GK BH 2000/166
GK BH 2000/166
2000.04.01.
I. A közjegyző által hozott, váltót megsemmisítő határozat nem jár a főadós és kezese váltójogi kötelezettségének megszűnésével. A váltókövetelést csak a váltójogi szabályok szövegének közzétételéről szóló 1/1965 (I. 24.) IM rendeletben és a Ptk.-ban írt jogi tények szüntetik meg [Ptk. 338/A. § (1) bek.; 1/1965. (I. 24.) IM r. (Vár.) 53. § (1) bek., 67. § (1) és (3) bek., 68. § (1)-(2) bek., 70. § (1) bek., 86. §; 105/1952. (XII. 28.) MT r. 40-44. §-ai, 45. § (2) bek.].
II. Az egyenes adós (a saját váltó kiállítója) és kezese csak a váltóból eredő igények érvényesítésétől esnek fizetési késedelembe, ezért csak ettől az időponttól kötelesek váltókamatot fizetni [Vár. 17. §, 28. § (2) bek., 42. § (1)-(2) bek., 53. § (1) bek.].
A nem vitás tényállás szerint az I. r. alperes 1993. július 22-én 1 587 186, 42 DEM követelést tartalmazó, 1996. január 22-i lejáratú, a C. Bank Rt. Budapesthez telepített forgatható saját váltót állított ki a London Forfaiting Company PLC mint rendelvényes javára. A váltótartozás kifizetéséért – annak kiállítójáért – a II. r. alperes váltókezességet vállalt. A rendelvényes a váltót a felperesre forgatta. A felperes azt 1995. december 28-án fizetés végett a telepeshez postai úton továbbította, eközben a váltó elveszett, a felkutatása eredménytelen volt. A felperes közjegyző előtt váltómegsemmisítési eljárást kezdeményezett, dr. B. J. közjegyző az 1998. július 22-én kelt végzésével a 105/1952. (XII. 28.) MT rendelet 44. §-ának (2) bekezdése alapján a váltót semmissé nyilvánította.
Az I. r. alperes 1998. augusztus 24-én a váltótartozásból 1 198 104 DEM-et kifizetett, 389 082,42 DEM kifizetését megtagadta.
A felperes a módosított keresetében – elsődlegesen a váltójogviszonyra alapítva – az alpereseket 389 082,42 DEM kifizetéskori forintellenértékének, ennek 1998. augusztus 24-től járó évi 6% váltókamatának, 3 váltódíjnak és a perköltségeknek megfizetésére kérte egyetemlegesen kötelezni. Másodsorban – amennyiben az alpereseket a váltójogviszony alapján fizetési kötelezettség nem terhelné – a kölcsönszerződésre, mint a váltó kiállításának alapjául szolgáló jogviszonyra alapítva a Ptk. 523. §-ának (1) bekezdése és 272. §-a alapján kérte az alperesek egyetemleges marasztalását a tőkekövetelésben, annak 1998. augusztus 24-étől járó „törvényes” késedelmi kamataiban és a perköltségekben. A másodlagos kereseti kérelme teljesítése esetére továbbá az I. r. alperest 1 587 186,42 DEM 1996. január 22-én érvényes árfolyamon számított forintellenértéke 150 401 785 Ft – 1996. január 22-től 1998. augusztus 24-ig járó évi 20% kamatának – összegszerűen 77 549 633 Ft-nak megfizetésére is – jogalap nélküli gazdagodás címén a Ptk. 361. §-ának (1) bekezdése alapján – kérte kötelezni.
Az alperesek a kereset elutasítását kérték. Az I. r. alperes elsősorban azzal védekezett, hogy megsemmisített váltóra a váltóból eredő igény nem alapítható, ezért váltójogviszony alapján nem marasztalható. Előadta továbbá, hogy a felperes által követelt összeg megfizetésére akkor sem lenne kötelezhető, ha a felperes az igényét a megsemmisített váltó alapján érvényesíthetné. A felperes ugyanis a váltót lejáratkor fizetés végett nem mutatta be, ezért azt ekkor nem tudta kiegyenlíteni. A megsemmisítés időpontjára viszont a DEM-nek a forinthoz viszonyított árfolyama megváltozott, az az összeg, ami 1996. január 22-én még a teljes tartozás rendezéséhez szükséges DEM megvásárlásához elegendő volt – az ehhez szükséges valutamennyiséget 1996 januárjában be is szerezte, amit azonban a hatályos devizajogszabályok értelmében vissza kellett váltania -, 1998. augusztus 10-én már csupán 1 198 104 DEM megvásárlására nyújtott fedezetet, így az általa peren kívül kiegyenlített összegen felüli 389 082,42 DEM megfizetésére nem kötelezhető.
Az alapjogviszonyra alapított másodlagos kereseti kérelem kapcsán előadta, hogy közötte és a felperes között kölcsönszerződés nem jött létre, így a Ptk. 523. §-ának (1) bekezdése alapján sem marasztalható.
Az elsőfokú bíróság ítéletében az alpereseket a váltójogviszony alapján egyetemlegesen a kereset szerint marasztalta, és kötelezte 1 750 000 Ft perköltség megfizetésére is. Arra a jogi álláspontra helyezkedett, hogy a váltó megsemmisítése esetén a jogszerű váltóbirtokosnak a váltóból eredő igényei nem enyésznek el, ezért a váltójogi szabályok szövegének közzétételéről szóló 1/1965. (I. 24.) IM rendelet (a továbbiakban: Vár.) 43. §-a, 47. §-ának (1) és (2) bekezdése, valamint 48. §-a alapján az alperesek egyetemlegesen kötelesek a váltótartozást megfizetni. Alaptalannak ítélte az alpereseknek az árfolyamveszteségre alapított kifogását is. Rámutatott: az I. r. alperes a váltóban a tartozás DEM-ben való kifizetését vállalta, ezért az árfolyamveszteséget a felperesre nem háríthatja át. Csupán utalt rá, hogy amennyiben az I. r. alperes a tartozás kiegyenlítéséhez szükséges összeget nem forintban, hanem DEM-ben tartotta volna rendelkezésre, a csökkenés nem következett volna be.
Az ítélet ellen az alperesek fellebbeztek, amelyben az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatását és a kereset elutasítását kérték. Mindketten hivatkoztak arra, hogy a váltó megsemmisítése következtében a felperes a követelését a váltójogviszony alapján nem, kizárólag az alapjogviszonyra alapítva érvényesítheti, ezért nem volt helye a váltójogviszonyon alapuló marasztalásuknak.
Az I. r. alperes előadta, hogy a mögöttes jogviszony alapján nem volt marasztalható, tekintve, hogy az nem közötte és a felperes között jött létre. A fellebbezésében is vitatta, hogy az árfolyamveszteség viselésére kötelezhető lenne.
A II. r. alperes a váltójogviszony alapján történő marasztalását maga is sérelmezte, azon túl azzal védekezett, hogy a felperes vele szemben a váltóból eredő igényeit a Vár. 53. §-ának (2) bekezdése szerint a váltó határidőben történő bemutatásának elmulasztásával elveszítette.
A felperes fellebbezési ellenkérelme az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyására irányult. Kérte ezen túl annak a megállapítását, hogy a II. r. alperes fellebbezése elkésett, ezért a II. r. alperes fellebbezésének hivatalból történő elutasítását kérte.
A fellebbezések nem alaposak.
Alappal hivatkozott a felperes arra, hogy a II. r. alperes fellebbezése elkésett. A Pp. 234. §-ának (1) bekezdése szerint váltóperben a fellebbezés benyújtására nyitva álló törvényes határidő három nap. A perbeli esetben a II. r. alperes az elsőfokú bíróság ítéletét bizonyítottan 1999. április 28-án vette át, így a Pp. 103. §-ának (2) és (5) bekezdése szerint számított háromnapos fellebbezési határidő 1999. május 3-án járt le. Ezzel szemben a II. r. alperes a fellebbezését 1999. május 12-én – elkésetten – nyújtotta be. Ennek ellenére nem volt helye a fellebbezés Pp. 237. §-a szerinti elutasításának. A felperes a II. r. alperes mint kezes ellen nyújtott be keresetet, ezáltal az I. r. és a II. r. alperesek a perben pertársakként vettek részt, és őket az elsőfokú bíróság egyetemlegesen marasztalta. A Pp. 52. §-ának (1) bekezdése szerint bármelyik pertárs perbeli cselekményei a mulasztó pertársra csak akkor hatnak ki, ha a pertársak között a Pp. 51. §-a (1) bekezdésének a) pontja szerinti egységes pertársaság áll fenn. A főkötelezett és a kezes között nem minden esetben állapítható meg az egységes pertársaság. Ha azonban a keresettel szemben az adós és a kezes azonos módon, azonos okokra hivatkozással védekezik, közöttük egységes pertársaság jön létre. A perbeli esetben az I. r. alperes mint váltóadós és a II. r. alperes mint az érte kezességet vállaló váltókezes védekezése egyaránt azon alapult, hogy a váltójogviszony alapján nem marasztalhatók, következésképpen közöttük egységes pertársaság jött létre, ezért a Legfelsőbb Bíróság a II. r. alperes fellebbezését érdemben bírálta el. A fellebbezések azonban alaptalanok.
A Legfelsőbb Bíróság nem értett egyet az alperesek jogi álláspontjával, amely szerint a váltó megsemmisítése miatt nem volt helye a váltójogviszony alapján történő marasztalásuknak. A felperes az igényét az elveszett és a közjegyző által megsemmisített váltóra alapította, és azt a megsemmisítést kimondó közjegyzői végzés alapján érvényesítette.
Annak a kérdésnek az eldöntésére, hogy egyrészt érvényesíthető-e a megsemmisített váltóból eredő követelés, másrészt, hogy arra az értékpapír hiányában a közjegyzői végzésre alapítva van-e a jogosultnak törvényes lehetősége, a Vár. 86. §-a nem ad konkrét eligazítást. E kérdés tekintetében annak az országnak a törvényét tekinti irányadónak, amelynek területén a fizetés történik. A perbeli váltó fizetési helye Budapest, ezért a magyar jog rendelkezései kerülnek alkalmazásra. A 105/1952. (XII. 28.) MT rendelet az elveszett értékpapírok megsemmisítését a közjegyző hatáskörébe utalja, de azzal, hogy ezt az eljárást a váltótörvényben megállapított külön szabályok szerint kell lefolytatni [45. § (2) bekezdés]. Ilyen külön szabály hiányában az eljárásra az MT rendelet 40-44. §-ai az irányadóak. Nem tartalmaz azonban a magyar joganyag külön szabályt arra nézve, hogy a megsemmisítő határozat alapján a fizetést a volt váltóbirtokos váltójogilag is követelheti-e, azaz a megsemmisítő végzés a váltót pótolja-e. A Ptk. és a Vár. szabályaiból azonban levezethető, hogy a váltó elveszése a váltójogviszonyt nem szünteti meg, továbbá hogy a váltóból eredő igény a közjegyzői megsemmisítést kimondó határozat alapján is érvényesíthető. Abból kell kiindulni, hogy a Ptk. 338/A. §-ának (1) bekezdése szerint a váltó pénzkövetelésről szóló értékpapír. Az értékpapír kiállítója feltétlen és egyoldalú kötelezettséget vállal arra, hogy az értékpapír ellenében meghatározott pénzösszeget szolgáltat az értékpapír jogosultjának. A perbeli váltó mint értékpapír kiállításával ezért az I. r. alperes mint kiállító és a felperest megelőző váltóbirtokos mint rendelvényes között váltójogviszony jött létre. A II. r. alperes az I. r. alperesért vállalt váltókezesség folytán, a felperes pedig a váltó forgatása útján vált alanyává e váltójogviszonynak. A fizetési kötelezettséget ez a váltójogviszony alapítja meg, de fizetni a kiállító csak annak lesz köteles, akit a bemutatott értékpapír legitimál.
A bemutatás elmaradása, illetve a váltó elveszése azonban nem jár a főadós és a kezese váltójogi kötelezettségének a megszűnésével. Nincsen ugyanis olyan anyagi jogszabály, amely kimondaná, hogy a váltó elveszése vagy megsemmisülése a váltójogi kötelezettség, illetve jogosultság megszűnésével járna. Más kérdés, hogy a váltó jogszerű birtokosát a forgatmányok összefüggő láncolata legitimálja, és hogy a nyugtázott váltót vissza kell adni a fizető kötelezettnek. A kiállított váltóról másolatok készültek, azok a perben rendelkezésre álltak. A Vár. 67. §-ának (1) bekezdése szerint másolat a saját váltóról is készíthető, azt a kiállítón kívül a mindenkori váltóbirtokos is jogosult elkészíteni. A Vár. 67. §-ának (3) bekezdése szerint a váltómásolat átruházható, de ez alapján a váltóból eredő igények érvényesítésére a másolat birtokosának nincs törvényes lehetősége, csupán az igény érvényesítése érdekében a Vár. 68. §-ának (1) és (2) bekezdése szerint az eredeti váltó kiadását követelheti.
A váltó megsemmisítése azt célozza, hogy ha a váltóhitelező követelési joga nem vitás, az a váltótól függetlenül is bizonyítható, úgy követelését annak birtoka nélkül is érvényesíthesse, viszont megakadályozza azt, hogy az elvesztett váltó alapján követeléssel annak későbbi birtokosai felléphessenek. Nem enyészteti el azonban magát a váltókövetelést. A váltókövetelést csak a Vár.-ban és a Ptk.-ban írt jogi tények szüntetik meg; úgy mint a fizetés, a sikerrel érvényesített kifogások, a váltójogi cselekmények elmulasztása a megtérítési váltóadósokkal szemben stb.
A már hivatkozott MT rendelet 43. §-a szerint a közjegyző kérelemre meghagyja az értékpapír alapján fizetésre kötelezett személynek, hogy az időközben esedékessé váló összeget helyezze bírói letétbe. Nyilvánvaló, hogy az így letett összeg sorsát utóbb rendezni kell, tehát fel sem merül, hogy a váltójogi követelést a közjegyzői eljárás megszüntetné.
Alaptalan volt az I. r alperesnek arra történő hivatkozása is, hogy a tartozásért – tekintve, hogy az ún. árfolyamveszteségből ered – nem tartozik helytállni. A Vár. már hivatkozott 38. §-ának (1) bekezdése szerint a váltóbirtokos a váltóból eredő igényeit annak fizetés végett történő bemutatásával érvényesítheti. A bemutatás elmaradása azonban jogellenes magatartásnak nem tekinthető, ahhoz a Vár. 53. §-ának (1) bekezdése jogkövetkezményként a megtérítési váltóadósokkal szemben a váltóból eredő igények elvesztését fűzi, a Vár. 70. §-ának (1) bekezdése szerint viszont a főadóssal és az érte kezességet vállaló személlyel szemben megkezdődik a hároméves elévülési határidő. Ez utóbbiakkal szemben az igényérvényesítés elmaradásának jogkövetkezménye az, hogy a jogosult a bemutatásig az elévülési határidőn belül sem érvényesíthet váltókamatot [Vár. 17. §, 28. § (2) bekezdés, 42. § (1)-(2) bekezdés, 53. § (1) bekezdés]. Annak azonban nincs jogi akadálya, hogy a főadóssal és az érte kezességet vállaló személyekkel szemben az igényét az elévülési határidőn belül bármikor érvényesítse. Az érvényesítés folytán a váltókötelezettek a váltóban foglalt pénzkövetelést kötelesek teljesíteni. Az alperesek a perbeli esetben a váltó összegének a Vár. 42. §-ának (1) bekezdésében írt bírósági letétbe helyezésével háríthatták volna át az elhúzódó fizetés kockázatát a felperesre. A váltóban a felek effektivitási záradékot alkalmaztak, azaz a váltókötelezett fizetési kötelezettségét DEM-ben határozták meg, ezért a letétet is DEM-ben kellett volna teljesíteni [Vár. 41. § (3) bekezdés]. Az összegnek DEM-ben való rendelkezésre tartását az 1996. január 1-jétől hatályos devizakódex az 1995. évi XCV. tv. és a végrehajtása tárgyában kiadott 161/1995. (XII. 26.) Korm. rendelet rendelkezései nem akadályozták, de ha az összeget az I. r. alperes a váltó esedékességkor forintban betétként elhelyezi, az árfolyamveszteséget a betét után járó kamatokkal is elkerülhette volna.
A jogosulti késedelem csupán a kötelezett egyidejű késedelmét zárja ki. A jogosultnak járó szolgáltatás mértékét vagy pénzkövetelés összegét erre tekintettel nem lehet csökkenteni. Nyilván a jogosult sem követelhetne magasabb összeget, ha esetleg a külföldi valuta forinthoz viszonyított árfolyama csökkenne.
Alaptalanul hivatkozott a II. r. alperes arra, hogy a felperes vele mint kezessel szemben a fizetés végett történő bemutatásra nyitva álló határidő elmulasztása miatt a váltóból eredő igényeit elveszítette. A Vár. 32. §-ának (1) bekezdése szerint a váltókezes kötelezettsége ugyanolyan, mint azé, akiért a kezességet vállalta. A II. r. alperes az I. r. alperesért, mint a saját váltó kiállítójáért vállalt váltókezességet, így a vele szemben a fizetés végett történő bemutatás elmulasztásának jogkövetkezményei ugyanazok, mint az I. r. alperessel szemben. Ehhez képest az igény vele szemben is a Vár. 70. §-ának (1) bekezdésében írt hároméves elévülési idő alatt érvényesíthető. A Vár. 53. §-ának (1) bekezdése szerint ugyanis a bemutatás elmaradása az elfogadó (a Vár. 78. §-a szerint a kiállító) vonatkozásában nem jár jogvesztéssel.
A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján helybenhagyta. (Legf. Bír. G. I. 31.282/1999. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás