BK BH 2000/136
BK BH 2000/136
2000.04.01.
A hivatásból eredő jog gyakorlása folytán bűncselekmény hiányában – nem pedig a jogos védelem mértékének menthető okból való túllépésére hivatkozással – van helye felmentő ítélet meghozatalának, ha a szolgálatban levő rendőr az általa észlelt bűncselekmény elkövetésében részt vevő személyek üldözése során, a figyelmeztető lövések leadása ellenére is tovább menekülő személyek közül az egyik, előremozduló személlyel szemben a jogszerű fegyverhasználat körében olyan lövést ad le, amely annak halálát eredményezi [Btk. 10. § (2) bek., 29. § (1) és (2) bek.; Be. 214. § (3) bek. a) és c) pont; 1994. évi XXXIV. tv. 13. § (1) bek., 19. § (1) és (2) bek., 52. § (1) bek., 54. § k) pont].
Az elsőfokú bíróság a vádlottat az emberölés bűntette miatt ellene emelt vád alól felmentette.
A megállapított tényállás lényege a következő.
A 28 éves, büntetlen előéletű vádlott rendőr a kerületi rendőrkapitányságon, nős, a házastársa jogtanácsos. A vádlottnak gyermeke vagy tartásra szoruló hozzátartozója nincs, jelenleg a rendőrtiszti főiskola levelező tagozatának a hallgatója.
A hivatásos rendőr őrmester vádlott 1997. július 24-én 19 órától teljesített szolgálatot Budapesten az egyik nagykövetség előtt mint objektumőr. A szolgálat 22.30 óráig eseménytelenül telt el, amikor a vádlott bement az őrbódéba, és ekkor egy puffanást hallott, majd az őrbódé ablakán kinézve látta, hogy két személy az őrbódétól kb. 15 méterre álló személygépkocsi baloldali ablakánál áll és a gépkocsiban valamit matat.
Az eseményeket észlelve a vádlott kilépett az őrbódéból, és ekkor meglátta a gépkocsi bal oldalán a földön levő üvegszilánkokat. Ezzel egyidejűleg a két ismeretlen személy is észlelte az őrbódéból kilépő rendőrt, ezért mindketten elfutottak. A vádlott az őrbódé ajtaját bezárta, és az előtte elfutó ismeretlen személyeket felszólította a megállásra. Mivel a két személy a rendőr felszólításának nem tett eleget, hanem tovább futott, a vádlott üldözőbe vette őket, és futás közben ismételten felszólította őket a megállásra. A második, eredménytelen felszólítás után a vádlott elővette a szolgálati fegyverét és figyelmeztető lövést adott le a levegőbe. A menekülő személyek erre tovább futottak, miközben a vádlott kb. 20-25 méterre lemaradva folyamatosan üldözte őket.
A közel eső buszmegállóban állóktól a vádlott segítséget kért, közölve, hogy gépkocsifeltörőket üldöz, de ez is eredménytelen maradt.
A vádlott ezután ismét felszólította a két menekülőt, hogy álljanak meg, majd ezek után ismét figyelmeztető lövést adott le. Mind a felszólítás, mind a figyelmeztető lövés eredménytelen maradt, és a menekülők bekanyarodtak a közeli utcába. A vádlott szem elől tévesztette a két menekülő személyt, ezért futás közben egy, az utcán tartózkodó személyt kérdezett meg, hogy nem látta-e a menekülőket. A megkérdezett közölte a vádlottal, hogy a két személy befutott az általa megjelölt ház bejárati kapuján. Ennek a háznak a bejárati kapuja egy kertes udvarba nyílik, ahol egy 1,60 méter betonozott járda vezet a háztömb végébe, és onnan bal oldalról nyílik a ház bejárati ajtaja, míg a betonjárdától jobbra egy betonkoszorúban fás-bokros terület található. Az udvarban semmiféle világítás nem volt, mindössze a bejárati ajtó mellett levő kaputelefon világított. Az üldözött személyek közül a sértett a ház kapujától kb. 23 méterre levő bejárati ajtó mintegy 20 cm mélységű mélyedésében rejtőzött el, míg a vele együtt menekülő másik személy a kapun túl, a betonkoszorúban levő fás-bokros területen hasra feküdve bújt el.
A vádlott a ház bejárati kapuján befordulva a betonjárdán futott tovább, kezében a szolgálati fegyverével. Ahogy a bejárati ajtó magasságába ért, az ott rejtőzködő sértett hirtelen előrehajló, előrelendülő mozdulatot tett a vádlott irányába, aki ezt észlelve egy lépést oldalra lépve, a sértettel szembe fordulva, kb. 1, 60 m távolságból rálőtt a felé mozduló sértettre.
A lövést követően a sértett összeesett, mire a vádlott a bilincsét elővéve lehajolt hozzá, látta azonban, hogy a sértett sérülése súlyos, ezért a bilincselésre nincs szükség. Ezzel egy időben ért a helyszínre a ház egyik lakója, akit a vádlott megkért, hogy értesítse a mentőket. A vádlott ezt követően a betonjárdán tovább futott az udvar végéig, keresve a másik menekülőt, de mivel nem találta, rádión értesítette a rendőröket, akik nem sokkal az események után a helyszínre érkeztek. Ugyancsak a helyszínre érkeztek a mentők, akik a sértetett kórházba szállították, ahol azonnali műtéti ellátásban részesült.
A sértett a VII. és VIII. bordaközben az emlő alatt egy felülről lefelé haladó lőtt sérülést szenvedett el, amely a májon áthaladva olyan súlyos roncsolódásos sérülést okozott, hogy a sértett két nap múlva a kórházban kivérzéses sokk okozta keringési-légzési elégtelenség következtében meghalt.
A sértett társát a helyszínre érkező rendőrök a helyszínelés során a bokrok között találták meg, aki ellen lopás bűntettének alapos gyanúja miatt büntetőeljárás indult.
A vádlott a terhére rótt cselekmény elkövetését az eljárás során mindvégig beismerte, arról őszinte, feltáró jellegű vallomást tett, a bűnösségét azonban tagadta.
A vádlott az események után közvetlenül a helyszínelőknek, illetve a helyszínre érkező rendőröknek az írásbeli jelentésben foglaltakkal egyezően adta elő az eseményeket. Előadta, hogy amikor a ház kertjébe beszaladt, akkor észlelte, hogy a kapubejáró mélységében meghúzódó személy kinyújtott kezekkel felé ugrik, és ekkor megvillant valami a kezében, ezt a mozdulatot támadásnak ítélte, és a támadó mozdulattal egyidejűleg félreugrott, majd az elkövető felé fordulva célzás nélkül leadott egy lövést, amelynek következtében a sértett összeesett. Ugyanígy vallott a nyomozás során, valamint a tárgyaláson is.
A bizonyítási eljárás során a vádlott vallomásából következően mindvégig vitatott kérdés volt, hogy a menekülő személyeknek, illetve a sértettnek volt vagy lehetett-e a kezében olyan tárgy, amely az éjszakai órákban megcsillanva esetleg valamilyen fegyvernek tűnhetett, a vádlott ugyanis az eljárás során következetesen állította, hogy a sértett kezében megcsillant valami.
Tényként állapítható meg, hogy a sértett és a vele levő társa a vádbeli eset alkalmával az utcában, az őrbódétól mindössze néhány méterre parkoló személygépkocsi bal oldali ablaküvegét kitörve a gépkocsiból eltulajdonított egy kivehető rádiós-magnót. Ebből a tényből egyértelműen két körülményre lehet, illetve kell következtetni. Az egyik az, hogy a szóban forgó gépjárműnek az ablakát puszta kézzel nem, hanem csak valamilyen eszközzel lehet oly módon betörni, hogy az szilánkosra szétrobbanjon, ebből következően aki a gépjármű ablakát betörte – és ez a személy az adott esetben a tanúvallomásra figyelemmel a sértett volt -, kellett, hogy valamilyen eszközzel rendelkezzék, amely a menekülés közben is nála lehetett, így karjának felemelésekor nem kizárható annak fémes csillogása. Ugyanakkor viszont levonható olyan következtetés, hogy a lopást elkövető a nála levő ismeretlen tárgyat a menekülés közben el is dobhatta. A másik következtetés pedig az, hogy a menekülő személyek valamelyikénél nála kellett lennie a gépkocsiból eltulajdonított kivehető rádiós-magnónak, amely – az anyagára is figyelemmel – a sötétben, annak lendítésekor fémesen meg is csillanhatott. A bíróság álláspontja szerint azonban ez sem bizonyítható minden kétséget kizáró módon, ugyanis a sértett társának vallomása szerint a rádiós-magnó az ő kezében volt, és azt menekülés közben nem adta át a sértettnek. Ilyen körülmények között a bíróság álláspontja szerint a vádlottnak az az állítása, hogy a menekülő sértett kezében valamilyen fémes tárgyat látott megcsillanni, egyértelműen és kétséget kizáróan nem bizonyítható, ugyanakkor azonban nem is cáfolható.
Megjegyzi a bíróság ezzel kapcsolatosan, hogy a helyszínen készült videofelvételek és a tanúk vallomása alapján egyértelműen és kétséget kizáróan megállapítható volt, hogy a kérdéses ház kapubejárata mellett levő kukás edények mellett egy táskát és abban egy nagyobb méretű konyhakést találtak a helyszínelés során. Az eljárás során a bíróság megkísérelte kideríteni az ott talált tárgyak további sorsát, ez azonban eredményre nem vezetett.
A bizonyítási eljárás másik fő kérdése volt, hogy a több száz méteres üldözés után hogyan és milyen körülmények között történt a lövés leadása, és az milyen testhelyzetben érte a sértettet.
A vádlott e tekintetben mindvégig következetes vallomást tett, amely szerint a folyamatos üldözés során, amikor a ház udvarába befutott, az ajtóban rejtőzködő sértett hirtelen – és számára teljesen váratlanul – feltűnt kinyújtott karokkal és előremozduló testhelyzetben. A vádlott elmondása szerint ezt a mozdulatot egyértelműen támadásnak vélte, ezért egy mozdulat megtétele után rálőtt a sértettre. A vádlottnak ezt az állítását az igazságügyi orvos szakértő és az igazságügyi fegyverszakértő teljes egészében megerősítette. A fegyverszakértő a vádlott és a sértett közötti távolságot 1,6 méterre tette oly módon, hogy a vádlott a fegyverét a talaj szintje felett kb. 1,2-1,3 méter magasságban tartotta. Ilyen körülmények között egyértelműen és kétséget kizáróan bizonyítást nyert, hogy a sértett a lövés leadásának pillanatában nem álló, rejtőzködő, hanem előremozduló, előrehajló testhelyzetben volt.
A bíróság tanúként hallgatta ki a sértett társaságában levő személyt, aki mind a nyomozás, mind a tárgyalás során következetesen állította, hogy eredetileg sétálni indultak a sértettel, majd a sértett nézegette a parkoló gépkocsikat, hogy melyiket lehetne feltörni. Így jutottak el a szóban forgó személygépkocsihoz, amelynek ablakát a sértett valamilyen tárggyal betörte, majd behajolt a kocsiba, és kiszakította belőle a rádiós-magnót. Ezt követően észrevették, hogy az őrbódé ajtaja kinyílt, és kilépett belőle egy rendőr. Ekkor a sértett a kezébe nyomta a rádiós-magnót, majd mindketten futásnak eredtek. Vallomása szerint mindketten hallották, hogy a rendőr többször felszólítja őket a megállásra, és hallották azt is, hogy figyelmeztető lövéseket ad le. A tanú elmondása szerint ő legszívesebben megállt volna, ám a sértett ezt nem engedte. Amikor a kérdéses ház udvarába befutottak, a sértett az udvaron, a bal oldalon levő bejárati ajtó mélyedésébe elbújt, majd néhány másodperc elteltével hallotta a lövést és nem sokkal később látta a rendőrt, amint hátrajött a bokrok közé, őt kereste, de nem találta meg. A tanú elmondása szerint az udvarban rendkívül sötét volt. Nem tudott viszont választ adni azokra a kérdésekre, hogy a sértett mivel törte be a gépkocsi ablakát, és később mi lett ennek a tárgynak a sorsa. A tanú a nyomozás során megemlítette, hogy csak hallomásból értesült arról, hogy a sértett valamilyen porcelánnal törte be a gépkocsi ablaküvegét. A tanú többszöri kérdésre sem tudott választ adni arra, hogy volt-e olyan tárgy a sértett kezében, amely futás közben a kezében megcsillanhatott volna. A tanú vallomása teljes egészében megerősítette a vádlott vallomását.
Az 1997. július hó 24. napján lefolytatott helyszíni szemle során a kérdéses ház kertjében, a bokrok között megtalálták azt a rádiós-magnót, amelyet a sértett a személygépkocsiból vett ki. A helyszíni szemle során megtalálták azokat a töltényhüvelyeket is, amelyek a figyelmeztető lövések leadásakor kerültek az említett helyszínre, és megtalálták a harmadik lőszerhüvelyt, amely a vádlott fegyveréből származott.
Az eljárás során egyértelműen és kétséget kizáróan bizonyítást nyert, hogy a sértett és a társa a vádbeli időben valamilyen ismeretlen tárggyal betörte személygépkocsi ablaküvegét, abból kivettek egy rádiós-magnót, majd amikor meglátták az egyenruhás rendőrt – a vádlottat -, futva menekültek a helyszínről. A szolgálatot teljesítő vádlott „a törvény nevében” többször is felszólította megállásra a menekülő személyeket, akik ennek nem tettek eleget. A vádlott több száz méteren keresztül futva üldözte a tetten ért személyeket, amelynek során a szolgálati fegyveréből két ízben is figyelmeztető lövést adott le eredménytelenül, végül a ház bejárati ajtajának mélyedésében megbújó sértett az üldözés közben vele egy magasságba kerülő vádlott felé egy előrehajló, előrelendülő mozdulatot tett, amely elől a vádlott oldalirányba ellépett, majd az előremozduló személy felé egy lövést leadott, amely a sértettnek olyan sérülést okozott, amely annak a halálát eredményezte.
Megállapította az elsőfokú bíróság az iratok alapján azt is, hogy a sértettet a bíróság 1997. július 9. napján jogerőre emelkedett végzéssel társtettesként elkövetett lopás vétsége miatt egy évre próbára bocsátotta.
A vádlott ellen a főügyész a Btk. 166. §-ának (1) bekezdésébe ütköző emberölés bűntette miatt emelt vádat.
A tárgyaláson részt vevő ügyész mind a tényállást, mind a minősítést változatlanul fenntartotta, és indítványozta, hogy a bíróság a vádlottat a Btk. 166. §-ának (1) bekezdésébe ütköző emberölés bűntette miatt ellene emelt vád alól a Be. 214. §-a (3) bekezdésének c) pontjára figyelemmel, a Btk.29. §-ának (2) bekezdése alapján jogos védelem címén mentse fel.
A vádlott mint hivatásos rendőr őrmester a vádbeli időben és helyen fegyveres szolgálatot látott el. A szolgálati feladat teljesítése során a sértett és társa részéről bűncselekmény elkövetésére utaló körülményeket észlelt, ezért a rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény 13. §-ának (1) bekezdésében írtaknak megfelelően nyomban intézkedett, ennek során a gépkocsi feltörésén tetten ért és menekülő személyeket megállásra szólította fel, majd őket üldözőbe vette, és figyelmeztető lövéseket adott le, ezáltal a törvényben előírt kötelezettségének tett eleget. A bűncselekmény elkövetésén tetten ért személy elfogása a rendőrnek nem csupán joga, hanem a törvényben rögzített kötelessége is.
A vádlott a törvényben foglalt kötelezettségének teljesítése során, több száz méteren keresztül futva üldözte a gépkocsi feltörésén tetten ért személyeket, majd a két személy után beszaladt egy ház kivilágítatlan, fás-bokros udvarára mit sem törődve azzal, hogy az üldözöttjei részéről a kivilágítatlan területen támadásnak lehet kitéve. Ilyen körülmények között a teljes sötétségből váratlanul és hirtelen bukkant fel az előremozduló sértett. A vádlott ekkor automatikusan a támadó mozdulat elől oldalra lépve a sértettel szembe fordult, és használta a fegyverét. A körülményeket figyelembe véve, vagyis a több száz méteres kitartó üldözésre, a teljes sötétségre, a sértett személy hirtelen elmozduló testhelyzetére figyelemmel, a lövés pillanatában teljesen véletlenszerű volt, hogy a leadott lövés a sértett testét mely részén fogja érni. Ezért a bíróság álláspontja szerint nem lelőtte, hanem rálőtt a sértettre, amely gyakorlatilag rendőri fegyverhasználatot jelent.
A fegyverhasználat megítélése szempontjából azonban jelentősége van a fegyverhasználat közvetlen előzményeinek is. A már említett, rendőrségről szóló törvény 19. §-ának (1) bekezdése szerint a rendőri intézkedésnek – amennyiben törvény vagy nemzetközi megállapodás eltérően nem rendelkezik – mindenki köteles magát alávetni, és a rendőr utasításának engedelmeskedni. Ennek azért van meghatározó jelentősége, mert ugyanezen törvényi rendelkezés (2) bekezdése egyértelműen rögzíti, hogy a rendőr jogszerű intézkedésének való ellenszegülés esetén törvényben meghatározott intézkedések és kényszerítő eszközök alkalmazhatók. Ennek megfelelően tehát a vádlott intézkedése, vagyis a bűncselekmény elkövetésén tetten ért személyek üldözése, megállásra való felszólítása és figyelmeztető lövések leadása jogszerű volt.
A kényszerítő eszközök alkalmazását ugyancsak a rendőrségről szóló törvény szabályozza, az 52. § (1) bekezdése szerint a rendőrt a lőfegyver-használati jog – a jogos védelem és a végszükség esetein kívül – az e törvényben foglaltak szerint illetik meg. A törvény 54. §-ának k) pontja szerint a rendőr lőfegyvert használhat a saját élete, testi épsége, személyes szabadsága ellen intézett támadás elhárítására. Az adott esetben a vádlott a vádbeli eset alkalmával a rejtekhelyéről hirtelen előrehajló és -mozduló sértettel szemben saját élete, testi épsége védelme érdekében használta szolgálati lőfegyverét. Kétségtelen tény, hogy egyértelműen és kétséget kizáróan ma már a sértett halála következtében nem lehet megállapítani, hogy a sértett mozdulata támadó mozdulat volt-e vagy sem, de a tények a vádlott feltevésére engednek következtetni. A sértett ugyanis a menekülés során szerzett előnyét kihasználva befutott az udvarra és a bejárati ajtó mélyedésében megbújt, és mindaddig rejtőzködve maradt, amíg a rendőr nem ért vele egy magasságba. Ekkor előrehajló testhelyzetben mozdult ki rejtekhelyéről. Ebből a mozdulatból, testhelyzetből és az időzítésből nem lehet arra következtetni, hogy a megadás szándékával mozdult volna a sértett, ugyanis ezt a több száz méteres üldözés közben bármikor megtehette volna, és megtehette volna akkor is, ha az őt üldöző vádlott a rejtekhelyén túlhalad. Ezzel szemben a sértett az őt üldöző rendőrrel való közvetlen testközeli helyzetben mozdult a rendőr irányába. Ilyen körülmények között a vádlott fegyverhasználata a rendőrségről szóló törvény már említett 54. §-ának k) pontjára figyelemmel ugyancsak jogszerű volt.
A bíróság álláspontja szerint a vádlott jogszerű fegyverhasználata önmagában kizárja a cselekmény materiális jogellenességét, így a Btk. 10. §-ának (2) bekezdése alapján a tényállásszerűséghez megkívánt társadalomra veszélyesség hiányzik. Ilyen körülmények között bűncselekmény megállapítására sem kerülhet sor, amelynek következtében sem a jogos védelem, sem annak esetleges túllépése nem vizsgálható.
A fenti indokoknak megfelelően a bíróság álláspontja szerint a vádlott nem követett el bűncselekményt, ezért a bíróság a vádlottat az ellene emberölés bűntette miatt emelt vád alól a Be. 214. §-a (3) bekezdése a) pontjának első fordulata alapján a Btk. 10. §-ának (2) bekezdésére figyelemmel bűncselekmény hiányában felmentette. (Fővárosi Bíróság 4. B. 215/1998. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás