919/B/1999. AB határozat
919/B/1999. AB határozat*
2004.06.30.
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló indítvány tárgyában meghozta a következő
határozatot:
Az Alkotmánybíróság a pénzforgalomról, a pénzforgalmi szolgáltatásokról és az elektronikus fizetési eszközökről szóló 232/2001. (XII. 10.) Korm. rendelet 17. § (1) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.
Indokolás
1. Az indítványozó az elektronikus fizetési eszközök kibocsátására és használatára vonatkozó egyes szabályokról szóló 77/1999. (V. 28.) Korm. rendelet 7. § (1) bekezdése alkotmányellenességének vizsgálatát kezdeményezte. Véleménye szerint ez a szabály az Alkotmány 13. § (1) bekezdésébe és 8. § (2) bekezdésébe ütközik. Azzal érvelt, hogy a támadott rendelkezés a bejelentéstől, az annak hatályossá válásáig szükséges időben a törvényi előírásokat szigorítva objektív felelősséget alapít a kibocsátó hátrányára; ez a szabályozás kormányrendeleti szinten nem alkotmányos, emellett szükségtelen is és a kibocsátók szempontjából aránytalan sérelemmel jár. Hivatkozott arra is: nem várható el a kibocsátótól, hogy a bejelentést követően azonnal és teljes körűen ki tudja zárni a kártyabirtokos őrzése alatt állt kártyával való visszaélések elkövetését, a kártya használatának lehetőségét, emiatt a támadott szabálynak ésszerű indoka nincs. A bejelentés vételét követően végzett kártyaműveletek költsége még jogszabállyal sem hárítható át, mert ezzel sérelmet szenved a kártyatulajdonos tulajdonhoz való joga. Azzal is érvelt, hogy az Alkotmány 8. § (2) bekezdésére figyelemmel az adott esetben nem állapít meg kormányrendelet a tulajdonjogra vonatkozó, korlátozó szabályokat és nem korlátozhatja a tulajdonhoz való jogot a kibocsátók szempontjából.
2. Az Alkotmány érintett rendelkezései:
„8. § (...)
(2) A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja. (...)
13. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a tulajdonhoz való jogot. (...)
35. § (...)
(2) A Kormány a maga feladatkörében rendeleteket bocsát ki és határozatokat hoz. Ezeket a miniszterelnök írja alá. A Kormány rendelete és határozata törvénnyel nem lehet ellentétes. A Kormány rendeleteit a hivatalos lapban ki kell hirdetni.”
Az elektronikus fizetési eszközök kibocsátására és használatára vonatkozó egyes szabályokról szóló 77/1999. (V. 28.) Korm. rendelet szabályai szerint:
„5. § (1) A szerződésnek tartalmaznia kell legalább: (...)
(2) A szerződésnek azt is tartalmaznia kell, hogy a birtokos köteles a kibocsátónak vagy az általa megbízott, a szerződésben meghatározott intézménynek haladéktalanul bejelenteni, ha észlelte, hogy
a) az elektronikus fizetési eszköz kikerült a birtokából (őrzése alól);
b) az elektronikus fizetési eszköz vagy a használatához szükséges személyazonosító kód vagy más hasonló azonosító adatai jogosulatlan harmadik személy tudomására jutottak;
c) a bankszámlakivonaton, illetve a számlán jogosulatlan műveletet tüntettek fel. (...)
7. § (1) Az 5. § (2) bekezdésében említett bejelentés megtételét megelőzően bekövetkezett kárért a birtokos, a bejelentés megtételét követően bekövetkezett kárért a kibocsátó felel. A kibocsátó mentesül felelőssége alól, ha bizonyítja, hogy a kár a birtokos szándékosan vagy súlyos gondatlansággal okozott szerződésszegése folytán következett be.”
Az elektronikus fizetési eszközök kibocsátására és használatára vonatkozó egyes szabályokról szóló 77/1999. (V. 28.) Korm. rendeletet 2002. január 1-jétől hatályon kívül helyezte a pénzforgalomról, a pénzforgalmi szolgáltatásokról és az elektronikus fizetési eszközökről szóló 232/2001. (XII. 10.) Korm. rendelet (a továbbiakban: R.) 21. §-a.
Az R. 17. § (1) bekezdése a támadott szabályokkal alkotmányjogi szempontból azonos rendelkezést tartalmaz. Az Alkotmánybíróság ezért az R. 17. § (1) bekezdése alkotmányellenességét vizsgálta.
Az R. érintett szabályai szerint:
„14. § (...)
(2) A birtokos köteles a kibocsátónak vagy az általa megbízott, a szerződésben meghatározott intézménynek haladéktalanul bejelenteni, ha észlelte, hogy
a) az elektronikus fizetési eszköz kikerült a birtokából (őrzése alól);
b) az elektronikus fizetési eszköz vagy a használatához szükséges személyazonosító kód vagy más hasonló azonosító adata jogosulatlan harmadik személy tudomására jutott;
c) a bankszámlakivonaton, illetve a számlán jogosulatlan művelet szerepel. (...)
17. § (1) A 14. § (2) bekezdésében említett bejelentés megtételét megelőzően bekövetkezett kárt – a (2) bekezdésben foglaltak szerint – a birtokos, a bejelentés megtételét követően bekövetkezett kárt pedig a kibocsátó viseli. A kibocsátó mentesül felelőssége alól, ha bizonyítja, hogy a kár a birtokos szándékosan vagy súlyos gondatlansággal okozott szerződésszegése folytán következett be.
(2) Ha a kár nem a birtokos szándékos vagy súlyosan gondatlan magatartása folytán következett be, a birtokos a bejelentés megtételét megelőzően bekövetkezett kárt legfeljebb negyvenötezer forintos mértékig viseli.”
3. Az indítvány alaptalan.
Az R.-t a Kormány a hitelintézetekről és a pénzügyi vállalkozásokról szóló 1996. évi CXII. törvény (a továbbiakban: Hpt.) 235. §-a (1) bekezdésének a) pontjában kapott felhatalmazás alapján adta ki.
Az R. hatálya kiterjed a Hpt. 3. § (1) bekezdés e) pontjában foglalt pénzügyi szolgáltatással kapcsolatosan az elektronikus fizetési eszköz kibocsátójára és birtokosára, továbbá az elektronikus fizetési eszközzel végzett fizetési és pénzfelvételi műveletekre, ideértve az elektronikus fizetési eszközzel végzett azon műveleteket is, amelyeket nem elektronikus módon bonyolítanak le.
Az R. alkalmazásában
– elektronikus fizetési eszköz: a távolról hozzáférést biztosító fizetési eszköz és az elektronikus pénzeszköz, amely a Hpt. 2. számú melléklete I. fejezetének 5. pontjában említett készpénz-helyettesítő fizetési eszköz. Nem minősül elektronikus fizetési eszköznek az olyan eszköz, amely legfeljebb egy jogi személy, jogi személyiség nélküli gazdasági társaság, egyéni vállalkozó áruja vagy szolgáltatása ellenértékének kiegyenlítésére alkalmas;
– kibocsátó: az a hitelintézet, illetőleg a Hpt. 6. § (3) bekezdésében említett pénzügyi vállalkozás, amely a birtokossal kötött szerződésben kötelezettséget vállal, hogy az elektronikus fizetési eszköz használatát a birtokos számára biztosítja;
– birtokos: az a személy, aki a kibocsátóval kötött szerződés alapján az elektronikus fizetési eszköz használatára jogosult.
Az R. 13. § (2) bekezdése szerint a kibocsátó csak az ügyfél (birtokos) kifejezett írásbeli kérelmére bocsáthat rendelkezésre elektronikus fizetési eszközt.
Az R. 14. § (1) bekezdése értelmében az elektronikus fizetési eszköz kibocsátására szerződést kell kötni. Az R. 14. §-a meghatározza a szerződés tartalmát. A 14. § (1) bekezdés d) pontja szerint az elektronikus fizetési eszköz kibocsátására kötött szerződésnek tartalmaznia kell egyebek között a kibocsátó és a birtokos kötelezettségeit és felelősségét, ideértve a birtokostól az adott helyzetben általában elvárható mindazokat a magatartási szabályokat, amelyeket az elektronikus fizetési eszköz és a használatához szükséges személyazonosító kód, illetőleg más hasonló azonosító használata és őrzése során be kell tartania.
A szerződés a kibocsátó és a birtokos között jön létre.
Az Alkotmánybíróság – abból a 32/1991. (VI. 6.) AB határozatban kifejtett elvből kiindulva, amely szerint a szerződési szabadság alkotmányos alapjognak nem tekinthető (ABH 1991, 146, 159.) – egy ügyben kifejtette, hogy a szerződési szabadság még lényegi tartalmát illetően is korlátozható [61/1993. (XI. 29.) AB határozat, ABH 1993, 358, 361.].
Noha a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 200. § (1) bekezdése értelmében a szerződés tartalmát a felek szabadon állapíthatják meg, a Ptk. maga lehetővé teszi, hogy jogszabály a szerződés egyes tartalmi elemeit meghatározza [226. § (1) bekezdés]. A Ptk. alkalmazásában a kormányrendelet jogszabály [685. § a) pont].
Az R., a Hpt. és a Ptk. szabályainak összevetéséből azt lehet megállapítani, hogy az R. 17. §-a azokat a felelősségi és kárviselési szabályokat tartalmazza, amelyektől az elektronikus fizetési eszköz kibocsátására kötött szerződésben a felek nem térhetnek el. A Ptk. 226. § (1) bekezdése értelmében kormányrendelet is kimondhatja, hogy a szerződés jogszabályban meghatározott egyes tartalmi elemei a szerződésnek akkor is részei, ha a felek eltérően rendelkeznek.
Az R. 17. § (1) bekezdése pedig a szerződés ama tartalmi eleméhez kapcsolódik, amely a birtokos bejelentési kötelezettségét írja elő és lényeges tartalma szerint a kárviselés általános szabályát határozza meg.
Az Alkotmány indítványban felhívott szabályaiból, az Alkotmány 8. § (2) bekezdéséből vagy a 13. § (1) bekezdéséből nem következik, hogy a szerződés egyes tartalmi elemeire vonatkozó ilyen szabályokat csakis törvény tartalmazhatna.
Az Alkotmánybíróság ezzel összefüggésben utal arra is, hogy a 32/1991. (VI. 6.) AB határozatban vizsgálta a Ptk. 226. § (2) bekezdésében foglalt ama szabály alkotmányellenességét, amely lehetővé tette, hogy jogszabály a hatálybalépése előtt megkötött szerződések tartalmát is – kivételesen – megváltoztathassa. Az Alkotmánybíróság az indítványokat, amelyek többek között az Alkotmány 8. § (2) bekezdésének és 13. § (1) bekezdésének sérelmére hivatkoztak, elutasította (ABH 1991, 146.). Az Alkotmánybíróság egy másik ügyben megállapította, hogy a gépjármű felelősségbiztosításra vonatkozó kötelező szerződéskötésnek kormányrendelettel való előírása és szabályozása nem alkotmányellenes. [43/1991. (VII. 12.) AB határozat, ABH 1991, 201.]
Az Alkotmánybíróság ugyanakkor emlékeztet arra, hogy gyakorlata szerint a tulajdonhoz való jognak az Alkotmány 13. §-a (1) bekezdésében kimondott védelme nemcsak a polgári jogban szabályozott tulajdonjogra terjed ki, hanem egyéb vagyoni jogokra is [17/1992. (III. 30.) AB határozat, ABH 1992, 104, 108.]. A tulajdonhoz való jog alapvető jogként részesül védelemben [7/1991. (II. 28.) AB határozat, ABH 1991, 22, 25.]. Ez a védelem az egyén cselekvési autonómiája hagyományos anyagi alapjának a közhatalmi beavatkozással szemben való oltalmazását jelenti, figyelembe véve – egyebek mellett – a tulajdon szociális kötöttségeit [64/1993. (XII. 22.) AB határozat, ABH 1993, 373, 380.].
Az Alkotmánybíróság gyakorlata a tulajdonhoz való jog alkotmányos védelmétől elválasztja a kártérítéshez való jogot, amit nem tekint a 13. § (1) bekezdéséből levezethetőnek. A polgári jogi kártérítés szabályai az alkotmányos tulajdonvédelem körén kívül eső szempontokat vesznek alapul. Az Alkotmány tulajdonhoz való jogra vonatkozó szabályát nem sértik a kártérítés polgári jogi szabályai akkor, ha mind a károsult, mind a károkozó tulajdonosi pozícióját figyelembe vevő, egyensúly megteremtésére törekvő megoldást alakítanak ki (800/B/1993. AB határozat, ABH 1996, 420, 421–422, 424.).
Az Alkotmánybíróság a 800/B/1993. AB határozatának indokolásában az alábbiakra is rámutatott: „A kártérítéshez való jog nem alapjog. Nemcsak, mert az Alkotmány arról kifejezetten nem rendelkezik, hanem mert alapjogi volta az Alkotmány 13. §-ából sem következik. Az Alkotmány 13. §-a a tulajdonhoz való jogot az állammal szemben biztosítja, s azt mint alapjogot – az értékgarancia követelményével, illetőleg a ’közérdekű’ korlátozás arányosságának ismérvével [64/1993. (XII. 22.) AB határozat, ABH 1993, 380–382.] – az állammal szemben védi. [...] A polgári jogi kártérítés eszerint tehát nem a tulajdon alkotmányos értékgaranciája és alkotmányosan nem is kell, hogy az legyen. A kártérítés a kártelepítésnek, a kárelosztásnak egy – nem is kizárólagos – módja, amelynek részletes feltételeit a törvényhozó reparációs, kármegelőzési, felelősségi, kockázati és egyéb szempontok alapján szabad mérlegeléssel határoz meg a deliktuális jog klasszikus elvei és a kárelosztás modern rendszerei együttes figyelembevételével. Ennek során tekintettel kell lennie az Alkotmány tulajdonvédelmi rendelkezéseire és a rendszerben számolni kell azzal, hogy az alkotmányos tulajdonvédelem mindkét (károsulti és károkozói) pozícióra egyaránt vonatkozik. Ha azonban a rendszer a maga egészében egyensúlyozó, azaz a pozíciók kiegyensúlyozására törekszik, a kártérítés feltételeinek, esettípusainak, általános és különös alakzatainak, formáinak és mértékének stb. meghatározása már a törvényhozó szabadságába tartozik és nem alkotmányossági kérdés. Alapjogi sérelem ugyanis nem áll fenn, a kárviselés kockázatának differenciált polgári jogi kezelését pedig nem lehet közvetlenül az Alkotmányra visszavezetni.” (ABH 1996, 420, 421–424.)
Az R. 13–18. §-ai tartalmuk szerint a kibocsátó és a birtokos egymással szembeni pozícióját rendezik, egyebek között arra az esetre is, ha kár következik be annak folytán, hogy az elektronikus fizetési eszköz kikerült a birtokos birtokából (őrzése alól) vagy az elektronikus fizetési eszköz vagy a használatához szükséges személyazonosító kód vagy más hasonló azonosító adata jogosulatlan harmadik személy tudomására jutott vagy a bankszámlakivonaton, illetve a számlán jogosulatlan művelet szerepel.
A kár viselésénél többek között a bejelentés megtételének van jelentősége: a bejelentés megtételét megelőzően bekövetkezett kárt a jogszabály szerint a birtokos, a bejelentés megtételét követően bekövetkezett kárt pedig a kibocsátó viseli.
Az R. a bejelentést a birtokos kötelezettségévé teszi. Ugyanakkor a kibocsátót pedig arra kötelezi, hogy gondoskodjon arról: a birtokos a bejelentési kötelezettségét távközlési eszköz útján a hét bármely napján, a nap bármely szakában megtehesse. Az R. előírja, hogy a bejelentésekről nyilvántartást kell vezetni. Az R. kötelezi a kibocsátót arra is, hogy bejelentés esetén az elektronikus fizetési eszköz további használatának megakadályozása érdekében minden, a kibocsátótól általában elvárható intézkedést megtegyen. Az R. 17. §-a szól arról is, mikor mentesül a kibocsátó a felelősség alól.
Mivel megállapítható, hogy az R. szerinti rendszer a maga egészében egyensúlyozó, azaz a kibocsátó és a birtokos pozíciójának kiegyensúlyozására törekszik, a kárviselés feltételeinek, esettípusainak, általános és különös alakzatainak, mértékének stb. meghatározása – ezen belül annak eldöntése, hogy a bejelentés megtétele és hatályossága között kell-e bizonyos időt biztosítani és külön szabályozni az ez idő alatt esetleg bekövetkező károk viselését – a jogalkotó szabadságába tartozik.
Az Alkotmánybíróság a kifejtettek szerint az Alkotmány 13. § (1) bekezdése és 8. § (2) bekezdése sérelmére hivatkozó indítványt elutasította.
Budapest, 2004. június 14.
Dr. Erdei Árpád s. k., Dr. Strausz János s. k.,
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Tersztyánszkyné
dr. Vasadi Éva s. k.,
előadó alkotmánybíró
*
A határozat az Alaptörvény 5. pontja alapján hatályát vesztette 2013. április 1. napjával. E rendelkezés nem érinti a határozat által kifejtett joghatásokat.
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás