GK BH 1999/416
GK BH 1999/416
1999.09.01.
I. Egy terület rendezési terve nem minősül egyedi kötelezettséget megállapító hatósági aktusnak, ezért a rendezési terv használati jogot nem keletkeztet.
II. A terület tulajdonosa által az „önkéntes jogkövetés” alapján megépített, a helyi önkormányzat által birtokba vett, közútnak minősülő járda után az ingatlan tulajdonosát kártalanítás illeti meg [Ptk. 108. § (1) bek., 109. § (1) bek. b) pont, 171. § (1) bek.; 1988. évi I. tv. 33. § (1) bek. c) pont, 42. § (2) bek., 47. § h) pont; 30/1988. (IV. 21.) MT r. 34. §; 1/1975. (II. 5.) KPM-BM együttes r. 1. számú függelék a) pont].
Az alapperben megállapított tényállás szerint a felperes a tulajdonában lévő 18 513 hrsz.-ú ingatlan egy részén azért alakította ki a J. utca nyugati oldalán lévő járdához csatlakozó járdarészt, mert erre az építésügyi hatóság kötelezte. Az 1981-ben elfogadott részletes rendezési terv és az erre tekintettel kiadott jogerős építési engedély alapján ugyanis a felperesnek a lebontott régi helyén építendő új épületet úgy kellett kialakítania, hogy annak nyugati homlokfala az utcában lévő többi épülettel azonos vonalba kerüljön. Ennek következtében a korábbi épület beépítési vonalához képest az új épületet a telekhatár szélétől másfél méterrel beljebb kellett megvalósítani. Az épület elkészülte után, 1992. február 20-án az építtető, valamint a polgármesteri hivatal képviselői helyszíni eljárás során rögzítették, hogy a beépítetlen ingatlanrészt járda céljára kell kialakítani, elkészülte után a terület tulajdonjogát rendezni fogják. A felperes a járdaszakaszt saját költségén kialakította, majd ezt követően sor került a korábbi 18 513, 18 514 és 18 515 hrsz.-okat viselő ingatlanok megosztására és az új 18 513 hrsz.-ot viselő 22 négyzetméter területű, „járda” megjelölésű új ingatlan kialakítására. A felperes kérte az ingatlan megvásárlását, az alperes közgyűlése azonban ezt elutasította. Az alperes az ingatlant a közúthoz csatlakozó járdaként, közterületként használta. A járda alatt közművezetékeket építettek ki, létesítésükkor nem alapítottak szolgalmi jogot a perbeli ingatlanra.
A felperes keresetében elsődlegesen egyösszegű kártalanításként 601 667 forint és ennek 1992. március 1-jétől járó késedelmi kamatai megfizetésére, másodlagosan arra kérte kötelezni az alperest, hogy az 1993. március 1-jétől 2002. február 28-ig terjedő tízéves időszakra ugyanezt az összeget használati díj címén fizesse meg a részére.
Az alperes mindkét kereseti kérelem elutasítását indítványozta .
Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította. Kötelezte a felperest, hogy az alperesnek 31 580 forint perköltséget, az államnak pedig 3432 forint eljárási illetéket fizessen meg. Az elsőfokú bíróság az elsődleges kereseti kérelem alaptalanságát azért állapította meg, mert az 1964. évi III. törvény 10. §-a (1) bekezdésének rendelkezésére a felperes kártalanítási igényt nem alapíthat. A másodlagos, a használati díj fizetésére irányuló kereseti kérelmet azért utasította el, mert a felek között a használat tárgyában még ráutaló magatartás formájában sem jött létre megállapodás. A felperesnek a belváros részletes rendezési tervére alapított kérelmét az elsőfokú bíróság azért nem találta alaposnak, mert az 1980-ban elkészült részletes rendezési tervnek az épület beépítési vonalára vonatkozó feltételeivel a felperes az ingatlan - 1989-ben történt - megvásárlásakor tisztában volt. A használati díj iránti igényt a Ptk. 171. §-a alapján is alaptalannak ítélte meg, mert használati jog alapítására vonatkozó államigazgatási határozat a perbeli esetben nem született, illetve nincs olyan külön jogszabály, amely a használati jog alapítását adott esetben lehetővé tenné.
Az elsőfokú ítélet ellen a felperes fellebbezett az elsőfokú ítélet megváltoztatása és keresetének helyt adó ítélet hozatala érdekében. Másodlagosan a Ptk. 109. §-a (1) bekezdésének b) pontja alapján is kérte kártalanítását, tulajdonjogának rendezését.
Az alperes fellebbezési ellenkérelme az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyására irányult.
A másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet részben megváltoztatta. Kötelezte az alperest, hogy a felperesnek fizessen meg 300 000 forintot és a tőkének 1992. április 23-tól a kifizetésig járó késedelmi kamatait. A keresetet ezt meghaladóan elutasító részében helybenhagyta. Mellőzte a felperes elsőfokú perköltségben marasztalását. Kötelezte az alperest a felperes javára 40 000 forint együttes első- és másodfokú részperköltség megfizetésére. Az ítélet indokai szerint a másodfokú bíróság a Ptk. 171. §-ának (1) bekezdése alapján a másodlagos kereseti kérelem jogalapját megállapította. A keresetet azonban összegszerűségében eltúlzottnak minősítette, mivel a perbeli ingatlan tulajdonjoga továbbra is a felperest illeti meg, tulajdonosi jogait azonban az alperesi használat korlátozza. Ezért a használati jog ellenértékeként az ingatlan forgalmi értékének 50%-át kitevő kártalanítást állapított meg a felperes javára. A fellebbezésben előterjesztett túlépítéssel kapcsolatos igényt a másodfokú bíróság a másodfokú eljárásban meg nem engedett keresetváltoztatásnak minősítette.
A jogerős ítélettel szemben az alperes felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő, kérve az ítélet hatályon kívül helyezését és a kereset elutasítását. A jogerős ítélet jogszabálysértését abban jelölte meg, hogy a perbeli jogvitában a Ptk. 171. §-a a jogszabályi feltételek hiányában nem volt alkalmazható. Vitatta a használatidíj-fizetésre kötelezését azért is, mert a polgármesteri hivatal esetleges kötelező határozata sem keletkeztet az alperes önkormányzat terhére kártalanítási kötelezettséget. Az alperes a másodfokú ítélet megalapozatlanságát állította annak alapján, hogy a másodfokú bíróság nem foglalt állást abban a kérdésben, hogy a használati jog alapítása milyen módon történt, az erre vonatkozó esetleges megállapodásnak mik voltak a lényeges tartalmi elemei. Megalapozatlannak állította azt az ítéleti ténymegállapítást is, mely szerint az alperes a perbeli ingatlant közterületként használja. Ezzel szemben előadta, hogy az ingatlan nem közterület, és az alperes a járdát nem használja. Összegszerűségében azért vitatta a másodfokú ítéletet, mert az igazságügyi szakértő véleménye szerint az 1993. évben megállapított forgalmi érték 264 000 forint volt.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelmével a jogerős ítélet hatályában fenntartását indítványozta. Az alperes felülvizsgálati indokaival szemben arra hivatkozott, hogy a polgármesteri hivatal az alperes rendezési tervének végrehajtójaként járt el az építési engedély kiadásakor. A járdarész használatát illetően előadta, hogy a megvalósulás óta az alperes a járdarészt közterületként használja és többször kinyilvánította a megvásárlásának szándékát. Mivel az alperesi használat következtében ingatlanát egyáltalán nem tudja hasznosítani, az ellenértéknek a forgalmi értékkel azonosnak kell lennie. Ez okból alaptalannak minősítette a felülvizsgálati kérelemnek az összegszerűséget támadó indokait.
A felülvizsgálati kérelem annyiban alapos, hogy a másodfokú bíróság mind a jogalap, mind az összegszerűség tekintetében megalapozatlan ítéletet hozott.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelem és ellenkérelem - a Pp. 270. §-ának (1) bekezdésében és 275. §-ának (2) bekezdésében megjelölt - keretei között eljárva elsősorban azt vette figyelembe, hogy a felperes az önállóan kialakított és járdaként használt ingatlan tulajdonosaként - tulajdonjoga korlátozása miatt - kártalanítási igényt érvényesített keresetével a használó alperes önkormányzattal szemben. Igényét az építésügyről szóló törvény kártalanításra vonatkozó szabályaira alapította. E kártalanítási szabályok azonban a polgári jog szabályozási rendszerében a - Ptk. 108. §-ában meghatározott - tulajdonkorlátozással kapcsolatos alapvető rendelkezésekre vezethetők vissza. Ezeket a rendelkezéseket a Ptk. 171. §-ának rendelkezése csak annyiban egészíti ki, hogy utóbbi alapján jár - a külön jogszabályok feltételei szerint - kártalanítás az ingatlan tulajdonosának abban az esetben, ha a használati jogot közérdekből az államigazgatási szerv határozatával alapítja. A szabályozás jogszabályban megfogalmazott alapelve, hogy az ingatlan tulajdonosát az akadályoztatás (korlátozás) mértékének megfelelő kártalanítás illeti meg.
Az alperes felülvizsgálati kérelmében helytállóan hivatkozott arra, hogy a másodfokú bíróság ítéletében nem foglalt határozottan állást azzal kapcsolatban, hogy az alperest a perbeli - járdaként használt - ingatlanon a használat joga milyen jogalapon illeti meg. Az alperes lényegében helyesen mutatott rá arra is, hogy a használati jog alapítása ráutaló magatartással nem történhetett, a másodfokú bíróság által hivatkozott jogszabály ehhez kifejezett közigazgatási akaratnyilvánítást kívánt meg, melyet a közigazgatási hatóságnak az államigazgatási eljárás szabályainak megfelelő határozat hozatalával kell kinyilvánítania. A másodfokú bíróság ítéletének indokolásában azonban maga is utalt arra, hogy alakszerű határozatot ebben a tárgyban az alperes nem hozott. A felperes ezzel szemben a felülvizsgálati ellenkérelmében alaptalanul hivatkozott arra, hogy a használati jog alapítása a rendezési terv alapján, és az annak végrehajtásaként született hatósági határozatokkal történt. A rendezési terv egyedi kötelezettséget megállapító hatósági aktusnak nem minősíthető. Abból az érintettek széles körére és a rendezés tárgyára tekintettel az egyes ingatlantulajdonosokra és a tulajdonjoguk gyakorlására konkrét jogok és kötelezettségek - a rendezési tervben kifejezetten előírt tulajdoni korlátozásokat leszámítva - nem keletkeznek. [Az építésügyről szóló 1964. évi III. törvény 6. és 7. §-a.]
Az alperes ugyanakkor megalapozatlanul hivatkozott a felülvizsgálati kérelmében arra, hogy a perbeli járda nem közterület, és azt az alperes nem szakfeladatai ellátása érdekében használja. A perben az alperes nem vitatta, és a jogszabályok tulajdonjogi rendelkezései alapján nem is vitathatta, hogy a J. utca az alperes önkormányzati közútjaként az alperes tulajdonát képezi. Az utakról szóló többször módosított 1988. évi I. törvény 33. §-a (1) bekezdésének c) pontja alapján az alperes a közút kezelőjeként köteles a törvény alapján őt terhelő karbantartási, fenntartási és forgalmi rendjének kialakításával kapcsolatos, a törvényben meghatározott szakfeladatok ellátására. Az alperes tulajdonában lévő út, illetve már meglévő járda kiegészítéseképpen létesítette a felperes a tulajdonszerzését követően a perbeli járdaszakaszt. A Legfelsőbb Bíróság ebben a körben nem tulajdonított perdöntő jelentőséget annak az alperesi védekezésnek, mely szerint a felperes a részletes rendezési terv ismeretében, előírásainak önként eleget téve alakította ki a megvásárolt ingatlanból a perbeli járda területét, mert a részletes rendezési terv már hivatkozott jogi jellege folytán, de ténylegesen sem tartalmazott a felperes szempontjából ilyen konkrét, a járda kialakítását kötelezővé tevő előírást. A járdát a felperes 1992 áprilisában létesítette, valóban az önkéntes jogkövetés követelményeinek megfelelően (ne ütközzön a rendezési terv előírásaiba a beruházás), továbbá a polgármesteri hivatal alkalmazottainak - hatósági határozatnak nem minősülő - instrukciói alapján. A létesítést követően azonban a felperes vitathatatlanul átadta az általa létesített járdaszakaszt a közforgalomnak, az alperes tulajdonos azt funkcionálisan ilyenként használatba vette. Rendeltetését és tényleges használatát illetően tehát az az alperes tulajdonát képező közút részévé vált, de a hatályos jogszabályi rendelkezések szerint jogi értelemben is.
Az utakról szóló 1988. évi I. törvény 47. §-ának h) pontja szerint a törvény alkalmazásában útnak minősül a gyalogosok és a járművek közlekedésére szolgáló közterület, illetőleg magánterület (közút), magánút. Az egyes útfajtáknak és az út részeinek a meghatározására a közúti közlekedés szabályairól szóló jogszabályban (KRESZ) foglaltak az irányadók. A törvény által felhívott 1/1975. (II. 5.) KPM-BM számú együttes rendelet 1. számú függeléke a) pontjának definíciójában az út a gyalogosok és a közúti járművek közlekedésére szolgáló közterület (közút), illetőleg magánterület (közforgalom elől el nem zárt magánút). A függelék b) pontja szerint járdának minősül az útnak a gyalogosok közlekedésére szolgáló - az úttesttől szintkülönbséggel, kiemelt szegéllyel vagy más módon elhatárolt - része.
A jogszabály értelmében a járdaszakasz létesítésével az az alperes tulajdonát képező közút részévé vált, a tulajdoni helyzet változatlanul hagyása mellett. A Legfelsőbb Bíróság az alapper és a felülvizsgálati eljárás már hivatkozott kereteire tekintettel azonban a felperes kártalanítási igényét csak az 1988. évi I. törvénynek a közút melletti ingatlan használatára vonatkozó rendelkezései körében vizsgálhatta.
A Ptk. már hivatkozott 108. §-ának (1) bekezdése értelmében az ingatlan tulajdonosa tűrni köteles, hogy az erre külön jogszabályban feljogosított szervek a szakfeladataik ellátásához szükséges mértékben az ingatlant időlegesen használják, arra használati jogot szerezzenek vagy a tulajdonjogát egyébként korlátozzák. Ebben az esetben az ingatlan tulajdonosát az akadályoztatás (korlátozás) mértékének megfelelő kártalanítás illeti meg. A (3) bekezdés alapján alkalmazandó 1988. évi I. törvény 42. §-ának (2) bekezdése azonos elvi alapokon úgy rendelkezik, hogy a közút melletti terület használata csak a jogszabályban meghatározott esetekben korlátozható kártalanítás nélkül. A törvény végrehajtásáról szóló 30/1988. (IV. 2l.) MT rendelet tartalmazza azokat a használati korlátozásokat, amelyek miatt az ingatlantulajdonost kártalanítás nem illeti meg (Vhr. 34. §-a).
A perbeli esetben a járda használatának korlátozása miatti kártalanítási igény tehát csak annyiban alapos, amennyiben a hivatkozott jogszabály a korlátozás miatti kártalanítást nem zárja ki.
A fentiek alapján az alperes kellő alappal támadta a másodfokú ítéletnek az összegszerűségre vonatkozó rendelkezéseit, mivel a másodfokú bíróság a felperest megillető ellenérték összegét nem az ismertetett jogszabályi követelményeknek megfelelő szakértői vélemény alapján határozta meg. Az alperes helyesen állította az összegszerűség tekintetében az ítélet megalapozatlanságát azért is, mert a szakértő - tárgyaláson tett - szóbeli szakvélemény-kiegészítése önmagának és a korábban írásban előterjesztett szakértői véleményének is ellentmondott.
Az ismertetett indokok alapján a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275/A. §-ának (2) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, és a másodfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. A megismételt másodfokú eljárásban a szakértőt szakvéleménye kiegészítésére kell felhívni. Amennyiben a szakértői vélemény fogyatékosságai ily módon nem küszöbölhetőek ki, a Pp. 182. §-ának (3) bekezdése értelmében más szakértőt kell véleményadásra felhívni. A Pp. 177. §-a alapján a másodfokú bíróságnak a hivatkozott jogszabályi rendelkezések figyelembevételével kell a szakértői vélemény kiegészítéséhez, illetőleg az új szakértői vélemény elkészítéséhez szükséges kérdéseket feltenni oly módon, hogy a szakértő a felperest megillető kártalanításra vonatkozóan megalapozott véleményt terjeszthessen elő. (Legf. Bír. Gfv. IV. 32.193/1998. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás