozások járulékait, továbbá, hogy a fenti juttatásokra is figyelemmel végleges jelleggel lemond a javára megállapítható házastársi tartásdíjról a felperessel szemben.
Az I. r. alperes még a házastársi vagyonjogi szerződés megkötése előtt, az 1995. március 20. napján kelt ajándékozási szerződéssel a kiskorú II. r. alperesnek adta a parabolaantenna-rendszert, a színes tévét és a fagyasztószekrényt. A házastársi vagyonjogi szerződés alapján a k.-i ingatlan 1/2. részének a tulajdonjoga 1993. november 4-én került bejegyzésre az ingatlan-nyilvántartásba az I. r. alperes javára. Ezt követően az 1993. december 18. napján kelt ajándékozási szerződéssel az I. r. alperes az említett ingatlanilletőséget a kiskorú II. r. alperesre ruházta át a saját haszonélvezeti jogával terhelten.
A volt házasfelek az életközösség fennállása alatt különböző összegű kölcsönöket vettek fel. P. T. cs.-i lakostól több mint 300 000 forintot kértek kölcsön, amelynek visszafizetésére az életközösség megszakadása előtt nem került sor, ezért P. T. az igényét mindkét volt házasféllel szemben bíróság előtt érvényesítette. A volt házasfelek közös adósságát képezte a K. J. m.-i lakossal szemben fennálló 20 000 forintos tartozás, amelyből a végleges különválást követően az I. r. alperes 4000 forintot egyedül fizetett vissza, a tartozás ezt meghaladó része pedig változatlanul fennáll. A Cs.-i Takarékszövetkezettel szemben a volt házasfeleknek összesen 50 000 forint és kamata kölcsöntartozása állott fenn, amelyből 42 600 forintot együttesen fizettek vissza, a további 20 505 forintot pedig az I. r. alperes egyedül viselte. A Cs.-i OTP-fióktól 15 000 forint kölcsönt vettek fel együttesen, amelyből a felperes 9069 forintot, az I. r. alperes pedig 6660 forintot fizetett vissza. Az I. r. alperes tehát az említett három tartozásból összesen 31 165 forintot, a felperes pedig 9069 forintot egyedül teljesített.
Az elsőfokú bíróság alaposnak találta a felperes annak megállapítására irányuló keresetét, hogy az I. r. alperessel 1993. október 19-én megkötött „házastársi vagyonjogi” szerződése - annak a jó erkölcsbe ütközése miatt - semmis, az I. és II. r. alperesek között létrejött ajándékozási szerződések pedig a jelen perben érintett ingatlanok és ingóságok vonatkozásában vele szemben hatálytalanok. A döntését azzal indokolta, hogy a rövid együttélés után megkötött házastársi vagyonjogi szerződés a felperes részére egyoldalúan csak hátrányos kikötéseket tartalmaz, hiszen a felperes a különvagyoni ingatlanát és ingóságait, továbbá mindazon ingó és ingatlanvagyonát, amelyet az akkor még folyamatban lévő perből kaphatott, az I. r. alperes tulajdonába adta, aki ennek fejében csak a bizonytalan kimenetelű házastársi tartásdíj iránti igényéről mondott le és egy - a jogosult irányában hatálytalan - tartozásátvállalást tett. A szerződés tehát az I. r. alperest jelentős egyoldalú vagyoni előnyhöz juttatta, ami a felperesre nézve súlyosan méltánytalan helyzetet eredményez, miért is a szerződés a jó erkölcsbe ütközik, és ezért semmis. Az I. r. alperes a semmis szerződés alapján megszerzett ingatlanrészt rövid időn belül a II. r. alperesnek ajándékozta, amellyel nyilvánvalóan azt kívánta elérni, hogy a felperes kielégítési alapját elvonja arra az esetre, ha a felperes a szerződéssel kapcsolatban igényt támasztana, míg az I. és II. r. alperesek között az ingóságokra vonatkozóan létrejött ajándékozási szerződéssel az I. r. alperes olyan ingóságokat ruházott át, amelyek nem is képezték a tulajdonát, hiszen azokat a felperes a saját különvagyonaként vitte a házasságba a beutalás szándéka nélkül. Ebből következően az I. és II. r. alperesek között létrejött ingatlan- és ingó ajándékozási szerződések a felperessel szemben hatálytalanok, ezért a felperes tulajdonát képezik mindazok az ingóságok, amelyek a korábbi házastársával fennállott házastársi közös vagyon megosztása során neki jutottak, valamint az a Maros-parti üdülő felépítmény is, amely a felperes és a korábbi házastársa között folyamatban volt perben hozott jogerős ítélet szerint a felperes különvagyona.
A volt házasfelek közös ingó vagyonának az értékét az elsőfokú bíróság 109 700 forintban, a házastársi közös vagyonból a volt házasfeleket személyenként megillető értéket pedig 54 850 forintban határozta meg. A házassági vagyonjogi szerződés semmissége folytán a P. T.-vel szemben fennálló kölcsöntartozás nem kizárólag az I. r. alperest, hanem mindkét volt házasfelet fele-fele arányban terheli, annál is inkább, mert a tartozásátvállalás a kölcsönadó hozzájárulásának a hiányában vele szemben hatálytalan volt, és a kölcsönadó az igényét mindkét volt házasféllel szemben érvényesítette is. A Cs. Takarékszövetkezettel és az OTP-vel szemben fennálló kölcsöntartozás a volt házasfeleket az egymás közötti jogviszonyukban ugyancsak fele-fele arányban terhelte, ezért az I. r. alperes javára mutatkozó többlettörlesztés fele részét a felperes terhére számolta el.
Az elsőfokú ítélet ellen az I. és II. r. alperes fellebbezéssel élt.
A másodfokú bíróság az ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének a fellebbezett rendelkezéseit helybenhagyta.
Az ítéletének indokolása szerint a házastársak vagyoni viszonyaira a házastársi vagyonközösség elve az irányadó, amelytől a házasfelek a Csjt. 27. §-ának (2) bekezdése értelmében elérhetnek akként, hogy szerződésben szabályozzák a házassági életközösség tartamára azt, hogy mely vagyon kerül a közös, illetőleg a különvagyonba. Ilyen rendelkezéseket viszont a perbeli szerződés csak részben tartalmaz, hiszen annak nagyobb része olyan ellenszolgáltatás nélküli juttatás a felperes részéről az I. r. alperes javára, amellyel a felperes a saját különvagyonát az I. r. alperes különvagyonába adta. A perbeli szerződés tehát valójában olyan, pontosan nem nevesíthető szerződés, amellyel a felperes és az I. r. alperes a házasság felbontása esetére rendezték a házassági vagyonjogi viszonyaikat. A Ptk. 200. §-ának (2) bekezdésében szabályozott „jó erkölcsbe ütközés” olyan jogi kategória, amelynek erkölcsi tartalma van, és amely valamennyi szerződéssel szemben azt az általános elvárást fejezi ki, hogy a szerződés feleljen meg az igazságosság és - különösen mert családjogi vonatkozású szerződésről van szó - a méltányosság elveinek [Csjt. 31. §-ának (5) bekezdése]. A perbeli szerződés azért ütközik nyilvánvalóan a jó erkölcsbe, mert „méltánytalan és igazságtalan” a felperesre nézve az, hogy az I. r. alperes ingatlanokat és jelentős értékű ingóságokat szerzett súlytalan ellentételezés mellett. A közös adósság I. r. alperes általi átvállalása a felek egymás közti viszonyában irányadó ugyan, a hitelező irányában azonban - annak hozzájárulása nélkül - hatálytalan, hiszen a felperest a kötelezettség alól nem mentesíti. Az I. r. alperes e kötelezettségvállalásának a súlytalan, valamint a felperesre nézve igazságtalan és méltánytalan voltát, kétségkívül bizonyítja az, hogy az I. r. alperes az általa átvállalt közös adósságok közül a legjelentősebb tartozás kiegyenlítését meg sem kezdte, a fedezetül számba vehető vagyonát elidegenítette, ugyanakkor ez a hitelezői követelés jogerős fizetési meghagyáson alapul, amelynek végrehajtását a hitelező bármikor kezdeményezheti. A felek házassági életközösségének és az azt megelőző élettársi kapcsolatának a tartama együttesen is alig haladta meg a két évet, és az állandó viszálykodással volt terhelt. Nem tekinthető tehát olyan kapcsolatnak, amely erkölcsi alapot adna a perbeli vagyonjogi szerződés megkötésére. Az I. r. alperest nyilvánvalón az a szándék vezette, hogy ebből a házasságból anyagi előnyöket szerezzen, és olyan helyzetet teremtsen, amely már kizárja a szerződéskötés előtti helyzet visszaállítását, ha azt esetleg a felperes kezdeményezné. Erre utal ugyanis az, hogy a közös lakásba vitt és a felperes különvagyonát képező ingóságokat szinte nyomban az akkor tízéves fiának ajándékozta a felperes tudta nélkül, az ingatlant pedig rövid időn belül ugyancsak a nevére íratta. Helyesen járt el tehát az elsőfokú bíróság akkor, amikor a perbeli szerződést a jó erkölcsbe ütközősége okából semmisnek minősítette, és az eredeti állapot helyreállítását rendelte el.
Rámutatott a másodfokú bíróság arra, hogy a házassági vagyonjogi szerződés érvénytelensége folytán szükségtelen kitérni az alperesek közötti szerződéseknek a felperes irányában fennálló hatálytalanságára. Minthogy a semmis szerződés alapján az I. r. alperes nem szerzett tulajdonjogot, így érvénytelen és nem hatálytalan a II. r. alperessel kötött mindkét ajándékozási szerződés.
A jogerős ítélet ellen az I. és II. r. alperesek felülvizsgálati kérelemmel éltek.
Az I. r. alperes felülvizsgálati kérelme a másodfokú bíróság ítéletének a hatályon kívül helyezésére, valamint az elsőfokú bíróság ítéletének a megváltoztatására és a felperes keresetét elutasító, a viszontkeresetének pedig helytadó határozat hozatalára irányult. A felülvizsgálati kérelmét azzal indokolta, hogy jogszabálysértően állapították meg a perben eljárt bíróságok a házassági vagyonjogi szerződés, valamint az ajándékozási szerződések semmisségét. A házassági vagyonjogi szerződéseket ugyanis a házasfelek saját normái és nem valamilyen általános erkölcsi normák szerint kell megítélni, hiszen a házasságban különböző érdekek érvényesülnek, amelyek nem mindig esnek egybe harmadik, külső személyek vagy akár nagyobb társadalmi csoport erkölcsi értékítéletével. A házassági vagyonjogi szerződésnél - mint ahogyan a szerződéseknél általában - elsődleges szempont a felek akarata, szándéka és a szerződéssel elérni kívánt cél. Az érvénytelenségi okoknak a szerződés megkötésekor kell fennállniuk, utóbb felmerült okok miatt a szerződést érvénytelenné nyilvánítani nem lehet, és nem adhat alapot az érvénytelenség megállapítására az sem, hogy az egyik szerződő fél - miként jelen esetben a felperes - utóbb meggondolta magát. Az igazságosság és méltányosság követelményét azonban a másodfokú bíróság egyébként is teljesen egyoldalúan, a felperes szempontjából vizsgálta, figyelmen kívül hagyta azonban az ő oldalán felmerült indokokat és érdekeket. A felperes által nyújtott vagyoni juttatás ellenében ugyanis ő maga jelentős mértékű tartozást vállalt át, amely a felek egymás közötti jogviszonyában attól függetlenül is érvényes, hogy a hitelezővel szemben hatálytalan. Jogszabálysértő és iratellenes a jogerős ítéletnek az ajándékozási szerződéssel kapcsolatos azon ténymegállapítása, mely szerint e szerződések megkötését az motiválta, hogy a felperestől megszerzett vagyont elvonja, a szerződéskötés előtti helyzet visszaállítását pedig kizárja.
A II. r. alperes felülvizsgálati kérelme szerint jogszabálysértő a jogerős ítéletnek a házassági vagyonjogi szerződés érvénytelenségét, valamint az ingatlan- és ingó ajándékozási szerződések relatív hatálytalanságát megállapító rendelkezése. Nem fogadható el ugyanis az az álláspont, hogy az igazságosság és méltányosság elveinek a sérelme a szerződés nyilvánvalóan a jó erkölcsbe ütköző voltának és ebből következően a semmisségének a megállapítására adna határidő nélkül alapot. A szerződési szabadság elvéből következően a juttatást nem kell indokolni, önmagában az a tény pedig, hogy a fél nagyobb értéket juttat a válófélben lévő feleségének, mint amit ennek fejében kap, nem adhat alapot az ügylet jó erkölcsbe ütköző voltának és ebből következően a semmisségének a megállapítására.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályban tartására irányult.
Az I. és II. r. alperes felülvizsgálati kérelme alaptalan.
Téves az I. és II. r. alperesek azon érvelése, mely szerint egyrészt a „jó erkölcs”, illetve a „jó erkölcsbe ütközőség” relatív fogalom lenne, másrészt pedig a házassági vagyonjogi szerződés „jó erkölcsbe ütközőségét” nem általános elvek, hanem a házasfelek saját erkölcsi normái szerint kellene megítélni.
A Csjt. 1. §-ának (3) bekezdése ugyanis a Csjt. rendelkezéseinek a társadalmi és egyéni érdek összhangjának a biztosításával történő alkalmazását, valamint a törvényben megállapított jogok és kötelességek társadalmi rendeltetésüknek megfelelő gyakorlását követeli meg, a Csjt. 31. §-ának (5) bekezdése szerint a házastársak vagyoni viszonyaira - így többek között a házassági vagyonjogi szerződésre is - a Polgári Törvénykönyv rendelkezéseit kell alkalmazni, a Ptk. 4. §-ának (1) bekezdése pedig kimondja, hogy a polgári jogok gyakorlása és a kötelezettségek teljesítése során a felek a jóhiszeműség és a tisztesség követelményeinek megfelelően, kölcsönösen együttműködve kötelesek eljárni. A Ptk.-beli szerződéses szabadság, tehát a szerződéskötési és a szerződési típusszabadság elvéből következően a felek szabadon döntenek abban, hogy kötnek-e, kivel és milyen tartalmú szerződést, a Ptk.-nak a szerződésekre, valamint a Csjt.-nek a házassági vagyonjogra vonatkozó rendelkezései - azok diszpozitív (szerződést pótló) jellege folytán - pedig csak akkor és annyiban érvényesülnek, ha és amennyiben a felek másként nem rendelkeznek, feltéve, hogy jogszabály az eltérést nem tiltja [Ptk. 200. §-ának (1) és Csjt. 27. §-ának (2) bekezdése]. A cselekvési szabadságot biztosító magánautonómia viszont csak a jogszabályok keretei között érvényesülhet, hiszen a Ptk. kifejezetten tiltja azt, hogy a felek társadalmi és gazdasági rendeltetésükkel ellentétes érdekeket érvényesítsenek, és a szerződéseket ilyen érdekek szolgálatába állítsák. A vagyonjogi hatás megvonása útján semmisnek nyilvánítja ezért az ún. tilos szerződéseket, tehát azokat: a) amelyek tartalma kifejezetten sérti valamely jogszabály rendelkezését, b) amelyet jogszabály megkerülésével kötöttek, és c) amelyek közérdekbe ütköző törekvéseket fejeznek ki, azzal, hogy ide tartoznak többek között azok a szerződések is, amelyek tartalma, illetőleg a szerződéssel elérni kívánt eredmény nyilvánvalóan a jó erkölcsbe ütközik [Ptk. 200. §-ának (2) bekezdése].
A „jó erkölcs” fogalma kétségkívül etikai tartalmat hordoz ugyan, az azonban valójában nem erkölcsi, hanem olyan jogi kategória, amely nem az egyének saját erkölcsi normáit, hanem a társadalom általános erkölcsi értékítéletét, illetőleg a magánautonómiának a társadalom általános erkölcsi felfogása által meghatározott korlátait, az erkölcsileg elvárható cselekvés „zsinórmértékét” fejezi ki. A társadalom általános erkölcsi felfogásával nem ellentétes az, ha az egyik fél a saját vagyona rovására a másiknak ingyenes vagyoni előnyt juttat [Ptk. 579. §-ának (1) bekezdése] és az sem, ha a házastársak valamelyike a saját különvagyonát vagy annak egy részét a közös vagyonba vagy a házastársának a különvagyonába utalja. A magánautonómiának a társadalom általános erkölcsi felfogása által meghatározott korlátaiba ütközik viszont az, ha a házastársak valamelyike a közös vagyonnak vagy a másik házasfél különvagyonának az egészét vagy annak túlnyomó részét házassági vagyonjogi szerződés alapján anélkül szerzi meg, hogy a másik házastársat e tekintetben valós ajándékozási, illetve joglemondási szándék vezetné. A szerződés a Ptk. 200. §-ának (1) bekezdésében foglalt visszterhességének az elve szerint ugyanis a szerződéssel kikötött szolgáltatásért - ha a szerződésből vagy a körülményekből más nem következik - ellenszolgáltatás jár, a Ptk. 207. §-a értelmében, ha valaki jogáról lemond, vagy abból enged, nyilatkozatát nem lehet kiterjesztően értelmezni, a Csjt. 31. §-ának (5) bekezdése pedig kimondja azt is, hogy a bíróságnak gondoskodnia kell arról, hogy a vagyoni igények rendezésénél egyik házasfél se jusson méltánytalan vagyoni előnyhöz.
Helyesen járt el tehát a másodfokú bíróság akkor, amikor a házassági vagyonjogi szerződés nyilvánvalóan a jó erkölcsbe ütköző voltának a mikénti megítélése során az igazságosság és méltányosság követelményeit vette alapul. A házastársi közös vagyon egészének, valamint az egyik házastárs csaknem teljes különvagyonának a másik házastárs által házassági vagyonjogi szerződés alapján, ellentételezés nélkül vagy súlytalan ellenszolgáltatás fejében történő megszerzése ugyanis a társadalom általánosan elfogadott erkölcsi felfogása szerint kirívóan méltánytalan a vagyonát túlnyomó részben elvesztő házastársra nézve, kivéve, ha az ilyen megállapodás megkötését a sérelmet szenvedő házastárs szerződés megkötésekori ajándékozási, illetve joglemondási szándéka, a felek házasságának a sajátosságai, így - többek között - a hosszú időn keresztül fennálló, harmonikus érzelmi kapcsolat ténye, a közös gyermekek érdekei vagy a házasfelek átlagos mértéket meghaladó vagyoni, illetve jövedelmi viszonyai, illetve egyéb méltányolható körülmények erkölcsileg indokolttá és elfogadhatóvá teszik.
A volt házasfelek a vitás vagyonjogi szerződésben a felperes közös vagyoni jutója és csaknem a teljes különvagyona I. r. alperes általi megszerzésének a jogcímeként előbb ajándékozást tüntettek fel, azt azonban később akként módosították, hogy az I. r. alperes „javára szóló juttatás jogcíme nem ajándékozás, hanem házastársak közötti vagyoni elszámolás”. Az I. r. alperes általi szerzés jogcímének az ilyen megváltoztatása mellett már nem lehet vélelmezni azt, hogy a felperest a különvagyonának az I. r. alperes kizárólagos tulajdonába adásakor az ingyenes juttatás, illetve az ellenszolgáltatás nélküli joglemondás szándéka vezérelte volna, hiszen ennek a lehetőségét a szerződéses nyilatkozatának a tartalma kifejezetten kizárja. A volt házasfelek házassági életközössége, valamint az azt közvetlenül megelőző és ezért abba vagyonjogi szempontból beolvadó élettársi kapcsolata csak rövid ideig állott fenn, és folyamatos nézetéltérésekkel volt terhelt, abból közös gyermek nem származott, és annak tartama alatt a volt házasfelek jelentősebb értékű közös vagyont sem szereztek, az aktív vagyonuk mértékét meghaladó, jelentős összegű közös adósságot halmoztak viszont fel. A volt házasfelek gyermektelen házasságának a jogerős ítélet által helyesen részletezett sajátosságai a felperes vagyonának az I. r. alperes általi megszerzésére - a felperes kifejezett ajándékozási, illetve joglemondási szándékának a hiányában - erkölcsi alapot nem adtak, a volt házasfelek jövedelmi és vagyoni viszonyai, valamint a közös adósságok I. r. alperes általi átvállalásának a ténye pedig a felperesi különvagyon I. r. alperes általi megszerzését még akkor sem indokolta volna, ha a közös adósságok átvállalásához az I. r. alperes a hitelezők hozzájárulását kérte volna, vagy azok tényleges teljesítésére vonatkozóan a felperesnek bármiféle biztosítékot nyújtott volna. A szerződés megkötésének az előzményei és körülményei - a jogerős ítélet helyes okfejtése szerint - egyértelműen arra utalnak, hogy az I. r. alperes célja már a szerződés megkötésekor és ezt megelőzően is a felperes vagyonának az ellentételezés nélküli teljes elvonására, valamint a saját szerződéses kötelezettségei teljesíthetőségének a végleges meghiúsítására irányult, a szerződés megkötését követően tanúsított magatartása pedig bizonyítja is azt, hogy az őt terhelő szerződéses kötelezettségek teljesítése valójában már a szerződés megkötésekor sem állt a szándékában. Ha ugyanis az I. r. alperes a felperes általa megszerzett különvagyonát valóban a közös adósságok kiegyenlítésére kívánta volna felhasználni, így e lehetőséget nyilvánvalóan nem maga hiúsította volna meg azáltal, hogy a fedezetül szolgáló vagyont részint már annak megszerzése előtt, részint pedig röviddel azt kivetően, ingyenesen a kiskorú II. r. alperesre ruházza át.
A kifejtettek miatt a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Pfv. II. 23.332/1997. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás