KK BH 2000/326
KK BH 2000/326
2000.07.01.
Az NDK rendőri szervek által elrendelt kényszergyógykezelés nem tartozik a személyi kárpótlást biztosító jogszabályi rendelkezések hatálya alá [1992. évi XXXII. tv. 3. § (1) és (3) bek.; Pp. 215. §; PK 34.]
A felperes 1973 júniusában munkát vállalt a Német Demokratikus Köztársaság területén. 1973 júliusában Kelet-Berlinben a német rendőrség letartóztatta. Az eljárás során megverték, elektrosokkos kezelésnek vetették alá. Hazatérését követően 1973. augusztus 27-től kezdődően a POTE Ideg- és Elme klinikáján kezelték gyógyítás céljából. A felperes kárpótlás iránti igényt terjesztett elő arra hivatkozással, hogy 1973. július 10. és 1973. augusztus 27. között Kelet-Berlinben kényszergyógykezelés alá vonták. A felperes kárpótlás iránti kérelmét az alperes az 1995. április 3-án kelt határozatával elutasította azzal az indokolással, hogy a felperes olyan sérelmet szenvedett el, amely nem tartozik az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló 1992. évi XXXII. tv. (a továbbiakban: Kpt. III.) hatálya alá.
A felperes keresetében az alperes határozatának felülvizsgálatát, hatályon kívül helyezését és az alperes új eljárásra kötelezését kérte.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította. Ítéletének indokolásában a Kpt. III. 2. §-a (1) bekezdésének a) pontjára hivatkozással kifejtette, hogy a kárpótlás abban az esetben jár, ha a 30 napot meghaladó szabadságelvonást – jelen esetben a kényszergyógykezelést – magyar hatóság rendelte el. A felperes előadása szerint az általa sérelmezett kényszergyógykezelést a német rendőrség hajtotta végre annak idején, ebből következően a felperesi igénynek nincs jogalapja.
Az elsőfokú bíróság ítélete ellen a felperes fellebbezett, amelyben az elsőfokú ítélet megváltoztatását kérte, a keresetében foglaltakat fenntartotta. Álláspontja szerint az NDK-ban ért atrocitásokban a magyar állam is szerepet vállalt, hazahozatala után történő orvosi kezelése a külföldön elkezdett kényszergyógykezelés folytatásaként is felfogható. A megyei bíróság helytelenül hivatkozott a Kpt. III. 2. §-a (1) bekezdésének a) pontjára, esetében a 3. § (3) bekezdését kellett volna alkalmazni. A megyei bíróság hiányosan állapította meg a tényállást, amikor a magyar államnak az őt ért atrocitásokban és jogtalan eljárásokban való szerepét nem vizsgálta.
Az alperes a fellebbezésben foglaltakra észrevételt nem tett.
A fellebbezés nem alapos.
Az elsőfokú bíróság részletesen feltárta, és ítélete indokolásában megfelelő alapossággal rögzítette az ügyben irányadó tényállást, továbbá abból helyes jogi következtetést vont le.
A Kpt. III. pontosan meghatározza azt, hogy mely esetekben és törvényi feltételek fennállta esetén állapítható meg a törvény szabályai szerint a kárpótlás. A felperes az NDK-ban, a német rendőri szervek által 1973. július 10. és augusztus 27. között végrehajtott kényszergyógykezelésben jelölte meg kárpótlási igénye alapját. A Kpt. III. 3. §-ának (1) bekezdése felsorolja azt, hogy melyek azok a személyes szabadságot súlyosan, 30 napot meghaladóan korlátozó sérelmek, amelyekre tekintettel kárpótlás állapítható meg. A felperes által hivatkozott kényszergyógykezelés akkor alapozhatna meg jogosultságot a kárpótlásra, ha azt „az 1948. évi XLVIII. tv. 1-13. §-ai alapján az 1989. évi XXXVI. tv. 5. §-ában, az 1990. évi XXVI. tv. 2. §-ában, illetőleg az 1992. évi XI. tv. 1. §-ában felsorolt bűncselekmények miatt rendelték el”.
A perben rendelkezésre állt adatok szerint a felperes kényszergyógykezelése nem tartozott e körbe, így a Kpt. III. hatálya alá sem.
A fellebbezésben foglaltak kapcsán kiemeli a Legfelsőbb Bíróság, hogy a Kpt. III. 3. §-a (3) bekezdésének pontos szövege szerint „az (1) bekezdés rendelkezései irányadóak azokra a törvény hatálybalépésekor Magyarországon élő magyar állampolgárokra is, akik bizonyítják, hogy nemzetiségi, vallási vagy politikai okból Magyarországnak a Párizsi Békeszerződésben rögzített határain kívül szenvedtek el szabadságvesztés büntetést vagy zárt, táborszerű fogva tartást”.
A felperes sem a közigazgatási eljárás során, sem a perben nem állította és bizonyította azt, hogy nemzetiségi, vallási vagy politikai okból szabadságvesztés büntetést vagy zárt, táborszerű fogva tartást szenvedett el. Így ezen fellebbezésbeli hivatkozást a Legfelsőbb Bíróság az ügy elbírálásakor irrelevánsként értékelte.
Kétségtelen, hogy az elsőfokú bíróság ítélete – nyilvánvalóan elírásból – tévesen jelölte meg a Kpt. III. 2. §-ának (1) bekezdését, noha helyesen a 3. § (1) bekezdésének rendelkezését idézte. Ezen elírás az ügy érdemi megítélésére nem hatott ki.
Kiemeli a Legfelsőbb Bíróság, hogy a felperes a kárpótlási hivatal előtti eljárás során és a perben sem hivatkozott arra, hogy az őt külföldön ért atrocitásokban és jogtalan eljárásokban a magyar állam is szerepet vállalt, erre vonatkozóan semmiféle bizonyítékot nem terjesztett elő, így az sem a közigazgatási eljárásban, sem a perben – a kereseti kérelemhez kötöttség Pp. 215. §-ának a közigazgatási perekben is érvényesülő követelményéből következően (Legfelsőbb Bíróság Közigazgatási Kollégiumának 34. állásfoglalása) – vizsgálat tárgyát nem képezte. Hozzáfűzi ehhez a Legfelsőbb Bíróság, hogy a közigazgatási iratok között fellelhető orvosi dokumentáció szerint a felperest hazatérését követően saját, illetve édesanyja kérésére gyógykezelték a POTE Ideg- és Elme klinikáján, így az a hivatkozott külföldi kényszergyógykezelés „folytatásaként” nem fogható fel.
Mindezen körülményre tekintettel az elsőfokú bíróság jogszerűen és megalapozottan döntött a kereset elutasításáról, ezért az elsőfokú bíróság ítéletét – a fenti kiegészítéssel és a jogszabályi hivatkozás pontosításával – a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján helybenhagyta. (Legf. Bír. Kf. V. 27.101/1997. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás