BK BH 1999/495
BK BH 1999/495
1999.11.01.
I. A büntetőeljárási törvényben foglalt az a rendelkezés, hogy a fiatalkorú terhelt esetében a védelem kötelező, nem jelenti azt, hogy a védő jelenléte a büntetőeljárás valamennyi fázisában és valamennyi büntetőeljárási cselekmény esetében mellőzhetetlen lenne;
nem tekinthető ezért a bizonyítás törvényessége megsértésének, ha az elsőfokú bíróság a fiatalkorú terheltnek a nyomozás során tett azt a vallomását is értékelésének körébe vonja, amelynek a megtétele során a kirendelt védő nem volt jelen [Be. 47. §, 52. § (1) és (2) bek., 60. § (1) és (3) bek., 134. § (1) bek., 298. § (1) bek.].
II. Az emberölésnek különös kegyetlenséggel elkövetettként megállapítására nincs alap, ha a terhelt a sértett fejének a testéről való levágásakor abban a tudatban volt, hogy a sértett már halott [Btk. 27. § (1) bek., 166. § (2) bek. d) pont].
Az elsőfokú bíróság az 1997. december 8. napján kelt ítéletével a fiatalkorú vádlottat különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés bűntette, valamint folytatólagosan elkövetett, büntetőeljárást eredményező hamis vád bűntette miatt halmazati büntetésül 15 évi, a fiatalkorúak börtönében végrehajtandó szabadságvesztésre és 8 évre a közügyektől eltiltásra ítélte. A tényállás lényege a következő.
A fiatalkorú vádlott szülei 1983. évben váltak el, a vádlottnak a hajléktalanszállón lakó apjával való kapcsolata rendszertelen és felszínes. A fiatalkorú vádlott édesanyja jelenleg munkanélküli, élettársi kapcsolatot létesített egy olyan férfival, aki vele azonos munkahelyen dolgozott. A vádlott édesanyjának élettársa a fiatalkorú nevelésében nem vállalt részt. A vádlott édesanyja munkahelyén három műszakban dolgozott, ezért a fiával való foglalkozást és a szabadideje eltöltésének az ellenőrzését - a kettejük közötti szeretetteljes és bizalmas gyermek-szülő kapcsolat hiányán túl - ez a körülmény is akadályozta.
A fiatalkorú az iskolai tanulmányait egy gyógypedagógiai tantervű általános iskolában kezdte meg. Már az első időszakban kitűnt társai közül természettudományos érdeklődésével, lexikális tudásával. Ugyanakkor jelentkeztek nála olyan magatartási problémák is, amelyek miatt a korrekciós iskolába kellett járnia. A vádlott édesanyját több esetben hívatta az iskola igazgatója a magatartási gondok miatt, és az iskola vezetése a rendőrség ifjúságvédelmi osztályához is fordult.
A vádlott a vele azonos korú iskolai közösségbe nem tudott beilleszkedni, ezért a nála fiatalabb korosztállyal kereste a társaságot. Kisebbségi érzése kialakulásában közrejátszott szemtengelyferdülése is, amely miatt osztálytársai kigúnyolták. A vádlott a társainak - azért, hogy közülük kitűnjön - gyakran mesélt fegyverekről és alvilági személyekkel való kapcsolatáról. Az általános iskola elvégzése után gyakran ment vissza a régi iskolájához személygépkocsijával azért, hogy eldicsekedjék vezetési tudásával.
A vádlott a középiskolai tanulmányait az élelmiszer-ipari szakközépiskolában kezdte meg, amelyet 1994. január 20. napján megszakított. Az állandósult magatartási problémák miatt többször részesült osztályfőnöki fegyelmi büntetésben, és félévkor öt tárgyból megbukott. Ezt követően hat hónapig dolgozott egy gyárban, majd az itteni munkaviszonya megszűnt.
Szabadidejét tévé- és videokazetta-nézéssel töltötte, előnyben részesítve az akciófilmeket és a vígjátékokat. A számítógépes játékprogramok is érdekelték, azokkal otthon rendszeresen játszott.
A vádlottat a főügyészség 1994. év június 7. napján lopás bűntette miatt megrovásban részesítette.
A kerületi bíróság előtt a vádlott ellen 10 rb. lopás miatt büntetőeljárás van folyamatban. A vádirat szerint az elkövetési idő: 1994. március 30-tól április 26-ig terjed. Az ügyben még nem volt tárgyalás.
A fiatalkorú vádlott intellektusa az átlagosnál jobb, de agresszív viselkedésre képes, az átlagosnál kevésbé befolyásolható, és pánikreakcióra fokozottan hajlamos.
A vádlott a cselekmény időpontjában - a 18. életévének betöltése előtt 2 hónappal - nem szenvedett elmebetegségben, gyengeelméjűségben, tudatzavarban, olyan fokú vagy jellegű személyiségzavarban vagy egyéb olyan kóros elmeállapotban, amely képtelenné tette vagy korlátozta őt abban, hogy cselekménye következményeit felismerje, vagy hogy a felismerésnek megfelelően cselekedjék, de a személyiségzavara a cselekmény elkövetését megkönnyítette és elősegítette.
A fiatalkorú vádlott és a nála 6 évvel fiatalabb fiúismerőse, az 1983. évben született sértett korábban iskolatársa volt. A sértett értelmi fogyatékos volt, de szellemi képességeihez mérten, az adott iskolatípusban kitűnő tanuló. Erősen befolyásolható, szeretetigényes gyermeknek ismerték, aki pár kedves szóért, gesztusért képes volt önmagára nézve hátrányos kérést is teljesíteni, vagy cselekedetet véghez vinni. Szüksége volt bátorításra, biztatásra, és ezt a nála idősebbektől igényelte. Ingerszegény környezetben élt.
A fiatalkorú vádlott - miután a nála fiatalabbakkal barátkozott - több esetben megjelent az iskola előtt, és onnan részben a többi alsóbb osztályosokkal csoportosan, részben csak a sértettel távozott. A vádlott látta a sértettet az iskolában a számítógépen játszani, és tudta, hogy érdeklődik a számítógép iránt.
1995. november 27-én délután az oktatás végeztével a sértett az iskola előtt találkozott a vádlottal, aki - a korábbi ígérete szerint - hívta a lakására számítógépezni, aki elfogadta a meghívást. A lakásba érve a sértett a dzsekijét levette, és a vádlott bekapcsolta szobájában a számítógépet, amellyel a sértett játszani kezdett. Ezt követően kb. 20 óráig bezárólag a lakásban az alábbi események történtek.
A sértett szervezetébe - ismeretlen körülmények között - nem toxikus mennyiségű terápiás nagyságrendű, tic-tacos dobozban tartott Dormicum nevű altatószer került, amely megtartott keringési és légzési funkciók mellett rövid időn belül bágyadtságot, bódult állapotot eredményezett. Nem kizárt, hogy a sértett el is aludt, majd a fotelből a földre esett.
A vádlott a szobába lépve észlelte a sértett állapotát, megpróbálta rázogatni, szólítgatni, de nem tért magához. Ekkor a vádlott elhatározta, hogy a sértettet megöli, de hogy felelősségét elhárítsa, azt brutális gyilkosságnak fogja feltüntetni. A vádlott tudta, hogy a sértett nem halt meg. A szobájában levő sodrott műanyag szárítókötelet - amelyet az egyik végén levő hurok segítségével a vádlott a szoba ablakának a kikötésére használt - a sértett mögé térdelve, hátulról tekerte az álla alatt átvezetve a nyakára, majd a tarkójánál megtekerte és mindkét kezével közepes erősséggel meghúzta. Ezt követően a sértettet a két hónaljánál fogva kihúzta az előszobába, és fejjel a bejárati ajtó felé, ahhoz közel, kissé jobb oldalra fordított fejjel, hasra fektette.
A lakásban levő egy viszonylag könnyű, a sértett nyaknagyságánál néhány cm-rel hosszabb pengéjű, 10-12 mm pengeszélességű metszőeszközt vett magához a vádlott, és a sértett mögött elhelyezkedve a nyak metszését elölről, a nyak középvonalában kezdve haladt mind a jobb, mind a bal oldalon hátrafelé. A fejleválasztás nem egy határozott mozdulattal, hanem több esetben megszakadt vonalvezetéssel, a II. és III. csigolya között a lágyrészen áthaladva a a közepest alig meghaladó erőbehatással történt. A vádlott tudta, hogy a sértett a fej leválasztásakor még nem halt meg.
A zsinegelés útján a sértett nyaki ereinek tartós, folyamatos leszorítására került sor. A nyak leszorítását követően a sértett halála a fej eltávolítása nélkül is elháríthatatlanul bekövetkezett volna. A fej leválasztása röviddel a nyak leszorítását követően az agonális szakban, megtartott szívműködés mellett történt. A fej leválasztásakor a lassú vérkeringés és szívműködés következtében kisebb mennyiségű vér került a külvilágra.
Ezt követően a vádlott a lakás gardróbszobájában tárolt, a nevelőapja tulajdonában levő 70 x 48 x 17 cm-es nagyságú barna kartonbőröndöt magához vette, és a megcsonkított holttestet megpróbálta a bőröndbe elhelyezni. Miután ez nem sikerült, a sértettről a ruházatot a hátoldal közepe táján teljes egészében alulról felfelé gyors, kapkodó mozdulatokkal külön-külön levágta, és az így alsónadrágra vetkőztetett sértettet a bőröndbe tette egy barna-fehér virágmintás függönydarabbal. A bőrönd jobb felső részével érintkezett a sértett testének nyaki része, míg a lábai behajlítva a bőrönd bal oldali részét töltötték ki. A test hosszúsága 122 cm volt. A vádlott a bőröndöt bezárta, felöltözött és kb. 20 órakor indult a lifthez. A holttestet tartalmazó csomagot, amely kb. 30 kg volt, beemelte a liftbe, és a bőröndöt a Gubacsi híd pesterzsébeti lábához vitte.
A csomagot mintegy 1077 m hosszú útszakaszon nagyon nehezen mozgatta, két kézzel vonszolta, időnként megállt, ráült pihenni, majd tovább húzta. A fiatalkorú vádlott a Gubacsi híd pesterzsébeti lábánál, a víz szélétől kb. 2 m távolságra a sértettet a bőröndből a Dunába gurította. Ezt követően a bőröndöt elrejtette a Gubacsi felüljáró alatt, majd futva hazament.
Miután a lakást a vértől feltakarította, a vádlott magához vette a sértett becsomagolt fejét, és nem sokkal 22 óra után a 13-as villamos vonalán, a sínpálya mellett húzódó MÁV vasúti töltés oldalába dobta, ezután pedig hazament.
A sértettet a nővére és édesanyja aznap 18 óra után már elkezdték keresni azokon a helyeken, ahová járni szokott, majd 23 órakor bejelentést tettek a kerületi rendőrkapitányságon. A sértett holttestét másnap 7 óra 45 perckor, míg a sértett fejét 1995. november 30. napján - három nappal később - találták meg.
A fiatalkorú vádlott a budapesti rendőrkapitányságon előzetes fogva tartásban volt, letartóztatását követően több alkalommal hallgatták meg a bűncselekménnyel kapcsolatban.
Az 1995. november 30-i kihallgatása alkalmával a vádlott úgy nyilatkozott, hogy a sértettet F. S. nevű személy ölte meg, ő csak a holttest eltüntetésében működött közre. Ezt a valótlan vallomását megismételte az 1995. december 2., 3., 11. és 12. napon történt meghallgatásakor is; fenntartotta ezt a vallomását az 1995. december 14-én lezajlott bizonyítási kísérlet alkalmával és F. S.-sel történt szembesítéskor is. Terhelő vallomása alapján F. S. lakásán házkutatást tartottak, és őt 1995. december 1. napján gyanúsítottként hallgatták ki. A vádlott 1995. december 28-án beismerte, hogy a sértettet ő ölte meg, abban F. S.-nek nem volt szerepe. Így a rendőrség 1996. március 21-én kelt határozatával F. S.-sel szemben a nyomozást megszüntette.
Az ítélet ellen az ügyész a vádlott terhére a büntetés súlyosításáért, a vádlott és a védője pedig a bizonyítási indítvány elutasítása miatt és a vádlott felmentéséért jelentett be fellebbezést. A védő a másodfokú tárgyaláson az ítélet megalapozatlansága miatt, annak hatályon kívül helyezése és az elsőfokú bíróság új eljárásra utasítása érdekében, végül pedig a büntetés enyhítése végett tartotta fenn a fellebbezést.
A legfőbb ügyész az ügyészi fellebbezést fenntartotta, a védelmi fellebbezéseket alaptalannak tartotta.
A védelmi fellebbezések az alábbiak szerint alaposak.
I. Az elsőfokú bíróság a büntetőeljárás szabályainak megfelelően folytatta le az eljárást. A Legfelsőbb Bíróság hivatalból sem észlelt olyan eljárási hibát, amely az ítélet érdemi felülbírálatát kizárná.
A védő az eljárási szabályok megsértésére hivatkozott, és azt kifogásolta, hogy a nyomozás során a kötelező védelem ellenére a védő távollétében került sor 1995. december 28-án a fiatalkorú vádlott kihallgatására, ezért az ez alkalommal tett beismerő vallomás - álláspontja szerint - bizonyítékként nem értékelhető.
Azonfelül, hogy a vádlott nemcsak 1995. december 28-án tett beismerő vallomást, hanem az írásbeli önvallomásában, az 1995. december 29-én tett vallomásában, de lényegileg a megelőző, 1995. december 19-én tett vallomásában is beismerte a cselekmény elkövetését, a védelemnek ez a feltevése téves.
Kétségtelen, a Be. 298. §-a értelmében a fiatalkorú elleni eljárásban a védő részvétele kötelező. Ez a szabály - párhuzamba vonhatóan a kötelező védelemre vonatkozó, a Be. 47. §-ában írt általános rendelkezéssel - az eljárás egészére irányadó. Ez azt jelenti egyfelől, hogy ha a terheltnek meghatalmazott védője nincs, részére védőt kell kirendelni, másfelől pedig azt, hogy a törvényben tételesen megjelölt eljárási cselekmények a védő távollétében nem tarthatók meg. A kötelező védelem - akár fiatalkorú, akár felnőtt korú terhelt esetében - korántsem vonja maga után azt, hogy a védő jelenléte a büntetőeljárás mindegyik fázisában és minden egyes büntetőeljárási cselekménynél mellőzhetetlen lenne. A Be. 52. §-ának (1) bekezdése értelmében a kötelező védelem esetén a védő jelenléte a tárgyaláson és a törvényben meghatározott más eljárási cselekményeknél kötelező. A nyomozási cselekményeknél viszont a védő jelenléte a kötelező védelem esetén sem kötelező. Következik ez abból, hogy a Be. 52. §-ának (2) bekezdése szerint a nyomozási cselekményeknél a védő akkor lehet jelen, ha ezt a törvény megengedi. Ezzel a szabállyal összhangban rendelkezik úgy a Be. 134. §-ának (1) bekezdése, hogy a védő a gyanúsított és a tanú kihallgatásánál jelen lehet, de ennek a jogának a gyakorlása a nyomozati cselekmény lefolytatását - a gyanúsított, illetőleg a tanú kihallgatását - nem késleltetheti. Szó sincs tehát arról, hogy a bizonyítás törvényessége ellen vétett volna az elsőfokú bíróság, amikor a vádlottnak a védője távollétében tett nyomozati beismerő vallomását az értékelése körébe vontai ez a vallomás a Be. 60. §-ának (1) és (3) bekezdésében foglaltak szerint a bizonyítékok sorából nem rekeszthető ki.
II. Az elsőfokú bíróság a lehetséges körben felderítette a bizonyítékokat. A tárgyaláson kihallgatott minden tanút, és meghallgatta az igazságügyi (orvos, szerológus, pszichológus stb.) szakértőket, ezúton túlnyomóan eleget tett ügyfelderítési kötelezettségének. Ebben a tekintetben mindössze az róható fel hibaként, hogy az igazságügyi orvosszakértőknek a tárgyaláson történt meghallgatása során nem tisztázta kellő mélységben azokat a ténybeli alapokat, amelyekből megnyugtató következtetés vonható arra nézve, hogy mit fogott át a vádlott tudata a történések egyes szakaszaiban a sértett vitális állapotát - életben létét vagy a halálát - illetően. Az ebből adódó részleges felderítetlenséget a Legfelsőbb Bíróság a Be. 240. §-a alapján történt bizonyítás felvételével kiküszöbölte, és a másodfokú eljárásban részletesen meghallgatta - az ügy korábbi szakaszaiban már véleményt nyilvánított - igazságügyi orvosszakértőket.
A meghallgatott igazságügyi orvosszakértők egyetértettek abban, hogy a sértett az elfogyasztott Dormicum nevű gyógyszer hatására kábult, bódult állapotba került, és ebben az állapotában történt a ruhaszárító kötéllel való fojtogatása. A Dormicum élettani hatása a normális légzésszám csökkenése (gaspoló légzés), ez az állapot azonban egy laikus külső szemlélő számára nem érzékelhető, egy laikusnak úgy tűnhet fel a Dormicum gyógyszer hatása alatt levő személy, mint aki él. Egyetértettek az orvosszakértők abban is, hogy a sértett nyakának a ruhaszárító kötéllel való tartós leszorítása (zsinegelés) következtében a sértett már visszafordíthatatlan (irreverzíbilis) agybénulás okozta agonális állapotba került, amely állapot csak minimális légzést és keringést feltételez, és ebben az állapotban került sor a sértett fejének a nyakáról való leválasztására, az ilyen (ehhez hasonló) agonális állapotban levő személy pedig a laikus külső szemlélő szemében úgy tűnhet fel, mint aki már halott.
Az igazságügyi orvosszakértőknek ezeknek a tárgyalási nyilatkozataira is tekintettel a Legfelsőbb Bíróság mellőzte az ítéleti tényállásból azt a megállapítást, amely szerint a vádlott tudta, hogy a zsinegelés után, a fejének a leválasztásakor a sértett még nem halt meg. Ez a megállapítás egyfelől nem ténymegállapítás: a vádlott aktuális tudata a jogi következtetésre tartozó kérdés, ennéfogva ilyen megállapítás a tényállásban nem tehető; másfelől ennek a megállapításnak - mint jogi következtetésnek - a helyessége az orvosszakértők véleménye alapján megállapítható tényekkel nem igazolható.
Mellőzi a Legfelsőbb Bíróság az ítélet tényállási részéből az arra vonatkozó megállapítást is, hogy a vádlott a sértett nyakának a ruhaszárító kötéllel történt megszorításakor tudta, hogy a sértett nem halt meg. Ez a megállapítás - az orvosszakértők véleményének az adatait tekintetbe véve - ugyan igaz, de az valójában a megállapított tényekből levont helyes jogi következtetés, ennek okán ez a helyes megállapítás a jogi indokolásra tartozik.
Az elsőfokú bíróság egyebekben hibátlanul értékelte a feltárt bizonyítékokat és az elfogadott bizonyítékok tartalmával összhangban álló, hiánytalan tényállást állapított meg az ítéletében. Helyesen foglat állást, amikor elvetette a vádlottnak a tárgyaláson előterjesztett - a korábbi vallomásaival szögesen szemben álló - védekezését. A védekezés arra vonatkozott, hogy a sértett életét egy általa meg nem nevezett személy oltotta ki; ezzel a személlyel találkozott az éjjeli órákban, és elvitte magával azt a bőröndöt, amelybe a holttestet beletették; miután pedig a holttestet a Dunába dobták, a bőröndöt a lakására vitte, a lakása a sértett bőröndben levő véres ruházatától szennyeződött vérrel. Ezt a védekezést - függetlenül a vádlottnak a korábbi beismerő vallomásaitól - az ügyben felmerült bizonyítékok kétséget kizáróan megcáfolták. P. I. a tanúvallomásában beszámolt arról, hogy a vádbeli napon már este 1/2. 9 órakor vércseppeket látott a lift környékén abban a házban, ahol a vádlott lakott, a szerológusszakértő ezt a vércseppet a sértett vértulajdonságaival azonosította. A nyomszakértő és a szerológusszakértő egyértelműen úgy foglalt állást, hogy a vádlott lakásán talált mennyiségű vérszennyeződés nem kerülhetett a lakásba akként, hogy a vérrel szennyezett ruházatból lecsöpögött. Ugyanakkor a vádlott lakásán - padlótól mért 22 cm és 46 cm magasságban - freccsenéses jellegű vérszennyeződést találtak, amelyek keletkezését - a vérfreccsenést - a tárgyaláson meghallgatott orvosszakértők véleménye szerint a sértett fejének a leválasztása magyarázza, mivel a sértettnek a fej leválasztásakor még minimális vérkeringése volt.
Helyesen járt el az elsőfokú bíróság, amikor a vádlottnak a nyomozás során tett írásbeli önvallomását, az 1995. december 28-án és 29-én tett beismerő vallomását vette alapul a tényállás megállapításánál, mert ezeket a széles körben feltárt egyéb bizonyítékok is alátámasztották. Kétségtelen, a vádlottnak ezek a vallomásai sem voltak minden kérdésben egybehangzóak. Az elsőfokú bíróság azonban az ítéletéből megállapíthatóan ezeket a vallomásokat csak annyiban tette magáévá, amennyiben azokat más - elsősorban természettudományos - bizonyíték nem cáfolta. Ezzel a módszerrel a vallomásokban mutatkozó ellentét feloldható volt. Nem fogadta el az orvosszakértők aggálytalan véleményének az adataira tekintettel a vádlott december 28-i vallomását abban a részében, hogy amikor a vádlott azt észlelte, hogy a sértett a szervezetébe került Domicumtól rosszul van, akkor már nem lélegzette, a december 29-i vallomást pedig abban a részében, hogy a sértett semmilyen életjelt nem adott attól kezdve, hogy a fotelból kiesett.
Az elsőfokú bíróság a bizonyítékok értékelése körében mindössze egyetlen hibás megállapítást tett: téves volt az a hivatkozás, hogy a nyomozó hatóság a sértett fojtogatásához felhasznált kötelet a vádlott december 28-i és 29-i beismerő vallomásai alapján találta meg. A szóban levő ruhaszárító kötél ugyanis már az 1995. december 5. napján tartott házkutatás során előkerült; az viszont kétségtelen, hogy a vádlott beismerő vallomásai irányították a figyelmet a ruhaszárítókötélre mint az elkövetés eszközére. Ennek a tévedésnek tehát az egyéb adatok mellett nincs különösebb jelentősége.
Mindezek folytán az elsőfokú bíróság ítéletében megállapított tényállás a másodfokú eljárásban felvett bizonyítás eredménye alapján történt helyesbítéssel minden szempontból megalapozott, ezért a fellebbezési eljárásban irányadó volt.
A megalapozottság következtében az ítélet hatályon kívül helyezése nem jöhet szóba. Egyébként sem alapos a védelemnek a tényállás megalapozottságát ért támadása.
Nem eredményezett felderítetlenséget az, hogy - a védelem bizonyítási indítványa ellenére - az elsőfokú bíróság nem folytatott le ismételt bizonyítási kísérletet annak ellenőrzésére, hogy a lefoglalt bőröndben a sértettnek a fejétől leválasztott teste elférhetett-e, illetőleg arra nézve, hogy a megcsonkított holttestnek megfelelő súlyt a vádlott képes-e felemelni és hosszabb úton magával vinni. A bizonyítási indítvány elutasításával kapcsolatban az elsőfokú bíróság indokaival a Legfelsőbb Bíróság mindenben egyetértett; egyébként is a köznapi tapasztalat szerint egy 18. életévéhez közeledő korú fiatalember 30-35 kg súlyú bőröndöt képes felemelni és vinni.
Kétségtelen, a büntetőeljárás során a cselekmény indítékára, motívumára nem derült fény. Ez abból adódik, hogy a vádlott a cselekményének a valós indítékát nem kívánta feltárni. A motívum tisztázatlansága azonban egyébként megalapozott tényállás esetén nem lehet akadálya a felelősségre vonásnak.
Az irányadó tényekből okszerűen következik a fiatalkorú vádlott bűnössége. A vádlott felmentésére irányuló védelmi fellebbezések ezért eredményre nem vezethetnek. Az ugyanis alappal semmiképpen nem vitatható: a vádlott, amikor a ruhaszárító kötelet a nyakára tekerve fojtogatni kezdte a gyógyszertől bódult, elalélt sértettet, felismerte, hogy életben van. Az orvosszakértői véleményeket tekintetbe véve annak a feltevése, hogy a vádlott az eseményeknek ebben a szakaszában halottnak vélte a sértettet, szóba sem jöhet. A fojtogatás módjából, intenzitásából és időtartamából pedig egyértelműen következik, hogy egyenesen kívánta a sértett halálát. Nem tévedett tehát az elsőfokú bíróság, amikor azt állapította meg, hogy a vádlott a cselekményét egyenes ölési szándékkal követte el.
Téves viszont az emberölésnek különös kegyetlenséggel elkövetettként történt értékelése. Nem kétséges, az adott esetben a tárgyi oldal ismérvei - a véghezvitel módjában megnyilvánuló fokozott társadalomra veszélyesség - felvethetik az emberölés Btk. 166. §-a (2) bekezdésének d)pontjában meghatározott minősített esetének az esetleges megállapítását. A sértett elalélt állapota, majd a fojtogatását (a zsinegelést) követően az annak hatásaként kialakult agonális állapot azonban eleve értelmetlenné teszi annak a feltevését, hogy: 1. az életét rendkívüli testi vagy lelki gyötrelmet elszenvedve vesztette volna el. Egyöntetű az ítélkezési gyakorlat abban, hogy a sértett életének a megfojtásával való kioltása nem teszi indokolttá a különös kegyetlenséggel való elkövetés megállapítását, mert az elkövetésnek ez a módja az élet kioltásához feltétlenül szükséges, szokásos embertelenséget még nem haladja túl.
A különös kegyetlenséggel elkövetés megállapítására az elbírálandó esetben legfeljebb a sértett fejének a testéről való levágásával kapcsolatos tevékenység vezethetne. Tény ugyanis, hogy a sértett megfojtásával a halálához vezető oki folyamat megindult és ez a tevékenység szükségszerűen és elháríthatatlanul a halálhoz vezetett, ugyanakkor a fejének a levágásakor a sértett még élt, az élő ember fejének a levágása pedig az emberi élet kioltásának másokban iszonyatot keltő, rendkívül bestiális, embertelen módja. A különös kegyetlenséggel való elkövetés megállapításának azonban az is a feltétele, hogy az elkövető aktuális tudata átfogja a tényállásszerű ölési cselekményének a különös kegyetlenségét, rendkívüli embertelenségét.
Az igazságügyi orvosszakértők véleményéből - a vádlottnak az elfogadott vallomásait is tekintetbe véve - azonban az derül ki, hogy amikor a vádlott a sértett fejének a leválasztásához hozzákezdett, abban a tudatban volt, hogy a sértett már meghalt. A test ily módon való megcsonkítása tehát nem tükrözött ölési szándékot, már nem az ölési cselekmény része volt, hanem a vádlott ezzel a tevékenységével a bűncselekmény felderítésének a meghiúsítását, a holttest elszállításának a lehetővé tételét kívánta elérni. Miután a vádlott aktuális tudata nem fogta át a fej leválasztásakor, hogy a sértett még él - ebben a tekintetben ténybeli tévedésben volt [Btk. 27. § (1) bek.] -, logikailag kézenfekvő tehát az a következtetés is, hogy nem ismerte fel azt sem: a fej levágásával az élet kioltását rendkívüli embertelenséggel viszi véghez.
Ennek következtében a Legfelsőbb Bíróság a vádlott cselekményét a Btk. 166. §-ának (1) bekezdésében meghatározott emberölés bűntette alapesetének minősítette a vádlott másik cselekményének: a büntetőeljárást eredményező hamis vád bűntettének folytatólagosan elkövetettként minősítését viszont mindenben törvényesnek tartotta.
Az elsőfokú bíróság a büntetés kiszabása során helyesen sorolta fel és a valóságos súlyuknak megfelelő nyomatékkal értékelte azokat a körülményeket, amelyek a büntetés kiszabását szükségessé tették, és amelyek annak a mértékét befolyásolták. További súlyosító körülmény az, hogy a vádlott - tudva valótlanul - F. S.-t - büntetőeljárást eredményező módon - rendkívül súlyos élet elleni bűncselekménnyel vádolta.
A vádlott két kiemelkedő tárgyi súlyú bűncselekményt követett el, a személyiségében rejlő társadalomra veszélyesség is magas fokú. Kizárólag az általa elkövetett élet elleni bűncselekmény enyhébb jogi minősítése tette szükségessé az elsőfokú bíróság által kiszabott főbüntetés enyhítését.
A Legfelsőbb Bíróság a büntetés kiszabásánál jelentős tényezőket tekintetbe véve a bűnhalmazatban álló súlyosabb bűncselekmény büntetési tételének legmagasabb mértékét közelítő tartamú szabadságvesztés kiszabásával látott lehetőséget a büntetés céljának az elérésére.
A Legfelsőbb Bíróság a fent kifejtettek szerint az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta, a halmazati főbüntetés tartamát a fiatalkorúak börtönében végrehajtandó 12 évi szabadságvesztésre enyhítette, míg az ítélet egyéb, törvényes rendelkezéseit helybenhagyta. (Legf. Bír. Bf. III. 122/1998. sz.).
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás