Műveletek

Akadálymentes nézet Bezárás
  • Tartalom

GK BH 2000/258

GK BH 2000/258

2000.06.01.
Az elsőfokú bíróság ítéletével a felperes keresetét elutasította. Kötelezte a felperest, hogy fizessen meg az alpereseknek egyenként 200 000 Ft perköltséget. Megállapította, hogy a le nem rótt 750 000 Ft eljárási illetéket az állam viseli.
Az ítélet indokai szerint a felperes tulajdoni igénye - a perbeli belterületi ingatlan tekintetében - az 1991. évi XXXIII. tv. (Övt.) 15. §-ában, 33. §-ának (1) bekezdésében, 16. §-ában, valamint 36. §-ában írott feltételek hiányában nem volt alapos. A további ingatlanok esetében az Övt. 33. §-ának (1) bekezdésében írott feltételek nem teljesültek, továbbá az 1990. évi LXV. tv. (Ötv.) 107. §-a (1) bekezdésének a) pontjában foglalt azon feltétel sem, amely szerint az ingatlanoknak az önkormányzat közigazgatási területén kell elhelyezkedniük.
Az elsőfokú bíróság nem értett egyet a felperes álláspontjával az ingatlanok kizárólagos állami tulajdonára vonatkozóan sem, mivel az alkalmazandó, az 1993 júniusában hatályos Ptk. 172. §-ának b) és c) pontja, továbbá a Vízügyi Törvény (1964. évi IV. tv.) 17. §-a a holtág tulajdonjogáról nem rendelkezett, a holtág fogalmát a jogszabály nem definiálta. A vízgazdálkodásról szóló, 1996. január 1-jén hatályba lépett 1995. évi LVII. törvény a holtág tulajdonjogáról viszont már tartalmazott rendelkezést, mégpedig azt, hogy a törvény 2. számú mellékletében szereplő egyéb holtágak és azok medre is kizárólagos állami tulajdonban vannak [6. § (1) bek. c) pont). Ezeket a 22/1996. (XI. 29.) KHVM rendelet sorolja fel, közöttük azonban a perbeli holtág nem szerepel. Az ismertetett jogszabályi rendelkezések alapján az elsőfokú bíróság nem találta megállapíthatónak azt, hogy az I. r. és a II. r. alperes vagyonába történt apportálás idején a perbeli ingatlanok kizárólagosan állami tulajdon tárgyai, s így forgalomképtelenek voltak. Megjegyezte ebben a körben azt is, hogy a felperes által megjelölt érvénytelenségi ok azóta már elhárult, az idézett hatályos jogi szabályozás alapján a perbeli holtág ma már semmiképpen nem minősül kizárólagos állami tulajdonnak.
Az elsőfokú bíróság alaposnak találta az alperesek azon védekezését, hogy a felperes hosszú éveken keresztül elmulasztotta tulajdoni igényének érvényesítését, ezért az önkormányzat tulajdonszerzése sértené a jóhiszeműen szerző alperesek tulajdonjogát is. Utalt az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1972. évi 31. tvr.-ben (Iny. tvr.) szabályozott törlési kereset indításának korlátaira, és arra, hogy a felperes tudott az ingatlanok apportálásáról, ennek ellenére a vagyonátadó bizottságnál tulajdoni igényt nem terjesztett elő.
Az elsőfokú ítélet ellen - annak megváltoztatása és keresetének helyt adó ítélet meghozatala érdekében - a felperes fellebbezést terjesztett elő. Változatlanul állította, hogy a jogszabályi rendelkezések szerint a holtág kizárólagos állami tulajdon tárgyát képezte, ezért annak - az 1991. évi XXXIII. törvény 15. és 16. §-a alapján - az önkormányzat tulajdonába kellett kerülnie. Előadta, hogy az 1964. évi IV. törvény 17. §-ának (2) bekezdése alapján a vízgazdálkodási szervnek kellett volna kezelni a perbeli holtágat. E kezelői jogot érvényesíteni kellett volna már az 1964-es vízügyi törvény hatálybalépésekor, majd 1986-ban, amikor a gazdálkodó nádüzem megszűnésével a H.-i Állami Gazdaság kezelésébe adták az érintett vízterületet, végül az alperesi társaságok átalakulásakor az ingatlanokat nem lehetett volna apportálni ezekbe a társaságokba. Az elsőfokú ítélet közigazgatási területre vonatkozó álláspontjával szemben állította, hogy a perbeli külterületi ingatlanok is a felperes közigazgatási határain belül helyezkednek el, így az Ötv. 107. §-a (1) bekezdésének a) pontja szerint a tulajdonjoguk megillette a felperest. Ugyancsak vitatta az elsőfokú ítéletnek a holtágak tulajdonjogára vonatkozó jogi álláspontját. Megítélése szerint az elsőfokú bíróság által hivatkozott Övt. 33. §-a a jelen jogvitára nem alkalmazható, mivel a felperes sem állította, hogy a perbeli ingatlanok tulajdonjogát az Önkormányzati Törvény hatálybalépésének napjával a törvény erejénél fogva szerezte meg. Ugyanígy tévesen hivatkozott az elsőfokú bíróság az Övt. 16. §-ának (2) bekezdésére, mivel a (3) bekezdés ezzel ellentétben lehetőséget ad az önkormányzati tulajdonszerzésre. Az időmúlás tekintetében arra hivatkozott, hogy tulajdoni igénye nem évült el. Előadta, hogy a felperest a jogszabály kötelező rendelkezése ellenére nem tájékoztatták az I. r. és a II. r. alperes átalakulásáról, ennek ellenére a felperes tulajdoni igénye érvényesítése érdekében mindent elkövetett. Eltúlzottan magas összege miatt sérelmezte az alperesek javára megállapított perköltséget, mivel az nem áll arányban az alperesek által az elsőfokú eljárásban kifejtett tevékenységgel.
Az alperesek fellebbezési ellenkérelmükkel az elsőfokú ítélet helybenhagyását indítványozták. Az I. r. alperes érvelése szerint a holtág - erre vonatkozó jogszabályi rendelkezés hiányában - nem tartozott a kizárólag állami tulajdonban lévő dolgok körébe, ezért az 1964. évi IV. törvény (Vt.) 17. §-ának (2) bekezdése alapján annak nem kellett a vízügyi szerv kezelésében állnia. Az Övt. 10. §-a alapján nem kerülhet a belterületi ingatlan a felperes tulajdonába, mivel - az Övt. hivatkozott rendelkezésére kiterjedően - az 1992. évi LV. törvény 13. §-ának (2) bekezdése a törvény hatálya alól kivette az 1992. évi LIV. törvény alapján átalakuló állami gazdálkodó szervezet kezelésében állott belterületi földet. A vagyonbevitel érvénytelenségével kapcsolatban a felperes perbeli legitimációjának hiányára hivatkozott. Telekkönyvi okiratokat csatolt annak alátámasztására, hogy a tulajdonába került perbeli ingatlanok telekkönyvezésére - a magyar állam tulajdonjogának és az A.-i Nádgazdaság Vállalat kezelői jogának a bejegyzésével - az 1964. évben került sor. Ez utóbbi bejegyzés törlésére és az F.-i Állami Gazdaság kezelői jogának bejegyzésére a földhivatal 1976. július 13-i határozata alapján került sor, e határozat ellen a felperes jogelődje nem élt fellebbezéssel annak ellenére, hogy a határozatot a részére kézbesítették.
A II. r. és a IV. r. alperes fellebbezési ellenkérelmében hangsúlyozta, hogy a perbeli ingatlanok az 1964. évi IV. törvény hatálybalépését megelőzően nem álltak a vízügyi szervek kezelésében. Előadták, hogy a felperes tulajdoni igényét az utóbb hatályba lépő 1995. évi LVII. törvény rendelkezései sem alapozhatják meg. Változatlanul állították, hogy a II. r. alperes tulajdonába került ingatlanok - mint mezőgazdasági rendeltetésű földként nyilvántartott ingatlanok - nem állhattak vízügyi szerv kezelésében, ennek alapján a felperes alaptalan tulajdoni igényt formált azokra.
A fellebbezés nem alapos.
A felperes helyesen hivatkozott a fellebbezésében arra, hogy a Ptk. 172. és 173. §-a alkalmazása szempontjából a perbeli ingatlanokon elterülő s.-i Tisza-holtág a természetes tavakkal azonos jogi megítélés alá esett, annak ellenére, hogy a vízgazdálkodásról szóló 1964. évi IV. törvény (Vt.) és végrehajtási rendelete a holtág jogszabályi definícióját nem tartalmazta. Ugyanakkor a törvény végrehajtásáról szóló 32/1964. (XII. 13.) Korm. rendelet 41. §-a - a Vt. 17. §-ának alkalmazásával összefüggésben - a természetes állóvizek tulajdonjogáról rendelkezett. Ez utóbbi jogi kategóriát alkalmazta az egyes állami tulajdonban lévő vagyontárgyak önkormányzati tulajdonba adásáról rendelkező 1991. évi XXXIII. törvény 16. §-ának (2) bekezdése, a természetes állóvizek fogalmi körébe sorolva a tavakat és holtágakat mint tulajdonjogi szempontból azonos megítélésű természeti képződményeket. Ebből következően - az elsőfokú bíróság jogi álláspontjától eltérően - a holtág tulajdonjogára vonatkozó rendelkezést első ízben nem az 1964. évi IV. törvényt hatályon kívül helyező 1995. évi LVII. törvény tartalmazott. A Ptk. 172. §-ának b) pontja, a 173. §-a és a Vt. 17. §-a, valamint az Övt. 16. §-ának (2) bekezdése egybevetéséből az következik, hogy a holtág - a felperes tulajdonszerzésének elbírálása szempontjából - a természetes tavakkal azonos megítélés alá esik.
A felperes arra is helyesen hivatkozott, hogy a Vt. l7. §-ának (1) bekezdése alapján a vizek az állam tulajdonában voltak, és azokkal az állam az e törvényben foglaltak szerint rendelkezett, főszabályként - a (2) bekezdés szerint - oly módon, hogy a vizeket a vízügyi szervek kezelték. A perben viszont nem volt vitatott, hogy a perbeli holtágnak megfelelő ingatlanok soha nem álltak vízügyi szervek kezelésében.
A Legfelsőbb Bíróság azonban nem értett egyet a felperesnek azzal a további jogi álláspontjával, amely szerint a törvény hivatkozott rendelkezése értelmében az I. r. és a II. r. alperes jogelődje nem volt jogszerű kezelője az ingatlanoknak. Az alperesek a másodfokú eljárásban igazolták, hogy az I. r. alperes valamennyi tulajdonába került perbeli ingatlanának, míg a II. r. alperesi ingatlanok többségének a kezelői jogát a jogelődök a Vt. 1965. július 1-jei hatálybalépése előtt megszerezték. A Ptk. ekkor hatályos 168. §-a (1) bekezdésében meghatározott forgalomképtelen dolgokat a Ptk. 171. §-ának (1) bekezdése szerint az állam állami szervek, különösen állami vállalatok és állami gazdaságok kezelésébe adhatta. A felperes maga sem állította, hogy az alperesi jogelődök részéről a kezelői jog 1964. évben történt megszerzése jogszerűtlen volt. A Vt.-nek - erre vonatkozó átmeneti rendelkezés hiányában - visszaható hatálya nem volt, ezért a felperes kellő alappal nem állíthatta, hogy - a Vt. 17. §-ának (2) bekezdése szerint - a törvény hatálybalépésével az alperesi jogelődöknek a kezelői jogot a vízügyi szervnek át kellett volna adniuk. Amennyiben pedig a felperes az I. r. alperesi jogelőd 1976. évi, illetve a II. r. alperesi jogelőd 1986. évi átszervezésével kapcsolatban az ingatlanok kezelésbe adását vitatta, a földhivatali bejegyzés tárgyában hozott határozat ellen rendes jogorvoslattal, fellebbezéssel kellett volna élnie. Az alperesi jogelődök kezelői jogának törlését és a vízügyi igazgatóság kezelői jogának bejegyzését a felperes ma már az Iny. tvr. 30. §-a (1) bekezdésének a) pontjában írott feltételek hiányában a vízügyi szerv helyett, illetve az 1991. évi XXXIII. törvény 36. §-ának (1) bekezdésében foglalt tilalom folytán nem igényelheti.
A bíróság a perbeli jogvita e részében a helyi önkormányzatokról szóló módosított 1990. évi LXV. törvény (Ötv.) 107. §-ának (7) bekezdésében írott felhatalmazás alapján a vagyonátadó bizottság jogkörében is eljár. Ezért az önkormányzat a bíróság döntése folytán szerezhetne tulajdonjogot. Erre az Övt. 33. §-a (1) bekezdésének első mondatában írott rendelkezés nem ad alapot, és a második mondata alapján a már kifejtett okokból és a jóhiszeműen tulajdonjogot szerző I. r. és a II. r. alperes terhére jogszerű kezelőként a vízügyi szerv sem jelölhető ki. A kifejtett okokból a felperes által indított kereset alapján a vízügyi igazgatóság kezelői jogának eredetileg fennálló hiánya nem volt reparálható, az alperesi kezelői jog jogszerűtlenségére a felperes tulajdoni igényt nem alapíthatott.
Helytállóan hivatkozott a felperes arra is, hogy az Övt. a Ptk.-nak a kizárólagos állami tulajdonban álló vagyontárgyak forgalomképtelenségére vonatkozó szabályát kismértékben, az önkormányzatok javára feloldotta, és ebben az értelemben módosította a vízügyről szóló 1964. évi IV. törvény 17. §-ának (1) bekezdését is. Az Övt. 15. §-a az e törvényben meghatározott, az állam tulajdonában és a vízügyi igazgatóságok vagy a vízgazdálkodási társulatok kezelésében álló vizeket az önkormányzat tulajdonába adhatónak minősítette. A fenti feltétellel rendelkezett a törvény 16. §-ának (2) és (3) bekezdése alapján a holtágaknak a települési önkormányzatok tulajdonába adásáról. A perbeli holtág tehát csak a hivatkozott törvényi feltételek együttes fennállása esetén kerülhetett volna a felperes tulajdonába. A kifejtett indokok szerint azonban a vízügyi igazgatóság hiányzó és már be nem jegyezhető kezelői jogának hiányában a felperes tulajdonszerzésének a törvényi feltétele nem áll fenn.
A felperes a hivatkozott további jogszabályi rendelkezések alapján sem szerezhetett az ingatlanokra tulajdonjogot.
Az Ötv. 107. §-ának (1) bekezdése szerint az állam tulajdonából az önkormányzatok tulajdonába kerülő ingatlanok, erdők és vizek a törvény erejénél fogva abban az esetben kerültek önkormányzati tulajdonba, amennyiben a (2) bekezdés szerint azok a törvény hatálybalépésének időpontjában a tanács és szervei, valamint intézményei kezelésében álló állami ingatlanok voltak. A 107. § (3) bekezdése értelmében - az utóbb az Övt.-ben pontosan meghatározott - további állami tulajdonban levő földek, erdők, vizek a vagyonátadó bizottság határozata alapján kerültek önkormányzati tulajdohba. Az Övt. 15-16. §-ában írott feltételek hiányában azonban - a már kifejtett indokoknak megfelelően - a felperes a természetes állóvíznek minősülő perbeli ingatlanokon nem szerezhetett tulajdonjogot.
A felperes az I. r. alperes tulajdonába került, a perbeliek közül egyetlen belterületi ingatlan tekintetében - másodlagos tulajdonszerzési jogcímként - az Ötv. 107. §-ának (5) bekezdésére és az Övt. 10. §-ára hivatkozott. Mind az Ötv., mind az Övt. különböztet a föld és a víz fogalma között, és megszerzésüknek eltérő jogszabályi feltételeit határozza meg, ezért az önkormányzat tulajdonszerzése szempontjából annak van jelentősége, hogy a perbeli ingatlan a kettő közül melyik ingatlanfogalomnak felel meg. Ez esetben az ingatlan-nyilvántartás is egyértelmű eligazítást ad, mert az ingatlant - a valóságos helyzetnek megfelelően - „Holt-Tisza”-ként megnevezett művelési ágban tartja nyilván. A már hivatkozott Ötv. 107. §-ának (3) bekezdése és az Övt. 15-16. §-a szerint a vizek önkormányzati tulajdonba adásáról a törvény a már ismertetett módon rendelkezett. A Legfelsőbb Bíróság a két törvény egybevetésével és a törvényeken belüli, a szabályozott jogtárgyak tekintetében szükséges fogalmi és rendelkezésbeli összhang követelményére figyelemmel úgy ítélte meg, hogy egyazon ingatlan vagy vízként vagy annak nem minősülő belterületi földként kerülhet önkormányzati tulajdonba. Mivel a kifejtett indokoknak megfelelően a Legfelsőbb Bíróság a perbeli holtágat víznek minősítette, arra mint víznek nem minősülő belterületi földre a felperes tulajdoni igényét már nem találhatta alaposnak.
A fenti indokoknak megfelelően a Legfelsőbb Bíróság a felperesnek mind az elsődleges, mind a másodlagos jogcímen előterjesztett, tulajdonjogának megállapítására irányuló keresetét egyaránt alaptalannak találta. E jogi álláspontja alapján a Pp. 2. §-ának (1) bekezdésében megkívánt jogi érdekeltség hiányában nem vizsgálhatta a felperes annak megállapítására irányuló kérelmét, hogy az ingatlanok az I. r. és a II. r. alperesek vagyonába történt bevitele mennyiben tekinthető semmisnek.
A felperesnek az elsőfokú bíróság által az alperesek javára megítélt perköltség mérséklésére vonatkozó fellebbezési indokait szintén nem találta alaposnak. A felperes keresetében a pertárgy értékét 17 millió forintban határozta meg. Ehhez viszonyítva az elsőfokú bíróság által az alperesek javára a pertárgy értékének 1%-át alig meghaladó összegben megállapított elsőfokú perköltség - a jogi képviselők által kifejtett tevékenységet is figyelembe véve - nem aránytalanul magas összegű, ezért a Legfelsőbb Bíróság annak mérséklésére nem talált alapot.
A Legfelsőbb Bíróság az ismertetett indokok alapján az elsőfokú bíróság érdemben helyes ítéletét - a per főtárgya tekintetében részben eltérő indokokkal - a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján helybenhagyta. (Legf. Bír. Gf. IV. 32.221/1998. sz.)
  • Másolás a vágólapra
  • Nyomtatás
  • Hatályos
  • Már nem hatályos
  • Még nem hatályos
  • Módosulni fog
  • Időállapotok
  • Adott napon hatályos
  • Közlönyállapot
  • Indokolás
Jelmagyarázat Lap tetejére