5/1999. (III. 31.) AB határozat
5/1999. (III. 31.) AB határozat1
1999.03.31.
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló indítvány tárgyában meghozta a következő
határozatot:
1. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény (a továbbiakban: Be.) 377. § (1) bekezdésének a) pontja alkotmányellenes, ezért azt 1999. december 31. napjával megsemmisíti.
Az Alkotmánybíróság megállapítja továbbá, hogy alkotmányellenes a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: új Be.) 572. § (1) bekezdésének a) pontja, ezért azt az új Be. kihirdetése napjával megsemmisíti. A megsemmisítés folytán az új Be. 572. § (1) bekezdésének a) pontja, továbbá (2) bekezdésének az (1) bekezdés a) pontjára utaló rendelkezése 2000. január 1-jén nem lép hatályba. Ennek következtében az új Be. 572. § (2) bekezdése a következő szöveggel lép hatályba: ,,(2) Az (1) bekezdés c) pontja esetén a bíróság tárgyaláson határoz.''
2. Az Alkotmánybíróság megállapítja: az Országgyűlés alkotmányellenes helyzetet idézett elő akkor, amikor nem tette lehetővé a felülvizsgálatot (Be. XII. fejezet) a bíróságnak a tárgyalás mellőzése elnevezésű külön eljárásban (Be. XVII. fejezet) meghozott, a végrehajtásában próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztést kiszabó jogerős végzése ellen akkor, amikor a bíróság a Btk. 90. §-ában meghatározott kizáró okok ellenére szabta ki a büntetést.
Az Alkotmánybíróság felhívja az Országgyűlést, hogy jogalkotói feladatát 1999. december 31-ig teljesítse.
Az Alkotmánybíróság e határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.
INDOKOLÁS
I.
1. Az indítványozó a Be. 377. § (1) bekezdés a) pontjában foglalt rendelkezés alkotmányellenességének megállapítása és megsemmisítése iránt fordult az Alkotmánybírósághoz. A sérelmezett törvényi rendelkezés szerint a bíróság a próbaidőre felfüggesztett büntetés végrehajtását az ügyész indítványára vagy hivatalból elrendeli, ha a próbaidő alatt állapítja meg, hogy a büntetés végrehajtását a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (a továbbiakban: Btk.) 90. §-ában foglalt kizáró ok ellenére függesztették fel.
A Btk. lehetővé teszi, hogy a bíróság az egy évet meg nem haladó, különös méltánylást érdemlő esetben az egy évnél hosszabb tartamú, de két évet meg nem haladó szabadságvesztés végrehajtását próbaidőre felfüggessze, ha – különösen az elkövető személyi körülményeire figyelemmel – alaposan feltehető, hogy a büntetés célja annak végrehajtása nélkül is elérhető [Btk. 89. § (1)–(2) bekezdés].
A büntetés végrehajtása a Btk.-nak az 1998. évi LXXXVII. törvény (a továbbiakban: Btk.nov.) 24. §-ával – 1999. március 1-jétől – módosított 90. §-a szerint azonban nem függeszthető fel, ha
a) az elkövető a szándékos bűncselekményt a korábban kiszabott szabadságvesztés végrehajtásának befejezése előtt vagy felfüggesztésének próbaideje alatt követte el,
b) az elkövető többszörös visszaeső,
c) az elkövető a bűncselekményt bűnszervezet tagjaként követte el,
d) az elkövető a három évi vagy ennél súlyosabb szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekményt üzletszerűen vagy bűnszövetségben követte el.
Amennyiben a bíróság a büntetés végrehajtását e kizáró okok ellenére felfüggeszti, és ez utóbb, a próbaidő tartama alatt kiderül, úgy a felfüggesztett büntetés végrehajtását utólag el kell rendelni [Btk. 91. § (1) bekezdés a) pont]. A végrehajtást a bíróság hivatalból vagy az ügyész indítványa alapján, a Be. 377. §-ában szabályozott különleges eljárásban rendeli el [Be. 377. § (1) bekezdés a) pont].
A különleges eljárások általános szabályai szerint a bíróság – eltérő rendelkezés hiányában – iratok alapján dönt, szükség esetén meghallgatja az ügyészt, a terheltet és a védőt. Bizonyítás felvétele esetén tárgyalást tart [Be. 356. § (2) bekezdés e) pont]. A felfüggesztett büntetés utólagos végrehajtásával kapcsolatban a törvény ,,eltérő rendelkezést'' csak a Be. 377. § (1) bekezdés c) pontjában foglalt esetben tartalmaz: ha a felfüggesztett büntetés végrehajtását a pártfogó felügyelet (Btk. 82. §) szabályainak súlyos megszegése miatt kell elrendelni, a bíróság tárgyaláson határoz [Be. 377. § (2) bekezdés]. Abban az esetben tehát, amikor a bíróság a büntetés végrehajtását a Btk.-ban meghatározott kizáró okok ellenére függesztette fel, a büntetés végrehajtását utólag – az általános szabályok szerint – tárgyalás tartása nélkül, az iratok, esetleg meghallgatás alapján rendeli el.
2. Az indítványozó álláspontja szerint az, hogy a bíróság a felfüggesztett szabadságvesztés utólagos végrehajtását tárgyaláson kívül rendeli el, sérti az Alkotmány 57. § (1) bekezdésében foglalt, az igazságos és nyilvános tárgyaláshoz való jogot, az 57. § (3) bekezdésében biztosított védelemhez való jogot, valamint az Alkotmány 55. § (1) bekezdésében rögzített, a szabadsághoz és a személyi biztonsághoz való jogot. Hivatkozik az Alkotmánybíróság 26/1990. (XI. 8.) AB határozatára, ,,melyben a polgári perrendtartás hasonló törvényhelyeinek megsemmisítésére került sor''.
Az indítványozó szerint a bírói tévedés tárgyaláson kívüli korrigálásának lehetősége ellentétes a Btk. 83. §-ában meghatározott büntetéskiszabási szabályokkal. Véleménye szerint a tárgyalás alapján ,,teljesen más büntetéskiszabási elveket kell érvényesíteni és másak a büntetéskiszabás elvei és különösen gyakorlata is a végrehajtandó és a felfüggesztett szabadságvesztés kiszabása esetében. Hiszen nem vitatható, hogy egy hosszabb időtartamú hosszabb időre végrehajtásában felfüggesztett szabadságvesztésnek nyilván sokkal rövidebb időtartamú végrehajtandó szabadságvesztés felel meg''. Ezen álláspontból következően a törvényi rendelkezés sérti a súlyosítási tilalom szabályait [Be. 241. § (1) bekezdés], továbbá a tényállás felderítésére és a bizonyítékok szabad mérlegelésére vonatkozó alapelvet (Be. 5. §).
Az indítványozó a Be. 377. § (1) bekezdés a) pontja alkotmányellenességének alátámasztására – az Alkotmányra hivatkozás nélkül – felhívja azokat a rendelkezéseket, amelyek feltételbeli, illetve időbeli korlátot állítanak a jogerős bírósági határozatnak a rendkívüli jogorvoslatok (perújítás, felülvizsgálat, az indítvány benyújtásakor egyébként már nem létező törvényességi óvás) útján az elítélt terhére történő megváltoztatása elé. Álláspontja szerint a Be. 377. § (1) bekezdés a) pontja sérti a res iudicata elvét, ,,mivel módosítást enged az ítéleten egészen tág határok között'', ,,hiszen a büntetés végrehajtása a próbaidő tartama alatt bármikor, akár annak utolsó napján is elrendelhető''.
3. Az indítvány benyújtását követően, 1995. szeptember 1-jén lépett hatályba a büntető jogszabályok módosításáról szóló 1995. évi XLI. törvény, amely a Be. XVII. fejezetében szabályozott külön eljárás, a tárgyalás mellőzésével történő büntetéskiszabás alkalmazási körét bővítette. A módosítás nyomán lehetővé vált, hogy a bíróság tárgyalás tartása nélkül, a vádindítvány és a nyomozási iratok alapján egy évet meg nem haladó, végrehajtásában próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztést is kiszabjon (Be. 350., 351. §). A Be. külön rendelkezésének hiányában a Legfelsőbb Bíróság BK 166. számú állásfoglalásában azt az iránymutatást adta, hogy a Be. XVII. fejezetében szabályozott külön eljárásban kiszabott, a kizáró ok ellenére felfüggesztett szabadságvesztés utólagos végrehajtása a Be. 377. §-a (1) bekezdésének a) pontja szerinti különleges eljárás keretében rendelhető el.
Az Alkotmánybíróság – a szoros összefüggés okán – a tárgyalás mellőzésével hozott végzésben kiszabott felfüggesztett szabadságvesztés utólagos elrendelésének kérdéseire is kiterjesztette a vizsgálatot.
4. Az Alkotmánybíróság az új büntetőeljárási törvény folyamatban volt kodifikációjára tekintettel beszerezte az igazságügy-miniszter véleményét. Az igazságügy-miniszter nyilatkozatában részletesen indokolta, hogy a próbaidőre felfüggesztett büntetés végrehajtásának utólagos elrendelésekor miért nem szükséges – főszabályként – a tárgyalásra vonatkozó szabályok szerint eljárni, ha a büntetést az általános eljárási szabályok szerinti tárgyaláson szabta ki a bíróság. Ugyanakkor aggályosnak tartotta a Be. 377. § (1) bekezdés a) pontja szerinti eljárás lehetőségét abban az esetben, amikor a felfüggesztett szabadságvesztés kiszabására tárgyalás mellőzésével került sor.
5. Az 1998. évi XIX. törvény 605. §-ának (1) bekezdése alapján 2000. január 1-jén hatályba lépő új Be. annyiban azonosan szabályozza a kérdést, hogy a Btk. 90. §-ában meghatározott kizáró okok ellenére felfüggesztett szabadságvesztés utólagos elrendelésére szintén különleges eljárásban kerül sor. A bíróság azonban minden esetben tárgyaláson határoz.
Az új Be. XXVI. fejezete szabályozza ,,büntetőparancs'' elnevezéssel a tárgyalás mellőzésével történő büntetéskiszabás külön eljárását. A rendkívüli felülvizsgálatra vonatkozó rendelkezések [új Be. 425. § (2) bekezdés, 434. § (2) bekezdés b) pont, 436. § (2) bekezdés] elemzése azt a következtetést engedi meg, hogy különleges eljárásban csupán az általános szabályok szerint lefolytatott bírósági eljárás eredményeképp született törvénysértő jogerős bírósági határozat helyrehozatala történhet meg. Az anyagi jogi törvényi előfeltételek hiányában alkalmazott büntetőparancs ugyanis olyan eljárási hiba, amely az új törvény alapján rendkívüli felülvizsgálat keretében, a megtámadott határozat hatályon kívül helyezésével és az első fokú bíróság új eljárásra utasításával orvosolható.
II.
Az indítvány részben megalapozott.
Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Be. 377. § (1) bekezdés a) pontján alapuló különleges eljárás nem ellentétes az Alkotmány 57. § (1) és (3) bekezdésével. Sérti azonban a Btk. 90. §-ban foglalt tilalom ellenére felfüggesztett szabadságvesztés végrehajtásának különleges eljárásban történő utólagos elrendelése az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében normatív tartalommal meghatározott jogállamiságot, valamint – ezzel összefüggésben – az Alkotmány 8. § (1) és (2) bekezdését, valamint az 55. § (1) bekezdését. A jogállam lényegi ismérvét jelentő jogbiztonság követelményével és a jogerő tiszteletével ellentétes az, hogy az állam büntető hatalmának gyakorlói, a bíróság és az ügyészség a jogerő beállta után akár hosszú idővel is lehetőséget kapnak a téves vagy hibás jogerős bírósági határozatnak a terhelt terhére – a jogerő feloldására irányuló rendkívüli perorvoslati eljárás mellőzésével – történő módosítására. A különleges eljárás ennek következtében nem felel meg azoknak a követelményeknek, amelyek a személyes szabadság elvonása okainak és az azzal kapcsolatos eljárásnak szabályozásával szemben az Alkotmány 8. § (1) és (2) bekezdésének, valamint az 55. § (1) bekezdésének egymásra vonatkoztatásából adódnak.
1. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a Be. 377. § (1) bekezdés a) pontja és (2) bekezdése nem sérti az Alkotmány 57. § (1) bekezdését, a támadott törvényi rendelkezések a tárgyaláshoz való joggal összefüggésben nem alkotmányellenesek. Az, hogy a bíróság a törvénysértő módon próbaidőre felfüggesztett büntetés végrehajtásának utólagos elrendeléséről tárgyaláson kívül dönt, nem jelenti azon alapjog sérelmét, amely szerint mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt vádat a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el.
1.1. A próbaidőre felfüggesztett büntetés végrehajtásának utólagos elrendelése a különleges eljárások egyike. A különleges eljárások lényege, hogy ezek során a bíróság nem a büntetőjogi felelősségről, hanem az ,,alap-eljáráshoz'' kapcsolódó járulékos jellegű kérdésekben határoz; ezen eljárások rendeltetése a büntetőjogi főkérdésekhez (bűnösség, minősítés, büntetéskiszabás) kapcsolódó, de azokat nem érintő, járulékos jellegű kérdések eldöntéséhez szükséges eljárási keretek biztosítása. A különleges eljárások szabályai az általános eljárás szabályaihoz képest egyszerűbbek.
A különleges eljárások egyik csoportját alkotják azok, amelyekben az ,,alap-eljárásban'' meghozott olyan jogerős bírósági döntések orvoslása történik, ahol a bíróság a Btk. kogens rendelkezésének alkalmazását elmulasztotta, vagy tilalmát figyelmen kívül hagyta. E különleges eljárások hatásukat tekintve sajátos rendkívüli jogorvoslatok, eredeti funkciójuk szerint a törvényességi óvás emelésének szükségességét kívánták kiküszöbölni. A következetesen érvényesülő joggyakorlat szerint ezekben az eljárásokban a jogerős döntésben elmulasztott vagy nem a törvénynek megfelelően teljesített olyan rendelkezéseket lehet pótolni, helyesbíteni, amelyek nem mérlegelésen alapulnak. E körbe tartozik a jelen vizsgálat tárgyát képező eljárás is.
A Be. 377. § (1) bekezdése a) pontja szerinti különleges eljárásban a bíróság azt a kérdést vizsgálja, megállapítható-e a Btk. 90. §-ában írt valamely kizáró körülmény. Ha a kizáró ok fennáll, a bíróságnak el kell rendelnie a büntetés végrehajtását, más döntést nem hozhat. Ebben az eljárásban tehát a bíróság nem a vádról, nem a bűnösségről határoz, nem vesz, nem is vehet fel a büntetőjogi felelősséget érintő bizonyítást, kizárólag a jogerős bírósági határozat téves vagy hibás rendelkezését helyesbítheti.
Az Alkotmánybíróság a jelen ügyben is figyelembe vette azt, hogy az Alkotmány 57. § (1) bekezdése – figyelemmel az 1976. évi 8. törvényerejű rendelettel kihirdetett Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 14. cikk 1. pontjának, valamint az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett, az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló Egyezmény 6. cikk 1. pontjának értelmezésére is – a tárgyaláshoz való jognál szélesebb jogokat, illetve az állam büntető hatalmának gyakorlásával szemben szélesebb alkotmányos követelményeket állít. »A ,,tisztességes eljárás'' (fair trial) követelménye nem egyszerűen egy a bíróságnak és az eljárásnak itt megkövetelt tulajdonságai közül (ti. mint ,,igazságos tárgyalás''), hanem az idézett alkotmányi rendelkezésben foglalt követelményeken túl – különösen a büntetőjogra és – eljárásra vonatkozóan – az 57. § többi garanciájának teljesedését is átfogja. Mi több, az Egyezségokmánynak és az Emberi Jogok Európai Egyezményének – az Alkotmány 57. §-a tartalmához és szerkezetéhez mintát adó – eljárási garanciákat tartalmazó cikkei általában elfogadott értelmezése szerint a fair trial olyan minőség, amelyet az eljárás egészének és körülményeinek figyelembevételével lehet csupán megítélni« [6/1998. (III. 1.) AB határozat, ABK 1998. március, 101, 103].
A vizsgálat tárgyát képező különleges eljárás e követelményeket figyelembe véve sem sérti az Alkotmány 57. § (1) bekezdését. Az eljárás ugyan a jogerős bírósági ítéletet követő különleges eljárás, azonban lényegét tekintve büntetőeljárás. Ezt maga a Be. szabályozási szerkezete is világosan kifejezésre juttatja: a törvény rendelkezéseit a különleges eljárásokban a XVIII. fejezetben foglalt eltérésekkel kell alkalmazni [Be. 356. § (1) bekezdés], azaz külön rendelkezés hiányában irányadóak rá a Be. garanciális alapelvei és megfelelő részletszabályai.
Így téves az indítványozó azon álláspontja, hogy e különleges eljárásban nem érvényesül a Be. 5. §-ában foglalt alapelvi rendelkezés a tényállás felderítésére és a bizonyítékok szabad értékelésére. Nincs törvényi akadálya annak, sőt kötelező, hogy a bíróság tárgyalást tartson, ha a hibás jogerős bírósági döntés korrekciójának alapjául szolgáló tények feltárására és bizonyítására van szükség [Be. 356. § (2) bekezdés e) pont]. Az eljárásban biztosított a jogorvoslati jog: a bíróság határozata ellen a terhelt és a védő fellebbezhet [Be. 356. § (2) bekezdés g) pont], a próbaidőre felfüggesztett büntetés végrehajtását elrendelő végzés elleni fellebbezésnek halasztó hatálya van [Be. 377. § (4) bekezdés].
Az Alkotmánybíróság álláspontját nem befolyásolta, hogy új Be. rendelkezése szerint az azonos célú különleges eljárásban a bíróság akkor is tárgyaláson határoz, ha a büntetés végrehajtását a Btk. 90. §-ban írt kizáró ok ellenére függesztették fel, és emiatt szükséges a végrehajtás utólagos elrendelése [új Be. 572. § (2) bekezdés]. Nem kifogásolható, hogy a törvényhozó – formai értelemben – ,,túlbiztosítja'' az eljárást. Valójában az, hogy a bíró – a bizonyítás szükségessége nélkül – tárgyaláson állapítja meg azt, amit jelenleg az iratok vagy meghallgatás alapján, az Alkotmány 57. § (1) bekezdése szempontjából nem tekinthető többletgaranciának. A különleges eljárásban tartandó tárgyalásnak ugyanis továbbra sem lehet feladata a büntetőjogi felelősség eldöntésének és a büntetési nem megválasztásának felülvizsgálata, csupán annak megállapítása, hogy a végrehajtás felfüggesztésére törvénysértő módon került-e sor vagy sem, s előbbi esetben a büntetés végrehajtásának elrendelése.
1.2. Téves az indítványozó azon álláspontja, hogy a Btk. kizáró rendelkezéseinek sérelmével felfüggesztett szabadságvesztés végrehajtásának utólagos elrendelése esetén a Btk. 83. §-ban rögzített büntetéskiszabási elvek, illetve a Be.-nek a súlyosítási tilalomra vonatkozó szabályai (Be. 241., 234. §) indokolják a tárgyalás tartását.
Az indítvány benyújtásakor a feltételes elítéléssel kapcsolatos törvényi rendelkezések helyes és egységes alkalmazását a Legfelsőbb Bíróság VII. számú Büntető Elvi Döntése volt hivatott biztosítani – kötelező erővel. Az elvi döntést a Legfelsőbb Bíróság 1994-ben hatályon kívül helyezte; majd a Büntető Kollégium BK. 153. számú állásfoglalása adott iránymutatást a büntetés végrehajtásának felfüggesztése tárgyában. A BK. állásfoglalás II.1. pontja szerint: »A Btk. 89. §-án alapuló ítéleti rendelkezés járulékos jellegű, és ezzel a törvényi szabályozással, amely a felfüggesztett szabadságvesztést nem tekinti önálló büntetési nemnek, nem egyeztethető össze olyan gyakorlat, amely a végrehajtás felfüggesztését a büntetés hosszabb tartamával mintegy ,,ellensúlyozza''.« A Btk.nov. 18. §-a a Btk.-nak a büntetéskiszabás elveit meghatározó 83. §-át módosítva az állandó bírói gyakorlatot törvényerőre emelte. A Btk. – 1999. március 1-jétől hatályos – rendelkezése szerint, ha a bíróság szabadságvesztést szab ki, a büntetés mértékét a végrehajtás felfüggesztése figyelmen kívül hagyásával állapítja meg [Btk. 83. § (4) bekezdés].
Ugyanakkor nem lehet eltekinteni attól, hogy a végrehajtásában felfüggesztett szabadságvesztés ténylegesen enyhébb ,,büntetés'', mint a végrehajtandó szabadságvesztés. Ezt vette figyelembe a Legfelsőbb Bíróság, amikor a másodfokú bíróság reformatórius jogkörét korlátozó súlyosítási tilalmat értelmezte (BK 157.). A súlyosítási tilalom azonban az első fokú határozat meghozatalát követően, a jogorvoslat alapján folytatódó eljárásban meghozott jogerős bírósági határozatig érvényesülő intézmény. Így a vizsgálat tárgyát képező, az ügyész indítványára, illetve a bíróság részéről hivatalból indított különleges eljárásban nem értelmezhető.
2. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a sérelmezett törvényi rendelkezés nem sérti az Alkotmány 57. § (3) bekezdésben biztosított védelemhez való jogot. Téves az indítványozó azon álláspontja, hogy a védelemhez való jog kizárólag tárgyaláson gyakorolható.
Az Alkotmánybíróság több határozatában igen részletesen foglalkozott ezen alkotmányos alapjog tartalmával és az ebből eredő követelményekkel [így pl. a 25/1991. (V. 18.) AB határozat, ABH 1991, 414; vagy legutóbb: a 763/B/1997. AB határozat, ABK 1998. február, 74, 76; 6/1998. (III. 11.) AB határozat, ABK 1998. március, 101]. E követelmények a vizsgált eljárásban megfelelően érvényesülnek. A védő az alapügyre vonatkozó meghatalmazás, illetőleg a kirendelés alapján jogosult részt venni a különleges eljárásokban [Be. 50. § (2) bekezdés]. A különleges eljárásokra vonatkozó általános rendelkezések biztosítják a védelemhez való jogot, a terhelt és a védő aktív közreműködését.
3. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a Be. 377. § a) pontján alapuló különleges eljárás az Alkotmány 2. § (1) bekezdésben normatív tartalommal megfogalmazott jogállamiságból az Alkotmánybíróság gyakorlatában levezetett jogbiztonság és a jogerő tisztelete követelményeit sérti. Alkotmányosan megengedhetetlen ellentmondás van a törvénysértő jogerős bírósági határozatoknak az elítélt terhére egyfelől a felülvizsgálati eljárásban, másfelől a különleges eljárásban lehetséges korrekciója között.
3.1. Megalapozott az indítványozó azon érvelése, amely szerint a vizsgálat tárgyát képező különleges eljárás a törvénysértő jogerős bírósági határozat megváltoztatását, a kizáró ok ellenére felfüggesztett szabadságvesztés végrehajtásának elrendelését igen tág, és a rendkívüli jogorvoslatnál lényegesen hosszabb időtávon engedi meg.
A büntetőeljárási felülvizsgálat intézményét a törvényhozó az Alkotmánybíróság 9/1992. (I. 30.) AB határozatával megsemmisített törvényességi óvás helyett, kizárólag jogorvoslati funkcióra és a jogbiztonság szempontjait szem előtt tartva hozta létre. A terhelt terhére felülvizsgálati indítványt az ügyész, magánvádas ügyekben a terhelt felmentése vagy az eljárás megszüntetése esetén a magánvádló nyújthat be. Megszűnt az a lehetőség, hogy a törvénysértő jogerős bírósági határozatok ellen a Legfelsőbb Bíróság elnöke rendkívüli jogorvoslattal éljen. A terhelt terhére a felülvizsgálati indítványt a közlésétől számított hat hónapon belül lehet előterjeszteni [Be. 284/A. § (4) bekezdés].
A Be. 377. § a) pontján alapuló különleges eljárást a bíróság hivatalból vagy az ügyész indítványára folytatja le. A bírói gyakorlat szerint a próbaidőre felfüggesztett büntetés végrehajtása utólagos elrendelésének akkor van helye, ha a próbaidő a különleges eljárás során hozott első fokú bírósági határozat meghozatalának időpontjában még nem telt le; nincs jelentősége azonban annak, hogy a fellebbezés elbírálásának az időpontjában a próbaidő már letelt (BH 1983. 395.). A próbaidő a vétség miatt kiszabott szabadságvesztés esetén egy évtől három évig, a bűntett miatt kiszabott szabadságvesztés esetén – a Btk.nov. 23. §-ának módosító rendelkezése következtében – két évtől öt évig terjedhet. A próbaidőt években kell meghatározni és a kiszabott szabadságvesztésnél rövidebb nem lehet [Btk. 89. § (3) bekezdés]. Míg tehát a felülvizsgálat kezdeményezésére legfeljebb hat hónapon belül van lehetőség, a kizáró ok ellenére felfüggesztett szabadságvesztés utólagos végrehajtását – a próbaidő hosszának függvényében – minimálisan egy, illetve két évig, maximálisan három, illetve öt évig rendelheti el a különleges eljárásban első fokon eljáró bíróság. Amennyiben ez a döntés nem emelkedik jogerőre, ez az idő még hosszabb is lehet.
3.2. A felülvizsgálat intézménye csak a legsúlyosabb eredménnyel járó büntető anyagi jogi törvénysértések és az abszolút eljárási szabálysértések orvoslására nyújt lehetőséget. Mivel – amint ezt a Be. 284. § (1) bekezdéséhez fűzött indokolás tartalmazza – a jogerőhöz kiemelten fontos joghatások fűződnek, a törvényalkotó meglehetősen szűken vonta meg azt a határt, ahol a jogerő az anyagi igazság és a törvényesség érvényesülése érdekében áttörhető.
A törvénysértően felfüggesztett szabadságvesztés végrehajtásának utólagos elrendelésekor a bíróság egy korábbi jogerős határozatot hivatalból vagy ügyészi indítványra – azt mintegy ,,kijavítva'' – úgy változtat meg, hogy ezáltal a terhelt helyzete az eredeti határozatban foglaltakhoz képest súlyosabbá válik. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a jogerő feloldásának ez a módja nem felel meg a jogállamiságból adódó követelményeknek, azoknak a tételeknek, amelyeket az Alkotmánybíróság a jogállam, a jogerő és a jogbiztonság követelményéről, az anyagi igazság, a törvényesség és a jogbiztonság, jogerő konfliktusának feloldásáról, az állami büntető hatalom sikertelenségének kockázatáról eddigi döntéseiben, alapvetően a 9/1992. (I. 30.) AB határozatban (ABH 1992, 59) és a 11/1992. (III. 5.) AB határozatban (ABH 1992, 77) kimunkált.
Az Alkotmánybíróság a 9/1992. (I. 30.) AB határozatban kifejtette és azóta következetesen képviseli, hogy a jogállam nélkülözhetetlen eleme a jogbiztonság. Az anyagi igazságosság és a jogbiztonság követelményét a jogerő intézménye hozza összhangba – megint csak a jogbiztonság elsődlegessége alapján. A jogerő intézménye, alaki és anyagi jogerőként való pontos meghatározottsága a jogállamiság részeként alkotmányos követelmény. Az Alkotmánynak megfelelően biztosított jogorvoslati lehetőségek mellett beállott jogerő tiszteletben tartása a jogrend egészének biztonságát szolgálja. A jogerős határozatok megváltoztathatatlanságához és irányadó voltához alapvető alkotmányos érdek fűződik. A jogbiztonság elve ugyanakkor tág mérlegelési és döntési lehetőséget hagy a jogalkotó számára, hiszen a jogállamiság más elvek érvényesülését is megköveteli, s ezek esetleg ütközhetnek a jogbiztonság követelményével [9/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH 1992, 59, 65–66].
Az Alkotmánybíróság több határozatában hangsúlyozta, hogy a büntető hatalom gyakorlása, a büntetőjogi felelősségre vonás az állam alkotmányos kötelezettsége [715/D/1994. AB határozat, ABH 1997, 584, 588; 793/B/1997. AB határozat, ABK 1998. február, 74, 76]. Az Alkotmány 50. §-a szerint a bíróságok megbüntetik a bűncselekmények elkövetőit. Indokolt, hogy ennek, a büntető igazságszolgáltatás lényegét jelentő feladatnak a teljesítéséhez az állami büntetőhatalmat gyakorló szerveknek hatékony eszközök álljanak a rendelkezésükre. Így az is felmerülhet, hogy a felülvizsgálatnál egyszerűbb, gyorsabb eszközöket kapjanak a jogerő feloldására, a bírói hibák, illetve tévedések korrigálására, ezen keresztül pedig az elkövetőknek a törvényekkel összhangban álló megbüntetésére. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint azonban a jogbiztonsághoz, a jogerő tiszteletéhez fűződő érdek megelőzi a kizáró ok ellenére felfüggesztett szabadságvesztés végrehajtásának utólagos, igen egyszerű módon történő elrendeléséhez fűződő érdeket.
A jelen vizsgálat tárgya tekintetében a jogbiztonság elvének és a törvénynek megfelelő megbüntetés alkotmányos követelményének konkurálása esetén az előbbi élvez prioritást. A jogbiztonság érdekében el kell viselni azokat a bírói hibákat vagy tévedéseket, amelyeknek köszönhetően egyes elkövetők a megérdemeltnél enyhébb büntetésben részesülnek. A terheltre kedvező tévedés esetében az állami büntetőhatalmat megvalósító két szervezet, a bíróság és az ügyészség kellő körültekintés nélkül járt el. Az ennek következtében hibásan kiszabott büntetés megváltoztatása, helyesbítése nem történhet a rendkívüli jogorvoslat mellőzésével, mert a jogerő feloldására csak az tekinthető elfogadható eszköznek.
A Be. 377. § (1) bekezdés a) pontján alapuló különleges eljárás ellentétes azzal a jogállam büntető hatalmát jellemző elvvel, hogy a bűnüldözés sikertelenségének kockázatát az állam viseli. Ha tehát a jogerős ítélet – a terheltnek kedvezően – törvényt sért, ennek következményét nem viselheti a terhelt, annál kevésbé, mert a hatóságok hibáinak kijavítására nyitva álló és alkotmányos garanciákkal ellátott jogorvoslatokat, amelyek lehetőségével a terheltnek is számolnia kellett, már kimerítették [9/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH 1992, 59,70].
4. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint jelen ügyben a jogállamiság, a jogbiztonság és a jogerő tiszteletének sérelme egyben alapjogi sérelmet is jelent. A vizsgált különleges eljárás – figyelemmel az Alkotmány 2. § (1) bekezdésének sérelmére – nem felel meg azoknak a feltételeknek, amelyeket az Alkotmánybíróság a személyi szabadság alapjogának korlátozhatóságáról az Alkotmány 55. § (1) bekezdésében, valamint a 8. § (1) és (2) bekezdésében foglaltak rendelkezések alapján eddigi gyakorlatában megfogalmazott.
Az Alkotmánybíróság 66/1991. (XII. 21.) AB határozata meghatározó jelentőségű értelmezését adta az Alkotmány 55. § (1) bekezdésének. Az Alkotmánybíróság megállapította: a személyes szabadság alkotmányos alapjogát törvény – a büntető jogszabály – az Alkotmány megengedő rendelkezése folytán korlátozhatja. Az egyes korlátozó rendelkezések azonban csak akkor fogadhatók el alkotmányszerűnek, ha az általuk elérni kívánt és alkotmányosan elismert célhoz képest a korlátozás szükségszerű és arányos (ABH 1991, 342, 347).
Az Alkotmánybíróság ezt követően még több határozatában foglalkozott az 55. § (1) bekezdése tartalmának kibontásával [így pl.: 723/B/1991/6. AB határozat, ABH 1991, 632; 31/1997. (V. 16.) AB határozat, ABH 1997, 154; 63/1997. (XII. 11.) AB határozat, ABH 1997, 365]. Az Alkotmánybíróság határozatainak a jelen vizsgálat szempontjából releváns lényege: az Alkotmány 55. § (1) bekezdése a törvénynek csak úgy teszi lehetővé a személyes szabadság elvonása okainak és az azzal kapcsolatos eljárásnak a szabályozását, hogy ez a szabályozás nem korlátozza szükségtelenül vagy aránytalanul a személyes szabadsághoz való jogot. E követelmény – ahogyan ezt a 66/1991. (XII. 21.) AB határozat (ABH 1991, 342, 347) implicite, a 723/B/1991/6. AB határozat (ABH 1991, 632, 637) pedig explicite kifejezésre is juttatja – az Alkotmány 55. § (1) bekezdésnek és az alapvető jogok lényeges tartalmának korlátozását tiltó 8. § (2) bekezdésnek egymásra vonatkoztatásán alapul.
Az Alkotmánybíróság e felfogása megfelel az Európai Emberi Jogi Egyezmény 5. Cikk 1. a) pontjával kapcsolatos strasbourgi gyakorlatnak is. Az 5. cikk 1. a) pontja szerint szabadságától senkit nem lehet megfosztani, kivéve a törvényben meghatározott eljárás útján a törvényes őrizetben tartást az illetékes bíróság által történt elítélést követően. Kétségtelen, hogy elsősorban a követelmény ,,formai'' elemei érvényesülnek: amennyiben az elítélt fogva tartása jogszerűen, megfelelő bíróság által hozott és jogerőre emelkedett határozaton alapul, úgy a strasbourgi szervek – függetlenül a hazai bíróság esetleges tévedéseitől a jogkérdésekben – az ilyen fogva tartást mindig törvényesnek minősítik. Az Emberi Jogok Európai Bizottságának álláspontja szerint az Egyezmény 5. cikke 1. pontjának rendelkezései ugyanis nem a bírósági határozatok törvényességét, hanem a fogva tartás törvényes eljárás alapján megengedhető eseteit hivatottak szabályozni.
Ugyanakkor azonban az Emberi Jogok Európai Bírósága is támaszt tartalmi követelményeket a ,,törvénynek megfelelő eljárással'' szemben. Ennek lényege, hogy bár az 5. cikk ezen kitétele lényegében a belső jogra utal, így az eljárásnak a belső jog szerint kell törvényesnek lennie, mégis a belső jognak magának meg kell felelnie az Egyezmény kifejezett vagy bennfoglalt elveivel: tisztességes (fair) és megfelelő eljárásnak kell lennie. A személyes szabadságtól megfosztás bármely esetét megfelelő hatóságnak kell elrendelnie és végrehajtania, továbbá nem lehet önkényes (vö.: Eur. Court H.R. Winterwerp judgment of 24 October 1979, Series A no 33; No. 7679/76, Dec. 14.7.77, D.R. 9 p.175; No. 10689/83, Dec. 4.7.84, D.R. 37 p. 225; No. 11531/85, Dec. 7.10.87, D.R. 53 p.128).
A jogerős bírósági határozatban törvénysértően felfüggesztett szabadságvesztés végrehajtásának utólagos elrendelése – az elítélt tényleges megfosztása büntetésként a személyi szabadságától – törvényben meghatározott okból és törvényben meghatározott eljárásban történik. Amint azt a határozat II/1. és 2. pontjaiban az Alkotmánybíróság kifejtette, a különleges eljárás törvényi szabályozása és garanciális rendszere nem ellentétes az alkotmányossági követelményekkel. Az Alkotmány 8. § (1) és (2) bekezdésének sérelmét eredményezi azonban magának a különleges eljárásnak a lényege, azaz a személyi szabadságot érintő törvénysértés kiküszöbölésének lehetősége az elítélt terhére a formailag egyszerűsített eljárásban, valamint a különleges eljárás megindulásának szervezeti és időbeli feltételei: a hivatalbóliság a bíróság részéről, illetve a törvénysértő bírósági határozat jogerőre emelkedését követő hosszú időtáv lehetősége.
Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szerint ugyanis az alapvető jog lényeges tartalmának alkotmányellenes korlátozása akkor valósul meg, ha az kényszerítő ok nélkül történik, továbbá, ha a korlátozás súlya az elérni kívánt célhoz képest aránytalan. A jogalkotó szabadságában áll – az Alkotmánybíróság gyakorlatában, a jogorvoslati jog tekintetében kialakított alkotmányossági követelmények figyelembevétele mellett [vö.: 49/1998. (XI. 27.) AB határozat, ABK 1998. november, 515, 520–521] – , hogy a jogerős bírósági határozat anyagi jogi szabálysértéseit vagy az eljárási hibákat szűkebb vagy tágabb körben tegye orvosolhatóvá a rendkívüli jogorvoslat eszközeivel, a perújítás, illetve a felülvizsgálat útján. Az állam büntető igényének érvényesítési kötelezettsége, az elkövető törvénynek megfelelő megbüntetése iránti igény jelen esetben nem tekinthető alkotmányosan kényszerítő oknak a személyes szabadságot érintő törvénysértés egyszerűsített formában történő megszüntetésére. Ezen túlmenően a Btk.-ban meghatározott tilalmak ellenére felfüggesztett szabadságvesztés utólagos végrehajtására lehetőséget adó büntető szabályok aránytalanul súlyosak, különös tekintettel a jogerős elítélést követően az ügyész és a bíróság fellépéséhez rendelkezésre álló hosszú időtartamra.
Mindezekre tekintettel az Alkotmánybíróság a Be. 377. § (1) bekezdés a) pontján alapuló különleges eljárás alkotmányellenességét megállapította; a megsemmisítés időpontját azonban a Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 43. §-ának (3) bekezdése alapján pro futuro határozta meg. Figyelembe vette ugyanis, hogy a Legfelsőbb Bíróság a BK 166. számú állásfoglalásában olyan iránymutatást adott, amely szerint a Btk. 90. §-ában foglalt kizáró ok ellenére felfüggesztett szabadságvesztés kiszabása nem tekinthető olyan anyagi jogi [Be. 284. § (1) bekezdés a)–b) pont] vagy eljárásjogi [Be. 284/A. § (2) és (3) bekezdés] szabálysértésnek, amely a felülvizsgálati eljárás lefolytatását tenné lehetővé. Így az Alkotmánybíróság megfelelő időt biztosít a törvényalkotónak, hogy a Be.-nek a felülvizsgálatra vonatkozó szabályait alkalmassá tegye az anyagi jogi törvénysértés orvoslására, amennyiben ez szándékában áll.
Az új Be. 572. § (1) bekezdésének a) pontja ugyanazon okokból alkotmányellenes, mint a Be. 377. § (1) bekezdés a) pontja. Nem válik alkotmányosan elfogadhatóvá a törvényi tilalom ellenére felfüggesztett szabadságvesztés végrehajtásának különleges eljárásban történő elrendelése attól, hogy arra minden esetben tárgyaláson kerül sor, mivel – amint azt a határozat II/1.1. pontja tartalmazza, – nem a minden esetben kötelező tárgyalás hiánya az alkotmányellenesség megállapításának oka. Így az Alkotmánybíróság az Abtv. 42. § (2) bekezdés alapján megállapította, hogy a már kihirdetett, de még hatályba nem lépett jogszabályi rendelkezés alkotmányellenes, és mint ilyen nem lép hatályba 2000. január 1-jén. Ezzel tárgytalanná vált a tárgyalás tartásának kötelezettségét kimondó 572. § (2) bekezdésnek az (1) bekezdés a) pontjára utaló szövegrésze is.
III.
Az Alkotmánybíróság – szoros összefüggés okán – a tárgyalás mellőzésével hozott végzésben (Be. XVII. fejezet) kiszabott felfüggesztett szabadságvesztés utólagos elrendelésének kérdéseire is kiterjesztette a vizsgálatot és a Be. 377. § (1) bekezdés a) pontján alapuló különleges eljárással összefüggésben, az Abtv. 1. § e) pontjában meghatározott hatáskörében, az Abtv. 21. § (7) bekezdése alapján hivatalból, mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet állapított meg. A vizsgálat során az Alkotmánybíróság arra a következtetésre jutott, hogy a jogi szabályozás hiányosságai az Alkotmány 57. § (1) bekezdésének, valamint – ezzel összefüggésben az 55. § (1) bekezdésének – sérelmével járó alkotmányellenes helyzetet idéznek elő.
Az Abtv. 49. § (1) bekezdése szerint mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására akkor kerülhet sor, ha a jogalkotó szerv jogszabályi felhatalmazásból származó jogalkotói feladatát elmulasztotta és ezzel alkotmányellenességet idézett elő. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint a jogalkotó szerv konkrét jogszabályi felhatalmazás nélkül is köteles eleget tenni jogszabály-alkotási kötelezettségének, ha alkotmányos alapjogok érvényesüléséhez szükséges jogszabályi garanciák hiányoznak [31/1997. (V. 16.) AB határozat, ABH 1997, 154, 155].
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint alkotmányellenes helyzet állt elő azzal, hogy a törvényhozó lehetővé tette a felfüggesztett szabadságvesztés kiszabását tárgyalás mellőzésével, ugyanakkor elmulasztotta a garanciális összefüggések megteremtését a külön eljárás abszolút eljárási szabálysértései (Be. 355/A. §), az abszolút eljárási szabálysértések esetén a jogerős bírósági határozatok elleni felülvizsgálat szabályai [Be. 284/A. § (2)–(3) bekezdés, 291. § (1) bekezdés] és a Be. 377. § (1) bekezdés a) pontján alapuló különleges eljárás között. A jogi szabályozás e mulasztáson alapuló hiányosságai az Alkotmány 57. § (1) bekezdésének, valamint ezzel összefüggésben az 55. § (1) bekezdésének sérelméhez vezetnek, ha a bíróság a tárgyalás mellőzésével hozott jogerős végzésében a Btk. 90 §-ában meghatározott kizáró okok ellenére szabta ki a felfüggesztett szabadságvesztést.
Az Alkotmánybíróság a 67/1995. (XII. 7.) AB határozatban a pártatlan bírósághoz való alkotmányos alapjog szempontjából vizsgálta a tárgyalás mellőzésének intézményét. A történetileg és az új Be. szerint is ,,büntető parancs''-nak nevezett intézmény és a tárgyaláshoz való jog közötti ellentét tekintetében a döntés hangsúlyozta: a büntetőparancs és a büntetőeljárás alapelvei közötti ellentmondás feloldását kezdettől fogva abban látták, hogy amennyiben a terhelt ,,ellentmond'' a bíróság határozatának, úgy azt nem létezőnek kell tekinteni, és a tárgyalást a rendes eljárás szabályai szerint kell lefolytatni. A terhelt ellentmondása esetén a büntetőparancs semmilyen kötőerővel nem bírt egészen 1987-ig, amikor a terhelt védelme érdekében bevezették a relatív súlyosítási tilalmat (ABH 1995, 346, 348).
E külön eljárásban a tárgyaláshoz való jogot tehát a tárgyalás tartása iránti kérelem biztosítja [Be. 353. § (1) bekezdés]. A kérelem alapján a bíróság köteles az általános szabályok szerint lefolytatni az első fokú eljárást, amelyet szintén az általános szabályok szerinti jogorvoslati eljárás követhet. Amennyiben a vádlott, abban a meggyőződésben nem kéri a tárgyalás tartását, hogy a bíróság tárgyalás mellőzésével ,,csak'' felfüggesztett szabadságvesztést szabott ki, és utóbb, a próbaidő tartama alatt derül ki, hogy a büntetés felfüggesztésére a Btk. 90. §-ában írt kizáró okok ellenére került sor, – a Be. külön rendelkezése hiányában – a bíróságnak szintén a Be. 377. § (1) bekezdése a) pontja alapján, a különleges eljárásban kell a büntetés végrehajtását elrendelnie.
Ennek következtében a tárgyalás mellőzésével kiszabott, végrehajtásában a Btk. szerinti kizáró okok ellenére felfüggesztett büntetés végrehajtásának utólagos elrendelésével az elítélten úgy hajtanak végre szabadságelvonással járó büntetést, hogy ügyében nem tartottak tárgyalást. A terhelt adott esetben azért nem él ,,ellentmondással'' a büntető paranccsal szemben, azaz nem kéri a tárgyalás kitűzését, mert a bírósági határozat szerint a vele szemben alkalmazott büntetés végrehajtásában felfüggesztett szabadságvesztés. A tárgyalásról tehát téves feltevés alapján mond le.
Az Alkotmánybíróságnak az indítványozó által hivatkozott, a 29/1990. (XI. 27.) AB határozattal (ABH 1990, 126) kijavított 26/1990. (XI. 8.) AB határozata (ABH 1990, 120) az Alkotmány 57. § (1) bekezdésének sérelme miatt megsemmisítette a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény azon rendelkezéseit, amelyek a felek kérése ellenére lehetővé tették ,,a per tárgyaláson kívüli elbírálását''. E döntés jelen ügyben annyiban releváns, amennyiben kifejezésre juttatja a felek – büntető ügyben a terhelt – rendelkezési jogának jelentőségét a tárgyaláshoz való jog érvényesülése tekintetében.
Az Alkotmánybíróság az Alkotmány 54. § (1) bekezdésben deklarált, minden embert megillető emberi méltósághoz való jogból vezeti le az eljárás alá vont személy, a terhelt rendelkezési jogát, mint az alkotmányos önrendelkezési jog eljárási jogi vetületét [1/1994. (I. 7.) AB határozat, ABH 1994, 29, 35; 1320/B/1993. AB határozat, ABH 1995, 683, 686]. A szabadságvesztés büntetés az Alkotmány 55. § (1) bekezdésében biztosított szabadsághoz való jog tényleges elvonása. Így az állami büntető hatalom gyakorlásának alkotmányos szabályai között kitüntetett helyet elfoglaló tárgyaláshoz való jogról lemondás nem tekinthető érvényesnek, ha az téves bírósági döntés helyességébe vetett bizalmon alapszik.
A tárgyalás tartására való jogról lemondás érvényességének feltételekhez kötöttségét megkívánja az Emberi Jogok Európai Egyezménye 6. cikk 1. pontjához kapcsolódó strasbourgi joggyakorlat is. Az Emberi Jogok Európai Bírósága – konkrét esetben – úgy foglalt állást, hogy le lehet mondani a tárgyalás tartására való jogról azzal a feltétellel, hogy a lemondást az érdekelt személyesen tegye, saját akaratából, rá gyakorolt nyomás nélkül és egyértelmű módon. (Így pl. Eur. Court H.R., Deweer judgment of 7. February 1980, Series A no. 80.) A büntetőparancs esetében különösen érvényes az, hogy lehetséges hallgatólagos lemondás abban az esetben, ha a fél nem kér tárgyalást, bár a nemzeti jog ennek lehetőségét biztosítja számára (pl. Eur. Court H.R., Hakansson and Sturesson judgment of 21. February 1990., Series A no 171.).
Az Alkotmánybíróság álláspontjának kialakításánál figyelemmel volt más nemzetközi összefüggésekre is. A tárgyalás mellőzésével büntetés kiszabását lehetővé tevő intézményt, mint az eljárás egyszerűsítésének egyik módját ,,penal order'' néven az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága is szorgalmazta a büntető igazságszolgáltatás egyszerűsítéséről szóló ajánlásában [No. R (87) 18; a továbbiakban: Ajánlás]. A büntető parancsban alkalmazható szankciók tekintetében az Ajánlás előírja, hogy azokat vagyoni jellegű szankciókra és jogoktól való eltiltásra kell korlátozni, és kizárandó a szabadságvesztés alkalmazása (Ajánlás II. c. 3.). Az Ajánlás ugyan nem kötelező, de annyiban irányt mutató, hogy a büntető parancsban törvénysértő módon alkalmazott felfüggesztett szabadságvesztés korrigálásával szemben szigorú követelményeket kell állítani.
Fentiekre tekintettel az Alkotmánybíróság az alkotmányellenes mulasztást megállapította annak ellenére, hogy ezt a helyzetet az új Be. orvosolja. Az Alkotmánybíróság azonban figyelemmel van az ítélőtáblák és a fellebbviteli főügyészségek felállításával kapcsolatos feladatokról szóló 80/1998. (XII. 16.) OGY határozatra is. Ebben az Országgyűlés felkéri a Kormányt, hogy a büntetőeljárás jogorvoslati rendszerének átgondolását is tartalmazó felülvizsgálat eredményeképp 1999. június 30-ig nyújtson be törvényjavaslatot. Az Alkotmánybíróság az Abtv. 49. §-a alapján felhívja az Országgyűlést: amennyiben úgy dönt, hogy az új Be. jogorvoslati rendszere 2000. január 1-jén nem lép hatályba, az alkotmányellenes mulasztás megszüntetésére jogalkotói feladatát 1999. december 31-ig teljesítse.
Az Alkotmánybíróság hangsúlyozni kívánja, hogy ebben a határozatban nem az egyszerűsített eljárások létjogosultságát kérdőjelezi meg, hiszen részben épp ezektől az eljárási formáktól várható a büntető igazságszolgáltatás korszerűbbé válása. E felfogás tükröződik a 2000. január 1-jén hatályba lépő új büntetőeljárási törvényben is. Az Alkotmánybíróság az egyszerűsített eljárások jelentőségének növekedése kapcsán arra mutat rá, hogy az egyszerűsítés, az ésszerűsítés és a pergazdaságossági szempontok érvényre juttatásakor fokozott figyelmet kell fordítani az alkotmányos büntetőjog követelményeire.
Alkotmánybírósági ügyszám: 65/B/1993/5.
1
A határozat az Alaptörvény 5. pontja alapján hatályát vesztette 2013. április 1. napjával. E rendelkezés nem érinti a határozat által kifejtett joghatásokat.
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás