BK BH 2000/192
BK BH 2000/192
2000.05.01.
A zárkatársnak a vádlottat terhelő vallomását fokozott körültekintéssel kell értékelni, általában érdekelt lehet ugyanis abban, hogy olyan vallomást tegyen, amely - a megítélése szerint - előnyös a nyomozónak, ettől pedig a maga számára előnyöket remélhet;
a zárkatárs vallomását ezért általában akkor indokolt hitelt érdemlő bizonyítékként elfogadni, ha azt más adat is alátámasztja, vagy olyan tényeket tartalmaz, amelyekről csak a vádlottól szerezhetett tudomást [Be. 5. § (3) bek., 60. § (1) bek].
A megyei bíróság az 1998. május 19-én meghozott ítéletével bűnösnek mondta ki a vádlottat emberölés bűntettében, és ezért - mint többszörös visszaesőt - 15 évi fegyházbüntetésre és 10 évre a közügyektől eltiltásra ítélte. A megállapított tényállás lényege a következő.
A többszörösen büntetett előéletű vádlott 1996. június 14-én 13 óra és 13 óra 15 perc közötti időben, fel nem deríthető okból, akként ölte meg a kocsmai ismerősét, hogy bement a sértett lakásába, és egy kis felületű, tompa tárggyal hat ütést mért az alvó sértett fejére. Ezek közül két nagy erejű ütés olyan súlyos agysérüléseket idézett elő, hogy - bár a sértettet kórházba szállították - a halálos eredményt nem lehetett elhárítani.
A közepes erejű többi ütés a sértett fülén, az állán, a nyakán és a vállán hámhorzsolást és bevérzést okozott.
Az ítélet ellen a vádlott és a védő a vádlott felmentése végett fellebbezést jelentett be; a legfőbb ügyész az ítélet helybenhagyását indítványozta.
A védőnek a fellebbezési tárgyaláson kifejtett álláspontja szerint az ügyben nincs olyan közvetlen bizonyíték, amely azt igazolná, hogy a cselekményt a vádlott követte el; a rendelkezésre álló közvetett bizonyítékokból pedig nem lehet levonni olyan következtetést, hogy a cselekményt a vádlott követte el. A vádlott bűnössége tehát önkényesen megállapított, és be nem bizonyított tényálláson alapszik, mindezek alapján a vádlott felmentését indítványozta.
A Legfelsőbb Bíróság nem észlelt olyan eljárási szabálysértést, amely akadálya lenne az ítélet érdemi felülvizsgálatának.
Az érdemi vizsgálat előtt a Legfelsőbb Bíróság előrebocsátja, hogy abban az esetben, ha a védő álláspontja helytálló lenne, az ítéletet hatályon kívül kellene helyezni, és új eljárást kellene elrendelni, ugyanis az indítványozott felmentéshez szükséges eltérő tényállásnak bizonyítás felvétele nélkül történő megállapítását a Be. 258. §-a (1) bekezdésének b) pontja kizárja.
Az érdemi felülvizsgálat eredményeként valóban az állapítható meg, hogy az elsőfokú ítélet több ténymegállapítása megalapozatlan, és a bíróság az indokolási kötelezettségének sem tett maradéktalanul eleget; az ítélet hatályon kívül helyezésére ennek ellenére nincs alap.
Sajátossága az ügynek, hogy a bűncselekmény ténye kétségtelen, arra nézve azonban nincs közvetlen bizonyíték, hogy azt ki követte el, a rendelkezésre álló közvetett bizonyítékokból pedig az átlagosnál lényegesen nehezebb az elkövető személyére nézve bizonyosság értékű következtetést levonni.
A bizonyítás nehézségét tekintve helyesen járt el az elsőfokú bíróság, amikor beszerzett és a tárgyalás anyagává tett minden olyan bizonyítékot, amelytől az ügy felderítésének az elősegítését lehetett várni; vagyis a tényállás felderítése a lehetséges mértékig megtörtént.
A bíróság a beszerzett bizonyítékok értékelését is elvégezte, és az ügydöntő bizonyítékok tekintetében a bizonyítékokat egymással is összevetve az ésszerűség és a logika szabályainak megfelelő indokolással foglalt állást abban a kérdésben, hogy az adott bizonyíték mennyiben tekinthető hitelesnek.
A bizonyítékok hiteltérdemlőségének a vizsgálata, valamint a bizonyítékok alapján történő ténymegállapító tevékenység azonban nem volt hibátlan.
A bíróság hitelesnek fogadta el és a vádlott bűnösségének a bizonyítékaként értékelte a vádlott zárkatársának azt a vallomását, amely szerint a vádlott elismerte előtte, hogy a bűncselekményt ő követte el. A bíróság ennek a bizonyítéknak az értékelésénél indokolás nélkül figyelmen kívül hagyta, hogy a zárkatárs általában érdekelt lehet abban, hogy olyan vallomást tegyen, amely a megítélése szerint előnyös a nyomozónak, mert ettől a maga számára előnyöket remélhet. Evégből az ügyről tudomására jutott adatokat felhasználva a vádlottat terhelő olyan valótlan tényállításokat találhat ki, amelyekkel a hite szerint a nyomozó munkáját megkönnyíti, vagy hajlik ilyen vallomás megtételére, ha esetleg erre felhívják. A zárkatárs vallomását ezért általában akkor lehet teljes értékű bizonyítékként elfogadni, ha azt más adat is alátámasztja, vagy pedig olyan tényeket tartalmaz, amelyekről a zárkatárs kizárólag a vádlottól szerezhetett tudomást. Az adott esetben a zárkatárs - a saját vallomása szerint is - beszélgetett a nyomozóval a vádlott ügyéről, az elsőfokú bíróság azonban elfogadhatóan nem indokolta meg, hogy mely okból tartotta hitelt érdemlőnek - a vádlott tagadása ellenére - a zárkatárs tanúvallomását. Ezért ennek a bizonyítéknak nincs bizonyító ereje.
Az elsőfokú bíróság K. K. tanúvallomása alapján állapította meg azt, hogy a vádlott 13.20 és 13.40 óra közötti időben a sértett háza előtt tartózkodott. A tanú a vallomása szerint a vádlotthoz hasonló alkatú személyt látott, a nadrágja és a cipője azonos, az inge hasonló volt ahhoz, amit akkor a vádlott viselt, de a tanú a tárgyaláson nem tudta azonosítani a vádlottat az általa látott személlyel. Ezekből a tényekből nem következik logikai szükségszerűséggel, hogy a tanú a vádlottat látta, ezért a bíróság ténymegállapítása téves ténybeli következtetés eredménye.
Az elsőfokú ítélet szerint a vádlottat terhelő tény, hogy a vádlott a sértett házánál maradt, és ekkor közöttük hangos szóváltás, vita keletkezett. A bíróság ezt a tényt Cs. S. tanúvallomása alapján állapította meg; a vádlott tagadásán kívül erre nézve annyi adat van, hogy az észlelés idejében a vádlott a sértett házánál tartózkodhatott. A tanú vallomásának a lényege ugyanis az, hogy a tanú a sértett házától kb. 70 méter távolságra az udvaron tartózkodott, amikor hangos szóváltást hallott, a tanú azonban nem állította, hogy a hang a sértett házától, hanem csak abból az irányból jött, az emeltebb hang hasonlított a sértett hangjához, a másik halkabb és előtte ismeretlen volt. A tanú vallomásában szereplő tényekből nem következik minden más lehetőséget kizáró módon, hogy a vádlott és a sértett vitatkoztak egymással, ezért az ítéleti ténymegállapítás a bíróság által megokolt módon nincs kellően bebizonyítva.
Az ítélet szerint azt a tényt, hogy a vádlott a sértett házától való első eltávozás után oda visszatért, az bizonyítja, hogy az előtte lezajlott hangos szóváltás a vádlott személyiségére figyelemmel erre kellő alapot jelentett; hogy K. K. tanú a sértett háza előtt egy a vádlotthoz hasonló személyt figyelt meg; hogy valótlannak bizonyult a vádlottnak az az állítása, mely szerint a kérdéses időben az italboltban volt, majd a boltban élelmet vásárolt. Ezekből a tényekből a logika szabályait betartva csak azt a következtetést lehet levonni, mely szerint lehetséges, hogy a vádlott visszatért a sértett lakásába.
Az ítéletnek azonban az a legsúlyosabb hiányossága, hogy hiányzik belőle annak kifejtése, hogy a közvetett bizonyítékok alapján megállapított mely tényekből és milyen okok miatt következik logikai szükségszerűséggel az, hogy a cselekményt a vádlott követte el. Az ügydöntő tény megállapítása nincs kellően megindokolva; a közvetett adatok mellérendelő jellegű felsorolása nem azonos a logikai bizonyítással.
Tekintettel azonban arra, hogy az elsőfokú bíróság által eljárásjogilag kifogástalan módon megállapított tények között olyanok is vannak, amelyekből a logikai szabályok betartásával a valóságnak kétségtelenül megfelelő tényállás levezethető, az ítélet felsorolt hibáit és hiányosságait az indokolás kiegészítésével és helyesbítésével orvosolni lehetett.
Eljárásjogilag hibátlanul bizonyított tény, hogy a cselekmény napján, 17 óra utáni időben a vádlott a sértettől korábban hozzákerült órát, karikagyűrűt, valamint 2 db tőrkést magához vette, és a lakásától távolabb az órát és a gyűrűt eldobta, a késeket pedig elrejtette. Ezekből a tényekből azt a következtetést lehet levonni, hogy a vádlott tudta, olyan dolog történt aznap, amely miatt a sértett hiányzó tárgyait keresni fogják, és ezért célszerű neki azoktól megszabadulnia, mert ha azokat nála megtalálják, annak számára hátrányos következményei lehetnek. A vádlottnak a másodfokú tárgyaláson tett nyilatkozata szerint, amikor a sértett ingóságait eldobta és a késeket elrejtette, még senkitől sem hallotta, hogy a sértettet megölték.
Mindebből az következik, hogy a vádlott anélkül, hogy ezt valaki megmondta volna neki, tudott az aznap történt arról a tényről, hogy a sértettet súlyos bántalmazás érte, és ezt a tényt saját maga közvetlenül észlelte; mivel pedig a sértettet a bántalmazás helyén, a lakásban találták meg, a vádlottnak feltétlenül járnia kellett a sértett lakásában ahhoz, hogy a sértettet ért bántalmazásról tudomása lehessen. Ezek után két lehetőség marad: a sértettet valaki más bántalmazta, és a vádlott csak észlelte ezt, avagy maga a vádlott volt az elkövető.
Az első lehetőséget két körülmény zárja ki. Ha a vádlott látta volna, hogy más követte el a bűncselekményt, akkor erre a saját érdekében hivatkozott volna, és nem hagyta volna magán a súlyos büntetéssel fenyegető gyanút csak azért, hogy az igazi elkövetőt mentse. A vádlott azonban erre nem hivatkozott.
Eljárásjogilag ugyancsak hibátlanul megállapított tény, hogy a vádlott a sértett bántalmazásának a megtörténte után rövid idővel a bűncselekmény helyszínének a közelében egy utcai nyomókútnál a kezét mosta, és a keze ekkor véres volt.
Bizonyított tény az is, hogy 12 óra 45 perckor, amikor a vádlottat K. Gy. a sértett házánál hagyta, a vádlott keze még nem volt véres, vagyis a keze vérrel e két időpont között szennyeződött be. Nyilvánvaló, hogy a vádlott tudta azt, mitől lett véres a keze, és ha neki fel nem róható módon lett véres, elemi érdeke lett volna elmondani a keletkezés körülményeit, minthogy ezzel tisztázhatta volna magát a gyanúsítás alól. A vádlott azonban bár tudta, nem mondta el, hogy hogyan lett véres a keze. Mindebből azt a következtetést lehet levonni, hogy a vádlott keze neki felróható okból véreződött be.
Abban az időszakban, amely alatt a keze véres lett, a vádlott a sértett szobáján kívül nem járt olyan helyen, ahol a kezére vér kerülhetett - ha lett volna, akkor ezt elmondta volna -, vagyis a vádlott keze a sértett szobájában lett véres, és itt más forrás hiányában csak a sértett vére kerülhetett rá.
A helyszíni szemle adataiból és az orvosszakértői véleményből megállapítható, hogy a sértett testét a sérülés okozása után nem mozdították el, ezért a sértettel való érintkezésnek a bántalmazáson kívül más oka nem lehetett, következésképpen a vádlott keze a sértett bántalmazásakor véreződött be, vagyis a sértettet a vádlott bántalmazta. Ennek a következtetésnek a helyességét közvetlenül megerősíti az az ugyancsak kétségektől mentesen megállapított tény, hogy a vádlott a cselekmény megtörténte utáni időben ruhát és cipőt váltott, a levetett fehér sportcipőt mosóporral és hypóval lesúrolta. Amikor ugyanis a vádlott ezt a cipőt felvette, azon nem volt olyan szennyeződés, amely annak a viselését akadályozta volna, ami azt jelenti, hogy a cipőn napközben olyan szennyeződés keletkezett, amelynek az eltávolítása vált szükségessé.
Az ítélet helyes indokkal mutatja ki, hogy nincs olyan körülmény, amely kizárná azt a lehetőséget, hogy a vádlott jelen lehetett, amikor a sértett sérülései létrejöttek. A kifejtettekből logikai bizonyossággal következik, hogy a sértett halálához vezető sérüléseket a vádlott okozta.
A hibás módon megállapított tények mellőzése a fenti következtetés helyességét nem érinti, ezért a bizonyítékok értékelése körében elkövetett hibák olyan megalapozatlansági és eljárásjogi hibák, amelyek az ügy érdemi elbírálását nem befolyásolják. A hibásan megállapított tények és az indokolás téves részeinek a mellőzésével, valamint az indokolás kiegészítésével a közvetett bizonyítékok alapján egyértelműen megállapítható, hogy a bűncselekményt a vádlott követte el.
A tényállásban megállapított jelentős tények tekintetében az ítélet megalapozott, így a további eljárásban ezek a tények az irányadóak. Az irányadó tényállás alapján a vádlott bűnösségének a megállapítása és a cselekményének minősítése törvényes. A bíróság helyes indokok alapján állapította meg, hogy a vádlott a cselekményt egyenes ölési szándékkal hajtotta végre, és hogy a cselekmény nem minősül nyereségvágyból elkövetettnek. A cselekmény jogi megítélése egyébként viszonylag egyszerű.
A büntetést befolyásoló körülményeket a bíróság helyesen ismerte fel és sorolta fel, a lehető legsúlyosabb büntetés kiszabása azonban azt mutatja, hogy ezeket nem teljes mértékben értékelte helyesen. Az ítélkezési gyakorlatban ilyen büntetés kiszabására általában akkor kerül sor, ha a súlyosító körülmények nyomatéka kivételesen jelentős vagy nincs számottevő enyhítő körülmény. Az adott esetben nem jelentéktelen súlyú enyhítő körülmény, hogy a cselekmény elkövetésétől az elbírálásig több mint 2 és fél év telt el, és ennek enyhítő hatását még fokozza az, hogy ez idő alatt a vádlott mindvégig fogva tartásban volt.
Ez a körülmény önmagában indokolatlanná teszi, hogy a nem kivételesen nagy nyomatékú súlyosító körülmények mellett a lehető legsúlyosabb büntetés kerüljön kiszabásra.
Az elsőfokú bíróság által kiszabott büntetés a szükségesnél súlyosabb, ezért a Legfelsőbb Bíróság a fegyházbüntetés tartamát 13 évre enyhítette. (Legf. Bír. Bf. III. 1985/1998/4. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás