GK BH 2000/26
GK BH 2000/26
2000.01.01.
A műemlék jellegű épület elidegenítéséhez is hatósági hozzájárulás szükséges [Ptk. 215. § (1) bek., 301. § (1) bek.; 1995. évi CXXI. tv. 109. § 24. pont].
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasító ítéletében tényként állapította meg, hogy az I. r. alperes által a „Lótenyésztés és idegenforgalom” elnevezésű termelési egység ingó- és ingatlanvagyonának értékesítésére kiírt pályázatot a felperesek nyerték el. Ennek alapján az I. r. alperes és a felperesek 1993. december 16-án adásvételi, majd a II. r. alperes és a felperesek 1993. december 23-án mezőgazdasági földhaszonbérleti szerződést kötöttek a megvásárolt termelői egységhez tartozó - többek között erdő művelési ágú - földterületekre. Az adásvételi szerződést a II. r. alperes december 23-án jóváhagyta. A felperesek 10 millió forint összegű foglalót adtak, melyet az első vételárrészletbe beszámítottak. A második vételárrészletet a felperesek nem teljesítették, ezért az I. r. alperes 1994. január 21-én elállt a szerződéstől. Ezt követően - 1994 februárjában - újabb pályázatot írt ki, amelynek alapján a perbeli vagyontárgyakat a beavatkozóknak adta el. A beavatkozók 1994. május 19-én 20 millió forint erejéig átvállalták az I. r. alperes - a jogerős ítélet alapján keletkező - fizetési kötelezettségét.
Az elsőfokú bíróság a felpereseknek - elsődlegesen a szerződés érvénytelenségére és az eredeti állapot helyreállítására, valamint kártérítés fizetésére, másodlagosan a hibás teljesítésre és a foglaló kétszeres összegének visszatérítésére irányuló - keresetét elutasította. Megállapította, hogy az alperesek nem szegték meg az együttműködési, tájékoztatási kötelezettségüket. Az ingatlan-nyilvántartás rendezetlen állapotát a felperesek ismerték. A műemléki védettség tényleges terjedelméről az alpereseknek sem volt tudomásuk. A műemléki védettség mérséklésére ugyan az elállást követően sor került, de ez akkor is rendeződhetett volna, ha a szerződés teljesedésbe megy. A szerződésnek a műemléki védettség terjedelmében való közös tévedésre alapított megtámadását elkésettnek tekintette, mivel a felperes annak bíróság előtti érvényesítésével késlekedett. Jogszerűnek ítélte az I. r. alperes elállását a felperesek szerződésszegése miatt, amelynek az lett a törvényes következménye, hogy a felperesek a foglalót elvesztették.
A Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság a felperesek és a beavatkozók fellebbezése folytán az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta és az I. r. alperest arra kötelezte, hogy a felpereseknek - egyetemleges jogosultsággal - fizessen meg 10 millió forintot és ennek 1994. február 18-tól a kifizetésig járó, a jegybanki alapkamat kétszeres szorzatának megfelelő mértékű késedelmi kamatát, és részben megváltoztatta a perköltség viselésének mértékére vonatkozó ítéleti rendelkezéseket is. Az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást azzal egészítette ki, hogy az Országos Műemlékvédelmi Felügyelőség a perbeli Hajós Kúria elnevezésű ingatlant 1980. április 18-án meghozott határozatával műemlék jellegű építménnyé nyilvánította, de a védettség ingatlan-nyilvántartási bejegyzésére csak az adásvételi szerződés megkötése után került sor. Az Országos Műemlékvédelmi Hivatal (a továbbiakban: OMVH) az I. r. alperes kérelmére 1994. március 22-én hozzájárult a műemléki védettségű ingatlan értékesítéséhez. A haszonbérleti szerződés megkötéséhez a Budapesti Erdőfelügyelőség 1994. január 7-i határozatával - bizonyos feltételek teljesítése esetére - elvi hozzájárulását adta. A felügyelőség a perbeli haszonbérleti szerződést nem hagyta jóvá, mivel jóváhagyását az új pályázat miatt az I. r. alperes már nem kérte. A másodfokú bíróság álláspontja szerint az 1/1967. (I. 31.) ÉM rendelet 20. §-a (1) bekezdésének és az 1964. évi IV. törvény (helyesen III. törvény) végrehajtásáról szóló 30/1964. (XII. 2.) Korm. rendelet 12. §-a (2) bekezdésének összevetéséből az következik, hogy az állami tulajdonú műemlék eladásához a műemlékvédelmi hatóság hozzájárulása szükséges, az utóbb felhívott jogszabályhely pedig e hozzájárulás tekintetében a környezetvédelmi és területfejlesztési minisztert jelöli meg. Miniszteri hozzájárulásra azonban utólag sem került sor. Az erdőfelügyelőség pedig az adásvételi szerződés jogi sorsát osztó földhaszonbérleti szerződés létrejöttéhez szükséges - a 73/1981. (XII. 29.) MT rendelet 12. §-ában előírt - hatósági hozzájárulást nem adta meg. Mindebből az következik, hogy a Ptk. 215. §-ának (1), illetve (3) bekezdésére figyelemmel a peres felek által kötött adásvételi, illetve haszonbérleti szerződések a jogszabály által megkívánt hatósági jóváhagyás hiányában nem jöttek létre, ezért a Ptk. 237. §-ának (1) bekezdése alapján az I. r. alperes köteles visszafizetni a felpereseknek az általuk teljesített 10 millió forintot és annak a keresetlevél benyújtásától számított késedelmi kamatait.
A jogerős ítélet ellen a II. r. beavatkozó felülvizsgálati kérelemmel élt, amelyben a másodfokú ítélet hatályon kívül helyezését és az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte. Álláspontja szerint a másodfokú bíróság téves jogszabályértelmezés folytán jutott arra a jogi következtetésre, hogy a műemlék jellegűvé nyilvánított ingatlan eladásához miniszteri hozzájárulásra lenne szükség. Az építésügyről szóló 1964. évi III. törvény (a továbbiakban: Ét.) 2. §-ának h) pontja szerint az építésügyi igazgatás körébe tartozik a műemlékvédelem. A műemlék és a műemlék jelleg fogalmát a műemlékvédelemről szóló 1/1967. (I. 31.) ÉM rendelet (a továbbiakban: R.) 2. §-a határozza meg. Az építésügy végrehajtásáról rendelkező 30/1964. (XII. 2.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Ét. Vhr.) 11. §-a úgy rendelkezik, hogy az Ét.-nek a műemlékvédelemre vonatkozó rendelkezéseit megfelelően alkalmazni kell a műemlék jellegű építmények tekintetében is. Ebből következik, hogy a műemlék jelleg kizárólag az Ét. vonatkozásában esik egy tekintet alá a műemlékekkel. Minthogy az ún. Hajós Kúria műemlék jellegű épület volt, ezért az elidegenítéséhez nem volt szükség az Ét. Vhr. 12. §-ának (2) bekezdése szerinti miniszteri hozzájárulásra.
Hivatkozott továbbá arra is, hogy a műemlékvédelmi hatóság által felhívott R. 20. §-a (1) bekezdésének a) és d) pontjára való utalás téves, mert a szerződéskötéskor hatályos szöveget a 8/1969. (V. 8.) ÉVM rendelet 3. §-a állapította meg, az R. 20. §-ának pedig nem volt alpontja. Megítélése szerint tehát a perbeli adásvételi szerződés nem tartozik az R. 20. §-ának (1) bekezdésében felsorolt esetek közé, vagy ha oda tartozik, akkor az Ét. Vhr. 13. §-a (1) bekezdésének a) pontja, illetve az R. 4. §-a (1) bekezdésének a) pontja szerinti hatósági hozzájárulás követelhető meg, amely viszont utólag beszerzésre került. Sérelmezte továbbá a kamatfizetés kezdő időpontjára és mértékére vonatkozó ítéleti rendelkezéseket is. Ebben a körben arra hivatkozott, hogy a Legfelsőbb Bíróság nem tett eleget indokolási kötelezettségének és nem vette figyelembe, hogy a 86/1990. (XI. 14.) Korm. rendeletet az 1995. évi CXXI. törvény 1996. január 1. napjával hatályon kívül helyezte.
A felperesek a jogerős ítélet hatályban tartását kérték.
Az I. r. alperes előadta, hogy a jogerős ítéletre tekintettel időközben a felperesekkel egyezséget kötött, ezért az ítélet megváltoztatását nem kívánja. A II. r. alperes csatlakozott a felülvizsgálati kérelemben előadottakhoz.
A felülvizsgálati kérelem csupán a késedelmi kamat mértéke tekintetében alapos, egyébként alaptalan.
A másodfokú bíróság jogszabálysértés nélkül állapította meg, hogy a műemlék jellegű épület elidegenítéséhez is szükséges a hatósági hozzájárulás. Az R. 1. §-ának (3) bekezdése akként rendelkezik, hogy az Ét.-nek a műemlékekre vonatkozó rendelkezéseit megfelelően alkalmazni kell a műemléki jelentőségű területek, a műemlékek környezete, a műemléki jellegű.... építmények tekintetében is. Az Ét. 2. §-ának h) pontja szerint az építésügyi igazgatás körébe tartozik a műemlékvédelem is. A fenti jogszabályhelyek összevetéséből egyértelműen következik, hogy az Ét. Vhr. 12. §-ának (2) bekezdésében, illetve az R. 20. §-a (1) bekezdésének a) pontjában írt hatósági hozzájárulás az állami tulajdonú műemléki jellegű építményekre is vonatkozik.
Ugyancsak alaptalan volt a felülvizsgálati kérelem a tekintetben, hogy az OMVH-határozat hozatalakor az R. 20. §-a (1) bekezdésének nem voltak alpontjai. Az OMVH Műemlékfelügyeleti Igazgatósága az említett 33. 128/1994. számú határozatát 1994. március 22-én hozta meg, viszont az R. 19-22. §-ait már a 7/1992. (III. 21.) KTM rendelet 9. §-a módosította.
Alappal sérelmezte viszont a felülvizsgálati kérelem annak ítéleti kimondását, hogy a környezetvédelmi és területfejlesztési miniszter hozzájárulása hiányában az adásvételi szerződés nem jött létre. Az említett ítéleti megállapítás ugyanis egyben annak kimondását is jelenti, hogy az OMVH Műemlékfelügyeleti Igazgatósága olyan kérdésben döntött, amely nem tartozott a hatáskörébe. Az Országos Műemlékvédelmi Hivatalról szóló 6/1992. (III. 21.) KTM rendelet 1. §-ának (2) bekezdése szerint az OMVH országos illetékességgel rendelkező önálló központi hivatal, államigazgatási szerv, e szervezeten belül a rendelet 2. §-ának (1) bekezdése értelmében önálló jogi személyiséggel rendelkező Műemlékfelügyeleti Igazgatóság működik, amely - a 7. § szerint - a hatósági feladatai körében gyakorolja az elsőfokú műemlékvédelmi hatósági jogkört. Az OMVH Műemlékfelügyeleti Igazgatósága közigazgatási határozatában megadta a hatósági hozzájárulást mind az értékesítéshez, mind az ingatlan megosztásához. A bíróság a peres felek közötti polgári jogviszonyból eredő jogvita elbírálása során nem mondhatja ki jogszerűen azt, hogy az adott döntés meghozatala nem az említett hatóság, hanem a miniszter jogkörébe tartozik. Erre csak a közigazgatási perben van jogi lehetőség. Mindezekhez még azt kell hozzáfűzni, hogy az Ét. Vhr. 13. §-ának (3) és (4) bekezdésében írt felhatalmazás alapján a környezetvédelmi és területfejlesztési miniszter által kiadott 6/1992. (III. 21.) KTM rendelet 1. §-ának (1) bekezdése szerint a környezetvédelmi és területfejlesztési miniszter a műemlékvédelemmel kapcsolatos feladatait az OMVH útján látja el. Az Ét. Vhr. 13. §-ának (1) bekezdésében említett építésügyi igazgatási (hatósági) feladatok közé tartozik az Ét. 2. §-ának h) pontja értelmében a műemlékvédelem is.
A fentiek vonatkozásában tehát a II. r. beavatkozó jogi érvelése helytálló volt ugyan, de ennek ellenére az I. r. alperest a foglaló visszafizetésére kötelező ítéleti döntés az alábbiak miatt törvényes.
Az I. r. alperes többek között az 1996. április 23-án érkeztetett beadványában azt adta elő, hogy az ingatlan-nyilvántartási bejegyzés hiányában nem volt hiteles tudomása arról, hogy a perbeli ingatlan műemléki védelem alatt áll. Minthogy „szóbeszéd” alapján a Hajós Kúria műemléki védettségéről értesült, ezért erről a felpereseket is tájékoztatta. A műemléki védettségről az I. r. alperes tulajdonképpen csak akkor értesült, amikor a felperes 1994. február 11-én a tulajdoni lapokat beszerezte és azokon már szerepelt a védettség bejegyzése.
Az I. r. alperesnek ez az előadása a jogvita elbírálása szempontjából nem releváns. Az I. r. alperes a gazdálkodó szervezetek és a gazdasági társaságok átalakulásáról szóló 1989. évi XIII. törvény 8. §-ának (1) bekezdése értelmében a K. Állami Gazdaság általános jogutóda. A jogelőd az Országos Műemlékvédelmi Felügyelőség 1980. április 18-i határozatát megkapta, az R. 10. §-ának (1) bekezdése szerint a műemlék jellegű építménnyé nyilvánítás ingatlan-nyilvántartásba való bejegyzésének elmaradása a védettség hatályát nem érinti. Ebből következik, hogy a jogutód I. r. alperes jogszabályban előírt kötelezettsége lett volna a hatósági hozzájárulás beszerzése a védett ingatlan elidegenítéséhez. Saját előadása szerint is a műemléki védettségről tudott, így legfeljebb arról nem volt tudomása, hogy az elidegenítéshez hatósági hozzájárulás is kellene. Erre ugyanis semmilyen utalás nem történt az adásvételi szerződésben. Helyesen utalt azonban a másodfokú bíróság arra, hogy a hatósági jóváhagyás olyan objektív jogszabályi feltétel, amelynek a peres felek megállapodásától függetlenül hatályosulnia kell.
A Ptk. 215. §-ának (1) bekezdése értelmében a hatósági jóváhagyás a szerződés létrejöttéhez tartozó elem, amelynek megtörténtéig a szerződés nem jön létre. A szerződés létrejöttének hiányában annak teljesítése sem követelhető. A szerződési nyilatkozathoz való kötöttség azt jelenti, hogy egyik fél sem tanúsíthat olyan magatartást, amely a hatósági eljárás lefolytatását akadályozza és egyik fél sem állhat el a szerződési nyilatkozatától. Nem kétséges, hogy az I. r. alperes elállásakor - hatósági hozzájárulás hiányában - sem az adásvételi, sem a haszonbérleti szerződés még nem jött létre. A létre nem jött szerződés alapján az I. r. alperes teljesítést nem követelhetett és szerződésszegés miatt nem is állhatott el jogszerűen a még létre nem jött szerződéstől. Annak ugyan nincsen jogi akadálya, hogy a felek kifejezetten megállapodjanak abban, hogy a vevő a hatósági jóváhagyás előtt is köteles teljesíteni, a perbeli szerződés azonban - minthogy a felek az ÁVű jóváhagyásán kívül másra nem gondoltak - ilyen kikötést nem tartalmazott. Önmagában az a körülmény, hogy a felperesek tudtak arról, miszerint az I. r. alperes tulajdonjoga még nem nyert bejegyzést az ingatlan-nyilvántartásba és az ingatlan megosztása folyamatban van, nem értékelhető akként, hogy a felperesek a szerződés létrejötte előtt fizetést vállaltak volna. Az I. r. alperes csak a szerződéstől való elállását követően intézkedett a hatósági engedélyek beszerzése iránt, akkor, amikor már egy újabb pályázat keretében kívánta értékesíteni az ingatlant. Így ténylegesen ez utóbbi - a beavatkozóknak történő - értékesítéshez szerzett hatósági hozzájárulást. Mindezekre tekintettel nem törvénysértő az I. r. alperesnek a foglaló visszafizetésére történt kötelezése.
A késedelmi kamat mértéke tekintetében a másodfokú bíróság megsértette a Pp. 215. §-ának rendelkezését. A felperesek az 1997. szeptember 19-én kelt beadványukban - amely a kamatkövetelés tekintetében utolsó nyilatkozatuknak tekinthető - elfogadták azt a beavatkozói érvelést, hogy a gazdálkodó szervezetek egymás közötti viszonyában a késedelmi kamat mértékéről szóló 86/1990. (XI. 14.) Korm. rendeletet - amely a gazdálkodó szervezetek egymás közti viszonyában a késedelmi kamat mértékét a jegybanki alapkamat kétszeresében határozta meg - az 1995. évi CXXI. törvény 109. §-ának 24. pontja 1996. január 1-jével hatályon kívül helyezte, tehát a felpereseknek a jegybanki alapkamat kétszeres összegének megfelelő késedelmikamat-követelése alaptalan. A felpereseknek az említett nyilatkozatát a Pp. 3. §-ának (1) bekezdése értelmében annak tartalma szerint a kamatkövetelés vonatkozásában a kereset leszállításának kellett volna tekinteni és így a Ptk. 301. §-ának (1) bekezdésében írt 20% mértékű késedelmi kamatban lehetett volna az I. r. alperest marasztalni.
A Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság - a felülvizsgálati kérelemben írtakkal ellentétben - a késedelmi kamat kezdő időpontjára vonatkozó rendelkezését megindokolta, ezért e vonatkozásban a jogszabálysértés - az indokolás elmaradása - nem volt megállapítható.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság a Pp. 275/A. §-ának (2) bekezdése alapján a jogerős ítéletnek a késedelmi kamat mértékére vonatkozó rendelkezését hatályon kívül helyezte és a rendelkező részben írt mértékű kamat megfizetésére kötelezte az I. r. alperest, míg a főkövetelés tekintetében a jogerős ítéletet a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése szerint hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Gfv. X. 31.822/1998. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás