36/2000. (X. 27.) AB határozat
36/2000. (X. 27.) AB határozat1
2000.10.27.
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára és megsemmisítésére, valamint mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség vizsgálatára irányuló indítvány alapján – dr. Bagi István, dr. Erdei Árpád, dr. Harmathy Attila, dr. Németh János és dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva alkotmánybírók különvéleményeivel – meghozta az alábbi
határozatot:
1. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a korlátozottan cselekvőképes betegek egészségügyi ellátással kapcsolatos önrendelkezési jogának (a beleegyezés és a visszautasítás jogának) a cselekvőképtelen betegekkel azonos korlátozása sérti az Alkotmány 54. § (1) bekezdését.
Az Alkotmánybíróság ezért az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény 16. § (2) bekezdéséből az ,,illetve korlátozottan cselekvőképes'' szövegrészt 2001. december 31-i hatállyal megsemmisíti.
2. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy az Országgyűlés mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet idézett elő azáltal, hogy az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvényben a pszichiátriai betegekre vonatkozóan nem szabályozta az Alkotmány 55. § (1) bekezdése szerinti személyes szabadságot – ezen belül a mozgásszabadságot is – súlyosan korlátozó módszerek (eljárások) alkalmazásának jogszabályi feltételeit, és ezáltal nem biztosította kellő mértékben az Alkotmány 54. § (2) bekezdésébe foglalt tilalom érvényesülését.
Az Alkotmánybíróság ezért felhívja az Országgyűlést, hogy szabályozási kötelezettségének 2001. december 31-ig tegyen eleget.
3. Az Alkotmánybíróság az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény 12. § (1) bekezdése, 16. § (4) bekezdése, 17. § (2) bekezdése, 20. § (1) bekezdése, 21. § (2)–(3) bekezdései, 190. § c) pontja, 191. § (1) bekezdése, 192. § (1) bekezdése, 196. § b) pontja, 197. § (8) bekezdése, 199. § (1) és (4)–(5) bekezdései, 200. § (1) bekezdése és 201. § (1) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványokat elutasítja.
4. Az Alkotmánybíróság az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény 201. § (9) bekezdésének megváltoztatására irányuló kérelmet visszautasítja.
Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.
INDOKOLÁS
I.
Az Alkotmánybírósághoz az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvénynek (a továbbiakban: Eütv.) a cselekvőképtelen, illetve korlátozottan cselekvőképes, továbbá a pszichiátriai betegek gyógykezelésével kapcsolatos rendelkezései alkotmányossági vizsgálata tárgyában több indítvány érkezett. Az Alkotmánybíróság az indítványokat egyesítette és egy eljárásban bírálta el.
1. Az egyik indítványozó szerint az Eütv. 21. § (2) és (3) bekezdése az Alkotmány több rendelkezésével is ellentétes, mivel lehetővé teszi, hogy bizonyos esetekben a kezelőorvos az indokolt orvosi ellátások megtételére, illetve a szükséges beavatkozások elvégzésére vonatkozó kötelezettsége teljesítése érdekében a rendőrhatóság közreműködését is igénybe vegye. Az indítványozó álláspontja szerint a megtámadott rendelkezés ellentétben áll az Alkotmány 8. § (1) bekezdésében megfogalmazott, az alapjogok védelmére vonatkozó rendelkezéssel, az Alkotmány 70/A. §-a szerinti diszkrimináció-tilalommal, az 54. § (1) bekezdésébe foglalt emberi méltósághoz való joggal, illetve a (2) bekezdés szerinti kínzás, kegyetlen, embertelen, megalázó bánásmód tilalmával, továbbá az Alkotmány 55. § (1) bekezdése által deklarált személyes szabadsághoz való joggal, valamint a 70/D. § (1) bekezdésében szabályozott egészséghez való joggal.
2. A másik indítványozó az Eütv. 192. §-ának vizsgálatát kérte. E rendelkezés a pszichiátriai betegek személyes szabadsága korlátozásának szabályait tartalmazza. Az indítványozó véleménye szerint sérti az Alkotmány 54. § (1) bekezdésébe foglalt emberi méltósághoz való jogot, és az 55. § (1) bekezdése szerinti személyes szabadsághoz való jogot, hogy az Eütv. 192. §-a ,,nem definiálja pontosan a korlátozás módjait, ezért nem zárja ki az olyan eszközök használatát, amelyek alkalmazása megsérti az Alkotmányt''. Az indítványozó kifogásolta továbbá, hogy a veszélyeztető és a közvetlen veszélyeztető magatartás alapján egyaránt megfosztható a beteg személyes szabadságától. Az indítványozó hivatkozott az Eütv. fenti rendelkezéséhez kapcsolódó indokolásra is, amelyben megjelenik az ún. hálóságy alkalmazásának lehetősége. Véleménye szerint a hálóságy a személyes szabadság korlátozásának legmegalázóbb eszköze (,,abban csak felülni van hely, felállni már nem, ajtaját kívülről lakat zárja''). Az indítványozó végül arra a következtetésre jutott, hogy ,,természetesen néha szükség lehet a különféle korlátozásokra, de az alkotmányosság csak úgy lehet biztosított, ha pontosan meg van határozva, hogy milyen korlátozásokról lehet szó''.
Ez az indítvány – tartalma alapján – mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség vizsgálatára irányult.
3. Az indítványozó később újabb beadványt nyújtott be, amelyben kérte az Eütv. több – részben a cselekvőképtelen és a korlátozottan cselekvőképes betegekre vonatkozó, részben a pszichiátriai betegek gyógykezelésére és gondozására irányadó X. fejezete – rendelkezésének a vizsgálatát és megsemmisítését. Az indítványozó lényegében három probléma köré csoportosította érveit. Egyrészt a cselekvőképtelen és a korlátozottan cselekvőképes betegek esetében az egészségügyi ellátás során hozott döntésekbe való beleegyezés és a visszautasítás jogának terjedelmét sérelmezte. Ezzel kapcsolatban az indítványozó összevetette az Eütv. és a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) rendelkezéseit, s arra a megállapításra jutott, hogy amíg ,,a Ptk. szerint igenis tehetnének érvényes jognyilatkozatot (például az ellátás visszautasításáról)'', addig az Eütv. a Ptk.-tól szigorúbb korlátot állít a döntésekbe való személyes részvétel tekintetében.
Másrészt vizsgálni kérte több alkotmányos tétel alapján az Eütv. azon rendelkezéseit is, amelyek a beteg veszélyeztető vagy közvetlen veszélyeztető magatartása miatt lehetővé teszik jogainak korlátozását. Az indítványozó harmadrészt – főként a diszkrimináció tilalmára hivatkozva – azt kifogásolta, hogy a pszichiátriai betegek gyógykezelése során szabályozott eljárásokban a bíróság nemperes eljárásban jár el. Az indítványozó szerint a pszichiátriai betegekre vonatkozó eljárás nemperes jellege e betegek hátrányos megkülönböztetését eredményezi.
Az indítványozó – részleteiben – az alábbi rendelkezések vizsgálatát és megsemmisítését kérte:
3.1. Álláspontja szerint az Eütv. 12. § (1) bekezdésének első mondatából az a szövegrész, amely nem biztosítja az intézmény elhagyásának jogát, ha e joggal való élés mások életét és testi épségét veszélyezteti, ellentétes az Alkotmány 8. §-a szerinti alapjogok védelmére, illetve alapjogok korlátozására vonatkozó rendelkezéssel, és diszkriminatív.
3.2. Az Eütv. 16. §-a (2)–(5) bekezdései részletesen szabályozzák, hogy a cselekvőképtelen, illetve korlátozottan cselekvőképes betegek helyett mely személyek, milyen sorrendben és terjedelemben gyakorolhatják a beleegyezés és visszautasítás jogát. Az indítványozó álláspontja szerint ez a szabályozás a cselekvőképes betegekre irányadó rendelkezésekhez képest az emberi méltóságot és a diszkrimináció tilalmát sértő alapjog-korlátozásnak minősül. Az indítványozó kérte az Eütv. 16. § (4) bekezdés első mondatából az ,,invazív'' szó megsemmisítését is. Az indítványozó véleménye szerint a pszichiátriai osztályokon alkalmazott kezelések nagy része nem minősül invazív beavatkozásnak, ezért a cselekvőképtelen vagy korlátozottan cselekvőképes betegek helyett eljáró személyek nem nyilatkozhatnak a személyiségi jogokat, a személyes szabadságot és az emberi méltóságot sértő – tudatbefolyásoló gyógyszerek által kiváltott – beavatkozásokkal kapcsolatban. Mindez – álláspontja szerint – sérti az Alkotmány 8. §-át, 54. §-át és a 70/A. § (1) bekezdését.
3.3. Az indítványozó megítélése szerint az Eütv. 17. § (2) bekezdése alkotmányellenesen korlátoz alapjogot, és ezért az Alkotmány 8. §-ába ütközik. E rendelkezés szerint nincs szükség a beteg beleegyezésére, ha a beavatkozás elmaradása mások egészségét vagy testi épségét súlyosan veszélyezteti, vagy ha a beteg közvetlen életveszélyben van. Az indítványozó kifejtette, hogy a lelkiismereti és vallásszabadság az Alkotmány alapján még rendkívüli állapot esetén sem függeszthető fel, ezzel szemben a vizsgált rendelkezés alapján a lelkiismereti vagy vallási okkal ellentétes beavatkozás is elvégezhető.
Lényegében ugyanezen indokok alapján kérte megsemmisíteni az indítványozó az Eütv. 20. § (1) bekezdéséből a ,,kivéve'' kezdetű szövegrészt. E szabály a cselekvőképes betegre vonatkozóan az ellátás visszautasítása jogát deklarálja, de nem teszi lehetővé a visszautasítást, ha annak elmaradása mások életét vagy testi épségét veszélyeztetné.
3.4. Az Eütv. 190. § c) pontja szerint minden pszichiátriai beteg jogosult arra, hogy pszichiátriai gyógykezelése során korlátozó vagy kényszerítő intézkedés alkalmazására, valamint korlátozó feltételek közötti elhelyezésére csak feltétlenül indokolt esetben, önmaga vagy mások veszélyeztetése esetén kerüljön sor. E rendelkezés alkotmányosságát az indítványozó azon az alapon vitatta, hogy pusztán a veszélyeztetés alapján korlátoz alapjogot [az Alkotmány 55. § (1) bekezdése szerinti személyes szabadsághoz való jogot], illetve állítása szerint e rendelkezés a pszichiátriai betegeket – az Alkotmány 70/A. §-át sértő módon – hátrányosan érinti.]
3.5. Az indítványozó a fenti alkotmányos tételeken túl az emberi méltósághoz való jog szempontjából is sérelmezte, hogy a pszichiátriai betegek intézeti gyógykezelésének bizonyos eseteiben – ha a beteg veszélyeztető vagy közvetlenül veszélyeztető magatartást tanúsít – el lehet tekinteni a beteg beleegyezésétől. A megsemmisíteni kért rendelkezés az Eütv. 191. § (1) bekezdésében található.
3.6. Az indítványozó e kérelmében külön is megtámadta a – korábbi beadványában a hálóságy alkalmazásával összefüggésben megjelölt – Eütv. 192. § (1) bekezdését.
3.7. Az Eütv. 196. § b) pontja lehetőséget nyújt a pszichiátriai betegek azonnali intézeti gyógykezelésbe vételére, közvetlen veszélyeztető magatartás esetén. Az indítványozó szerint az intézeti gyógykezelésbe vételnek ez a formája diszkriminatív, továbbá az alapjogkorlátozás e módja alkotmányellenes, a személyes szabadság jogát és az emberi méltósághoz való jogot sérti. Az indítványozó kérelme – ezen alkotmányos tételek alapján – kiterjedt a pszichiátriai betegek sürgősségi gyógykezelésére vonatkozó további szabályokra is. Az Eütv. 199. § (1) bekezdése kimondja: ha a beteg pszichés állapota vagy szenvedélybetegsége folytán tanúsít közvetlen veszélyeztető magatartást, és ez csak azonnali intézeti gyógykezelésbe vétellel hárítható el, az azt észlelő orvos – akár a rendőrség közreműködésével – közvetlenül intézkedik a beteg pszichiátriai intézetbe szállításáról. Az indítványozó ezzel kapcsolatban kifejtette, hogy a pszichés állapot fogalma sehol sincs meghatározva; ,,valamennyien és állandóan valamilyen pszichés állapotba vagyunk''.
3.8. A fenti alkotmányos érvek alapján kérte megsemmisíteni az indítványozó azt az Eütv. 197. § (8) bekezdésébe foglalt rendelkezést is, amely szerint az önkéntesen felvett beteg sem bocsátható el, ha a gyógykezelése során veszélyeztető vagy közvetlen veszélyeztető magatartást tanúsít.
3.9. Az Eütv. 199. § (5) bekezdés szerint a bíróság akkor rendeli el a sürgősséggel felvett beteg esetén a kötelező gyógykezelést, ha veszélyeztető magatartást tanúsít és fennáll az intézeti gyógykezelés szükségessége. Az Eütv. 200. § (1) bekezdése értelmében a bíróság a kötelező intézeti gyógykezelést annál a betegnél rendeli el, aki veszélyeztető magatartást tanúsít, de sürgősségi gyógykezelése nem indokolt. Ilyenkor a beteg csak a bírósági döntést követően kötelezhető intézeti gyógykezelésre. Az indítványozó e rendelkezésekben a veszélyeztető magatartások alapján fennálló személyes szabadság alkotmányellenes korlátozását vélte felfedezni, illetve a diszkrimináció tilalom megsértését.
3.10. Az Eütv. a sürgősségi gyógykezeléshez kapcsolódóan kötelezővé teszi, hogy a beszállítás indokoltságáról a bíróság 72 órán belül döntsön. Az Eütv. 199. § (4) bekezdése a bírósági határozat meghozataláig szükséges orvosi intézkedéseket szabályozza. Ennek keretében úgy fogalmaz, hogy a ,,szakmailag lehetséges mértékben és módon'' kerülni kell az olyan beavatkozásokat, amelynek hatására a beteg pszichés állapotát a bíróság nem tudja megítélni. Az indítványozó szerint az emberi méltóságot sérti és egyben diszkriminatív, hogy tudatbefolyásoló gyógyszerek alkalmazását a törvény ebben az esetben sem tiltja.
3.11. Végül az indítványozó – a bírósági eljárásra vonatkozó közös eljárási szabályok közül – a az Eütv. 201. § (1) bekezdésbe foglalt ,,nemperes'' szó megsemmisítését kérte. Álláspontja szerint a nemperes bírósági eljárás pusztán formai biztosíték, a bíróságok döntésüket kizárólag az intézet vezetője és a kezelőorvos véleményére alapozzák. A pszichiátriai betegekre vonatkozó bírósági eljárás így garanciák nélkül, a szubjektív veszélyeztető magatartás fogalma alapján foszt meg embereket cselekvőképességüktől, alapjogaiktól, és ezért diszkriminatív.
Az indítványozó sérelmezte azt is, hogy ,,bíróságnak nem kötelező dönteni a gondnokság alá helyezés valamilyen formájáról''; e probléma megoldása érdekében az Eütv. 209. § (9) bekezdésének megváltoztatását kérte az Alkotmánybíróságtól.
4. Az Alkotmánybíróság az eljárás során – az indítványokkal kapcsolatos észrevételeik megtétele érdekében – megkereste az egészségügyi minisztert és a Magyar Pszichiátriai Társaságot.
II.
1. Az Alkotmány vonatkozó rendelkezései szerint:
8. § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.
(2) A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.
[…]
(4) Rendkívüli állapot, szükségállapot vagy veszélyhelyzet idején az alapvető jogok gyakorlása – az 54–56. §-ban, az 57. § (2)–(4) bekezdésében, a 60. §-ban, a 66–69. §-ban és a 70/E. §-ban megállapított alapvető jogok kivételével – felfüggeszthető vagy korlátozható.
54. § (1) A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.
(2) Senkit nem lehet kínzásnak, kegyetlen, embertelen, megalázó elbánásnak vagy büntetésnek alávetni, és különösen tilos emberen a hozzájárulása nélkül orvosi vagy tudományos kísérletet végezni.
55. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi biztonságra, senkit sem lehet szabadságától másként, mint a törvényben meghatározott okokból és a törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani.
60. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságára.
(2) Ez a jog magában foglalja a vallás vagy más lelkiismereti meggyőződés szabad megválasztását vagy elfogadását, és azt a szabadságot, hogy vallását és meggyőződését mindenki vallásos cselekmények, szertartások végzése útján vagy egyéb módon akár egyénileg, akár másokkal együttesen nyilvánosan vagy magánkörben kinyilváníthassa vagy kinyilvánítását mellőzze, gyakorolhassa vagy taníthassa.
70/A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.
70/D. § (1) A Magyar Köztársaság területén élőknek joguk van a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez.
(2) Ezt a jogot a Magyar Köztársaság a munkavédelem, az egészségügyi intézmények és az orvosi ellátás megszervezésével, a rendszeres testedzés biztosításával, valamint az épített és a természetes környezet védelmével valósítja meg.
2. Az Eütv. indítványokkal érintett szabályai a következőképpen rendelkeznek:
Az intézmény elhagyásának joga
12. § (1) A betegnek joga van az egészségügyi intézményt elhagyni, amennyiben azzal mások testi épségét, egészségét nem veszélyezteti. E jog csak törvényben meghatározott esetekben korlátozható.
(2) A beteg távozási szándékát a kezelőorvosnak bejelenti, aki ezt a tényt a beteg egészségügyi dokumentációjában feltünteti.
(3) Amennyiben a beteg az egészségügyi intézményt bejelentés nélkül hagyja el, a kezelőorvos ezt a beteg egészségügyi dokumentációjában feltünteti, továbbá, ha a beteg állapota indokolja, az intézmény elhagyásának tényéről értesíti az illetékes hatóságokat, valamint cselekvőképtelen, illetve korlátozottan cselekvőképes beteg esetén a törvényes képviselőt.
[…]
Az önrendelkezéshez való jog
[…]
16. § (1) A cselekvőképes beteg – ha e törvény eltérően nem rendelkezik – közokiratban, teljes bizonyító erejű magánokiratban vagy – írásképtelensége esetén – két tanú együttes jelenlétében megtett nyilatkozattal
a) megnevezheti azt a cselekvőképes személyt, aki jogosult helyette a beleegyezés, illetve a visszautasítás jogát gyakorolni, illetve, akit a 13. § alapján tájékoztatni kell,
b) az a) pontban meghatározott személy megjelölésével vagy anélkül a (2) bekezdés szerinti személyek közül bárkit kizárhat a beleegyezés és a visszautasítás jogának helyette történő gyakorlásából, illetve a 13. § szerinti tájékoztatásból.
(2) Amennyiben a beteg cselekvőképtelen, illetve korlátozottan cselekvőképes és nincs az (1) bekezdés a) pontja alapján nyilatkozattételre jogosult személy, a beleegyezés és a visszautasítás jogának a (4) bekezdésben foglalt korlátok közötti gyakorlására – az (1) bekezdés b) pontjában foglaltak figyelembevételével – a megjelölt sorrendben az alábbi személyek jogosultak:
a) a beteg törvényes képviselője, ennek hiányában
b) a beteggel közös háztartásban élő, cselekvőképes
ba) házastársa vagy élettársa, ennek hiányában
bb) gyermeke, ennek hiányában
bc) szülője, ennek hiányában
bd) testvére, ennek hiányában
be) nagyszülője, ennek hiányában
bf) unokája;
c) a b) pontban megjelölt hozzátartozója hiányában a beteggel közös háztartásban nem élő, cselekvőképes
ca) gyermeke, ennek hiányában
cb) szülője, ennek hiányában
cc) testvére, ennek hiányában
cd) nagyszülője, ennek hiányában
ce) unokája.
(3) Az egy sorban nyilatkozattételre jogosultak ellentétes nyilatkozata esetén a beteg egészségi állapotát várhatóan legkedvezőbben befolyásoló döntést kell figyelembe venni.
(4) A (2) bekezdés szerinti személyek nyilatkozata – kizárólag a 13. §-ban foglalt tájékoztatást követően – a kezelőorvos által javasolt invazív beavatkozásokhoz történő beleegyezésre terjedhet ki. E nyilatkozat azonban – a 20. § (3) bekezdése szerinti eset kivételével – a beavatkozással fölmerülő kockázatoktól eltekintve nem érintheti hátrányosan a beteg egészségi állapotát, így különösen nem vezethet súlyos vagy maradandó egészségkárosodásához. A nyilatkozatról a beteget cselekvőképessé válását követően azonnal tájékoztatni kell.
(5) Az egészségügyi ellátással kapcsolatos döntésekben a cselekvőképtelen, illetve korlátozottan cselekvőképes beteg véleményét a szakmailag lehetséges mértékig figyelembe kell venni abban az esetben is, ha a beleegyezés, illetve a visszautasítás jogát a (2) bekezdés szerinti személy gyakorolja.
17. § (1) A beteg beavatkozásokba történő beleegyezését vélelmezni kell, ha a beteg egészségi állapota következtében beleegyező nyilatkozat megtételére nem képes, és
a) a 16. § (1) bekezdés a) pontja szerinti személy nyilatkozatának beszerzése késedelemmel járna;
b) invazív beavatkozások esetén akkor, ha a 16. § (1) bekezdés a) pontja vagy a 16. § (2) bekezdése szerinti személy nyilatkozatának beszerzése késedelemmel járna és a beavatkozás késedelmes elvégzése a beteg egészségi állapotának súlyos vagy maradandó károsodásához vezetne.
(2) A beteg beleegyezésére nincs szükség abban az esetben, ha az adott beavatkozás vagy intézkedés elmaradása
a) mások – ideértve a 24. hetet betöltött magzatot is – egészségét vagy testi épségét súlyosan veszélyezteti, továbbá
b) ha – a 20–23. §-okra is figyelemmel – a beteg közvetlen életveszélyben van.
[…]
Az ellátás visszautasításának joga
20. § (1) A cselekvőképes beteget – a (2)–(3) bekezdésekben foglaltakra tekintettel, illetőleg a (6) bekezdésben foglalt eset kivételével – megilleti az ellátás visszautasításának joga, kivéve, ha annak elmaradása mások életét vagy testi épségét veszélyeztetné.
(2) A beteg minden olyan ellátást, amelynek elmaradása esetén egészségi állapotában várhatóan súlyos vagy maradandó károsodás következne be, csak közokiratban vagy teljes bizonyító erejű magánokiratban, illetve írásképtelensége esetén két tanú együttes jelenlétében utasíthat vissza. Ez utóbbi esetben a visszautasítást az egészségügyi dokumentációban rögzíteni kell, amelyet a tanúk aláírásukkal hitelesítenek.
(3) A betegség természetes lefolyását lehetővé téve az életfenntartó vagy életmentő beavatkozás visszautasítására csak abban az esetben van lehetőség, ha a beteg olyan súlyos betegségben szenved, amely az orvostudomány mindenkori állása szerint rövid időn belül – megfelelő egészségügyi ellátás mellett is – halálhoz vezet és gyógyíthatatlan. Az életfenntartó, illetve életmentő beavatkozás visszautasítása a (2) bekezdés szerinti alaki előírások betartásával történhet.
[…]
21. § (1) Cselekvőképtelen és korlátozottan cselekvőképes beteg esetén a 20. § (2) bekezdése szerinti ellátás nem utasítható vissza.
(2) Amennyiben cselekvőképtelen és korlátozottan cselekvőképes beteg esetén a 20. § (3) bekezdése szerinti ellátás visszautasítására kerül sor, az egészségügyi szolgáltató keresetet indít a beleegyezés bíróság általi pótlása iránt. A kezelőorvos a bíróság jogerős határozatának meghozataláig köteles a beteg egészségi állapota által indokolt ellátások megtételére. Közvetlen életveszély esetén a szükséges beavatkozások elvégzéséhez bírósági nyilatkozatpótlásra nincs szükség.
(3) A kezelőorvos a (2) bekezdésben foglalt kötelezettsége teljesítése érdekében – szükség esetén – igénybe veheti a rendőrhatóság közreműködését.
(4) A (2) bekezdésben meghatározott nyilatkozat pótlására irányuló eljárás során a bíróság nemperes eljárásban soron kívül jár el. Az eljárás tárgyi költségmentes. Ha e törvényből, illetve az eljárás nemperes jellegéből más nem következik, a bírósági eljárásban a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény szabályait kell megfelelően alkalmazni.
Pszichiátriai betegek jogaira vonatkozó
különös szabályok
különös szabályok
[…]
190. § Minden pszichiátriai beteg jogosult arra, hogy
[…]
c) pszichiátriai gyógykezelése során korlátozó vagy kényszerítő intézkedés alkalmazására, valamint korlátozó feltételek közötti elhelyezésére csak feltétlenül indokolt esetben, önmaga vagy mások veszélyeztetése esetén
kerüljön sor.
191. § (1) A pszichiátriai beteg gyógykezeléshez való beleegyezésére az általános szabályok az irányadók (15–19. §). A 196. § b) és c) pontja alapján kezelt beteg esetében addig, ameddig a beteg veszélyeztető vagy közvetlenül veszélyeztető magatartást tanúsít, el lehet tekinteni a beteg beleegyezésétől, de a tájékoztatást ilyen esetben is a lehetőséghez képest meg kell kísérelni.
[…]
192. § (1) Személyes szabadságában bármely módon csak a veszélyeztető vagy közvetlen veszélyeztető magatartású beteg korlátozható. A korlátozás csak addig tarthat, illetőleg olyan mértékű és jellegű lehet, amely a veszély elhárításához feltétlenül szükséges.
(2) A korlátozás elrendelésére és módjára a 10. § (4)–(5) bekezdése az irányadó. A korlátozásról az orvost haladéktalanul értesíteni kell, akinek 2 órán belül azt jóvá kell hagynia. Ennek hiányában a korlátozást haladéktalanul meg kell szüntetni.
Pszichiátriai betegek intézeti gyógykezelése
196. § Pszichiátriai betegek intézeti gyógykezelésbe vételének
a) a beteg beleegyezésével vagy a 16. § (1)–(2) bekezdés szerinti személy kérelmére (a továbbiakban: önkéntes gyógykezelés),
b) azonnali intézeti gyógykezelést szükségessé tevő közvetlen veszélyeztető magatartás esetén, az azt észlelő orvos intézkedése alapján (a továbbiakban: sürgősségi gyógykezelés),
c) a bíróság kötelező intézeti gyógykezelést elrendelő határozata alapján (a továbbiakban: kötelező gyógykezelés)
van helye.
Az önkéntes gyógykezelés
[…]
(8) Az önkéntesen felvett beteg nem bocsátható el, ha a gyógykezelés során veszélyeztető vagy közvetlen veszélyeztető magatartást tanúsít és emiatt fennáll az intézeti gyógykezelés szüksége. Ekkor a 199. §-ban szabályozott eljárást kell lefolytatni.
Sürgősségi gyógykezelés
199. § (1) Ha a beteg pszichés állapota, illetve szenvedélybetegsége következtében közvetlen veszélyeztető magatartást tanúsít és ez csak azonnali pszichiátriai intézeti gyógykezelésbe vétellel hárítható el, az észlelő orvos közvetlenül intézkedik a beteg megfelelő pszichiátriai intézetbe szállításáról. A beteg beszállításához szükség esetén a rendőrség közreműködik.
(2) A beteg felvételét követően a pszichiátriai intézet vezetője 24 órán belül a bíróság értesítésével kezdeményezi a beszállítás indokoltságának megállapítását és a kötelező pszichiátriai intézeti gyógykezelés elrendelését.
(3) A bíróság az értesítés kézhezvételétől számított 72 órán belül határozatot hoz. A bíróság határozatának meghozataláig a beteg ideiglenesen az intézetben tartható.
(4) A határozat meghozataláig elsősorban a heveny veszélyeztető magatartás megszüntetésére vagy a gyors állapotromlás megelőzésére kell törekedni. A szakmailag lehetséges mértékben és módon kerülni kell az olyan beavatkozások elvégzését, amelyek lehetetlenné teszik, hogy a bíróság a személyes meghallgatás során a beteg pszichés állapotát megítélje. Amennyiben erre mégis sor kerül, azt részletesen dokumentálni és indokolni kell.
(5) A bíróság a sürgősséggel felvett beteg esetében akkor rendeli el a kötelező gyógykezelést, ha a beteg veszélyeztető magatartást tanúsít és fennáll az intézeti gyógykezelés szükségessége.
[…]
Kötelező gyógykezelés
200. § (1) A bíróság annak a betegnek a kötelező intézeti gyógykezelését rendeli el, aki pszichiátriai megbetegedése vagy szenvedélybetegsége következtében veszélyeztető magatartást tanúsít, de sürgősségi gyógykezelése nem indokolt.
[…]
Közös eljárási szabályok
201. § (1) A bíróság az e fejezetben szabályozott eljárások során nemperes eljárásban jár el. Ha e törvényből, illetve az eljárás nemperes jellegéből más nem következik, a bírósági eljárásban a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény szabályait kell megfelelően alkalmazni. […]
III.
Az Alkotmánybíróság elsőként az Eütv. II. fejezetében foglalt – a betegek jogait és kötelezettségeit érintő – rendelkezésekkel kapcsolatos indítványokat bírálta el.
1. Az indítványozó az Eütv. 12. § (1), 17. § (2), és 20. § (1) bekezdéseiből vizsgálni kéri az egyes betegjogok korlátozásának azon okait, amely mások életének, testi épségének, egészségének veszélyeztetése alapján áll fenn.
1.1. Az Eütv. 12. § (1) bekezdése a betegnek az intézmény elhagyásához való jogát deklarálja, ,,amennyiben azzal mások testi épségét, egészségét nem veszélyezteti''. Az indítványozó e rendelkezést a személyes szabadság Alkotmány 55. § (1) bekezdésébe foglalt jogának az Alkotmány 8. § (2) bekezdése szerinti sérelme, illetve az Alkotmány 70/A. §-ába ütköző diszkriminatív volta miatt kéri megsemmisíteni.
Az Alkotmány 55. § (1) bekezdése szerint: ,,A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi biztonságra, senkit sem lehet szabadságától másként, mint a törvényben meghatározott okokból és a törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani''. Az Alkotmánybíróság eddigi gyakorlatában az Alkotmány idézett rendelkezésében rögzített ,,szabadság'' fogalmat a személyi szabadság alkotmányos megfogalmazásaként értelmezte. [74/1995. (XII. 15.) AB határozat. ABH 1995. 369., 372.]
Az Eütv. 12. § (1) bekezdésének az intézmény-elhagyási joggal kapcsolatos szabálya nem szakítható el rendelkezési környezetétől.
Az Eütv. 12. § (1) bekezdése mintegy alapelvi szinten rögzíti az intézményelhagyási jogot, a törvény az intézmény elhagyása tekintetében két esetet szabályoz. Egyrészt azt, amikor a beteg ezt bejelenti kezelőorvosának [12. § (2) bekezdés], másrészt azt, amikor bejelentés nélkül hagyja el az egészségügyi intézményt [12. § (3) bekezdés]. Tehát a törvény eleve számol az intézményelhagyás ,,rendkívüli'' módjával, azzal, amikor a beteg úgy távozik, hogy elhatározását nem közli a kezelőorvosával.
Az Eütv. 12. §-ában foglalt szabályok alapján megállapítható, hogy e rendelkezések nem a személyes szabadság valamilyen fajta kényszerrel történő elvonásáról – az Alkotmány szóhasználata szerint megfosztásáról – szólnak. Az Eütv. 12. § (1) bekezdése önmagában nem érinti az Alkotmány 55. § (1) bekezdése által meghatározott személyi szabadságtól való megfosztást, mert nem az egészségügyi intézményben történő ottmaradás kikényszerítéséről rendelkezik. Az Eütv. 12. §-a az intézményelhagyáshoz jogkövetkezményt nem fűz. A bejelentés nélkül eltávozott beteg esetében is csak annyi kötelezettsége van a kezelőorvosnak, hogy az eltávozást az egészségügyi dokumentációban fel kell tüntetni, és ha a beteg állapota indokolja, az eltávozás tényéről értesíti az illetékes hatóságokat [Eütv. 12. § (3) bekezdés]. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint az Alkotmány 55. § (1) bekezdésével ezért nincs összefüggésben – és így ellentétben sem – önmagában az a szabály, amely az intézmény elhagyásának törvényes módját csak abban az esetben teszi lehetővé, ha e joggal való élés mások testi épségét, egészségét nem veszélyezteti.
Az Alkotmánybíróság megítélése szerint nem áll e rendelkezés ellentétben az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésével sem, hiszen a beteg jogainak az általános szabályoktól eltérő rendezése ésszerű indokon – mások jogainak védelmén – nyugszik. Az Alkotmánybíróság már számos határozatában értelmezte az Alkotmány 70/A. §-ának (1) bekezdését. Kialakult gyakorlata szerint az Alkotmány e rendelkezését a jogegyenlőség általános elvét megfogalmazó alkotmányi követelményként értelmezte. Kimondta, hogy az Alkotmányban meghatározott tilalom elsősorban az alkotmányos alapjogok tekintetében tett megkülönböztetésekre terjed ki; abban az esetben, ha a megkülönböztetés nem alapvető jog tekintetében történt, az eltérő szabályozás alkotmányellenessége akkor állapítható meg, ha az az emberi méltósághoz való jogot sérti. Az Alkotmánybíróság eddigi gyakorlata során ez utóbbi körben akkor ítélte alkotmányellenesnek a jogalanyok közötti megkülönböztetést, ha a jogalkotó önkényesen, ésszerű indok nélkül tett különbséget az azonos szabályozási kör alá vont jogalanyok között. [9/1990. (IV. 25.) AB határozat, ABH 1990, 48.; 21/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH 1990, 77–78.; 61/1992. (XI. 20.) AB határozat, ABH 1992, 280–282.; 35/1994. (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994, 203.; 30/1997. (IV. 29.) AB határozat, ABH 1997, 138. stb.]
Az Alkotmánybíróság ezért az Eütv. 12. § (1) bekezdése vonatkozásában az Alkotmány 55. § (1) bekezdésének és az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésének sérelmét nem állapította meg, az Eütv. 12. § (1) bekezdésének megsemmisítésére irányuló indítványt elutasította.
1.2. Az Eütv. 17. § (2) bekezdése a) pontja szerint nincs szükség a beteg beleegyezésére, ha a beavatkozás elmaradása mások – ideértve a 24. hetet betöltött magzatot is – egészségét vagy testi épségét súlyosan veszélyezteti. A 20. § (1) bekezdés értelmében a cselekvőképes betegnek az ellátás visszautasítására vonatkozó joga korlát alá esik, ha az ellátás elmaradása mások életét vagy testi épségét veszélyeztetné. Az indítvány tartalmából kivehetően e szabályok az Alkotmány 60. § (1) bekezdésébe foglalt lelkiismereti és vallásszabadsággal, illetve az alapjogok korlátozására irányadó 8. § (2) bekezdéssel ellentétesek, mivel lehetetlenné teszik a gyógykezelés megtagadását vallási vagy lelkiismereti okokból.
Az Alkotmánybíróság több döntésében foglalkozott az Alkotmány 60. §-ában foglalt alapjoggal. A 4/1993. (II. 12.) AB határozatában – többek között – megállapította, hogy a vallásszabadság szoros összefüggését az emberi méltóság jogával akkor is figyelembe kell venni, amikor a vallásszabadság másik két összetevőjéről, a vallásgyakorlásról, illetve a meggyőződés szerinti cselekvésről van szó. Az általános személyiségi jogból folyó cselekvési szabadságnak különös súlyt ad, ha a személyiség lényegét érintő lelkiismereti vagy vallási meggyőződésből fakad a cselekedet. (Ezt ismeri el pl. a fegyveres szolgálat megtagadásához való jog.) (ABH 1993. 48., 51.). A vallási vagy lelkiismereti meggyőződésből adódó cselekedet alkotmányos védelme felmerült más ügyek kapcsán is, pl. az abortusz elvégzését megtagadó orvosok vonatkozásában [lásd: 64/1991. (XII. 17.) AB határozat, ABH 1991. 297., 314–315.].
Az Alkotmánybíróság megítélése szerint a jelen határozatban vizsgált probléma nem azonosítható a fent bemutatott alkotmányossági kérdésekkel. Mind az Eütv. 17. § (2) bekezdés a) pontjában, mind a 20. § (1) bekezdésében foglalt (a beleegyezés és a visszautasítás jogát érintő) korlátozás oka mások életének, egészségének vagy testi épségének védelme. Tehát nem arról van szó, hogy a lelkiismereti meggyőződésből fakadó cselekedetet a szabályozás nem részesíti védelemben, hanem arról, hogy a meggyőződés szerinti cselekedet nem eredményezheti mások alapjogainak (pl. az élethez, egészséghez való jognak) a megsértését. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint az egészségügyi ellátással kapcsolatos döntésekbe való beleegyezés, illetve az ellátás visszautasításának szükséges korlátjaként elfogadható mások életének, egészségének vagy testi épségének védelme. Az Eütv.-ben meghatározott az a szabály, hogy ilyenkor – amíg ez az állapot fennáll – a beteg e jogait nem érvényesítheti, a meggyőződésből fakadó cselekedet arányos korlátozását jelenti.
Az Eütv. 17. § (2) bekezdés a) pontja, és a 20. § (1) bekezdése az Alkotmány 8. § (2) bekezdése alapján fennálló követelményeknek az Alkotmány 60. § (1) bekezdése tekintetében megfelel, ezen alkotmányos rendelkezésekkel nem áll ellentétben. Az Alkotmány 8. § (4) bekezdésébe foglalt, az alapjogok felfüggesztésére vonatkozó rendelkezés és a jelen ügyben vizsgált szabály között pedig összefüggés nincs.
2. A cselekvőképtelen és a korlátozottan cselekvőképes betegek beleegyezési és visszautasítási jogával kapcsolatos szabályokat az Eütv. 16. §-a tartalmazza. Az indítványozó e tekintetben többirányú kérelmet terjesztett elő. Egyrészt az Eütv. és a Ptk. viszonyában sérelmezte, hogy az Eütv. a döntésekbe való személyes jellegű részvételt szűkebben vonta meg, mint ami a Ptk.-nak a cselekvőképtelen és korlátozottan cselekvőképes személyekre irányadó szabályaiból következne. Másrészt az Eütv. 16. § (4) bekezdéséből – amely a 16. § (2) bekezdésre utal – a törvényes képviselő vagy az erre feljogosított más személy beleegyezési jogának terjedelmét is kifogásolta. Az Alkotmánybíróság – az indítványozó által felvetett alkotmányossági problémák tartalmi elbírálásához – szükségesnek tartotta az Eütv. 16. § (2)–(5) bekezdéseinek átfogó vizsgálatát.
2.1. Az Eütv. – az Alkotmány 54. § (1) bekezdésébe foglalt emberi méltósághoz való jogot érvényre juttató – garanciális rendelkezéseket tartalmaz a betegek önrendelkezési joga tekintetében. A betegek önrendelkezési jogához tartozik – többek között – az egészségügyi beavatkozásokba való beleegyezés és az ellátás visszautasításának joga is. Az Eütv. 15. § (3) bekezdése szerint a törvényben meghatározott kivételektől eltekintve bármely egészségügyi beavatkozás elvégzésének egyben feltétele is – megfelelő tájékoztatás után – a beteg beleegyezése. Az Eütv. ezen általános rendelkezésén túl további szabályokat is tartalmaz a beleegyezés jogának gyakorlására irányadóan, így pl. külön is nevesítve azokat az eseteket, amikor írásbeli beleegyezés szükséges [19. § (1) bekezdés, 159. § (1) bekezdés e) pont], illetve egyes esetekben nyomatékosítja a beleegyezés fontosságát [pl. a 129. § (2) bekezdése].
Az Eütv. a betegek önrendelkezési joga, így a beleegyezés és a visszautasítás joga tekintetében éles határt húz a cselekvőképes betegek, és (velük szemben) a korlátozottan cselekvőképes, illetve cselekvőképtelen betegek közé. Az Eütv. lehetőséget biztosít a cselekvőképes beteg számára, hogy megnevezze azt, aki helyette a beleegyezés és a visszautasítás jogát gyakorolhatja [16. § (1) bekezdés a) pont], illetve ki is zárhat bárkit a képviseletre jogosultak közül [16. § (1) bekezdés b) pont]. Az ellátás visszautasításához kapcsolódva a törvény lehetővé teszi továbbá, hogy a cselekvőképes beteg egyes vizsgálatokat, beavatkozásokat ,,már előre'' visszautasítson [22. § (1) bekezdése], illetve megnevezhet olyan személyt, aki az egyes beavatkozások, vizsgálatok tekintetében a visszautasítás jogát gyakorolhatja [22. § (2) bekezdése]. Az Eütv. által intézményesített ezen lehetőségek a cselekvőképes beteget illetik meg. Amennyiben a beteg cselekvőképtelen vagy korlátozottan cselekvőképes és nincs a korábbi megnevezése alapján képviseletére jogosult személy, akkor a törvény sorolja fel, hogy a beleegyezés és a visszautasítás jogát ki gyakorolhatja, ki jogosult a képviseletre. [Az Eütv. 16. § (2) bekezdését értelmezendő, az (1) bekezdés a) pontja alapján nyilatkozattételre jogosult személy csak az a cselekvőképes személy lehet, akit a cselekvőképes beteg megnevezett.]
Az Eütv. 16. §-a – amely a képviseletet általános érvénnyel rendezi – a cselekvőképtelen és a korlátozottan cselekvőképes beteget egy tekintet alá veszi abból a szempontból, hogy maguk sem a beleegyezés sem a visszautasítás jogát nem gyakorolhatják. Amikor a beleegyezés és a visszautasítás jogának gyakorlására jogosultakat a törvény határozza meg, maga a szabályozás intézményesíti más személy fellépését.
A törvényjavaslatnak a 20–22. §-okhoz fűzött indokolása értelmében: ,,A cselekvőképtelen vagy korlátozottan cselekvőképes beteg helyett annak önrendelkezési jogát vagy törvényes képviselője vagy az általa erre feljogosított személy gyakorolja''. Az önrendelkezési jog törvényi ,,átruházásáról'' nemcsak az indokolás szól, hanem a törvény normatív rendelkezése is: a betegjogok érvényesítéséről szóló 28. § utolsó mondata szerint ,,e rendelkezés megfelelően alkalmazandó az önrendelkezési jog gyakorlására jogosult egyéb személy vonatkozásában is''.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az önrendelkezési jog, mint az emberi méltóságból fakadó cselekvési autonómia kifejeződése személyhez kötött. Ettől különálló kérdés, hogy a jogi szabályozás az önrendelkezési jog elé bizonyos esetekben korlátot állít (feltételekhez köti vagy nem ismeri el annak érvényesülését). Amikor az egyéni cselekvési autonómia körébe tartozóan a jog más személy fellépését intézményesíti, nem az önrendelkezési jogot ,,ruházza át'' másra. A ,,helyette történő joggyakorlás'' az önrendelkezési jog egyidejű törvényi korlátozása mellett biztosít másnak döntési lehetőséget; az önrendelkezési jog ,,helyette történő gyakorlása'' – a személyiségtől elválaszthatatlan volta folytán – fogalmilag kizárt. Alkotmányossági szempontból az Eütv. idézett eseteiben így arról van szó, hogy a korlátozottan cselekvőképes, illetve cselekvőképtelen betegek tekintetében – míg ez az állapot fönnáll – az önrendelkezési jog érvényesülését a törvényi szabályozás nem teszi lehetővé, a beteg helyett törvényes képviselője, vagy az erre feljogosított más személy jár el.
A korlátozottan cselekvőképes, illetve a cselekvőképtelen betegeknek – a beleegyezés és a visszautasítás 16. §-ban szabályozott jogával kapcsolatban – a döntésekben való egyfajta részvételt az Eütv. 16. § (5) bekezdésébe foglalt rendelkezés biztosít. E szerint ,,az egészségügyi ellátással kapcsolatos döntésekben a cselekvőképtelen, illetve korlátozottan cselekvőképes beteg véleményét a szakmailag lehetséges mértékig figyelembe kell venni abban az esetben is, ha a beleegyezés, illetve a visszautasítás jogát a (2) bekezdés szerinti személy gyakorolja''. Ez a szabály mindkét személyi körben (tehát a korlátozottan cselekvőképes és a cselekvőképtelen személyek vonatkozásában egyaránt) formálisan elismeri azt a lehetőséget, hogy a beteg véleményére adott esetben figyelemmel kell lenni a róla szóló döntés meghozatalakor. E ,,vélemény'' figyelembevételére vonatkozó törvényi előírás nem értelmezhető, ugyanis ebben a személyi körben a döntési jognak (a beleegyezés és a visszautasítás jogának) a törvényes képviselőhöz vagy az erre feljogosított más személyhez telepítése az önrendelkezési jog teljes elvonását jelenti. Az Eütv. 16. § (2) bekezdésének ez a megoldása ellehetetleníti az (5) bekezdésben megfogalmazott ,,vélemény'' befolyásoló szerepét.
Az Eütv. 13. § (5) bekezdése értelmében a cselekvőképtelen és a korlátozottan cselekvőképes betegnek is joga van a korának és pszichés állapotának megfelelő tájékoztatáshoz.
E szabályok az önrendelkezési jog érdemi érvényesítésére önmagukban nem elégségesek.
Az Alkotmány 54. § (1) bekezdése értelmében a Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az emberi méltósághoz, amelytől senkit sem lehet önkényesen megfosztani. Az Alkotmánybíróság a 8/1990. (IV. 23.) AB határozatában (ABH 1990. 42., 44–45.) majd az 57/1991. (XI. 8.) AB határozatában kifejtette, hogy ,,az emberi méltósághoz való jogot az ún. 'általános személyiségi jog' egyik megfogalmazásának tekinti. Leszögezte, hogy a modern alkotmányok, illetve az alkotmánybírósági gyakorlat az általános személyiségi jogot különféle aspektusaival nevezik meg: pl. a személyiség szabad kibontakoztatásához való jogként, az önrendelkezés szabadságához való jogként, általános cselekvési szabadságként, avagy a magánszférához való jogként. Az általános személyiségi jog 'anyajog', azaz olyan szubszidiárius alapjog, amely az egyén autonómiájának védelmére szolgál, ha az adott tényállásra a nevesített alapjogok egyike sem alkalmazható. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az 'általános személyiségi jog' részét képezi az önazonossághoz és önrendelkezéshez való jog is.'' (ABH 1991. 272. 279.)
Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint az emberi méltósághoz való jog csak az emberi státusz meghatározójaként, az élethez való joggal fennálló egységében abszolút és korlátozhatatlan [64/1991. (XII. 17.) AB határozat, ABH 1991, 308, 312.]. Anyajog mivoltából levezetett egyes részjogai (mint pl. az önrendelkezéshez és a személy testi integritásához való jogok) azonban az Alkotmány 8. § (2) bekezdése szerint bármely más alapjoghoz hasonlóan korlátozhatók. [75/1995. (XII. 21.) AB határozat, ABH 1995. 376., 383.]
Az Alkotmánybíróság megítélése szerint az egészségügyi ellátás során szükséges beavatkozásokba való beleegyezés, illetve annak visszautasítása a személyiségi jogok gyakorlásától elválaszthatatlan. Alkotmányossági kérdés ezért, hogy az önrendelkezési jog Eütv.-be foglalt korlátozása szükséges-e és a korlátozás arányban áll-e az elérni kívánt céllal. Ez az alkotmányossági probléma különösen annak tükrében kíván alkotmánybírósági értékelést, hogy a törvény az egyéni cselekvési autonómia egyébként különböző ,,fokozatú'' korlátait, azaz a korlátozottan cselekvőképes és a cselekvőképtelen személyeket, a személyiségi jogot érintő lényeges kérdésekben – az Eütv. 16. § (2) bekezdése szerinti beleegyezés és visszautasítás joga tekintetében – azonos módon kezeli.
2.2. Az Eütv. az egészségügyi ellátással kapcsolatos nyilatkozatok megtételéhez szükséges belátási képesség vonatkozásában nem alkot önálló szabályokat, a ,,korlátozottan cselekvőképes'', vagy a ,,cselekvőképtelen'' fogalmakat sem definiálja a törvény alkalmazását tekintve. Mindezek hiányában, e fogalmak tartalmát illetően – értelemszerűen – a Ptk. rendelkezései irányadóak. A Ptk. a maga rendszerében megkülönbözteti a fenti ,,állapotok'' fennállását annak okai szerint; így a korlátozottan cselekvőképesség fennállhat életkor (Ptk. 12. §), és a bíróság által – ilyen hatállyal történő – gondokság alá helyezés alapján: elmebeli állapot, szellemi fogyatkozás, vagy valamilyen kóros szenvedély miatt (Ptk. 13. §). Cselekvőképtelenség pedig az életkor (Ptk. 15. §), valamint az elmebeli állapot, szellemi fogyatkozás miatti gondokság alá helyezés esetein túl (Ptk. 16. §) fennállhat akkor is, ha az adott személy olyan állapotban van, hogy az ügyei viteléhez szükséges belátási képessége teljesen hiányzik (Ptk. 17. §).
A Ptk. szerint a korlátozott cselekvőképesség és cselekvőképtelenség között fokozatbeli különbség van. Míg az előző esetben a belátási képesség nagymértékben csökkent, addig az utóbbi esetben teljesen hiányzik. A bíróság a cselekvőképességet korlátozó gondnokság alá helyezheti azt is, akinek a belátási képessége nagymértékben, időszakonként visszatérően csökkent.
A Ptk. a korlátozottan cselekvőképes személy rendelkezési jogát – egyéni cselekvési autonómiáját – bizonyos körben elismeri: a törvényes képviselő közreműködése nélkül is megtehet egyes jognyilatkozatokat. A Ptk. 85. § (1) bekezdés második mondata szerint a korlátozottan cselekvőképes személy a személyhez fűződő jogai védelmében maga is felléphet. A Ptk. 219. § (1) bekezdés értelmében cselekvőképes személyt korlátozottan cselekvőképes személy is képviselhet, a Ptk. 624. § (2) bekezdése alapján pedig a korlátozottan cselekvőképes személy csak közvégrendeletet tehet; végrendelete érvényességéhez sem a törvényes képviselő hozzájárulása, sem a gyámhatóság jóváhagyása nem szükséges.
A Ptk. fenti rendelkezéseiből kitűnik, hogy lehet a törvényi szabályozás által az önrendelkezési jog korlátozását (a belátási képesség különböző fokozatai szerint) differenciálni, és megvalósítható a korlátozás arányosítása is a különböző jognyilatkozatok sajátosságaihoz igazodóan. Látható, hogy a Ptk. szerinti önálló jognyilatkozatok egy része épp a korlátozottan cselekvőképes személy személyiségi jogainak – az Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből fakadó jogoknak az – érvényesítésével kapcsolatosak. A korlátozottan cselekvőképes személy e jognyilatkozatokat személyesen teheti meg, azokhoz senki másnak a hozzájárulása (előzetes beleegyezése, vagy jóváhagyása) nem szükséges.
Az Alkotmánybíróság döntése kialakításánál figyelembe vette továbbá, hogy a terhességmegszakítás, mint orvosi beavatkozás tekintetében – nem érintve e helyen annak az élethez való joggal kapcsolatos problémáit – a magzati élet védelméről szóló 1992. évi LXXIX. törvény (a továbbiakban: Magzatvédelmi Törvény) a cselekvőképtelen és a korlátozottan cselekvőképes személyekre vonatkozóan, a Ptk.-hoz hasonló módon szintén differenciáltan szabályoz. A 8. § (3) bekezdése szerint a cselekvőképtelen személy terhességmegszakításra vonatkozó kérelmét nevében a törvényes képviselője terjeszti elő, viszont a korlátozottan cselekvőképes személyekre irányadóan a 8. § (2) bekezdés úgy rendelkezik, hogy az ilyen személy nyilatkozatának érvényességéhez törvényes képviselőjének a terhesség-megszakítási kérelmet tudomásul vevő nyilatkozata szükséges. Tehát a Magzatvédelmi Törvény a Ptk. rendelkezései alapján differenciál a korlátozottan cselekvőképes és a cselekvőképtelen személyek között. A cselekvőképtelen személy tekintetében az önálló kérelmezés lehetőségét nem ismeri el, a kérelmet nevében a törvényes képviselő terjesztheti elő. Elismeri viszont a korlátozottan cselekvőképes személy önálló kérelmezési lehetőségét (tehát a döntés meghozatalában való személyes részvételt), amely nyilatkozat érvényességéhez kell a törvényes képviselő tudomásulvétele. A Ptk.-val való összhang szükségességét a Magzatvédelmi Törvény indokolása kifejezetten tartalmazza is.
Az Eütv. hasonló különbséget az intézmény elhagyásának joga tekintetében tesz, amennyiben csak a cselekvőképtelen beteg esetén válik kötelezővé a törvényes képviselő egyetértése [12. § (5) bekezdés], továbbá az iratbetekintési jog gyakorlása vonatkozásában [24. § (6) bekezdés], illetve az Eütv. – az 1999. évi LXXI. törvény 17. §-ával módosított – 211. § (1) bekezdése alapján. Az Eütv. jelenleg hatályos 211. § (1) bekezdése szerint a korlátozottan cselekvőképes személy halála esetére, szerv vagy szövet átültetése ellen tiltakozó nyilatkozatot törvényes képviselőjének közreműködése nélkül is tehet. Ezek a rendelkezések az egészségügyi ellátás során hozandó döntésekbe való beleegyezés és visszautasítás jogát nyilvánvalóan nem érintik, de megjelenítik azt, hogy a cselekvőképtelen és a korlátozottan cselekvőképes betegek közötti differenciálás esetekhez igazodóan – az Eütv. szabályozási koncepcióján belül is – lehetséges, és szükséges.
Az Eütv. 16. § (2) bekezdése a beleegyezés és a visszautasítás jogának szabályozása során – a személyiségi jogokat érintő cselekvési autonómia szempontjából – azonosan korlátozza a személyes fellépést a korlátozottan cselekvőképes és a cselekvőképtelen betegek vonatkozásában egyaránt. A Ptk. szerint a személyiségi jogai védelme érdekében a korlátozottan cselekvőképes személy személyesen is felléphet. Lényeges szempont továbbá, hogy a Ptk. alapján (de a Magzatvédelmi Törvény szerint is) a korlátozottan cselekvőképes személy jognyilatkozatának érvényességéhez a törvényes képviselő beleegyezése, vagy utólagos jóváhagyása kell, ezzel szemben az Eütv. értelmében a korlátozottan cselekvőképes beteg helyett a törvényes képviselő vagy az erre feljogosított más személy nyilatkozik.
2.3. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint alkotmányellenes az a törvényi szabályozás, amely azonosan és okainak tekintetbe vétele nélkül rendezi a cselekvőképtelen és a korlátozottan cselekvőképes betegekre vonatkozó, az egészségügyi ellátással kapcsolatos beleegyezés és visszautasítás jogát. A korlátozottan cselekvőképes betegek tekintetében az önrendelkezési jog cselekvőképtelen betegekkel azonos korlátozása sérti az Alkotmány 54. § (1) bekezdését. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a csökkent belátási képesség alkotmányosan indokolhatja az egyén cselekvési autonómiájának törvényi korlátozását, viszont a korlátozásnak az Eütv. 16. § (2) bekezdésében egységesen – és a cselekvőképtelen betegekkel azonosan – intézményesített módja, az elérni kívánt célhoz képest nem arányos. Az a törvényhozói cél, hogy a gyógykezelés során az önálló jognyilatkozatok megtétele megfelelő belátási képességen alapuljon nem szükségképpen feltételezi azt, hogy a korlátozottan cselekvőképes személyek tekintetében e cél megvalósítása csak a beleegyezés és a visszautasítás jogának teljes korlátozásával lehetséges. A korlátozott cselekvőképesség fennállta okainak (pl. az életkor) figyelembevétele épp úgy az általános korlátozás feloldása (enyhítése) mellett szól, mint az, hogy a gyógykezelésre vonatkozó döntési képességet meghatározhatja a különböző gyógykezelési formák sajátossága is. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint a korlátozottan cselekvőképes betegek beleegyezési és visszautasítási jogát a cselekvőképtelen és a cselekvőképes betegekre vonatkozó szabályok közötti ,,tartományban'' szükséges rendezni.
Az Alkotmánybíróság tisztában van azzal, hogy a cselekvőképességet érintő gondokság alá helyezésnek adott esetben garanciális jelentősége van a beteg jogai, érdekei védelme érdekében. E mellett hasonló jelentősége van az arányok megtalálásának a tekintetben, hogy a törvény ne korlátozza általános érvénnyel a személyes fellépést azokban az esetekben, amikor a személyiségi jogok gyakorlásának alkotmányos korlátai azt nem indokolják.
Az Alkotmánybíróság megjegyzi továbbá, hogy a beteg véleményének figyelembevételét előíró, az Eütv. 16. § (5) bekezdésében szereplő szabály – mivel a betegnek a törvény 16. § (2) bekezdése alapján döntési joga nincs, azt a törvényes képviselő gyakorolja – nem oldja fel az alkotmányellenes helyzetet. A jogalkalmazói gyakorlatra hárítható döntési felelősségnek is határozott törvényi rendelkezésen kell alapulnia. Az alkotmányossági probléma lényege azonban a korlátozottan cselekvőképes beteg beleegyezési és visszautasítási jogának az elérni kívánt célhoz képest történő aránytalan korlátozása. A törvény a 16. § (5) bekezdésében szabályozott esetkörben sem biztosított jogi garanciákat a korlátozottan cselekvőképes betegek véleményének – indokolt esetben történő – érdemi érvényesülésére. Ezáltal lényegében bezárult az önrendelkezési jog meghatározott feltételek szerinti érvényesíthetőségének (a korlátozottan cselekvőképes személy esetében a jogrendszer által egyébként elismert) lehetősége.
2.4. Az Alkotmánybíróság döntése meghozatalakor az Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből eredő önrendelkezési jog érvényesíthetősége kapcsán figyelembe vette a következőket is:
Az ENSZ Egészségügyi Világszervezete keretei között elfogadott Nyilatkozat a betegjogok előmozdításáról (Amszterdam, 1994. március) 3.5. pontja előírja, hogy ,,amikor szükség van törvényes képviselő beleegyezésére, a beteget – akár kiskorú, akár felnőtt – , amennyire csak felfogóképessége engedi, be kell vonni a döntési folyamatba.''
Az Európa Tanács Bioetikai Konvenciója (Oviedo, 1997. április) 6. cikke kifejezetten csak a ,,beleegyezési képesség'' hiánya esetén engedi meg, hogy ne a beteg, hanem helyette más döntsön kezelésével kapcsolatban.
Az Európa Tanács ajánlása a cselekvőképtelen nagykorúak jogi védelméről (No. R. 99.4.) úgy rendelkezik, hogy a jogi környezetnek ,,kellően rugalmasnak kell lennie annak érdekében, hogy a belátási képesség különböző fokozatainak és az eltérő helyzeteknek megfelelő választ tegyen lehetővé.'' (2. alapelv 1. pont.) Az ajánlás emellett megfogalmazza, hogy ,,az alkalmazott intézkedés nem járhat automatikusan az érintett […] gyógykezelésbe történő beleegyezés vagy a visszautasítás jogának megvonásával''. (3. alapelv 2. pont.)
A nemzetközi tendenciák alapján megállapítható, hogy az egészségügyi ellátás során az önrendelkezési jog érvényesíthetősége kiemelt hangsúlyt kap, a ,,beleegyezési képesség'' vagy a ,,döntéshozatali képesség'' fogalmai önálló tartalommal bírnak. Az Eütv. vizsgált szabályai a Ptk. fogalmaihoz igazodnak, ezért az Alkotmánybíróságnak – a fent bemutatottak szerint – elsősorban ebben az összefüggésben kellett a döntését megalapoznia. [Ez ad ugyanis tartalmat az Eütv. 16. § (2) bekezdésének és minden más, a cselekvőképességgel összefüggő rendelkezésének.] Nem hagyható azonban figyelmen kívül, hogy a Ptk.-ban szereplő cselekvőképesség fogalmát ,,az ügyei viteléhez szükséges belátási képesség'' meghatározását eredendően és elsősorban a vagyonjogi nyilatkozatok érvényességi feltételeként alkották meg. E fogalomrendszer más jogágakba történő átvétele az adott terület sajátosságainak feltétlen figyelembevételével történhet.
2.5. Az Alkotmánybíróság a 2.1–2.4. pontokban kifejtett indokok alapján megállapította, hogy az Eütv. 16. § (2) bekezdésében, az ,,illetve korlátozottan cselekvőképes'' szövegrész alkotmányellenes. Az Alkotmánybíróság az Eütv. 16. § (2) bekezdését a jövőre nézve, 2001. december 31-i hatállyal semmisítette meg, kellő időt biztosítva a törvényhozónak arra, hogy a korlátozottan cselekvőképes betegek gyógykezelését érintően új szabályokat alkosson, meghatározza a korlátozottan cselekvőképes betegek önrendelkezési jogának érvényesülésével kapcsolatos szabályokat a cselekvőképtelen és a cselekvőképes betegekre irányadó rendelkezések között. Ennek során a korlátozott cselekvőképesség fennálltának Ptk.-ban meghatározott okai és/vagy a különböző gyógykezelési módok figyelembevétele egyaránt szempont lehet, de az Alkotmánybíróság határozata nyomán a jogalkotó dönthet úgy is, hogy a gyógykezelésre vonatkozó döntési képesség tekintetében az Eütv.-ben önálló fogalmi és garanciarendszert dolgoz ki.
Az Alkotmánybíróság eljárása során észlelte, hogy az Eütv. több rendelkezésében is utal a 16. § (2) bekezdésére, illetve azzal, hogy bizonyos jogok gyakorlását csak a cselekvőképes betegek számára teszi lehetővé, lényegében a 16. § (2) bekezdésével azonos szabályozást ad. Az Alkotmánybíróság az Eütv. 16. § (2) bekezdésébe foglalt ,,illetve korlátozottan cselekvőképes'' szövegrész megsemmisítésén túl – az elbírált problémakörrel összefüggésben – más szabályok megsemmisítését nem tartotta indokoltnak az alábbiak miatt:
a) Az Eütv. 16. § (2) bekezdésére utalás a törvény egy részében kizárólag a cselekvőképtelen betegeket érinti [11. § (3) bekezdése, 12. § (5) bekezdése, 24. § (6) bekezdése], az Alkotmánybíróság e határozatában az alkotmányellenességet csak a korlátozottan cselekvőképes személyekre vonatkozóan állapította meg.
b) Az Eütv. 16. § (5) bekezdésébe foglalt, pusztán a ,,vélemény'' figyelembevételét előíró szabály arra az esetkörre szorítkozik, ha a beleegyezés vagy a visszautasítás jogát a 16. § (2) bekezdése szerinti személy gyakorolja. Amennyiben a korlátozottan cselekvőképes személy az önrendelkezési jogát – a jogalkotó által meghozandó új szabályok alapján – bizonyos körben személyesen gyakorolhatja, ezek az esetkörök nemcsak fogalmilag, hanem technikailag is kiesnek a 16. § (5) bekezdésének hatálya alól [mivel a 16. § (2) bekezdésében foglalt szabály a képviseletre vonatkozik].
Ugyanezen összefüggés áll fenn az Eütv. 129. § (2) bekezdés a) pontja, 159. § (4) bekezdés d) pontja, és 160. §-a, 187. § (2) bekezdése tekintetében is. Tehát a leendő törvényi szabályok által biztosított önálló döntési jog, a döntésekbe való személyes jellegű részvétel, önmagában kihat e szabályok alkalmazási körére. E rendelkezések viszont a fönnmaradó esetekben továbbra is alkalmazhatóak.
c) Az Eütv. 20–23. §-ai az ellátás visszautasítása speciális szabályait határozzák meg. A 20. § (1) bekezdés úgy rendelkezik, hogy e jog a ,,cselekvőképes beteget'' illeti meg. E rendelkezés (és az ebből következőek) valójában a 16. § (2) bekezdésében megfogalmazott szabályokhoz igazodnak. Az Alkotmánybíróság e határozat rendelkező részében megfogalmazta azt az elvi tételt, hogy a korlátozottan cselekvőképes betegek beleegyezési és visszautasítási jogának a cselekvőképtelen betegekkel azonos korlátozása alkotmánysértő [és a törvény szerkezetében az ezzel kapcsolatos ,,központi'' rendelkezést, az Eütv. 16. § (2) bekezdésének jelölt szövegrészét megsemmisítette]. Az Alkotmánybíróság mindezeken túlmenően nem tartotta indokoltnak a megsemmisítés kiterjesztését a 20. § (1) bekezdésére, mivel az Alkotmánybíróság nem jogalkotó szerv, e rendelkezések differenciált alkalmazása viszont további törvényalkotást igényel. Az Eütv. 20. § (1) bekezdésének megsemmisítése ugyanis nemcsak a korlátozottan cselekvőképes, hanem a cselekvőképtelen betegeket is érintené (mint minden más hasonló, csak a cselekvőképes betegekre vonatkozó rendelkezésé).
d) A szabályok egy következő csoportja [13. § (5) bekezdés, 14. §, 134. § (2) bekezdés] a tájékoztatáshoz való joggal összefüggésben utalnak az Eütv. 16. § (2) bekezdésére. Mivel e rendelkezések mintegy többletjogokat fogalmaznak meg, a 16. § (2) bekezdéssel való összefüggés alkotmányossági problémát nem vet fel.
e) A pszichiátriai betegek gondozására és gyógykezelésére vonatkozó, a törvény X. fejezetében foglalt szabályok is tartalmaznak utalást az Eütv. 16. § (2) bekezdésére. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint – e határozat következő részeiben kifejtett indokok alapján – e szabályok mögött (e gyógykezelési forma specialitásaira tekintettel) eltérő alkotmányossági problémák állnak, így e rendelkezések megsemmisítése sem indokolt. Mint ahogy föntebb kifejtésre került, az Eütv. 16. § (2) bekezdése szerinti alkotmányellenesség kiküszöbölésének több módja is nyitva áll a jogalkotó előtt, a választott megoldás függvénye, hogy a X. fejezetet is érinti-e (miként érinti) a változtatás.
3. Az Alkotmánybíróság az Eütv. 16. § (4) bekezdésében szereplő ,,invazív'' kifejezés alkotmányellenességét nem állapította meg.
Az Eütv. 3. § m) pontja szerint invazív beavatkozás: a beteg testébe bőrön, nyálkahártyán vagy testnyíláson keresztül behatoló fizikai beavatkozás, ide nem értve a beteg számára szakmai szempontból elhanyagolható kockázatot jelentő beavatkozásokat. Az Eütv. 16. § (4) bekezdése a korlátozottan cselekvőképes, vagy cselekvőképtelen beteg törvényes képviselője (illetve az erre feljogosított más személy) ez irányú jogait akként határozza meg, hogy a képviseleti jogot gyakorló személy nyilatkozata a kezelőorvos által javasolt invazív beavatkozásokhoz történő beleegyezésre terjed ki.
Az indítványozó az Eütv. 16. § (4) bekezdését különösen annak tükrében kéri vizsgálni, hogy a pszichiátriai osztályon alkalmazott kezelések nagy része nem minősül invazív beavatkozásnak, így az itt kezelt cselekvőképtelen vagy korlátozottan cselekvőképes betegek helyett eljáró személyek nem nyilatkozhatnak a személyiségi jogot érintő lényeges kérdésekben. Az indítványozó szerint ezért az Eütv. 16. § (4) bekezdése az Alkotmány 54. §-át és a 70/A. § (1) bekezdését sérti.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint nem alkotmányellenes az, hogy az Eütv. a törvényes képviselő vagy a beteg helyett eljáró más személyek beleegyezési és visszautasítási jogának terjedelmét illetően az általános szabályokat rendeli alkalmazni a pszichiátriai betegek vonatkozásában is. Abból, hogy a törvényhozó a pszichiátriai betegekre irányadóan (a gyógykezelés jellegét figyelembe véve) speciális rendelkezéseket határozott meg, az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdése alapján még nem következik az, hogy minden kérdésben – így a képviseletet ellátó személynek a gyógykezelés során hozandó döntésekbe való beleegyezési és visszautasítási joga tekintetében is – külön szabályokat köteles alkotni. A képviseleti joggyakorlás terjedelmét érintő különbségtétel (tehát a külön szabályozás) hiánya önmagában nem eredményez magukra a pszichiátriai betegekre vonatkozó hátrányosabb helyzetet. Az Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből fakadó személyiségi jogok érvényesítésének elsődlegesen a személyes joggyakorlás szempontjából van relevanciája (erről az Alkotmánybíróság fentebb már kifejtette álláspontját), a képviseletet ellátó személyek jogainak terjedelme ettől különálló kérdés.
Az indítványozó által felvetett konkrét probléma érdemi elbírálása kapcsán nem hagyható figyelmen kívül az Eütv. 16. § (4) bekezdésének további szabálya, amely szerint ,,e nyilatkozat azonban – a 20. § (3) bekezdése szerinti eset kivételével – a beavatkozással fölmerülő kockázatoktól eltekintve nem érintheti hátrányosan a beteg egészségi állapotát, így különösen nem vezethet súlyos vagy maradandó egészségkárosodásához. A nyilatkozatról a beteget cselekvőképessé válását követően azonnal tájékoztatni kell.''
Megállapítható tehát, hogy a beteg egészségi állapotának figyelembevétele egyébként is ,,leronthatja'' a képviseletet ellátó személy beleegyezési jogát akkor is, ha a törvény szerint az adott beavatkozásra a beleegyezési jog kiterjed. Így a szabályozásban nem az az éles határvonal amit az indítványozó állít (az invazívnak és a nem invazívnak minősülő beavatkozások), hanem a határvonal valójában a beteg érdekei mentén húzódik. Ezért nem megalapozott az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésének indítványozó által valószínűsített sérelme.
Az Alkotmánybíróság továbbá rámutat: nem sérti a betegnek az Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből fakadó jogait, ha a szabályozás kiindulópontja – a képviseletet is érintően – a beteg egészségi állapotának helyrehozatala, annak javítása (feltéve, ha a beteg személyiségi jogaiból eredő rendelkezési joga e mellett biztosított).
A fentiek figyelembevételével az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az Eütv. 16. § (4) bekezdése nem sérti az Alkotmány 54. § (1) bekezdését és a 70/A. § (1) bekezdését sem.
4. Az Eütv. 21. § (2)–(3) bekezdésével kapcsolatos indítványozói felvetés félreértésen alapul. Az indítványozó szerint e szabályok lehetővé teszik, hogy a kezelőorvos a beteggel szemben az indokolt orvosi ellátások megtételére, illetve a szükséges beavatkozások elvégzésére vonatkozó kötelezettsége teljesítése érdekében a rendőrhatóság közreműködését is igénybe vegye.
Az Eütv. 21. § (2) bekezdése az eutanáziának azt az esetét szabályozza, amikor a cselekvőképtelen vagy korlátozottan cselekvőképes betegnél életfenntartó vagy életmentő beavatkozást utasít vissza a törvényes képviselő vagy az erre jogosult más személy. Ilyenkor az egészségügyi intézmény keresetet indít a beleegyezés bíróság általi pótlása iránt.
A bírósági döntés körében a visszautasítás így önmagában fel sem merülhet, mert akkor már bírói határozat lép a nyilatkozat helyébe. A kezelőorvos viszont a bíróság jogerős határozatának meghozataláig köteles a beteg egészségi állapota által indokolt ellátások megtételére, ,,szükség esetén'' – a törvényes képviselő vagy az erre feljogosított más személy fellépésével szemben – rendőrhatósági közreműködés igénybevételével [Eütv. 21. § (2)–(3) bekezdései].
Megállapítható tehát, hogy e szabály – az indítványozó értelmezésével ellentétben – nem a beteggel, hanem a helyette nyilatkozó személlyel szemben teszi lehetővé a rendőrhatóság közreműködését akkor, ha a kezelőorvos és a törvényes képviselő között keletkezik másként fel nem oldható ellentét. Az Eütv. 21. § (3) bekezdését érintő esetkörben ugyanis [a 21. § (2) bekezdés, illetve a 20. § (3) bekezdés alapján] a rövid időn belül halálhoz vezető gyógyíthatatlan betegnél az életfenntartó vagy életmentő beavatkozás elvégzéséről van szó, továbbá a 21. § egésze a törvényes képviselőt vagy az erre feljogosított más személy ,,joggyakorlására'' vonatkozik.
Az Alkotmánybíróság ezért az Eütv. 21. § (2)–(3) bekezdésének megsemmisítésére irányuló kérelmet – a jelen ügy indítványozója által felvetett problémát vizsgálva – elutasította.
IV.
Az Alkotmánybíróság az Eütv. X. fejezetében szabályozott – a pszichiátriai betegek gyógykezelésére és gondozására vonatkozó – egyes rendelkezések vizsgálatára irányuló indítványokat az alábbiak szerint bírálta el:
1. Az indítványozó a pszichiátriai betegekre vonatkozó valamennyi vizsgálni kért szabály tekintetében hivatkozik az Alkotmány 70/A. §-ának sérelmére. Az Alkotmánybíróság ezért elsőként az Eütv. 190. § c) pontját, 191. § (1) bekezdését, 192. § (1) bekezdését, 196. § b) pontját, 197. § (8) bekezdését, 199. § (1), (4) és (5) bekezdését és 200. § (1) bekezdését a diszkrimináció tilalom szempontjából vizsgálta meg.
Az Eütv. a pszichiátriai betegekre vonatkozóan önálló szabályrendszert alkot. Külön értelmező rendelkezéseket fűz a fejezet alkalmazásában használt egyes fogalmakra irányadóan (188. §), illetve önálló címben rendelkezik a pszichiátriai betegek jogaira vonatkozó különös szabályok tekintetében (189. §). A pszichiátriai betegek jogait érintően az Eütv. pozitív diszkriminációt kíván érvényesíteni, amikor kimondja, hogy a pszichiátriai betegek személyiségi jogait egészségügyi ellátásuk során – helyzetére való tekintettel – fokozott védelemben kell részesíteni. Szintén egyfajta ,,többletet'' nyújt az a rendelkezés, amely szerint a pszichiátriai intézetbe felvett beteget a 13. § szerinti általánosan előírt tájékoztatáson túlmenően szóban és írásban tájékoztatni kell jogairól, különös tekintettel a bírósági eljárás lényegéről, az eljárással kapcsolatos jogairól [191. § (2) bekezdés]. A pszichiátriai betegek eleve hátrányosabb, kiszolgáltatottabb helyzete miatt a törvény egyes nyilatkozatok érvényességét, a gyógykezeléssel kapcsolatos döntéseket a bírósági eljárás közbeiktatásának garanciájához köti (201. §).
Az Alkotmánybíróság megítélése szerint önmagában az a probléma, hogy a pszichiátriai betegekre irányadó szabályok bizonyos pontokon eltérnek az általános betegjogi rendelkezésektől, alkotmányossági szempontból nem kifogásolható. A pszichiátriai betegek sajátos helyzete miatt a pozitív diszkrimináció alkalmazásának szükségessége magából az Alkotmány 70/A. §-ából következik. Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésében megfogalmazott megkülönböztetés tilalma nem jelenti azt, hogy minden megkülönböztetés tilos. A megkülönbözetés tilalma arra vonatkozik, hogy a jognak mindenkit egyenlőként (egyenlő méltóságú személyként) kell kezelnie. [9/1990. (IV. 25.) AB határozat, ABH 1990, 46., 48.] Az Alkotmánybíróság a pozitív diszkrimináció alkotmányos lehetőségét és fogalmi elemeit is meghatározó fenti döntésében megállapította, hogy pozitív diszkriminációt akkor lehet alkalmazni, ha ,,valamely – az Alkotmányba nem ütköző – társadalmi cél, vagy valamely alkotmányos jog csakis úgy érvényesíthető, hogy [a] szűkebb értelemben vett egyenlőség nem valósítható meg''. (ABH 1990, 48–49.)
Az indítványozó a vizsgálni kért rendelkezések diszkriminatív voltát abban látja, hogy a beteg veszélyeztető vagy közvetlen veszélyeztető magatartása alapja lehet a betegjogok korlátozásának. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint ezek az előírások nem értelmezhetők úgy, hogy általános érvénnyel hátrányosabb helyzetet eredményeznek a pszichiátriai betegek vonatkozásában. E rendelkezések a pszichiátriai betegek sajátos helyzetét figyelembe véve éppen úgy részei az önálló törvényi konstrukciónak, mint a vonatkozó, az általánostól eltérő, de e betegeknek többletjogokat biztosító rendelkezések. Egyébiránt pedig megállapítható, hogy a pszichiátriai betegeket érintő veszélyeztető vagy közvetlen veszélyeztető magatartáshoz hasonló magatartás az Eütv. általános szabályai szerint más betegek vonatkozásában is alapja lehet a betegjogok korlátozásának. A különbség, hogy a pszichiátriai betegek tekintetében az ön- és közveszélyesség egyaránt megalapozza valamennyi korlátozó rendelkezést.
A pszichiátriai betegségek jellegének figyelembevételével az a körülmény, hogy az ,,önveszély'' is alapot ad a korlátozásra – és nemcsak mások életének, testi épségének, egészségének veszélyeztetése – ésszerű indokon nyugszik, nem sérti az egyenlő méltóságú személyként kezelés alkotmányos követelményét. Az Alkotmánybíróság ezért megállapította, hogy az Eütv. fent említett rendelkezései önmagukban nincsenek ellentétben az Alkotmány 70/A. §-ával. Mindez természetesen nem zárja ki, hogy más alkotmányos tételek alapján az egyes korlátozó rendelkezések önálló vizsgálat tárgyai lehessenek.
2. Az indítványozók a pszichiátriai betegekre irányadó egyes rendelkezéseket az Alkotmány 55. § (1) bekezdése alapján is vizsgálni kérik. Kifogásolják, hogy az Eütv. a korlátozó vagy kényszerítő intézkedések alkalmazását érintően [Eütv. 190. § c) pontja], a pszichiátriai betegek beleegyezési jogára vonatkozóan [191. § (1) bekezdés], a személyi szabadság korlátozására irányadóan [192. § (1) bekezdés], valamint az önkéntes intézeti gyógykezelésen lévő beteg intézményelhagyási joga tekintetében [197. § (8) bekezdés] mind a veszélyeztető, mind a közvetlenül veszélyeztető magatartás alapja lehet a személyes szabadság korlátozásának, míg a sürgősségi gyógykezelés esetén a közvetlenül veszélyeztető magatartás [196. § b) pontja, és 199. § (1) bekezdése], a kötelező gyógykezelés esetén pedig a veszélyeztető magatartás [199. § (5) bekezdés és 200. § (1) bekezdés] az oka az Alkotmány 55. § (1) bekezdésébe foglalt alapjog korlátozásának. Az Alkotmánybíróság e kérdés kapcsán – mivel e kérelem lényegében az Eütv. X. fejezetéből megtámadott valamennyi rendelkezéssel összefüggésbe hozható – tekintette át a pszichiátriai betegek személyes szabadságának korlátozását sérelmező indítványokat.
2.1. Az elmebetegek személyes szabadságának korlátozhatósága, illetve a korlátozás (fogvatartás) garanciái nemzetközi emberi jogi dokumentumokban is szabályozást nyertek. Az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett, az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény (a továbbiakban: Emberi Jogok Európai Egyezménye) 5. cikke szól a szabadsághoz és biztonsághoz való jogról, az elmebetegség miatti szabadságkorlátozásra ,,őrizetbe vételre'' is kiterjedően. Az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának R (83) 2. számú ajánlása a kötelező pszichiátriai gyógykezelésnek alávetett elmebetegek jogainak védelmére ad útmutatást a tagállamok számára az elmebetegek kórházi kezelésével kapcsolatos követendő eljárás és a betegek jogainak hatékony védelme terén.
Az elmebetegek jogainak védelmével – nem kötelező jelleggel – ENSZ dokumentumok is foglalkoznak. Az elmebetegek jogaival kapcsolatos jogi problémák egyik nemzetközi dokumentuma az Egyesült Nemzetek Közgyűlésének 119. számú határozata ,,Az elmebetegek védelmének alapelveiről és az egészségügyi ellátás fejlesztéséről''.
E dokumentumok az elmebetegek személyes szabadságának korlátozását érintő kérdések széles skáláját fogják át, kezdve a gyógyítás módja (kényszerítő eszközök) megválasztásának problémáitól a betegjogi rendelkezéseken át, a szabadságkorlátozás bírósági garanciákkal övezett eljárási kérdéséig.
Az Emberi Jogok Európai Egyezményének 5. cikke szerint:
1. Mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi biztonságra. Szabadságától senkit sem lehet megfosztani, kivéve az alábbi esetekben és a törvényben meghatározott eljárás útján:
[…]
c) törvényes letartóztatás vagy őrizetbe vétel abból a célból, hogy e bűncselekmény elkövetése alapos gyanúja miatt az illetékes hatóság elé állítsák vagy amikor ésszerű oknál fogva szükséges, hogy megakadályozzák bűncselekmény elkövetésében vagy annak elkövetése után a szökésben;
[…]
e) törvényes őrizetbe vétel fertőző betegségek terjedésének megakadályozása céljából, valamint elmebetegek, alkoholisták, kábítószer-élvezők vagy csavargók őrizetbe vétele;
[…]
2. Minden letartóztatott személyt haladéktalanul az általa értett nyelven tájékoztatni kell letartóztatása okairól és az ellene felhozott vádról.
3. E Cikk 1. c) bekezdésének rendelkezésével összhangban letartóztatott vagy őrizetbe vett minden személyt haladéktalanul bíró vagy a törvény által bírói hatáskörrel felruházott más tisztségviselő elé kell állítani, és a letartóztatott vagy őrizetbe vett személynek joga van arra, hogy ésszerű időhatáron belül tárgyalást tartsanak ügyében, vagy a tárgyalásig szabadlábra helyezzék. A szabadlábra helyezés olyan feltételekhez köthető, melyek biztosítják a tárgyaláson való megjelenést.
4. Szabadságától letartóztatás vagy őrizetbe vétel folytán megfosztott minden személynek joga van olyan eljáráshoz, melynek során őrizetbe vételének törvényességéről a bíróság rövid határidőn belül dönt, és törvényellenes őrizetbe vétele esetén szabadlábra helyezését rendeli el.
[…]
A Magyarországra nézve kötelező Emberi Jogok Európai Egyezménye, illetve az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: Bíróság) – tartalmában követendő – ítéletei az elmebetegség miatti személyes szabadság elvonásának több aspektusát is érintik. E probléma kapcsán a vizsgálatba nemcsak a fent idézett 5. cikk, hanem a 3. cikkbe foglalt kínzás, embertelen és megalázó bánásmód tilalma épp úgy szerepet kaphat, mint az Emberi Jogok Európai Egyezményének más rendelkezései. A Bíróság gyakorlatában lényegesen több esetet találunk azzal kapcsolatban, amikor a panaszos bűncselekményt követett el, és a bírósági ítélet nyomán kényszergyógykezelését rendelték el. Ebben az esetben az elmebetegek élvezik mindazon garanciákat, amelyeket az 5. cikk 3. pontja a bűncselekmény elkövetésével gyanúsítható (büntetőjogilag felelősségre vonható) személyek számára biztosít. A Bíróság foglalkozott olyan esetekkel is, amikor a panaszos nem követett el bűncselekményt, kényszerintézkedést, fogvatartást csupán elmebeli állapotára hivatkozva foganatosítottak. Ilyenkor elsősorban az Emberi Jogok Európai Egyezményének 5. cikk 4. pontjára esik különös hangsúly.
Az 5. cikk 1. pontja a szabadságelvonás Egyezménnyel összhangban lévő általános feltételének a ,,törvénynek megfelelő eljárást'' tekinti (amennyiben a törvényes cél szükséges egy demokratikus társadalomban). Ez lényegében a belső jogra utal, így az eljárásnak a belső jog szerint kell törvényesnek lennie, viszont a belső jognak meg kell felelnie az Egyezmény kifejezett vagy bennefoglalt elveivel. Ezért az Egyezménnyel való összhang szempontjából mind az anyagi jog, mind az eljárásjog jelentőséghez juthat. (Vö. No. 10448/83; számú kérelem Rep. 14. 5. 87., D.R. 55, p. 5.)
A Bíróság döntéseiben kifejtette: az elmebetegek sajátos helyzete megköveteli, hogy őket a bíróság személyesen hallgassa meg, illetve szükség esetén képviseltethessék magukat. Az elmeállapotuk miatt személyesen eljárni nem képes egyének érdekeinek védelme végett speciális garanciákat kell a nemzeti jogrendszereknek kiépíteniük. (Winterwerp v. Hollandia Judgment of 24 October 1979, 1980, Series A. no. 33.)
A Bíróság e döntésében több kritériumot is megállapított az elmebetegség miatti szabadságkorlátozás jogszerűségének megítélésére, így:
– Az érintett személynek ,,megbízható'' módon kell az elmezavar jeleit mutatnia, ha szükséghelyzet áll fenn ez utólag is igazolható. Annak a kérdésnek az eldöntése, hogy az intézkedés alanya bizonyíthatóan értelmi fogyatékos-e, ,,objektív orvosi szakértői véleményt kíván''.
– Az elmezavarnak olyan mértékűnek kell lennie, ami megköveteli a nem önkéntes elkülönítést.
– A fogvatartás tartamát az elmezavar tartósságának kell meghatároznia.
A Bíróság hangsúlyt fektet arra, hogy az elmebetegekkel szemben foganatosított kényszerintézkedésekről bíróság döntsön. Az 5. cikk 4. pontjában írt ,,felülvizsgálati eljárással'' szemben a strasbourgi szervek viszont azt a kitételt, hogy mindenképpen bíróságnak kell eljárnia, nem úgy értelmezik, hogy a bíróságnak feltétlenül az igazságszolgáltatási szervezetrendszerbe integrálódó ,,rendes'' bíróságnak kell lennie (X v. Egyesült Királyság Judgment of 5 November 1981, Series A. no. 46.).
Felfogóképességének visszatérte után az elmebeteget haladéktalanul informálni kell a szabadságelvonásról és az ezt elrendelő döntésről. (Van der–Leer v. Hollandia Judgment of 21 February 1990, Series A. no.170.)
Mindezek szem előtt tartásával a strasbourgi szervek viszonylag széles körű mérlegelési jogot (margin of appreciation) biztosítanak az érintett államoknak a szabadságkorlátozások foganatosítása tekintetében. (Vö. Luberti v. Olaszország Judgment of 23 February 1984, Series A no. 75.)
2.2. Az Emberi Jogok Európai Egyezményéből, illetve a Bíróság (esetjogi) gyakorlatából, valamint a már említett nemzetközi dokumentumokból megállapítható, hogy az elmebetegek tekintetében az ön- és közveszélyesség oka lehet a személyi szabadság korlátozásának, a kötelező pszichiátriai gyógykezelésnek. A nemzetközi dokumentumok és a Bíróság gyakorlata is a hangsúlyt főképpen az eljárási garanciákra helyezi, azaz, hogy az elmebetegség miatt történő szabadságkorlátozás ne lehessen önkényes, csak a szükséges mértékű legyen, és csak a szükséges ideig tartson.
Lényegében az Eütv. is az ön- és közveszélyességet teszi meg (a veszélyeztető és közvetlen veszélyeztető magatartás fogalmainak meghatározása által) a különböző korlátozó intézkedések indokoltságának alapjául. Az Eütv. külön fogalommeghatározást ad mind a veszélyeztető, mind a közvetlen veszélyeztető magatartás tekintetében, a pszichiátriai betegekkel kapcsolatos X. fejezetében e fogalmakat használja. Az Eütv. 188. § b) és c) pontjai szerint:
– veszélyeztető magatartás: a beteg – pszichés állapotának zavara következtében – saját vagy mások életére, testi épségére, egészségére jelentős veszélyt jelenthet, és a megbetegedés jellegére tekintettel a sürgős intézeti gyógykezelésbe vétel nem indokolt;
– közvetlen veszélyeztető magatartás: a beteg – pszichés állapotának akut zavara következtében – saját vagy mások életére, testi épségére, egészségére közvetlen és súlyos veszélyt jelent.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint önmagában nem vet fel alkotmányossági problémát, hogy az elmebetegekkel szemben igénybe vehető intézkedések alapjául szolgáló magatartást a törvény veszélyeztető és közvetlenül veszélyeztető magatartásként külön definiálja, majd később – a sürgősségi gyógykezelés, illetve a kötelező gyógykezelés speciális eseteihez igazodva – e fogalmakat (illetve a mögöttük lévő magatartásokat) teszi meg az intézkedés alapjául.
Az Eütv. a gyógykezelési formák tekintetében különbséget tesz: a sürgősségi gyógykezeléshez a ,,közvetlenül veszélyeztető'', a kötelező gyógykezeléshez pedig a ,,veszélyeztető'' magatartás fogalmait kapcsolja; a veszélyeztető és a közvetlenül veszélyeztető magatartást előidéző körülményeket ,,a pszichés állapot zavara'' illetve ,,a pszichés állapot akut zavara'' szerint különbözteti meg, valamint a veszély foka szerint is differenciál (,,jelentős veszélyt jelenthet'', ,,közvetlen és súlyos veszélyt jelent'').
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint alkotmányossági szempontból elfogadható, hogy az Eütv. 188. § b) és c) pontjaiban foglalt ,,magatartások'' mintegy a különböző gyógykezelések, intézkedések absztrakt szükségességi okaiként szerepelnek a törvény X. fejezetében. Ezért nem sérti az Alkotmány 55. § (1) bekezdését az, hogy az Eütv. a 190. § c) pontjában, 191. § (1) bekezdésében, 192. § (1) bekezdésében, 196. § b) pontjában, 197. § (8) bekezdésében, 199. § (1) és (5) bekezdésében és 200. § (1) bekezdésében a ,,veszélyeztető'' és/vagy ,,közvetlen veszélyeztető'' fogalmakat használja. Önmagában elfogadható az is, hogy a törvény az egyes jogkorlátozásoknál [191. § (1) bekezdés, 192. § (1) bekezdés, 197. § (8) bekezdés] mindkét magatartást megjelöli a korlátozás alapjául.
2.3. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint azonban a fentiek alapján nem lehet eldöntöttnek tekinteni (az erre vonatkozó indítvány lényegét adó) azt a kérdést, hogy az Alkotmány 55. § (1) bekezdése szempontjából a szabályozás eleget tesz-e a pszichiátriai gyógykezelés során az elérendő célok és alkalmazott eszközök közötti arányossági kritériumnak. E tekintetben különös súlya van az Eütv. 190. § c) pontjának, és 192. §-ának. Az egyik indítványozó a 192. § (1) bekezdését külön indítványban az ún. hálós ágyak alkalmazhatósága miatt is támadja, hiányolva, hogy a törvény a korlátozás módjára nem tartalmaz rendelkezést.
Az Eütv. 190. § c) pontja a korlátozó és a kényszerítő intézkedések feltételeit érinti, a 192. § (1) bekezdés pedig ennek másik oldalát a személyes szabadság korlátozását és garanciáit szabályozza. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az elmebetegek személyes szabadságának korlátozásával kapcsolatos jogszabályi rendelkezések alkotmányossága – amikor az Alkotmány 55. § (1) bekezdésének sérelme a kérdés – a korlátozás okai, a korlátozás módja (annak arányossága), továbbá a közbeiktatott eljárási garanciák együttes figyelembevételével ítélhető meg. (A ,,veszélyeztető'' és a ,,közvetlen veszélyeztető'' magatartás e ,,szabályösszesség'' egyik eleme.)
Az Eütv. 190. § c) pontja szerint minden pszichiátriai beteg jogosult arra, hogy pszichiátriai gyógykezelése során korlátozó vagy kényszerítő intézkedés alkalmazására, valamint korlátozó feltételek közötti elhelyezésére csak feltétlenül indokolt esetben, önmaga vagy mások veszélyeztetése esetén kerüljön sor.
Az Eütv. 192. § (1) bekezdése értelmében személyes szabadságában bármely módon csak a veszélyeztető vagy közvetlen veszélyeztető magatartású beteg korlátozható. A korlátozás csak a veszély elhárításáig tarthat, illetőleg olyan mértékű és jellegű lehet, amely az elhárításhoz feltétlenül szükséges. A (2) bekezdés értelmében a korlátozás elrendelésére és módjára a 10. § (4)–(5) bekezdése az irányadó. A korlátozásról az orvost haladéktalanul értesíteni kell, akinek 2 órán belül azt jóvá kell hagynia. Ennek hiányában a korlátozást haladéktalanul meg kell szüntetni.
A 10. § (4) bekezdése a beteg személyes szabadságának ,,fizikai, kémiai, biológiai vagy pszichikai módszerekkel vagy eljárásokkal'' való korlátozásáról szól, a tilalmak tekintetében tulajdonképpen csak a ,,végső'' határt szabja meg: a beteg korlátozása nem lehet büntető jellegű. Nem ad viszont a törvény választ arra, hogy melyek azok a főbb módszerek, amelyek a személyes szabadság – beleértve ebbe a mozgásszabadságot is – korlátozása tekintetében a pszichiátriai betegeknél igénybe vehetők, és hogy melyek azok az okok, amelyek a különböző – a szabadságkorlátozás mértékét is érintő – módszerek alkalmazásának differenciált indokát adják. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az Eütv. 192. § (1) bekezdésébe foglalt azon absztrakt kitétel, hogy a korlátozás csak addig tarthat, illetőleg olyan mértékű és jellegű lehet, amely a veszély elhárításához feltétlenül szükséges, vagy a 10. § (4) bekezdésének az a szabálya, hogy a korlátozás csak addig tarthat, amíg az elrendelés oka fennáll – figyelembe véve az Eütv. más rendelkezéseit is – nem elégségesek az Alkotmány 55. § (1) bekezdése szerinti alapjog korlátozásához. Az Alkotmánybíróság a fentiekben a veszélyeztető és a közvetlenül veszélyeztető magatartásokhoz rendelt Eütv.-beli fogalmakat elfogadta a korlátozás absztrakt szükségességi okaiként. Ugyanakkor alkotmányossági szempontból különös jelentősége van annak, hogy a szabályozás ne tartalmazzon további elvont megfogalmazásokat a korlátozás arányosságának eldöntésére irányadóan.
Bár a törvény – a fentiek szerint – elvont módon megfogalmazza az arányosság követelményét is, de emellett a korlátozás módozatai tekintetében további szabályokat nem tartalmaz. Így a személyi szabadság korlátozását érintő rendelkezések nem zárják ki – a normatív szabályozással elérhető módon – az önkényes jogalkalmazás lehetőségét.
2.4. A személyi szabadság alapjogát az Alkotmánybíróság ez idáig jellemzően csak a büntetőeljárási, illetve az ezzel összefüggő állami, hatósági kényszer alkalmazása tekintetében értelmezte [66/1991. (XII. 21.) AB határozat, ABH 1991, 342, 347; 723/B/1991/6. AB határozat, ABH 1991, 632., 637; 31/1997. (V. 16.) AB határozat, ABH 1997, 154, 159; 63/1997. (XII. 11.) AB határozat, ABH 1997, 365; Összefoglalva lásd: az 5/1999. (III. 31.) AB határozat, ABH 1999. 75., 84.]. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a személyi szabadsághoz való jog ennél tágabb, e jog érvényesülése vizsgálható valamennyi – a személyi szabadságot valóban érintő – állami intézkedés alkotmányossági megítélésekor. Mindez az Alkotmány szövegkörnyezetéből is következik, mert amíg az 55. § (1) bekezdés általános érvénnyel deklarálja e szabadságjogot, annak a büntetőeljárásra vonatkozó további garanciáit az 55. § (2)–(3) bekezdése tartalmazza. [Ugyanilyen felépítésű az Alkotmány 57. §-a, amelynek (1) bekezdése a bíróság előtti egyenlőség elvét generálisan rögzíti, a (2)–(4) bekezdései pedig a büntetőeljárási garanciákat deklarálják.] Az Alkotmány 58. § (1) bekezdése a mozgásszabadságot biztosítja. Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint a szabad mozgáshoz való jog is alapjog, amely magában foglalja a helyváltoztatáshoz való jogot. [60/1993. (XI. 29.) AB határozat ABH 1993. 507, 509–510; 3/1998. (II. 11.) AB határozat ABH 1998. 61., 65–66.]
Az Alkotmánybíróság megítélése szerint az Alkotmány 55. § (1) bekezdése és az 58. § (1) bekezdése szerinti jogok egymásra vonatkoztatása alapján a személyes szabadsághoz való jog érdemben felhívható valamennyi, a mozgás és a helyváltoztatást is korlátozó jogszabály alkotmányossági megítéléséhez. Az Alkotmány 58. § (1) bekezdésébe foglalt alapjog az Alkotmány 55. § (1) bekezdésbe foglalt joggal együttesen is értelmezhető. [lásd: 46/1994. (X. 21.) AB határozat ABH 1994. 260, 268.] Ezen jogok korlátozásának alkotmányossága, a minden alapjog korlátozására irányadó – az Alkotmány 8. § (2) bekezdésébe foglalt – követelmények figyelembevételével dönthető el.
Az Eütv. pszichiátriai betegekre vonatkozó rendelkezései nyilvánvalóan érintik az Alkotmány 55. § (1) bekezdésébe foglalt személyes szabadsághoz való jog érvényesülését. A törvényben a ,,kényszerítő intézkedés alkalmazása'', a ,,korlátozó feltételek közötti elhelyezés'' [190. § c) pont] fogalomhasználat mellett, szövegszerűen is megjelenik a személyes szabadság korlátozásának törvényi lehetősége a ,,veszélyeztető vagy közvetlen veszélyeztető magatartású beteg'' vonatkozásában [192. § (1) bekezdés].
Az Alkotmánybíróság az Alkotmány 8. § (2) bekezdése szerinti, az alapjogok lényeges tartalmának korlátozását tiltó rendelkezés értelmezése során – az Alkotmány 54. § (1) bekezdésével összefüggésben – rámutatott, hogy: ,,Maga az emberi személyiség a jog számára érinthetetlen (ezt fejezi ki az emberi élethez és méltósághoz való jog korlátozhatatlanságának volta), a jog csakis a külső feltételek biztosításával segítheti az autonómiát'' [4/1993. (II. 12.) AB határozat, ABH 1993. 48., 51.] Az Alkotmánybíróságnak következetes a gyakorlata abban, hogy az emberi méltósághoz való jog az élethez való joggal egységben korlátozhatatlan alapjog, teljes terjedelme lényeges tartalom [6/1998. (III. 11.) AB határozat ABH 1998. 91, 99.], s mint ilyen minden más alapjog korlátozhatóságának végső határát jelenti. Az Alkotmánybíróság tehát az Alkotmány 8. § (2) bekezdésében meghatározott lényeges tartalmon belül az Alkotmány 54. §-a alapján egyfajta abszolút tilalmat állított ,,az érinthetetlen lényeg'' korlátozhatatlanságának a kimondásával [lásd: 64/1991. (XII. 17.) AB határozat, ABH 1991. 297., 308.].
Az Alkotmány 54. §-a azonban nemcsak az élethez és a méltósághoz való jogot tartalmazza. Az Alkotmány 54. § (2) bekezdése az emberi méltósághoz való jog megvalósulásával összefüggésben rögzíti a kínzás, kegyetlen, embertelen, megalázó bánásmód tilalmát. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint – összhangban a vonatkozó nemzetközi dokumentumokkal és azok értelmezésével – ez a tilalom abszolút, azaz nem lehet mérlegelni vele szemben semmilyen más alkotmányos jogot vagy feladatot. Az Alkotmány 54. § (2) bekezdésébe foglalt abszolút tilalom az 54. § (1) bekezdése szerinti emberi méltósághoz való jog része.
Az Alkotmány 54. § (1) bekezdés abszolút voltát, illetve az 54. § (2) bekezdésében foglalt tilalmat nem érintő korlátozás alkotmányossága – a 8. § (2) bekezdésének keretei között maradva – a szükségességi/arányossági teszt alapján dönthető el. Az Alkotmány 8. § (2) bekezdésének és az 54. § (1) és (2) bekezdéseinek fenti tartalmú egymásra vonatkoztatása minden alapjogra – így az Alkotmány 55. § (1) bekezdésébe foglalt személyes szabadsághoz való jogra is – irányadó.
A jelen ügyben vizsgált alkotmányossági probléma tekintetében a fentiek alapján pontosan leírható a személyes szabadság korlátozásával szemben fennálló alkotmányos követelmény:
Egyrészt a korlátozás nem sértheti e jog ,,érinthetetlen lényegét'', nem ütközhet a kínzás, kegyetlen, embertelen, megalázó bánásmód tilalmába. Az Eütv. normatív rendelkezései e tilalom feltétlen érvényesülésének csak egyik aspektusát érintik, nevezetesen a 10. § (4) bekezdése kimondja, hogy a korlátozás nem lehet büntető jellegű. Pusztán nyelvtani értelmezés alapján is megállapítható, hogy az Alkotmány 54. § (2) bekezdésébe foglalt tilalom ennél szélesebb körű.
Másrészt a személyes szabadság korlátozásával szemben támasztott – ezen túlmenő – elvárás, hogy a korlátozás feleljen meg a szükségesség/arányosság kritériumának. Az Alkotmánybíróság az Eütv. normatív rendelkezéseit elemezve az előbbiekben bemutatta, hogy a törvény az Alkotmánybíróság által alkalmazott absztrakt mércét lényegében megismétli, a szükségességi ok tekintetében az ,,feltétlenül indokolt esetben, önmaga vagy mások veszélyeztetését'' [190. § c) pont], ,,veszélyeztető vagy közvetlenül veszélyeztető magatartást'' [192. § (1) bekezdés] jelöli meg, az arányosság vonatkozásában pedig kimondja, hogy a ,,korlátozás csak a veszély elhárításáig tarthat, illetőleg olyan mértékű és jellegű lehet, amely az elhárításhoz feltétlenül szükséges'' [192. § (1) bekezdés], ,,a korlátozás csak addig tarthat amíg az elrendelés oka fennáll'' [10. § (4) bekezdés]. Amellett, hogy az Alkotmánybíróság a személyes szabadság korlátozásának Eütv.-ben meghatározott szükségességi okok alkotmányosságát elfogadta (az okként szolgáló magatartásokat a törvény definiálja), az arányosság kritériumának érvényesüléséhez elengedhetetlen garanciák tekintetében azonban nem talált az Eütv.-ben kellő biztosítékot arra, hogy a korlátozás arányossága – nem érintve a végső határt, az Alkotmány 54. § (2) bekezdését – az Alkotmány 8. § (2) bekezdésének keretei között maradjon.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint ha a törvényi szabályozás csupán az elvont alkotmányossági mércét ismétli meg, ez önmagában nem felel meg a szabadságkorlátozást lehetővé tevő törvénnyel szemben támasztott alkotmányossági kritériumoknak. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint az Eütv. 190. § c) pontjában, és 192. § (1) bekezdés utolsó mondatában foglalt rendelkezések – a szabadságkorlátozást lehetővé tevő törvénnyel szembeni alkotmányos elvárások szempontjából – csak akkor elégségesek, ha a törvény más rendelkezései iránymutatást adnak arra nézve, hogy milyen típusú kényszerítő intézkedéseket lehet igénybe venni, ehhez kapcsolódva melyek az időszakos ellenőrzés és gondoskodás szabályai, az elrendelés maximális időtartama. Ennek hiányában kiüresedik magának a ,,mértéknek'', a korlátozás nagysága figyelembevételének – egyébként kötelező – törvényi előírása. Az alapjogkorlátozásnak az elérendő cél és az alkalmazott eszköz viszonyában határozott törvényi rendelkezésen kell alapulnia. A korlátozó módszerek és eljárások tekintetében azok az előírások, amelyek szerint azt csak a kezelőorvos rendelheti el, illetve jóvá kell hagynia [192. § (2) bekezdés], illetve, hogy az egészségügyi dokumentációban meg kell jelölni a korlátozásokat, azok indítékait, alkalmazásuk időtartamát, valamint az, hogy a korlátozó módszerek és eljárások alkalmazása esetén a beteg állapotát és testi szükségleteit rendszeresen ellenőrizni kell [10. § (5) bekezdés], nem pótolja a hiányzó törvényi garanciát, nevezetesen a szabadságjogot súlyosan korlátozó eszközök törvényi szabályozását, az Alkotmány 54. § (2) bekezdésébe ütköző módszerek kategórikus tiltását.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint nemcsak az jelent ,,önkényes'' szabadságkorlátozást, amikor azt feltételek hiányában foganatosítják, hanem ,,önkényességhez'' vezethet az is, amikor a szabadságkorlátozás módozatainak megválasztása tekintetében a jogalkalmazót semmilyen konkrét előírás nem köti.
[Megjegyzendő, hogy az alapjogvédelemmel is összefüggésben történő különböző módszerek és azok korlátainak meghatározása az Eütv.-ben sem ismeretlen. Így pl. az Eütv. 166. § (1) bekezdése tételesen felsorolja, hogy reprodukciós eljárásként milyen módszerek alkalmazhatók, az Eütv.-nek az 1999. évi CXIX. törvény 16. §-ával történő módosítása pedig egyértelmű korlátot állít: reprodukciós eljárásként kizárólag csak a 166. § (1) bekezdésében meghatározott módszereket lehet alkalmazni. Tehát az Eütv. rendszerétől nem idegen az, hogy szakmai kérdéseket – garanciális okokból – a normatív szabályozás eszközével rendez.]
2.5. Az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 49. § (1) bekezdése szerint mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására akkor kerülhet sor, ha a jogalkotó szerv jogszabályi felhatalmazásból származó jogalkotói feladatát elmulasztotta és ezzel alkotmányellenességet idézett elő.
Az Alkotmánybíróság e hatáskör gyakorlásával kapcsolatosan – többek között – kifejtette, hogy a jogalkotó szerv jogszabályalkotási kötelezettségének konkrét jogszabályi felhatalmazás nélkül is köteles eleget tenni, ha alapjog érvényesüléséhez szükséges jogszabályi garanciák hiányoznak [35/1992. (VI. 10.) AB határozat, ABH 1992. 204, 205.; 37/1992. (VI. 16.) AB határozat, ABH 1992. 227, 231.]. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint, amikor valamely alapjog érvényesüléséhez, vagy védelméhez a meglévő szabályozásban foglalt garanciális rendelkezések nem elégségesek – az Abtv. 21. § (7) bekezdése alapján akár hivatalból is – lehetősége van mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására. [Vö. 48/1998. (XI. 23.) AB határozat, ABH 1998. 333, 343.] Az alapjog érvényesüléséhez szükséges garanciák hiánya értelemszerűen vonatkozik arra is, amikor az alapjog korlátozásának alkotmányosságához elengedhetetlen garanciák hiányoznak.
Az Alkotmánybíróság megítélése szerint – a fent kifejtett indokok alapján – az Eütv.-ben az Alkotmány 55. § (1) bekezdésében foglalt alapjog korlátozásával kapcsolatos garanciák hiányosak. Az Alkotmánybíróság ezért megállapította, hogy az Országgyűlés mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet valósított meg azáltal, hogy az Eütv.-ben a pszichiátriai betegekre vonatkozóan nem szabályozta az Alkotmány 55. § (1) bekezdése szerinti személyes szabadságot – beleértve ebbe a mozgásszabadságot is – súlyosan korlátozó módszerek (eljárások) alkalmazásának jogszabályi feltételeit; nem tartalmaz megfelelő garanciákat arra, hogy a pszichiátriai betegek gyógykezelése és gondozása során a személyes szabadság korlátozására az Alkotmánnyal összhangban kerüljön sor.
Az Alkotmánybíróság a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítása mellett egyben elutasította – az Alkotmány 55. § (1) bekezdésének sérelmére alapított – az Eütv. a 190. § c) pontja, 191. § (1) bekezdése, 192. § (1) bekezdése, 196. § b) pontja, 197. § (8) bekezdése, 199. § (1) és (5) bekezdése, 200. § (1) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítése iránti kérelmeket. Az Alkotmánybíróság – a fentebb részletesen kifejtett indokok alapján – úgy ítélte meg, hogy az Eütv. ezen rendelkezéseinek normatív tartalma önmagában nem áll ellentétben az Alkotmány 55. § (1) bekezdésével.
Mivel az Alkotmánybíróság hatásköre csak a normatív rendelkezések vizsgálatára terjed ki, az Alkotmánybíróság nem foglalkozott érdemben azzal az indítványozói felvetéssel, hogy az Eütv. 192. § (1) bekezdése alapján ,,hálóságyakat'' is alkalmaznak a gyógykezelés során.
3. Az indítványozók az emberi méltósághoz való jog megsértése miatt külön is vizsgálni kérik az Eütv. 191. § (1) bekezdését, amely a pszichiátriai betegek beleegyezési jogát, a 197. § (8) bekezdését, amely az önkéntesen felvett beteg intézményelhagyási jogát korlátozza, illetve a 199. § (1) bekezdését, amely a sürgősségi gyógykezelés elrendelését szabályozza.
3.1. Az Alkotmánybíróság e határozatában már kifejtette álláspontját a beleegyezés és visszautasítás jogát szabályozó általános betegjogi rendelkezésekkel kapcsolatban (lásd az indokolás III/2. pontját).
Az Eütv. 191. § (1) bekezdése az általános szabályokon túl úgy rendelkezik, hogy a sürgősségi és a kötelező gyógykezelés során kezelt beteg esetén el lehet tekinteni a beleegyezéstől addig, amíg veszélyeztető vagy közvetlenül veszélyeztető magatartást tanúsít. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint e rendelkezés a pszichiátriai betegek beleegyezési jogának szükséges és arányos korlátozása, a pszichés állapot (akut) zavara következtében fennálló ön- és közveszélyesség alapja lehet a beleegyezés joga korlátozásának akkor is, ha egyébként e joggal a pszichiátriai beteg a törvény szerint élhet. E rendelkezés sem az Alkotmány 54. § (1) bekezdését, sem a 60. § (1) bekezdését nem sérti. Az Eütv. 191. § (1) bekezdése egyébként előírja, hogy a tájékoztatást ilyen esetekben is meg kell kísérelni.
3.2. Nem állapította meg az Alkotmány 54. § (1) bekezdése szerinti emberi méltóság sérelmét az Alkotmánybíróság az Eütv. 197. § (8) bekezdése tekintetében sem. E rendelkezés az önkéntesen felvett beteg intézményelhagyási jogát korlátozza akkor, ha veszélyeztető és közvetlenül veszélyeztető magatartást tanúsít, és fennáll az intézeti gyógykezelés szükségessége.
A törvény szerint a bíróság önkéntes gyógykezelés esetén is vizsgálja annak indokoltságát és a beleegyezés érvényességét [197. § (3) bekezdés]; ha pedig a beteget sürgősséggel vették fel, a bíróságnak a beszállítás indokoltságáról határoznia kell [199. § (2)–(3) bekezdés]. A bíróság rendelheti el a kötelező gyógykezelését [200. § (1) bekezdés].
A fentiek figyelembevételével az Alkotmánybíróság álláspontja szerint alkotmányossági szempontból nincs jelentősége annak – ha az önkéntességtől független intézeti gyógykezelés feltételei egyébként fennállnak –, hogy a veszélyeztető vagy közvetlenül veszélyeztető magatartást tanúsító beteg eredetileg önként jelentkezett-e gyógykezelésre. Az Eütv. 197. § (8) bekezdése pedig ez esetben a sürgősségi gyógykezelés garanciális szabályai szerinti eljárást írja elő (a 199. §-ban szabályozott eljárást kell lefolytatni), azaz az indokoltság felől a bíróságnak kell határozatot hozni.
3.3. Az Eütv. 199. § (1) bekezdése a sürgősségi gyógykezelés kapcsán a következőképpen rendelkezik: ,,Ha a beteg pszichés állapota, illetve szenvedélybetegsége következtében közvetlen veszélyeztető magatartást tanúsít és ez csak azonnali pszichiátriai intézeti gyógykezelésbe vétellel hárítható el, az észlelő orvos közvetlenül intézkedik a beteg megfelelő pszichiátriai intézetbe szállításáról. A beteg beszállításához szükség esetén a rendőrség közreműködik.''
Az indítványozó szerint az, hogy a ,,pszichés állapot'' fogalma sehol sincs meghatározva, e rendelkezés önkényes alkalmazásához vezethet. Az indítványozó ez irányú felvetése félreértésen alapul. E szabály nem pusztán a ,,pszichés állapot'' miatt teszi lehetővé a sürgősségi gyógykezelést, hiszen az elrendelés feltétele – többek között – az is, hogy a beteg közvetlenül veszélyeztető magatartást tanúsítson. A közvetlenül veszélyeztető magatartás 188. § c) pontjában szereplő fogalma pedig eleve feltételezi azt, hogy a saját vagy mások életére, testi épségére, egészségére közvetlen és súlyos veszélyt jelentő magatartás ,,a beteg pszichés állapotának akut zavara következtében'' állt elő.
Az önkényes jogalkalmazás kivédése szempontjából pedig az eljárást az Eütv. 199. § (2) és (3) bekezdései szabályozzák.
Az Alkotmánybíróság mindezek alapján a 199. § (1) bekezdésének alkotmányellenességét sem állapította meg.
V.
Az Alkotmánybíróság végül a pszichiátriai betegekkel kapcsolatos bírósági eljárással összefüggő indítványokat tekintette át.
1. Az Eütv. 199. § (4) bekezdése a sürgősségi gyógykezelésnek a bírósági döntést megelőző részére vonatkozik. A sürgősségi gyógykezelés során felvett beteg esetén a vonatkozó eljárási szabályok [Eütv. 199. § (2)–(3) bekezdései] úgy rendelkeznek, hogy a beteg felvételét követően a pszichiátriai intézet vezetője 24 órán belül a bíróság értesítésével kezdeményezi a beszállítás indokoltságának megállapítását és a kötelező pszichiátriai intézeti gyógykezelés elrendelését. A bíróság az értesítés kézhezvételétől számított 72 órán belül határozatot hoz. A bíróság határozatának meghozataláig a beteg ideiglenesen az intézetben tartható. A sérelmezett (4) bekezdés kimondja, ,,a határozat meghozataláig elsősorban a heveny veszélyeztető magatartás megszüntetésére vagy a gyors állapotromlás megelőzésére kell törekedni. A szakmailag lehetséges mértékben és módon kerülni kell az olyan beavatkozások elvégzését, amelyek lehetetlenné teszik, hogy a bíróság a személyes meghallgatás során a beteg pszichés állapotát megítélje. Amennyiben erre mégis sor kerül, azt részletesen dokumentálni és indokolni kell.''
Az indítványozó a ,,szakmailag lehetséges mértékben és módon'' szövegrész megsemmisítést kéri, az Alkotmány 54. § (1) bekezdésének és 55. § (1) bekezdésének sérelme alapján. A 199. § (6) bekezdése kimondja, hogy a bíróság a határozathozatal előtt meghallgatja a beteget.
Az Alkotmánybíróság megítélése szerint az indítványozó figyelmen kívül hagyta az Eütv. vonatkozó más rendelkezéseit. Kétségtelen, hogy az Eütv. 199. § (4) bekezdésében önmagában benne rejlik az, hogy a bírósági határozatot megelőző gyógykezelés (orvosi beavatkozás) miatt a bíróság a beteg állapotáról – közvetlenül a betegtől – nem tud reális képet alkotni.
Ugyanakkor az Eütv. 199. § (4) bekezdése a bírósági döntést megelőzően a kezelőorvosnak nem ad általános felhatalmazást arra nézve, hogy (az adott esetben hosszú távú) gyógykezelést a rendelkezésre álló eszközökkel és módon elkezdje. E szabály szerint elsősorban a heveny veszélyeztető magatartás megszüntetésére vagy a gyors állapotromlás megelőzésére kell törekedni. Ha olyan beavatkozásra került sor, amely akadálya a személyes meghallgatás során történő bírósági megítélésnek, ezt dokumentálni és indokolni kell, tehát erről a bíróság tudomást szerez. Nem lehet továbbá figyelmen kívül hagyni, hogy a bíróság határozatának meghozatala során nemcsak a beteg meghallgatása alapján dönt. Döntését több vélemény egyidejű figyelembevételével köteles meghozni. A 199. § (6) bekezdése értelmében a bíróság meghallgatja az intézet vezetőjét vagy az általa kijelölt orvost, továbbá köteles beszerezni egy független – a beteg gyógykezelésében részt nem vevő – igazságügyi elmeorvos szakértő véleményét is. Mindezek mellett a beteg nem marad képviselet nélkül. Az Eütv. 201. § (4) bekezdése ugyanis kötelezően írja elő, hogy a bírósági eljárásban biztosítani kell a beteg megfelelő képviseletét. Kimondja, hogy a beteg képviseletére a beteg vagy törvényes képviselője meghatalmazása alapján a betegjogi képviselő is jogosult. Ha a betegnek az eljárás során nincs törvényes vagy meghatalmazott képviselője, részére a bíróság ügygondnokot rendel ki. A 201. § (5) bekezdése értelmében pedig a beteg képviseletét ellátó betegjogi képviselő vagy ügygondnok köteles a beteget a bírósági meghallgatás előtt felkeresni, tájékozódni a beszállítás körülményeiről és tájékoztatni az eljárással kapcsolatos jogairól.
Tehát az Eütv. 199. § (4) bekezdéséhez kapcsolódó fönti rendelkezéseket figyelembe véve megállapítható, hogy a törvény – az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében és 55. § (1) bekezdésében foglalt alapjogok védelmére is kiterjedően – garanciákkal övezi azt az esetkört, amikor a bíróság a beteg pszichés állapotát a személyes meghallgatás során nem tudja megítélni. Nem megalapozott az az indítványozói felvetés, hogy a bírósági eljárás garanciák nélküli, és ezáltal sérülnek az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében és 55. § (1) bekezdésében foglalt jogok.
Mindezek miatt az Alkotmánybíróság az Eütv. 199. § (4) bekezdése megsemmisítésre irányuló kérelmet elutasította.
2. Az indítványozó megsemmisíteni kéri az Eütv. 201. § (1) bekezdéséből a ,,nemperes'' szövegrészt. Az Eütv. 201. § (1) bekezdése értelmében a bíróság az e fejezetben szabályozott eljárások során nemperes eljárásban jár el. Az indítványozó ezt a rendelkezést az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésébe foglalt diszkrimináció-tilalmával tartja ellentétesnek, mert a ,,peres'' eljárás során többletgaranciák érvényesülnek, a ,,nemperes'' eljárásban ezek hiánya a pszichiátriai betegeket hátrányosan érintik. Az indítvány e tekintetben is megalapozatlan.
Polgári ügyekben a nemperes eljárás az igazságszolgáltatás megvalósításának egyik formája. Ezekben az eljárásokban általában nincs a klasszikus értelemben vett jogvita, hanem valamely jog védelmére, elismertetésére, tanúsítására vagy érvényesítésére irányulnak. Az eljárások a polgári peres eljárásokhoz képest rugalmasabbak és egyszerűbbek. Ugyanakkor a polgári nemperes eljárások sem homogének, van amikor nem is bíróság, hanem közjegyző jár el (pl. hagyatéki eljárás). Ebből viszont az következik, hogy az Alkotmány 70/A. §-a alapján az ésszerű indok követelményét csakis az egyes eljárások sajátosságai alapján lehet megítélni: fűződik-e olyan érdek, indok az adott eljáráshoz, hogy az kívül essen a peres eljárás körén, és ezen belül az eljárás jellege (pl. hogy bírósági vagy nem bírósági eljárás) igazodik-e az eljárással érvényesíteni, védeni kívánt jogokhoz, magában az eljárásban érvényesülnek-e ennek megfelelő garanciák.
A kóros elmeállapotú személyek intézeti gyógykezelésével kapcsolatos eljárási szabályok részben az Eütv. szabályain, részben pedig a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény vonatkozó rendelkezésein nyugszanak. Ez az eljárás bírósági eljárás, amelyet az elmebetegek jogainak védelme szükségessé tesz. Az Eütv. a bíróságnak rövid határidőket ír elő a határozat meghozatalához, a rövid határidőn belül való döntésnek garanciális oka van. [A rövid határidő a – már idézett – Emberi Jogok Európai Egyezménye 5. cikk 1. e) pontjából és 4. pontjából is következik.] Az Eütv. előírja, hogy a bíróság 72 órán belül vizsgálja meg: az önkéntes gyógykezelés feltételei fennállnak-e [197. § (5) bekezdése]. Sürgősségi gyógykezelés esetén szintén 72 órán belül kell a határozatot hozni [199. § (2) bekezdés], kötelező gyógykezelés esetén pedig 15 napon belül [200. § (3) bekezdés]. Mindezek az eljárás nemperes jellegének szükségességét önmagukban is kiváltják. Garanciális szempontból nem szabad azt sem figyelmen kívül hagyni, hogy legyen az akár önkéntes gyógykezelés, sürgősségi vagy kötelező gyógykezelés, az Eütv. egyaránt úgy rendelkezik, hogy a bíróság a határozathozatal előtt meghallgatja – többek között – a beteget is [197. § (5) bekezdés, 199. § (6) bekezdés, 200. § (4) bekezdés]. Végül figyelembe kell venni, hogy a bírósági eljárásban az egészségi állapottal kapcsolatos (szenzitív) adatok merülnek fel, amely egyébiránt is a nyilvánosság kizárását eredményezhetik.
Mindezek alapján megállapítható, hogy a pszichiátriai betegek gyógykezelése és gondozása során irányadó eljárás nemperes jellege ésszerű indokokon nyugszik, a konkrét eljárásokra irányadó rendelkezések pedig a nemperes eljáráson belül is biztosítják az olyan garanciákat, amelyek a peres eljárásban is érvényesülnének. Mindezek miatt az Alkotmánybíróság az Eütv. 201. § (1) bekezdése – Alkotmány 70/A. §-ára alapított – alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt is elutasította.
3. Az indítványozó a bírósági eljárással kapcsolatban törvénymódosítási javaslatot fogalmaz meg, azt kéri az Alkotmánybíróságtól, hogy az Eütv. 201. § (9) bekezdését akként változtassa meg, hogy a kötelező gyógykezelés elrendelésével egyidejűleg a bíróságnak kötelező legyen döntenie a gondokság alá helyezés valamilyen formájáról. [Az indítvány benyújtását követően az Eütv. 201. §-át – az indítvánnyal is összefüggésbe hozható kérdésben – az 1999. évi LXXXI. törvény 16. § (1) bekezdése módosította, és egyben e § számozását is megváltoztatta. Az indítványozó által felvetettek tekintetében a jelenleg hatályos Eütv. 201. § (10) bekezdése az irányadó – a korábbi (9) bekezdés helyett –, amely úgy rendelkezik, hogy ,,amennyiben az igazságügyi elmeorvos szakértői vélemény szerint a beteg ügyei viteléhez szükséges belátási képessége csökkent vagy hiányzik, a bíróság a szakértői véleményt megküldi a beteg lakóhelye szerint illetékes gyámhivatalnak a gondnokság alá helyezési eljárás megindítása céljából.'']
Az Alkotmánybíróság hatásköreit és a különböző hatáskörökben az alkotmányellenesség jogkövetkezményeit az Abtv. tartalmazza. Sem az Abtv., sem más törvények alapján nincs az Alkotmánybíróságnak olyan lehetősége, amellyel önállóan törvénymódosítást javasolhatna, vagy a törvényt megváltoztathatná, kiegészíthetné. Ezért az Alkotmánybíróság a törvény megváltoztatására irányuló indítványt érdemi vizsgálat nélkül visszautasította. Az Alkotmánybíróság határozatának a Magyar Közlönyben való közzététele az Abtv. 41. §-án alapul.
Dr. Németh János s. k.,
az Alkotmánybíróság elnöke
az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Bagi István s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Dr. Bihari Mihály s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Dr. Czúcz Ottó s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Dr. Erdei Árpád s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Dr. Harmathy Attila s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Dr. Holló András s. k.,
előadó alkotmánybíró
előadó alkotmánybíró
Dr. Kiss László s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Dr. Kukorelli István s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Dr. Tersztyánszkyné
dr. Vasadi Éva s. k.,
alkotmánybíró
dr. Vasadi Éva s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Strausz János s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Alkotmánybírósági ügyszám: 213/B/1998.
Dr. Bagi István alkotmánybíró különvéleménye
Egyetértek a határozat rendelkező részének 3. és 4. pontjában foglalt elutasító döntéssel.
Nem értek egyet a rendelkező rész 1. és 2. pontjában foglalt megsemmisítő döntéssel.
A törvényhozói szabadság a hatályos szabályozási módtól eltérő más megoldás választására is kiterjed, a szabályozás során nem szükséges feltétlenül a magánjogi ügyletek mérlegelésének szempontja szerint meghatározott kategóriákat alkalmaznia, más szempontok alapján a jelenlegi egységes csoport helyett – az alkotmányosság keretei között – akár egy, akár több eltérő jogi helyzetű csoportot is alkothat. Abban a kérdésben, hogy a tudomány az adott tájékoztatás megértésére, a mérlegelésre és a döntés meghozatalára milyen szempontok alapján állít fel csoportokat, az Alkotmány 70/G. § (2) bekezdésének követelménye szerint a tudomány képviselőinek kell állást foglalniuk. Álláspontom szerint az Alkotmányból nem vezethető le közvetlenül olyan követelmény, hogy a törvényhozó az orvosi beavatkozásokra vonatkozó hozzájárulás terén eltérő szabályozást alkosson egyfelől a korlátozott cselekvőképességgel rendelkezők, másfelől pedig azok esetében, akik nem rendelkeznek cselekvőképességgel.
Az Alkotmány 54. § (2) bekezdésében meghatározott tilalom érvényesülése szempontjából döntő fontosságú szempontként célszerű figyelembe venni, hogy a törvény ne engedjen teret az orvosi önkény számára. Ebben a tekintetben azonban a szakmai, etikai és a felelősség megállapításának alapját képező egyéb szabályok összessége nem hagyható figyelmen kívül. A korlátozott cselekvőképességű és azon személyek esetében, akik nem rendelkeznek cselekvőképességgel, a törvényes képviselő, illetve a törvényben meghatározott hozzátartozó nyilatkozata, továbbá a bírói út megítélésem szerint elegendő alkotmányos garanciaként vehető figyelembe.
Dr. Bagi István s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Dr. Harmathy Attila alkotmánybíró különvéleménye
A határozat rendelkező részének 1. pontjában és az indokolás ehhez kapcsolódó részében kifejtettekkel nem értek egyet. Álláspontom szerint a határozatban ki kellene mondani: az Országgyűlés mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet idézett elő azzal, hogy nem határozta meg a teljesen cselekvőképesnek nem minősülő személyek egészségügyi vizsgálata, kezelése és a rajtuk végrehajtandó beavatkozás tekintetében az önrendelkezési jogra, valamint a jog gyakorlásának akadálya esetén e személyek érdekeinek védelmére vonatkozó garanciális szabályokat. Az Alkotmánybíróság felhívja az Országgyűlést, hogy 2001. december 31-ig tegyen eleget szabályozási kötelességének.
A mulasztás kimondásának indokai a következők:
1. Az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (a továbbiakban: Eütv.) 15. §-ának (3) bekezdése kimondja ugyan, hogy a betegnek joga van a kivizsgálását, kezelését érintő döntésekben való részvételre, de e jog gyakorlását a 16. § nem teszi lehetővé a korlátozottan cselekvőképes és a cselekvőképtelen betegek számára. A 16. § (5) bekezdése csak annyit ír elő, hogy a korlátozottan cselekvőképes, illetve a cselekvőképtelen beteg véleményét a szakmailag lehetséges mértékig kell figyelembe venni, egyébként azonban helyette a 16. § (2) bekezdésében meghatározott személyek nyilatkoznak.
Az Alkotmány 54. §-ának (1) bekezdése kimondja, hogy minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz. Az Alkotmánybíróság már 1990-ben rámutatott arra, hogy a modern alkotmányokban és alkotmánybírósági gyakorlatban az önrendelkezési jogot az – Alkotmány hivatkozott szabályában is megjelenő emberi méltósághoz való jog egyik kifejeződési formájának tekintik [8/1990. (IV. 23.) AB határozat, ABH 1990. 42, 44–45.]. Ezt az elvet az Alkotmánybíróság későbbi határozataiban ismételten alapul vette [pl. 57/1991. (XI. 8.) AB határozat, ABH 1991. 272, 279, 22/1992. (IV. 10.) AB határozat, ABH 1992. 122, 123.].
A magyar jog szabályai szerint a 18. életévét betöltött személy nagykorú [a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 12. §-ának (2) bekezdése]. Az ezt az életkort betöltő személyekről feltételezhető, hogy cselekedeteik jogi következményeit fel tudják fogni. Ezért a 18. életévüket betöltött személyek végezhetnek jogilag hatályos cselekményeket, tehetnek jognyilatkozatokat. Vannak azonban olyan személyek is, akik annak ellenére nem képesek felfogni cselekedeteik jogi következményeit, hogy 18 évesnél idősebbek. Ezek a 18 évesnél idősebbek, valamint a 18 évesnél fiatalabbak nem tehetnek meg önállóan minden jognyilatkozatot, hanem (attól függően, hogy milyen következményekről van szó) vagy egyáltalán nem, vagy csak korlátok között végezhetnek jogcselekményt, tehetnek nyilatkozatot [pl. az Alkotmány 70. §-ának (1) és (3) bekezdése szerint nincs választójoga a kiskorúnak és annak a nagykorú személynek, aki cselekvőképességet korlátozó vagy kizáró gondnokság alatt áll; a házasságról, a családról és a gyámságról szóló 1952. évi IV. törvény 10. §-ának (3) bekezdése szerint a 16. életévét betöltött személy a gyámhatóság engedélyével köthet házasságot].
Az egészségügyi vizsgálatok, kezelések és beavatkozások különböző jelleggel, mértékben és következményekkel hatnak az érintett személyre. Ezek elvégzéséhez az önrendelkezési jog alapján való hozzájárulásról történő döntési képesség azt feltételezi, hogy az érintett személy a kapott tájékoztatás alapján orvosi szakértelem nélkül is fel tudja mérni, mivel jár a hozzájárulás és mi a következménye a hozzájárulás megtagadásának. Ezekben az esetekben nem a vagyoni vonatkozású szerződéseknél megkövetelt, az ügyek viteléhez szükséges belátási képességről, hanem az egészséget, testi épséget, életet befolyásoló események megértéséről van szó.
A II. világháború előtti magyar magánjog már érzékelte, hogy a jogügyletekhez kapcsolódó cselekvőképesség, korlátozott cselekvőképesség és cselekvőképtelenség kategóriáit csak korlátok között lehet használni. Az az elv érvényesült, hogy esetenként, az adott célhoz képest lehet meghatározni, mennyiben lehet alkalmazni a cselekvőképesség szabályait a ,,nemjogügyleti'' megengedett cselekményekre. Az orvosi műtétekhez való hozzájárulás megítélése egyébként ekkor még nem az önrendelkezési jog alkotmányos alapjára támaszkodott, hanem azt tartotta szem előtt, megszünteti-e orvosi műtétnél a beteg hozzájárulása a kártérítési alapul szolgáló jogellenességet [Szladits Károly (szerk.), Magyar Magánjog, Budapest 1941. I. 534, 552].
Az Alkotmány 54. § (1) bekezdése alapján az államnak nemcsak az a kötelessége, hogy ne sértse meg az emberi élethez és az emberi méltósághoz való jogot, hanem az is, hogy megteremtse ezen jogok védelmének feltételeit – többek között – megfelelő jogszabályok megalkotásával. A jogalkotó a nem teljesen cselekvőképes személyek tekintetében nem határozott meg olyan szabályokat, amelyek az érintett személyek különböző felfogási képességű csoportjainál az egészségügyi vizsgálatok, kezelések és beavatkozások különböző kategóriáira eltérő megoldásokat tartalmaznak, és ezzel minden olyan esetben lehetővé teszik az önrendelkezési jog gyakorlását, ahol ez az érintett személy érdekeit is figyelembe véve nem jár veszéllyel. Az a szabályozás, amely a nem teljesen cselekvőképes személy véleményének a szakmailag lehetséges figyelembevételét írja elő, általában azonban más személy döntésére bízza, hogy milyen egészségügyi vizsgálatot, kezelést, beavatkozást hajtanak végre a nem teljesen cselekvőképes személyen, elsődlegesen nem az önrendelkezési jog érvényesülésének biztosítását szolgálja, az esetek egy részében az önrendelkezési jog gyakorlását akadályozhatja.
2. Az Alkotmány 67. §-ának (1) bekezdése kimondja, hogy minden gyermeknek joga van a családja, az állam és a társadalom részéről arra a védelemre és gondoskodásra, amely a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéshez szükséges. A (3) bekezdés pedig – többek között – megállapítja azt is, hogy az ifjúság védelme állami feladat. Ezeknek a rendelkezéseknek az alapján az államnak az a kötelessége is megállapítható, hogy a gyermekek és általában a fiatalkorúak alapvető jogainak, így az élethez és az emberi méltósághoz való joguknak a védelmére garanciális jellegű szabályokat alakítson ki.
Az Alkotmány fentiekben hivatkozott rendelkezéseitől függetlenül is, általános jelleggel megállapítható az államnak az a kötelessége, hogy az emberi élet és méltóság védelme érdekében alakítsa ki a szükséges jogszabályi és intézményi feltételeket [64/1991. (XII. 17.) AB határozat, ABH 1991. 297, 302.]. Az Alkotmánybíróság több határozatában is kifejezésre juttatta, hogy az önrendelkezési jogot az emberi méltósághoz való jog egyik kifejeződési formájaként alapjognak tekinti [9/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH 1992. 59, 67; 22/1992. (IV. 10.) AB határozat, ABH 1992. 122, 123; 48/1998. (XI. 23.) AB határozat, ABH 1998. 333, 351–357.].
Az Alkotmánybíróság korábban kifejtette azt is, hogy a következmények felmérésére való képességének hiányára tekintettel a kiskorúak védelmére megalkotott jogszabályok alapjog korlátozásával is járhatnak [21/1996. (V. 17.) AB határozat, ABH 1996. 74, 80.]. A döntési korlátokat indokoló szabály mellett gondolni kell azonban az egyéb védelemre is. Az Alkotmánybíróság a 48/1998. (XI. 23.) AB határozat indokolásában áttekintést adott arról, hogy a különböző alanyi jogok védelme érdekében milyen állami kötelességeket határozott meg jogi garanciák megteremtése tekintetében is (ABH 1998. 333, 342–343). A garancia nem merülhet ki abban, hogy a jogszabály megjelöl olyan személyeket, akik a nem teljesen cselekvőképes helyett nyilatkozatot tesznek akkor, ha a nem nagykorú nem képes a döntés meghozatalára, az adott egészségügyi vizsgálathoz, kezeléshez, beavatkozáshoz szükséges hozzájárulás megadására. Például a szükséges belátási képesség hiányának más eseteiben, a jelentősebb következményekkel járó vagyoni természetű jogügyleteknél jogszabály a nem teljesen cselekvőképes személy helyett nyilatkozó törvényes képviselő döntését csak a gyámhatóság jóváhagyása esetén fogadja el érvényesnek [Ptk. 19. §-ának (1) bekezdése], a német polgári törvénykönyv néhány évvel ezelőtt történt módosítása során beiktatott új szabálya pedig az egészségügyi vizsgálathoz, kezeléshez, beavatkozáshoz a nem teljesen cselekvőképes személy helyett megadott hozzájáruláson túl, meghatározott esetkörben, speciális bírósági engedélyt is megkövetel (BGB 1904. §). Az Eütv.-nek a nem teljesen cselekvőképes személy esetében az egészségügyi vizsgálathoz, kezeléshez, beavatkozáshoz való hozzájárulásról szóló szabályai ilyen garanciális megoldást nem tartalmaznak.
A szabályozás hiánya, illetve a nem megfelelő (nem az önrendelkezési jogot alapul vevő) szabályozás miatt az önrendelkezési jog sérelmet szenved, és így alkotmányellenes helyzet keletkezik.
3. Az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény 49. §-ának (1) bekezdése szerint: ,,Ha az Alkotmánybíróság hivatalból, illetőleg bárki indítványára azt állapítja meg, hogy a jogalkotó szerv jogszabály felhatalmazásából származó jogalkotói feladatát elmulasztotta és ezzel alkotmányellenességet idézett elő, a mulasztást elkövető szervet – határidő megjelölésével – felhívja feladatának teljesítésére.''
Az Alkotmánybíróság 1990-ben kialakított gyakorlata szerint a jogalkotó szerv konkrét jogszabályi felhatalmazás nélkül is köteles eleget tenni jogalkotási kötelezettségének, ha észleli, hogy hatás- és feladatkörébe tartozó területen szükség van jogalkotásra, és a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség akkor is megállapítható, ha az állampolgárok egy csoportja meglevő jogszabály miatt nem tudja alkotmányos jogait érvényesíteni [22/1990. (X. 16.) AB határozat, ABH 1990. 83, 86.]. A mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására akkor is sor kerül, ha az alapjog érvényesülésének garanciái hiányoznak [37/1992. (VI. 10.) AB határozat, ABH 1992. 227, 232–233.]. A jelen esetben a mulasztást a fentiek alapján hivatalból meg kell állapítani.
Dr. Harmathy Attila s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Dr. Németh János alkotmánybíró különvéleménye
1. A határozat rendelkező részének 1., 3. és 4. pontjában foglaltakkal és az ahhoz kapcsolódó indokolással egyetértek.
2. Nem értek egyet azzal, hogy a jogalkotó mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet idézett elő akkor, amikor az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvényben a pszichiátriai betegekre vonatkozóan nem szabályozta az Alkotmány 55. § (1) bekezdése szerinti személyes szabadságot – ezen belül a mozgásszabadságot is – súlyosan korlátozó módszerek (eljárások) alkalmazásának jogszabályi feltételeit, és ezáltal nem biztosította kellő mértékben az Alkotmány 54. § (2) bekezdésébe foglalt tilalom érvényesülését.
A határozat a pszichiátriai betegek személyes szabadságának korlátozása absztrakt szükségességi okaiként elfogadja a veszélyeztető és a közvetlenül veszélyeztető magatartásokhoz rendelt Eütv.-beli fogalmakat. A korlátozás arányossága szempontjából azonban nem tartja megfelelőnek azt a szabályozást, amely a határozat szerint elvont módon ugyan megfogalmazza az arányosság követelményét, de a korlátozás módozatai tekintetében további szabályokat nem tartalmaz. Az Eütv. támadott rendelkezéseit a határozat csak akkor tartja elégségesnek, ha a törvény más rendelkezései iránymutatást adnak arra nézve, hogy milyen típusú kényszerítő intézkedéseket lehet igénybe venni, ehhez kapcsolódva melyek az időszakos ellenőrzés és gondoskodás szabályai, az elrendelés maximális időtartama. Ennek hiányában – mondja a határozat – kiüresedik magának a ,,mértéknek'', a korlátozás nagysága figyelembevételének – egyébként kötelező – törvényi előírása.
A határozattól ez utóbbi kérdésben tér el a véleményem. Az egészségügyi ellátás célja a betegségek megelőzése, gyógykezelése, az életveszély elhárítása és a rehabilitáció. Az alkalmazott vizsgálati és terápiás eljárások kétségtelenül eredményezhetik a személyes szabadság korlátozását, azonban elsődlegesen nem erre irányulnak. Arra a határozat is utal, hogy az Eütv. az általános betegjogok között is rögzíti, hogy a ,,beteg személyes szabadsága – ellátása során – fizikai, kémiai, biológiai vagy pszichikai módszerekkel vagy eljárásokkal kizárólag sürgős szükség esetén, illetőleg a beteg vagy mások élete, testi épsége és egészsége védelmében korlátozható. A beteg korlátozása nem lehet büntető jellegű, és csak addig tarthat, ameddig az elrendelés oka fennáll'' [10. § (4) bekezdés]. A ,,korlátozó módszerek vagy eljárások alkalmazását – ha e törvény kivételt nem tesz – a beteg kezelőorvosa rendeli el. A kezelőorvos az alkalmazást megelőzően, – amennyiben ez nem lehetséges az alkalmazás megkezdését követően a lehető legrövidebb időn belül – rögzíti az egészségügyi dokumentációban a korlátozó módszereket vagy eljárásokat, megjelölve azok indítékát és alkalmazásuk időtartamát. … Korlátozó módszerek és eljárások alkalmazása esetén a beteg állapotát és testi szükségleteit rendszeresen – a szakmai szabályoknak megfelelően – ellenőrizni kell. A beteg egészségügyi dokumentációjában az ellenőrzés tényét és eredményét fel kell tüntetni.'' [10. § (5) bekezdés]. A módszerek megválasztásával kapcsolatban pedig a törvény akként rendelkezik, hogy a ,,kezelőorvos joga, hogy a tudományosan elfogadott vizsgálati és terápiás módszerek … közül – a hatályos jogszabályok keretei között – szabadon válassza meg az adott esetben alkalmazandó, általa, illetve az ellátásban közreműködő személyek által ismert és gyakorolt, a rendelkezésre álló tárgyi és személyi feltételek mellett végezhető eljárást'' [129. § (1) bekezdés]. ,,A választott vizsgálati és terápiás módszer alkalmazhatóságának feltétele'', hogy ,,ahhoz a beteg e törvény szabályai szerint beleegyezését adja'' és ,,a beavatkozás kockázata kisebb legyen az alkalmazás elmaradásával járó kockázatnál, illetőleg a kockázat vállalására alapos ok legyen'' [129. § (2) bekezdés].
A törvény a pszichiátriai betegek vonatkozásában, éppen azok speciális helyzetére tekintettel, külön is kiemeli, hogy személyiségi jogaikat az egészségügyi ellátás során ,,fokozott védelemben kell részesíteni'' [189. § (1) bekezdés]. Jogaik ,,csak az e törvényben foglaltak szerint, a feltétlenül szükséges mértékben és ideig, … abban az esetben korlátozhatók, ha a beteg veszélyeztető vagy közvetlen veszélyeztető magatartást tanúsít. Az emberi méltósághoz való jog azonban ebben az esetben sem korlátozható'' [189. § (2) bekezdés]. A gyógykezelés a beteg ,,állapotának megfelelő és a többi beteg fizikai biztonságát védő, a lehető legkevésbé hátrányos és kellemetlen módszerrel'' történhet [190. § b) pont]. Az esetleges ,,korlátozás csak addig tarthat, illetőleg olyan mértékű és jellegű lehet, amely a veszély elhárításához feltétlenül szükséges'' [192. § (1) bekezdés], és azt ,,részletesen dokumentálni és indokolni kell'' [194. § (2) bekezdés].
Azzal egyetértek, hogy önmagában az elvont alkotmányossági mérce megismétlése nem felel meg a szabadságkorlátozást lehetővé tevő törvénnyel szemben támasztott alkotmányossági kritériumoknak. A határozat által megfogalmazott, hivatkozott követelményeknek azonban az Eütv. – álláspontom szerint – eleget tesz. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint az alapjog korlátozása akkor arányos, ha ,,az elérni kívánt cél fontossága és az ennek érdekében okozott alapjogsérelem súlya megfelelő arányban'' vannak egymással, továbbá a ,,törvényhozó a korlátozás során köteles az adott cél elérésére alkalmas legenyhébb eszközt alkalmazni'' [30/1992. (V. 26.) AB határozat, ABH 1992, 167, 171.; továbbá: 20/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH 1990, 69, 71.; 7/1991. (II. 28.) AB határozat, ABH 1991, 22, 25.; 11/1992. (III. 5.) AB határozat, ABH 1992, 77, 85.; 11/1993. (II. 27.) AB határozat, ABH 1993, 109, 110.; 22/1999. (VI. 30.) AB határozat, ABH 1999, 176, 194–195.; 18/2000. (VI. 6.) AB határozat, ABK 2000. június–július 211, 214.].
Jelen esetben az Eütv. a pszichiátriai betegek szabadságának korlátozását jelentő gyógykezelés elrendelése okainak (a beteg beleegyezésével vagy beleegyezése nélkül veszélyeztető, közvetlen veszélyeztető magatartása esetén), a módszerek kiválasztásának (kizárólag tudományosan elfogadott, az állapotnak megfelelő, legkevésbé hátrányos és kellemetlen módszerek alkalmazhatók), az alkalmazás feltételeinek (a veszély elhárításához feltétlenül szükséges mértékben és ideig), a folyamatos gondoskodásnak (az állapot és a testi szükségletek rendszeres ellenőrzése) és mindezek ellenőrzése feltételeinek (részletes dokumentáció és indokolás) előírásával, valamint az emberi méltósághoz való jog korlátozhatatlanságának kimondásával kellő garanciát nyújt a korlátozás arányossága tekintetében.
Mindezek alapján véleményem szerint a jogalkotói mulasztás kérdésében az indítvány elutasítása lett volna indokolt.
Dr. Németh János s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
A különvéleményhez csatlakozom:
Dr. Erdei Árpád s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva alkotmánybíró különvéleménye
1. A határozatnak az indítványt elutasító rendelkezéseivel és azok indokolásaival egyetértek.
2. Nem értek egyet azzal, hogy a korlátozottan cselekvőképes személyek invazív beavatkozásokba való beleegyezési vagy visszautasítási jogának a cselekvőképtelen személyekével azonos szabályozása sérti az emberi méltósághoz való jogot. Nem tartom megalapozottnak azt sem, hogy a korlátozottan cselekvőképes betegek véleményének érvényesülésére a hatályos szabályozásban meglévő garanciáknál, mintegy alkotmányossági követelményként többre, illetve differenciáltabb szabályozásra lenne szükség.
A határozat véleményem szerint csak egy aspektusból közelíti meg a felvetett kérdéseket, ezért jut véleményemtől eltérő álláspontra.
A konkrét, értelmezett indítvány kapcsán a megalapozott döntésnél ugyanis az orvos-beteg viszony, az orvos etikai (1994. évi XXVIII. törvény a Magyar Orvosi Kamaráról, 25–31. §-ok), munkajogi, polgári jogi és büntetőjogi felelőssége, valamint a beleegyezési jog jellegzetességeinek, sajátosságainak, illetve azok összefüggő értékelésének is döntő szerepe van.
A beleegyezés-visszautasítás kérdése gyakorlatilag a súlyosabb beavatkozásoknál kerül előtérbe. Súlyosabb beavatkozás önkéntes vállalása, lehetséges kockázatainak tudatos felmérése olyan döntést és felelősséget jelent, amelyre figyelemmel a törvényhozó eltérhet a polgári jog általános szabályaitól. Más szóval az emberi méltósághoz való jogból nem vezethető le az, hogy a korlátozottan cselekvőképes személy beleegyezési jogát másként, kevésbé korlátozva vagy kevesebb garancia mellett kell szabályozni, mint a cselekvőképtelenét. Ez megítélésem szerint – alkotmányossági mérce hiányában – a jogalkotó felelősségi körébe tartozó olyan kérdés, amelynek eldöntése során a ,,cél és eszköz viszony'' a meghatározó szempont.
Az elmondottakból is következően az alkotmányossági kérdés az, hogy a korlátozottan cselekvőképes személynél a döntéshez szükséges beleegyezési képességnek a törvényben vélelmezett teljes és feltétlen (ti. a korlátozott cselekvőképesség okaira tekintet nélküli) hiánya alkotmányellenes-e az emberi méltóság sérelme miatt. Véleményem szerint a beleegyezési jog gyakorlása olyan tárgyú, súlyú és hatású döntés, amelynél éppen az lehet indokolt, hogy a belátási képesség bármilyen mértékű és indokú fogyatékosságának a szabályozásban jogilag is érzékelhető következménye (feltételrendszere) legyen.
Így a beleegyezési-visszautasítási joggal kapcsolatban az Eütv. speciális kapcsolatokat szabályoz, nevezetesen az orvos-beteg és az intézmény-beteg viszonyát, a sajátos helyzetre figyelemmel differenciáltan. (A jogviszonyok között természetesen összefüggések is kimutathatók.)
A ,,beleegyezési és visszautasítási jog'' rendeltetésszerű és célzatos (tudatos) gyakorlása végső soron a beteg érdekében folyamatosan hozott orvos-szakmai döntések sorába illeszkedik. Ennek megkérdőjelezhetetlensége legalább annyira fontos a gyógyítást végző intézménynek, mint a betegnek. A beteg beleegyezésének egyik jelentős jogi következménye, hogy a kórházat mentesíti az olyan felelősségtől, amely a tudomány mindenkori állására tekintettel a rendes műtéti kockázat körébe tartozó esemény bekövetkezésekor a belegyezés hiányában fennállhatna. A beleegyezés tehát azt is jelenti, hogy a beteg vagy az erre jogosult személy az orvosi tájékoztatásban foglalt, a rendes műtéti kockázat körébe eső, lehetséges káros következményeket, a beavatkozás várható előnyeit és kockázatait mérlegelve megismeri és tudomásul veszi.
Az emberi méltósághoz, az önrendelkezéshez, a cselekvési szabadsághoz való jogból nem vezethető le sem az a következtetés, hogy a nem teljesen cselekvőképes személyt egyes súlyosabb orvosi beavatkozásról való döntésénél teljesen cselekvőképesnek kell tekinteni, sem pedig az, hogy a cselekvőképtelenek közé kell sorolni.
Nem tartom alkotmányellenesnek, hogy a korlátozottan cselekvőképest a törvény ezen a területen szigorúbban, a cselekvőképtelennel azonosan kezeli. Ez nem tekinthető korlátozásnak, hanem éppen a korlátozottan cselekvőképes beteg érdekében érvényesített – a céllal összhangban lévő – többletgarancia. Ha a szabályokat mégis korlátozásként fogjuk fel, akkor az, éppen az Alkotmány 70/D. §-ával, a testi és lelki egészséghez való joggal összefüggésben szükséges és arányos korlátozásnak minősíthető. A polgári jogi cselekvőképtelenség és korlátozott cselekvőképesség ugyan elsősorban az ügyleti forgalom biztonságát védi, de a kiskorút (vagy más okból az olyan helyzetben lévőnek tekintendő személyt, aki bizonyos döntéseket felelősen nem képes meghozni) is óvja a meggondolatlan veszteségektől és általában a kockázattól. Egyes intézmények (pl. választójog, egyes hivatalok viselésének magasabb korhatárhoz kötése) optimális működése érdekében is a cselekvési szabadság korlátozható. Önmagának mindenki árthat, s vállalhat kockázatot, de csak akkor, ha képes a szabad, tájékozott és felelős döntésre [21/1996. (V. 17.) AB határozat, ABH 1996. 74.]. Az állam korlátozó ,,gyámkodása'' csak a határesetekben lehet alkotmányossági viták tárgya. A törvényhozó – az elvben lehetséges alkotmányos megoldások, jogi eszközök között választva – döntött úgy, hogy a beleegyezési képességet a polgári jog jogintézményeihez köti.
3. A hatályos megoldást vizsgálva figyelmet érdemel, hogy az Európa Tanács Bioetikai Konvenciója (amelynek Magyarország nem részese) 5. cikke a beleegyezést ,,szabad és tájékozott'' beleegyezésként fogja fel. A beleegyezés képességét a megfelelő és előzetes tájékoztatáshoz köti, amelynek ki kell terjednie a beavatkozás céljára, természetére, következményeire és a beavatkozás kockázataira. Hasonló szabályt tartalmaz az Eütv. is [13. § (1)–(8) bekezdés, 15. § (3) bekezdés, 134–135. §].
Az egyezmény a beleegyezési képesség hiányát, a hiányt eredményező okokat a polgári jogi cselekvőképesség-fogalomhoz, a nem teljes cselekvőképesség egyes okaihoz köti, hasonlóan az Eütv. hatályos szabályaihoz. Ez derül ki az egyezmény 6. cikk 2. és 3. pontjából. A 2. pont a ,,kiskorú'' személy beleegyezési képességének hiányáról szól, ennek második bekezdése a kiskorú véleményének figyelembevételét írja elő, az Eütv.-hez hasonlóan. A 3. pont a beleegyezési képességgel nem rendelkező ,,nagykorúról'' szól, és a beleegyezési képesség hiányát, hasonlóan a magyar szabályozáshoz, a teljes cselekvőképesség hiányához vezető ,,hagyományos'' okokhoz köti. Mindkét esetben az egyezmény szerint a beleegyezést a beteg képviselője vagy a kijelölt más személy vagy testület engedélye pótolja, hasonlóan az Eütv. szabályaihoz.
Az Eütv. 16. § (5) bekezdésének az a szabálya, hogy a beteg véleményét a szakmailag lehetséges mértékig kötelező figyelembe venni, nem tekinthető bizonytalan feltételnek. Ez a szabály akkor nyeri el valós súlyát, ha tudjuk, hogy az orvos a foglalkozása szabályainak betartására köteles – erre a különféle felelősségi formák is erősen sarkallják. Ebből legalább az következik, hogy eleve és kizárólag csak a beteg gyógyulását elősegítő aktuális beavatkozás jöhet szóba. Ugyanakkor az orvosilag indokolt és javallt beavatkozás elhagyásáról való döntésnél akkor is a beteg érdeke a meghatározó szempont, ha helyette más személy nyilatkozik a beleegyezésről vagy a visszautasításról, esetleg a beteg véleményével ellentétesen. Az Eütv. 16. § (4) bekezdése értelmében a beteget képviselő személy nyilatkozatának érvényesülése egyébként sem korlátlan, hanem korlátok közé szorított: a nyilatkozat nem érintheti hátrányosan a beteg egészségi állapotát. Mindezekre a szabályokra figyelemmel, helyes alkalmazásuk mellett elképzelhetetlen, hogy beteget kifejezett tiltakozása ellenére vagy határozott kérését figyelmen kívül hagyva, olyan beavatkozásnak vetik alá vagy beavatkozást tagadnak meg tőle, amely orvosilag nem indokolt, illetve ami nem a beteg gyógyítását, lehetséges gyógyulását szolgálná.
4. Nem értek egyet azzal sem, hogy a pszichiátriai betegek személyes szabadságát súlyosabban ,,korlátozó'' egyes módszerek és eljárások alkalmazási feltételeit a hatályoshoz képest részletesebb törvényben kellene szabályozni.
Az Eütv.-nek a beleegyezési-visszautasítási jogról szóló rendelkezései a meghatározott beavatkozásra váró minden beteget érintenek. Ezzel szemben a személyes szabadságot ,,korlátozó'' módszerek és eljárások, ezek feltételei törvényben való szabályozásának állított hiánya a pszichiátriai betegeket érinti.
Az Alkotmány 55. § (1) bekezdésében és 54. § (2) bekezdésében rögzített alapelvek védelme szempontjából annak van döntő jelentősége, hogy az Eütv. keretein belül gyógyításról, gyógykezelésről van szó. Olyan tevékenységről, amelynek nem célja a szabadságtól megfosztás vagy a kínzás, a kegyetlen, embertelen, megalázó elbánás. Ez utóbbiakat az Eütv. szabályai kifejezetten tiltják [Eütv. 10. § (1), (4) bekezdés].
Kétségtelen, hogy bizonyos vizsgálatok vagy kezelések beavatkozást jelentenek a beteg testi, lelki integritásába, ez azonban nem a pszichiátriai betegeket érintő alkotmányjogi probléma, hanem az ,,orvoslás'' okszerű és elkerülhetetlen eszköze, illetve következménye, s mint ilyen, orvos-szakmai kérdés.
Ezért az alkotmányossági kérdés a pszichiátriai betegeknél az, hogy a nem együttműködő pszichiátriai betegnek az intézetbe utalása és tartása kellő garanciákkal történik-e. Az orvoslás eszközeinek használatát, ezek ellenőrzését az Eütv. kielégítően, kellő garanciákkal szabályozza [Eütv. 10. § (1)–(2), (5) bekezdés, 24. §, 29. § (1) bekezdés, 123. §, 136–137. §, 190. § c) pont, 192. § (1)–(2) bekezdés]. Az Eütv. kellő szabatossággal határozza meg az eszközöket, alkalmazásuk feltételeit, az alkalmazás elrendelésének, ellenőrzésének, fenntartásának és megszüntetésének szabályait.
Általánosságban nem a módszerek és eljárások alkalmazási feltételeinek részletesebb törvényi szabályozása hiánya vet fel tehát alkotmányossági kérdést, hanem az, ha ezeket más célból, pl. fegyelmezésre használják. Az Eütv. szabályai megfelelő kereteket tartalmaznak az alkotmányosan aggálytalan jogalkalmazásra. (A nem a gyógyítást célzó önkényes eljárás esetleges előfordulását egyébként további jogalkotással sem lehet önmagában kizárni.)
Nincs megnyugtató és megalapozott magyarázat arra sem, hogy az orvos-szakmai protokollok körébe tartozó egyes eljárások és módszerek alkalmazásának feltételeit miért kellene törvényi szinten szabályozni. Ez azzal a következménnyel jár, hogy veszélybe kerülhet a személyre (betegségre) szabott orvosi kezelés, elbizonytalanítva ezzel a gyógyítást, viszonylagossá téve az orvos szakmai felelősségét.
Az együttműködő pszichiátriai betegeknél és a nem pszichiátriai betegeknél a személyi szabadság korlátozása az esetleg ugyanolyan eszközök alkalmazásánál, beleegyezésük folytán, fel sem merülhet. Nincs alkotmányjogi indoka annak, hogy a korlátozó módszerként, eljárásként felfogott, nemcsak a pszichiátriában használt eszközök alkalmazásának feltételeit miért éppen a pszichiátriai betegekre vonatkozóan kell részletesebben szabályozni.
Figyelmet érdemel, hogy az eljárás során az egészségügyi miniszter és a Magyar Pszichiátriai Társaság orvos-szakmai szempontból a módszerek (eljárások) alkalmazásának jelenlegi jogszabályi feltételeit kielégítőnek tartotta. Magam is így látom, alkotmányossági mérceként elvárható további szabályozásra indokot nem látok. Egyetértek a Magyar Pszichiátriai Társaság ama véleményével is, amely szerint a vizsgált körben éppen a terápiás eljárások törvényben lefektetett szabályozása különböztetné meg ésszerű ok nélkül, diszkriminatívan a pszichiátriai betegeket más betegektől.
5. Az Alkotmány hivatkozott rendelkezéseinek kiterjesztő értelmezése, nevezetesen az a követelmény, hogy a határozatban említett egyes módszerek (eljárások) alkalmazásának feltételeiről – amelyeket jelenleg az Eütv. és szakmai protokollok tartalmaznak – többletgaranciaként a hatályosnál részletesebb, törvényi szintű szabályozás lenne alkotmányos, nem fordul elő nemzetközi gyakorlatban.
Az Európa Tanács 2000. január 3-án adta közre ,,Fehér Könyv'' címmel a mentális betegségben szenvedők, különös tekintettel az akaratuk ellenére pszichiátriai intézményben elhelyezett betegek emberi jogainak és méltóságának védelmében elkészült tanulmányt.
A tanulmány egyebek között részletesen foglalkozik a mentális betegségben szenvedők kezelése során alkalmazott kényszerítő eszközök alkalmazásának feltételeiről, a betegek emberi jogainak és méltóságának védelméről és ezek garanciáiról.
A tanulmány sehol nem tesz említést sem az alkalmazott kényszerítő eszközök, eljárások, beavatkozások, sem pedig az alkalmazhatóságuk vonatkozásában arról, hogy ezeknél törvényi szintű szabályozás lenne szükséges.
Éppen ellenkezőleg, a 6.1. pont alatt határozottan leszögezi, hogy a kezelést/beavatkozást minden esetben a felismert klinikai szimptómák alapján, gyógyító célzattal és a konkrét gyógyulás érdekében kell alkalmazni. Más szempontokat, úgy mint a beteg szociális, családi körülményeit, társadalmi vagy büntetőjogi helyzetét csak ezt követően, a fenti prioritásnak alárendelve szabad figyelembe venni. (A szövegezésből kiderül, hogy ez utóbbi szempontokat is figyelembe kell venni, erre a törvényi szintű szabályozás nem adna lehetőséget!) 11.4. pont alatt kifejezetten előírja, hogy a kezelést/beavatkozást minden esetben egyedileg, a beteg állapotára, betegsége várható lefolyására tekintettel kell kiválasztani és alkalmazni.
Ezt az egyedi és komplex szakmai mérlegelést lehetetlenítené el a kezelési eszközök és eljárások alkalmazási feltételeinek törvényi szintű meghatározása.
A 11.3–6. pontok fogalmazzák meg tételesen az alkalmazás feltételeit és garanciáit, nevezetesen:
– amint a beteg állapota engedi, enyhébb kezelésre kell áttérni [vö. Eütv. 10. § (4) bekezdés],
– az egyedileg kialakítandó kezelést lehetőség szerint magával a beteggel kell előzetesen megbeszélni, ha ez nem lehetséges, a beteg képviselőjével [vö. Eütv. 13. § (1) bekezdés],
– a kezelést folyamatosan ellenőrizni kell [vö. Eütv. 10. § (5) bekezdés],
– a szükségesség és arányosság kérdését mindvégig szem előtt kell tartani [vö. Eütv. 10. § (3) és (4) bekezdés],
– minden kezelésről részletes, írásbeli feljegyzést kell készíteni [vö. Eütv. 10. § (5) bekezdés],
– csak orvos rendelheti el ezeket a kezeléseket/beavatkozásokat, vészhelyzet esetén utólag meg kell erősíttetni a kezelés elrendelését szakorvossal, stb. [vö. Eütv. 10. § (5) bekezdés].
Mindebből megállapítható, hogy a hatályos Eütv. az európai gyakorlatnak megfelelően szabályozza a pszichiátriai betegek kezelésének kérdését, és tartalmazza az Alkotmány 55. § (1) bekezdésében és az 54. § (2) bekezdésében rögzített alapjogok érvényesülésének törvényi garanciáit.
Minderre figyelemmel az indítvány teljes elutasításának lett volna helye.
1
A határozat az Alaptörvény 5. pontja alapján hatályát vesztette 2013. április 1. napjával. E rendelkezés nem érinti a határozat által kifejtett joghatásokat.
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás