GK BH 1999/468
GK BH 1999/468
1999.10.01.
A lízingszerződések egyes kérdéseinek nemzetközi szabályozását szolgáló egyezmény rendelkezéseinek figyelembevétele belföldi lízingszerződések megszegése miatt keletkezett kárigények elbírálása során [Ottawában 1988. május 28-án kötött UNIDROIT Egyezmény 13. cikk.; Ptk. 318. § (1) bek., 339. § (1) bek., 340. § (1) bek., 355. § (4) bek.].
Az irányadó tényállás szerint a peres felek 1992. június 11-én lízingszerződést kötöttek, amelyben az alperes vállalta, hogy az általa az ausztriai székhelyű RKS GmbH-tól lízingelt Volvo B-6 típusú autóbuszt 48 havi futamidőre - 1996. június 10-i lejárattal - havi 60 460 ATS mindenkori forint ellenértéke + 25 áfa lízingdíj ellenében a felperes használatába adja azzal, hogy a lízingszerződés lejárta után a gépjármű 240 000 ATS ellenében a felperes tulajdonába kerül. A felek kikötötték, hogy a bérleti díj fizetése havonta előre történik, az ez irányú fizetési kötelezettséget a gépjármű használatával kapcsolatos bármilyen akadály nem érinti. A szerződés szerint a felperes a szerződésből eredő követelései biztosítására 400 000 ATS-nek megfelelő forintösszeget - 2 876 000 Ft óvadékot - adott át az alperesnek, majd a járművet 1992. június 11-én használatba vette. Ezt követően a jármű több ízben meghibásodott, majd 1992. szeptember 26-án ismételten üzemképtelenné vált, és magyarországi szakmai bázis hiányában javítás céljából azt Ausztriába kellett szállítani. A felperes bejelentette, hogy az 1992. októberi és novemberi lízingdíjakat nem egyenlíti ki, azokba beszámítja a javítási költségeket, valamint a hibás teljesítéssel okozott kárát. Az alperes ezeket az igényeket nem ismerte el és 1992. október 26-án a lízingdíjfizetés elmulasztása miatt a szerződést azonnali hatállyal felmondta, majd a járművet a tulajdonosnak, az RKS GmbH-nak 1993. január 11-én visszaszolgáltatta. Az autóbuszban maradt a felperes által beszerelt 300 000 Ft értékű televízió és videó. A 400 000 ATS-nek megfelelő forintösszegű kaució az alperes birtokában maradt. Az alperes 1996. június 20-a óta felszámolás alatt áll.
A felperes többször módosított keresetében elsősorban annak a megállapítását kérte, hogy az 1992. június 11-én kötött lízingszerződés jogszabályba ütközik, és ezért - valamint annak uzsorás jellege miatt - semmis. Másodsorban a Ptk. 210. §-ában, valamint a 201. §-ának (2) bekezdésében foglaltakra alapítva megtámadta a lízingszerződést, és kérte a szerződés érvénytelenségének megállapítását, egyben az alperesnek 6 637 169 Ft-ban és kamataiban való marasztalását. Az összegszerűen meghatározott követeléséből 400 000 ATS forintellenértéke volt az általa átadott óvadék, 300 000 Ft visszafizetését a Ptk. 361. §-ának (1) bekezdésére hivatkozással, végül 1 095 822 Ft-ban és kamataiban hibás teljesítés miatt kártérítés és javítási költség címén kérte az alperest marasztalni.
Az alperes a kereset elutasítását kérte, egyben viszontkeresetet terjesztett elő a lízingszerződés érvényességének megállapítása, továbbá az 1992. október és november havi elmaradt lízingdíj címén 1 150 145 Ft, valamint a szerződés alapján a felmondást követő 44 hónapra járó, a kikötött lízingdíj 60%-ának megfelelő 15 220 629 Ft megfizetése iránt.
Az első fokon eljárt megyei bíróság közbenső ítéletében megállapította, hogy a lízingszerződés jogszabályba ütközik, mert a jármű tulajdonjogát az alperes az RKS GmbH javára fennálló elidegenítési tilalom megsértésével ruházta át a felperesre. A Legfelsőbb Bíróság az alperes fellebbezését elbíráló közbenső ítéletével az elsőfokú bíróság közbenső ítéletét megváltoztatta, és megállapította, hogy a lízingszerződés az elsőfokú bíróság közbenső ítéletében meghatározott okból nem érvénytelen. A Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság a felperes felülvizsgálati kérelme alapján hozott közbenső ítéletével a jogerős közbenső ítéletet hatályában fenntartotta.
Az elsőfokú megyei bíróság ezt követően hozott ítéletében a felperes keresetének részben helyt adott, és kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 15 nap alatt 2 435 563 Ft-ot, továbbá 319 237 ATS - 1993. január 11-től a kifizetés napjáig járó évi 5% kamatának megfelelő forintösszeget, valamint 600 000 Ft perköltséget, míg ezt meghaladóan a keresetet, valamint az alperes viszontkeresetének a felperes marasztalására irányuló részét elutasította. Kötelezte a felperest 111 000 Ft, az alperest pedig 419 992 Ft elsőfokú eljárási illetéknek az állam javára történő megfizetésére.
Az elsőfokú bíróság elsődlegesen a felperes által megjelölt további érvénytelenségi okokat vizsgálta, és megállapította, hogy a lízingszerződés nem tekinthető uzsorás jellegűnek és nem állnak fenn a Ptk. 210. §-ában, valamint a 201. §-ának (2) bekezdésében írt érvénytelenségi okok sem, következésképpen a lízingszerződés a peres felek között érvényesen létrejött. A felperes az 1992. október-november havi lízingdíjakat nem fizette meg, ennélfogva az alperes az azonnali hatályú felmondást jogszerűen gyakorolta. A felmondás a szerződést a Ptk. 319. §-ának (1) bekezdése szerint megszüntette, ezért a peres felek között az elszámolást kellett elvégezni. Az elsőfokú bíróság az elszámolást az 1992. október 26-án érvényes 7,6287 Ft/ATS árfolyamon végezte el annak megállapítása mellett, hogy a felperes a szerződés megszűnéséig - 1992. október 26-ig - volt köteles a szerződésben kikötött lízingdíjat fizetni. Álláspontja szerint nem lehetett figyelmen kívül hagyni, hogy a felperes az autóbuszt 1992. szeptember 26-tól nem használhatta, a kiesett időre a Ptk. 310. §-a alapján követelheti az alperestől a kára megtérítését. Az alperes a javítási és egyéb költségekre 315 432 Ft-ot elismert, és elismerte a felperes által elmaradt haszonként megjelölt 780 390 Ft 50%-át is. Egyéb bizonyítékok hiányában az elsőfokú bíróság a felperes kárát az alperes által elismert 705 627 Ft-ban állapította meg. Ehhez hozzászámított az autóbuszban maradt tv. és videó ellenértékeként 300 000 Ft-ot, ezáltal a felperes kárát és az őt megillető elmaradt hasznot összességében 1 005 627 Ft-ban határozta meg.
Az alperes viszontkeresetét az 1992. októberi és novemberi lízingdíj - összesen 1 153 076 Ft - tekintetében alaposnak találta. Alaptalannak ítélte viszont azt a még hátralévő lízingdíj 60%-át kitevő 15 220 629 Ft vonatkozásában. Kifejtette: a peres felek a szerződésben kikötötték, hogy ha a lízingszerződés a felperesnek felróható okból felmondásra kerül, úgy a hátralévő lízingdij 60%-át köteles az alperesnek kárátalány gyanánt megfizetni. Az alperesnek viszont a kár csökkentése érdekében gondoskodni kellett volna a lízingtárgy újbóli hasznosításáról. Az alperes a kárenyhítési kötelezettséget nem teljesítette, 1993. január 11-én az RKS GmbH-val általa kötött lízingszerződést megszüntette, és a lízing tárgyát az RKS GmbH-nak mint tulajdonosnak kiadta. Ehhez képest a még hátralévő lízingdíj 60%-ára csak 1992. október 26-a és 1993. január 11-e közötti időtartamra tarthat igényt, ami 468 670 Ft-ot tesz ki. Az alperes viszontkeresete ezáltal 1 153 076 Ft lízingdíj és a hátralékos lízingdíj 60%-ából járó 468 670 Ft-ra, összesen 1 621 746 Ft-ra alapos. Ebbe beszámította a felperes 1 005 627 Ft-ot kitevő követelését, az alperesnek járó különbözet ehhez képest 616 119 Ft.
Az elsőfokú bíróság megítélése szerint az alperes köteles kiadni a felperes által óvadékként letétbe helyezett 400 000 ATS-nek megfelelő 3 051 682 Ft-ból az alperest megillető 616 119 Ft levonása után fennmaradó 2 435 563 Ft-ot. A visszajáró óvadék 319 237 ATS-t tesz ki, ennek az elsőfokú bíróság az 1993. január 11-től járó, évi 5%-os késedelmi kamata megfizetésére kötelezte az alperest.
Az ítélet ellen az alperes fellebbezett, amelyben az elsőfokú bíróság ítéletének részbeni megváltoztatását, a felperesnek a módosított viszontkeresetben írt 12 489 147 Ft tőkében, ennek 1992. november 1-jétől a kifizetés napjáig járó - a mindenkori jegybanki alapkamat kétszeresét kitevő - késedelmi kamatában és a perköltségekben való marasztalását kérte. Nem vitatta, hogy a gépjármű előzetes javítások után 1992. szeptember 26-án ismételten üzemképtelenné vált, és hogy azt javítás céljából Ausztriába kellett szállítani. Állítása szerint azonban a javítás megtörtént, és 1992. október 20-án a járművet a felperesnek átvételre felajánlotta. A felperes azonban a lízingdíjakat nem fizette meg, ezért került sor 1992. október 26-án - a díjfizetés elmaradása miatt - a lízingszerződés azonnali hatályú felmondására. Sérelmezte az elsőfokú bíróság azon megállapítását, hogy a kárenyhítési kötelezettségét elmulasztotta volna. Előadta és különböző újsághirdetésekkel igazolta, hogy megkísérelte a gépjármű ismételt lízingbe adását vagy eladását, ez azonban eredményre nem vezetett. Tekintve, hogy az RKS GmbH-val szemben magának is lízingfizetési kötelezettsége állt fenn, épp a károk enyhítése miatt mondta fel a GmbH-val kötött lízingszerződést és szolgáltatta vissza 1993. január 11-én a perbeli autóbuszt.
A jármű szavatossági hibáival kapcsolatosan hivatkozott az alperes arra, hogy az autóbuszt Ausztriában a felperes maga választotta ki, és az általa már kiválasztott járműre kötött lízingszerződést, ezért a felperes a szükséges javítások ellenére sem tarthatta volna vissza a kieső időre járó lízingdíjakat. Csatolta az A. Volán Vállalat készfizető kezességvállaló nyilatkozatát, a különböző újsághirdetéseket és az azok kifizetését igazoló számlákat, valamint az RKS GmbH-val kötött bérleti szerződést és annak mellékleteit.
Az alperes 5. sorszám alatt benyújtott előkészítő iratában elszámolt az általa az autóbuszra fordított kifizetésekről, a felperes az elszámolás helyességét vitatta.
A fellebbezés a következők szerint részben alapos.
A tényállásból megállapíthatóan mindkét fél megszegte az 1992. június 11-én kötött lízingszerződést. A Ptk. 277. §-ának (1) bekezdése szerint a szerződéseket tartalmuknak megfelelően kell teljesíteni. A szolgáltatásnak alkalmasnak kell lennie arra, hogy azt rendeltetésének, illetőleg a szerződésben kikötött vagy egyébként a szerződéskötéskor a kötelezett által ismert célnak megfelelően lehessen felhasználni. A lízing tárgyát képező autóbusz a fentieknek nyilvánvalóan nem felelt meg, ezért az alperes a szerződést a Ptk. 305. §-ának (1) és (2) bekezdése szerint hibásan teljesítette. A felperes szerződésszegését ezzel szemben a lízingdíj fizetésének elmulasztása alapozta meg. A lízingszerződés rendelkezése szerint ugyanis a felperes lízingdíjfizetési kötelezettsége az esetben is fennáll, ha a lízing tárgya bármilyen okból nem használható, illetőleg ha közötte és a lízingbeadó között bármilyen vita alakul ki. Eszerint tehát a felperes a gépjármű javításának idejére sem tarthatta volna vissza a lízingdíjat. Lízingszerződés esetében az ilyen tartalmú megállapodás nem tilos, nem ütközik jogszabályba, és ez okból a szerződés érvénytelenné sem válik. A szerződés viszont a felperes lízingbevevő szerződésszegése esetére az alperes számára biztosította a felmondás jogát, aki élt is ezzel a jogával. A felek a szerződésben rendezték a felmondás jogkövetkezményeit is, nevezetesen hogy az alperes igényt tarthat a lízingtárgyra és ezenfelül a még hátralékos díj 60%-ára. Az alperes a fellebbezését erre a szerződéses kikötésre alapította, ezért a másodfokú bíróságnak abban a kérdésben kellett állást foglalnia, hogy a pár hónapi használat után megszűnt, de négy évre szóló lízingszerződés esetén egy ilyen szerződéses kikötés alkalmazása megfelel-e a Ptk.-nak a szerződés megszűnése következményeit szabályozó rendelkezéseinek, illetve olyan általános polgári jogi alapelveknek, amelyek a jogalap nélküli vagyoneltolódást tiltják.
A lízingszerződés a Ptk.-ban nem nevesített - az adásvétel és a bérlet ismérveit egyaránt magában foglaló -, a gazdasági életben kialakult atipikus szerződési forma. Fajait tekintve a gyakorlatban az ún. pénzügyi és a közvetlen lízing egyaránt meghonosodott. Minthogy a Ptk. a lízingszerződést nem szabályozza, a felek közötti jogvita elbírálására elsősorban a szerződés feltételei az irányadók, de nem lehet figyelmen kívül hagyni olyan - a Ptk. szabályaiban rögzített - alapelveket sem, mint hogy a reparáció nem adhat alapot a gazdagodásra, és a károsultat kárenyhítési kötelezettség terheli. Tekintve, hogy a lízingszerződéseknek egyre szélesebb körű - különösen a pénzügyi lízingnek - az országhatárokon túlterjeszkedő hatásai vannak, a legalapvetőbb kérdések szabályozása céljából Ottawában 1988. május 28-án kötötték meg a részt vevő államok az ún. UNIDROIT Egyezményt (a továbbiakban: Egyezmény), amely az ahhoz történt csatlakozás folytán Magyarország vonatkozásában 1996. december 1-jén lépett hatályba. Az Egyezmény a bírói gyakorlat által már kimunkált olyan alapelveket tartalmaz, amelyek valójában már az Egyezmény hatálybalépését megelőzően is irányadók voltak az ítélkezési gyakorlatban, ezért figyelembevételük az adott esetben sem mellőzhető.
Az Egyezmény 13. cikkében foglaltak szerint a lízingbevevő mulasztása esetén - amennyiben az súlyos szerződésszegésnek minősül - a lízingbeadó választásától függően lejárttá teheti és követelheti a jövőben esedékessé váló lízingdíjrészleteket, vagy pedig elállhat a szerződéstől. Ez utóbbi esetben a lízing tárgyát birtokba veheti, és olyan mértékű kártérítést követelhet, amely olyan helyzetbe hozza, amilyenben akkor volna, ha a lízingbevevő a lízingszerződést szerződésszerűen teljesíti. Ez az Egyezményben kimunkált alapelv teljes egészében összhangban van a Ptk. 355. §-ának szabályaival. A reparáció tehát nem adhat okot a gazdagodásra, mert az sérti a felek közötti tisztességes érdekegyensúlyt.
A perbeli esetben megállapítható, hogy az alperes - bár a viszontkeresete jogcímét a szerződés nemteljesítésében jelölte meg - valójában kárátalányt érvényesített. Mint már korábban arra utalás történt, a felperes megszegte az alperessel kötött lízingszerződést, ezért az alperes a szerződés felmondását jogszerűen gyakorolta. A felmondás a Ptk. 322. §-ának (1) bekezdése szerint a szerződést megszünteti, ami a Ptk. 319. §-ának (2) bekezdése értelmében azt jelenti, hogy a szerződés a jövőre nézve szűnik meg, és a felek további szolgáltatásokkal egymásnak nem tartoznak. A lízing tárgyát képező dolgot a felperes köteles visszaszolgáltatni, az alperes pedig a Ptk. 318. §-ának (1) bekezdése alapján alkalmazandó 339. §-ának (1) bekezdése szerint kártérítést követelhet.
A felek a szerződésben a kártérítés mértékét határozták meg oly módon, hogy a felperesnek a még hátralékos lízingdíj 60%-át kell megfizetni a lízingtárgy visszaadása mellett. Ugyanakkor azt is kikötötték, hogy ha a felperes a dolgot nem tudja visszaszolgáltatni, úgy a lízingdíj 100%-át köteles kifizetni. A két kikötés azonban nem azonos súlyú. Az előbbi esetben az alperes egy összegben kapja meg a még hátralékos lízingdíj jelentős részét oly módon, hogy egyidejűleg újból birtokba veszi az alig használt lízingtárgyat, és azt újból hasznosíthatja, így kára jelentős része megtérül. Ilyen körülmények között a kikötött kártérítés mértéke nincs összhangban a Ptk.-nak a kártérítésre vonatkozó általános szabályaival. A Ptk. 355. §-ának (4) bekezdése értelmében a kárért felelős személy az eredeti állapotot köteles helyreállítani, azaz köteles a károsultat olyan helyzetbe hozni, mintha a kára be sem következett volna, ami azt jelenti, hogy a káronszerzés tilos, a kártérítés nem válhat a károsult gazdagodásának eszközévé. Másrészt a károsultat ez esetben is terheli a Ptk. 340. §-ának (1) bekezdésében írt kárenyhítési kötelezettség, azaz a kár elhárítása vagy csökkentése érdekében a károsult is úgy köteles eljárni, ahogy az az adott esetben általában elvárható.
A kártérítés mértékének megállapításánál a Legfelsőbb Bíróság a következőket vette alapul: megállapítható, hogy az autóbusz tulajdonosa, az RKS GmbH nem mondta fel az alperessel kötött lízingszerződést, az alperes - tekintet nélkül arra, hogy maga felmondta a felperessel kötött lízingszerződést - tovább fizette a GmbH-nak a lízingdíjat, őt ugyanis a felmondás joga nem illette meg. Végü1 is 1993. január 11-én az alperes és a külföldi lízingbeadó a közöttük létrejött lízingszerződést közös megegyezéssel szüntették meg, közöttük az elszámolás megtörtént, a hátralékos lízingdíj kifizetését az RKS GmbH még részben sem igényelte. Nem fogadta el a Legfelsőbb Bíróság az alperes állítását, miszerint 1994. december 31-én az RKS GmbH a perbeli lízingszerződés kapcsán kérte több mint 317 000 ATS kifizetését. Az alperes kellő módon nem bizonyította, hogy a lízingszerződés megszüntetése után kb. két év múlva még ebből eredően keletkezett fizetési kötelezettsége. Ilyen kötelezettség esetében is elvárható lett volna az alperestől, hogy a kárenyhítési kötelezettségre alapított kifogását a jogosulttal szemben érvényesítse. A még hátralévő lízingdíj 60%-a az alperes vagyonát gyarapítaná, mialatt a lízingtárgy újbóli hasznosítása folyik. A kár a lízingszerződés megszűnése és a lízing tárgyának újbóli hasznosítása közötti időveszteségből és jövedelemkiesésből származik, amelynek mértékét befolyásolja, hogy a kárenyhítés megtörtént-e. Erre nézve a szerződés rendelkezést ugyan nem tartalmazott, de ennek vizsgálatát a Ptk. 340. §-ára figyelemmel nem lehet mellőzni.
A kártérítés mértékének megállapításánál a Legfelsőbb Bíróság figyelembe vette továbbá, hogy a felperes szerződésszegését megelőzte az alperes szerződésszegése azzal, hogy hibás lízingtárgyat bocsátott a felperes rendelkezésére, ezáltal a felmondására a felperesnek is meg volt a kellő jogi alapja, csupán az történt, hogy a két jogosult közül az alperes a szerződés azonnali hatályú felmondásával megelőzte az ellenérdekű jogosultat. Figyelembe vette továbbá, hogy a perbeli autóbusz lényegében különböző turistacsoportok utaztatására szolgált, és mert a turistautaztatás idényjellegű tevékenység, télen ilyen célra az autóbuszt nehezebb bérbe adni, így a bevételkiesés bizonyos időtartamra nem kerülhető el. Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság úgy ítélte meg, hogy kárátalány címén az alperes további négy hónapra - 1992. december, valamint 1993. január, február és március hónapra - tarthat igényt a lízingdíjak 60%-ának kifizetésére.
A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése szerint részben megváltoztatta, és az alperest terhelő marasztalás összegét 1 520 343 Ft-ra, ennek az ítéletben írt kamataira, az alperes által a felperesnek fizetendő elsőfokú perköltség összegét - tekintettel a viszontkeresettel kapcsolatos pervesztességre is - 400 000 Ft-ra leszállította. A felperes által az államnak fizetendő elsőfokú eljárási illeték összege 255 000 Ft. A két ügyvédi munkadíj összeszámításával az alperesnek további 240 000 Ft összegű perköltség-fizetési kötelezettsége keletkezett. (Legf. Bír. Gf. I. 30.076/1998. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás