BK BH 2000/282
BK BH 2000/282
2000.07.01.
A büntetési tételkeret középmértékét megközelítő tartamú szabadságvesztés kiszabása a hét hónapos kisgyermekének életét kioltó, fiatal felnőtt vádlott esetében [Btk. 83. §, 166. § (1) bek.].
Az elsőfokú bíróság az 1999. január 12-én meghozott ítéletével a vádlottat bűnösnek mondta ki emberölés bűntettében, és ezért 7 év 6 hónapi börtönbüntetésre és 5 évre a közügyektől eltiltásra ítélte. A megállapított tényállás lényege a következő.
A vádlott 1996. augusztus 26.-án délután a lakásuk kisszobájában aludni akart, és a vele levő – aludni nem akaró – 7 hónapos leánya nyakát egy rátekert pelenkával 3-4 percig szorította. A közepes erejű szorítástól a gyermek meghalt, halálának közvetlen oka fulladás és agybénulás volt.
Az ítélet ellen az ügyész a büntetés súlyosítása végett, a vádlott és a védő felmentésért, másodlagosan a téves minősítés miatt és enyhítésért fellebbezett.
A legfőbb ügyész az ügyészi fellebbezést fenntartva súlyosabb fő- és mellékbüntetés kiszabását indítványozta.
A védő a másodfokú tárgyaláson azt az álláspontot fejtette ki, mely szerint nincs kellően felderítve, hogy a sértett halálának a vádlott magatartásán kívül lehetett-e más oka is, nincs felderítve a lakásban tartózkodó családtagok tevékenysége és esetleges szerepük a sértett halálában, és a vádlott rokonságának a kihallgatása sem történt meg.
A védő az ítéletnek megalapozatlanság okából való hatályon kívül helyezését és új eljárás elrendelését indítványozta.
A vádlott a tárgyaláson a tényállás helyességét kétségbe vonva arra hivatkozott, hogy a mentők kiérkezése előtt a sértetten életjeleket észlelt, a szájában gyomortartalom volt, és a szakértők ezt a halál okának megállapításánál nem vették figyelembe. Elismerte, hogy a sértett nyakát néhány másodpercig megszorította, de tagadta, hogy a haláláért szándékosság terhelné.
A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú ítéletet felülvizsgálva eljárási szabálysértést nem észlelt, és az ítéletet megalapozottnak találta.
Az elsőfokú bíróság az aggálytalan tényállás megállapításához szükséges bizonyítékokat a tárgyaláson megvizsgálva, az ügyet kellően felderítette. A megvizsgált bizonyítékokat külön-külön és egymással összevetve is értékelte, és az ésszerű gondolkodás szabályainak megfelelő részletes indokolással határozta meg, hogy mely bizonyítékok felelnek meg a valóságnak. A bizonyítékoktól a tényálláshoz vezető következtetései logikailag hibátlanok, a megállapított tényállás összhangban áll az elfogadott bizonyítékokkal, és tartalmazza mindazokat a tényeket, amelyekre az ügy elbírálásához szükség van.
Azoknak a tanúknak a vallomásai, akik a sértettet a helyszínen látták – közülük elsősorban a mentőtiszt vallomása, a halottszemle adatai és a rendőri jelentések – bizonyítják, hogy közvetlenül a sértett halálának a felfedezése után annak nyakán erőszakra utaló sérülések voltak. A boncolás és a kórszövettani vizsgálat alapján adott orvosszakértői vélemények igazolták, hogy a sértett nyakán hámsérülések és bevérzéses sérülések voltak, ezek egy időben, közvetlenül a halál előtt jöttek létre, igazolták, hogy a sértett halálát fulladás és agybénulás idézte elő, melyek a nyak erőszakos elszorítása miatt jöttek létre, és igazolták továbbá, hogy a sértettnek nem volt olyan betegsége, amely a halál bekövetkezésében szerepet játszhatott volna. Mindebből teljes logikai bizonyossággal következik, hogy a sértett halálát a megfojtás okozta. A bíróság kihallgatta mindazokat, akik tudomással bírtak arról, hogy a sérülések elszenvedésének a lehetséges időpontjában ki volt a sértett közelében. Ezek, valamint a vádlott elfogadott vallomásai azt bizonyítják, hogy csak a vádlott volt a kérdéses időben a sértett mellett. A családtagok szerepének a sértett halálában való feltételezését kizárja az a tény, hogy a sértett állapotát észlelve azonnal hívták a mentőket.
A fenti tényekből teljes bizonyossággal következik, hogy a sértett halálát csak a vádlott idézhette elő, vagyis a vádlott bűnössége a beismerő vallomása nélkül, a közvetett bizonyítékok alapján is megállapítható lenne. A vádlott azonban az első kihallgatásakor az elkövetési magatartás kifejtését maga is elismerte, a bíróság ezt a vallomását – mivel azt más adatok is megerősítették – elfogadta. Mindebből az állapítható meg, hogy a tényállásban írt tények teljes mértékben bizonyítottak, és a védőnek, valamint a vádlottnak a tényállás helyességével szemben tett ellenvetései alaptalanok, az ítélet megalapozott és az abban megállapított tényállás a másodfokú eljárásban is irányadó.
A tényállás alapján a vádlott bűnösségének a megállapítása és cselekményének minősítése törvényes, az eshetőleges ölési szándék megállapítása és az ide vonatkozó indokolás helytálló.
Az ügyész szerint a sértett adottságaira és az életkorára figyelemmel a szorítás ereje igen jelentős, az ideje pedig nagyon hosszú volt, a vádlott mindaddig szorította a gyermek nyakát, amíg az végleg elcsendesedett, és mindebből az a következtetés vonható le, hogy a vádlott egyenes ölési szándékkal hajtotta végre a cselekményt.
Ez az álláspont téves. Ha az egyenes ölési szándékkal cselekvő a fojtogatást abbahagyja, bár folytathatná, azt kell feltételezni, hogy azt hitte, a kívánt eredmény bekövetkezett. Ilyen helyzetben az is valószínű, hogy az elkövető igyekszik a lelepleződést elkerülni, a nyomokat eltüntetni vagy a helyszínt elhagyni, és az ilyen helyzet szükségképpen bizonyos mértékű izgalmi állapottal jár együtt. A vádlott a kisgyermek nyakának a szorítását abbahagyta, bár azt akadálytalanul folytathatta volna, és bár tudta, hogy a családtagjai a szomszéd szobában vannak, bármikor beléphetnek, a sértett közelébe lefeküdt aludni. Ez a magatartás valószínűtlenné teszi azt a feltételezést, amely szerint a vádlottnak egyenes ölési szándéka volt. A vádlott felébredve és a sértett állapotát látva, őt azonnal élesztgetni próbálta. Ez arra utal, hogy nem volt tudatában a sértett halálának, és ez ellentmond az egyenes ölési szándék feltételezésének. A nyak megszorításának az ereje elegendő volt a halál előidézésére, de nem okozott törést vagy roncsolódást, vagyis nem volt olyan kirívóan nagy erejű, hogy az alkalmazott erő nagysága a fenti körülmények ellenére kétségtelenné tenné az egyenes ölési szándékot, ezért azt nem lehet megállapítani.
A büntetést befolyásoló körülmények felsorolása az ítéletben hiányos és részben téves, a kiszabott büntetés pedig eltúlzottan enyhe. Az ítéletben írtakkal ellentétben nem enyhítő körülmény a vádlott személyiségének diszharmonikus volta, mivel az nem kóros mértékű vagy jellegű. Az ügyész álláspontjával ellentétben helyesen tekintette a bíróság enyhítő körülménynek a vádlott életkorát, mivel a vádlott a cselekmény elkövetésekor nem egészen egy hónappal volt idősebb 21 évesnél, és ez fiatal felnőtt kornak, így enyhítő körülménynek tekintendő. Helyes az időmúlásnak és a szándék eshetőleges voltának enyhítő körülménykénti megjelölése, mivel a vádlott eshetőleges szándékkal cselekedett, s mivel az elkövetéstől immár több mint 2 év eltelt, az ügy nem volt olyan bonyolult, hogy az elintézése emiatt ennyi időt igényelt volna.
Tévedett azonban a bíróság, amikor figyelmen kívül hagyta, hogy a vádlott közeli hozzátartozója, a neki kiszolgáltatott és védekezni képtelen gyermeke sérelmére követte el a bűncselekményt.
A nyomatékos súlyosító körülmények miatt a büntetési tétel alsó határához közelebbi tartamban meghatározott büntetés indokolatlanul enyhe büntetés, ezért a Legfelsőbb Bíróság az ítéletet megváltoztatta, és a börtönbüntetés tartamát – a középmértéket megközelítően – 9 évre, míg a közügyektől eltiltás mellékbüntetés tartamát 7 évre súlyosította (Legf. Bír. Bf. III. 605/1999. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás