BK BH 2000/476
BK BH 2000/476
2000.11.01.
A büntetőtörvény időbeli hatályára vonatkozó rendelkezést a másodfokú bíróságnak a fellebbezési eljárás során is vizsgálnia kell;
ha az elkövetéskor és az elbíráláskor hatályos törvényeken belül az elbírálást megelőzően további változás is történt a büntetőtörvényt érintően, ez a törvény alkalmazása szempontjából figyelmen kívül marad, mivel a törvény az időbeli hatály esetében csak két törvénynek – az elkövetéskor vagy az elbíráláskor hatályban levő jogszabálynak – az egybevetése alapján történő választás lehetőségére nyújt alapot (Btk. 2. §).
Az elsőfokú bíróság az I. r. vádlottat folytatólagosan, jelentős értékre, üzletszerűen elkövetett sikkasztás bűntettében;
a II. r. vádlottat társtettesként, folytatólagosan, nagyobb értékre, üzletszerűen elkövetett sikkasztás bűntettében mondotta ki bűnösnek.
Ezért az I. r. vádlottat főbüntetésül 2 év 6 hónapi börtönbüntetésre, mellékbüntetésül 2 évre a közügyektől eltiltásra;
a II. r. vádlottat 1 évi börtönbüntetésre ítélte, a szabadságvesztés végrehajtását azonban 5 évi próbaidőre felfüggesztette.
A megállapított tényállás lényege a következő.
Az I. r. vádlott 1963. július 16. napjától az ezen ügy miatti fegyelmi úton történt elbocsátásáig, 1995-ig dolgozott a honvédség alkalmazásában. Az 53 éves, büntetlen előéletű asszony a cukorbeteg, emiatt állandó gondoskodásra szoruló, rokkant nyugdíjas férjével él együtt. Az I. r. vádlott jelenleg havi 26 000 forint keresettel munkaviszonyban van. Vagyontalan.
Az II. r. vádlott ugyancsak büntetlen előéletű asszony, aki 1986. évtől 1994. évig dolgozott a Magyar Honvédségnél, a munkaviszonyát felmondással szüntette meg. Jelenlegi munkaviszonyában 58 000 forint havi jövedelme van. Vagyona egy családi ház fele része. A férjétől különváltan él. Három gyermeket nevelt fel, akik már önállóak.
A vádbeli időben az I. r. vádlott a Magyar Honvédség Üzemanyag-ellátó Központja üzemanyagraktárában számviteli szolgálatvezetői; a II. r. vádlott ugyanitt pénztárosi beosztásban dolgozott. 1992. évben mindkettőjük anyagi helyzete megrendült; az I. r. vádlott beteg édesanyját vette magához és ápolta, a II. r. vádlott ekkor vált külön a férjétől és három – akkor még kiskorú – gyermekét egyedül nevelte. Annak érdekében, hogy rendszeres jogtalan haszonhoz jussanak – az I. r. vádlott kezdeményezésére – elhatározták, hogy a munkáltatójuk pénztárából különböző összegeket tulajdonítanak el, amelyen megosztoznak.
Elhatározásuknak megfelelően 1992. május 2. napjától kezdődően 1994. február 15. napjáig tizenkét alkalommal, esetenként 50 000 forinttól 350 000 forintig terjedő összegeket, összesen 1 902 901 forintot szereztek meg jogtalanul közösen úgy, hogy az összegeket a bankszámláról lehívták, és egymás között elosztották.
Ezen túlmenően az I. r. vádlott egyedül – a vádlott-társa tudta és közreműködése nélkül – ugyanebben az időben, majd a II. r. vádlott munkaviszonyának megszűnése után, 1995. június 9. napjáig további negyvenöt esetben, összesen 3 802 396 forintot tulajdonított el a munkáltatója pénztárából részben úgy, hogy a bevételeket nem bizonylatolta, részben pedig valótlan jogcímeken kiadásba helyezte azokat. Így az I. r. vádlott – részben társtettesként megvalósított – tevékenységével a munkáltatójának 5 705 297 forint kárt okozott, amelyből ő maga 1995. év folyamán 270 089 forintot megtérített.
A vádlottak cselekményeik leplezése érdekében különféle fiktív tartalmú okiratokat, pénztárbizonylatokat állítottak ki és használtak fel, illetőleg az I. r. vádlott a könyvelésben valótlan adatokat rögzített. Az általuk elkövetett, folytatólagosan megvalósított magánokirat-hamisítás vétsége vonatkozásában az ügyész a vádemelést mellőzte.
Az ítélet ellen az ügyész mindkét vádlott terhére, az I. r. vádlott fő- és mellékbüntetése tartamának a súlyosítása, a II. r. vádlott szabadságvesztésének a súlyosítása, annak próbaidőre történő felfüggesztése mellőzése és mellékbüntetésként közügyektől eltiltás kiszabása végett jelentett be fellebbezést.
Az I. r. vádlottnak és védőjének a perorvoslata enyhítésre, közelebbről a szabadságvesztés tartamának mérséklésére és próbaidőre történő felfüggesztésére, illetőleg – másodlagosan – a Btk. 47. §-a (3) bekezdésének az alkalmazására irányult.
A megyei főügyész az ügyészi perorvoslatot – mindkét vádlottat illetően – változatlanul fenntartotta. Az I. r. vádlott vonatkozásában a jogi minősítés helyesbítését is indítványozta, rámutatva, hogy ez a vádlott is társtettesként valósította meg a terhére rótt, folytatólagosan elkövetett cselekményt.
A megyei bíróság a városi bíróság ítéletét megalapozottnak találta, mely összhangban állt a vádlottak beismerő vallomásával. A megalapozottságára tekintettel irányadó [Be. 239. § (1) bek.] tényállásból okszerűen vont következtetést a városi bíróság a vádlottak bűnösségére.
Nem tévedett az akkori joghelyzetben, amikor a cselekményük jogi minősítése, illetőleg az alkalmazandó büntetés meghatározása során az ítélet meghozatalakor (1998. szeptember 1. napján) hatályban volt, az 1997. évi LXXIII. törvénnyel módosított Btk. rendelkezéseit vette alapul. Ez ugyanis a vádlottakra nézve kedvezőbb elbírálást tett lehetővé, mint az elkövetéskor (1992. május 2. napjától 1995. június 9. napjáig terjedő időszak) hatályban levő büntető jogszabályok.
Az elsőfokú ítélet meghozatala és az ügy jogerős elbírálása között, 1999. március 1. napjától azonban az 1998. évi LXXXVII. törvény hatálybalépése folytán a Btk.-nak a vádlottakat érintő rendelkezései ismét módosultak. Az előállott újabb joghelyzetben a megyei bíróságnak még akkor sincs lehetősége az elsőfokú ítélet meghozatalakor hatályban volt törvény alkalmazására, amennyiben az enyhébb elbírálást tesz lehetővé, mint akár az elkövetéskor, akár az ügy jogerős befejezésekor hatályban levő Btk. rendelkezései. A Btk.-nak a büntetőtörvény időbeli hatályát meghatározó 2. §-a ugyanis főszabályként írja elő, hogy a bűncselekményt az elkövetés idején hatályban levő törvény szerint kell elbírálni. Ez a büntető törvénykönyv visszaható erejének kizárását jelenti, amelyhez képest az idézett törvényhely második mondata csupán a büntetőjogi felelősség megszűnése, illetőleg enyhülése esetén enged kivételt akként, hogy amennyiben a cselekmény elbírálásakor hatályban levő új törvény szerint a cselekmény már nem bűncselekmény vagy enyhébben bírálandó el, akkor az új törvényt kell alkalmazni. A Btk. 2. §-a tehát kizárólag vagy az elkövetéskor vagy az elbíráláskor (a jogerős határozat meghozatalának időpontjában) hatályban levő büntetőtörvény alkalmazására ad lehetőséget.
Mindebből következően a másodfokú bíróságnak vizsgálnia kellett, hogy a már hivatkozott két törvény közül melyik az, amely az adott esetben – mivel az elkövetett cselekmények nyilvánvalóan továbbra is bűncselekmények – a vádlottakra nézve kedvezőbb elbírálást tesz lehetővé. Ennek során a korábbi, illetőleg az újabb, a Btk. általános és különös részében foglalt rendelkezéseinek az összevetése alapján lehet megalapozottan állást foglalni (l. BJD 8422., BH 403/1996. szám).
A kifejtett szempontok alapulvételével, a büntetőjogi felelősségre vonatkozó összes rendelkezés egybevetése után, a megyei bíróság úgy látta, hogy az elbírálandó ügyben az elkövetéskor hatályban volt Btk. rendelkezéseit kell irányadónak tekinteni.
Kétségtelen, hogy a jelenleg hatályban levő Btk. 138/A. §-ának b), illetőleg c) pontjában írt, a sikkasztás minősítését alapvetően meghatározó értékhatárok szerint az I. r. vádlott cselekménye jelentős értékre, a II. r. vádlott cselekménye pedig nagyobb értékre elkövetettként lenne értékelhető, ezzel szemben az elkövetéskor hatályban volt Btké. 27/A. §-ának (1), illetőleg (2) bekezdése alapján viszont cselekményüket különösen nagy értékre, illetőleg jelentős értékre valósították meg. Mindkét vádlott esetében nem vitásan fennforgó üzletszerű (régebbi Btk. 137. § 7. pont) elkövetésre figyelemmel azonban az új Btk. általános részében meghatározott rendelkezések alkalmazása mégis hátrányosabb elbírálást eredményezne. Így a Btk. 47. §-a (4) bekezdésének e) pontja kizárná a feltételes szabadságra bocsátásuk, illetőleg a II. r. vádlott vonatkozásában a Btk. 90. §-ának d) pontja a szabadságvesztés próbaidőre történő felfüggesztésének a lehetőségét.
A kifejtetteknek megfelelően a megyei bíróság az elkövetés idején hatályban volt Btk. rendelkezéseit alkalmazva, a vádlottak cselekményének jogi minősítését megváltoztatta:
az I. r. vádlott cselekményét folytatólagosan [Btk. 12. § (2) bekezdés], a Btk. 20. §-ának (2) bekezdése szerinti társtettesként megvalósított, a Btk. 317. §-ának (1) bekezdésébe ütköző és a (6) bekezdés a) pontja szerint minősülő, különösen nagy értékre elkövetett sikkasztás bűntettének;
a II. r. vádlott cselekményét pedig folytatólagosan [Btk. 12. § (2) bekezdés], a Btk. 20. §-ának (2) bekezdésének megfelelően társtettesként megvalósított, a Btk. 317. §-ának (1) bekezdésébe ütköző és a (2) bekezdés c) pontjára figyelemmel a (6) bekezdés b) pontja szerint minősülő, jelentős értékre, üzletszerűen elkövetett sikkasztás bűntettének minősítette.
Az I. r. vádlott elkövetői minőségének megállapítása kapcsán utal arra a megyei bíróság, hogy a folytatólagosság egységébe tartozó részcselekményeket különböző minőségben – részben tettesként, részben társtettesként – megvalósító vádlott esetében az egész cselekményre egységesen a súlyosabb elkövetői minőséget kellett megállapítani.
A büntetés kiszabása körében a megyei bíróság az I. r. vádlott terhére vette figyelembe azt a – az ő esetében már cselekménye súlyosabb minősítését nem eredményező – körülményt, hogy a bűncselekményt üzletszerűen valósította meg. Ugyanakkor a javára értékelte a jelenlegi terhes családi körülményeit, az általa okozott kár részbeni megtérítését, amely őszinte és több vonatkozásban feltáró jellegű beismerő vallomása mellett jelentős megbánásra utal.
A II. r. vádlott esetében fokozott enyhítő jelentőséget tulajdonít a megyei bíróság annak, hogy ez a vádlott önként hagyott fel a bűncselekmény elkövetésével, és az azóta eltelt közel öt év alatt kifogástalan életvitelt folytat, továbbá az elkövetésre a magasabb beosztásban dolgozó társa kezdeményezésére vállalkozott.
Egyebekben a bűnösségi körülményeket a városi bíróság mindkét vádlottat illetően maradéktalanul felsorolta. Az általa kiszabott szabadságvesztések arányban állnak a büntetlen előéletű és egyébként kifogástalan életvitelű, igen huzamos idő óta a büntetőeljárás hatálya alatt álló vádlottak személyében rejlő társadalomra veszélyesség mértékével. Azok a cselekmény fokozott tárgyi súlya mellett nem tekinthetők enyhébbnek a szükségesnél, még a II. r. vádlott esetében sem, akivel szemben – az alább említendők szerint – kifejezetten méltányos büntetés került kiszabásra. A büntetési cél (Btk. 37. §) elérése érdekében szükségesnek, egyúttal azonban elegendőnek mutatkozó szabadságvesztések súlyosítására ezért a megyei bíróság nem látott okot.
Mindebből következik azonban, hogy az enyhítést célzó perorvoslatok sem vezethettek eredményre. Az I. r. vádlott huzamos időn keresztül, folytatólagosan, munkáltatója sérelmére követte el a bűncselekményt, amelynek során a vádlott-társával közösen végrehajtott cselekmények vonatkozásában kezdeményező és irányító szerepet töltött be. Az alanyi oldalon mutatkozó kedvező körülmények ellenére sem jöhetett szóba a szabadságvesztés mérséklése, vagyis az adott esetben irányadó büntetési tétel törvényi alsó határának fokozottabb megközelítése, még kevésbé az enyhítő rendelkezés alkalmazása.
A II. r. vádlottal szemben a büntetés kiszabására – a változott minősítés folytán – a Btk. 87. §-a (2) bekezdése d) pontjának (a javára változott bűnösségi körülmények mellett ma már nem kifogásolhatóan) kimerítő alkalmazásával került sor. Ebből következően annak mérséklésére eleve nem volt törvényes lehetőség.
Nem tévedett az elsőfokú bíróság, amikor ez utóbbi vádlott vonatkozásában lehetőséget látott a Btk. 89. §-a (1) bekezdésének alkalmazására, és a szabadságvesztése végrehajtását próbaidőre felfüggesztette. Az őt érintő bűnösségi körülményeket összességükben értékelve, kellő alappal feltételezhető, hogy a büntetés célja – különösen az újabb bűncselekmények elkövetésétől való hatékony visszatartása – a büntetés végrehajtása nélkül is elérhető (BK 153.). A próbaidő tartama a cselekmény tárgyi súlyára tekintettel nem eltúlzott, ezért annak mérséklése nem volt indokolt.
Az I. r. vádlottal szemben kellő megokolás mellett alkalmazott közügyektől eltiltás mellékbüntetés tartamát az elsőfokú bíróság e vádlott méltatlanságának fokával, valamint a vele szemben kiszabott szabadságvesztés mértékével arányban állóan határozta meg. Ezért a megyei bíróság e vonatkozásban sem látott okot a változtatásra.
A megyei bíróság [a Btk.-nak az 1998. évi LXXXVII. törvény 4. §-ával módosított 47. §-a (4) bekezdésében írt rendelkezések alkalmazásának kizárása érdekében] szükségesnek tartja végül rögzíteni, hogy a vádlottak (illetőleg a II. r. vádlott a kiszabott szabadságvesztés végrehajtásának elrendelése esetén) a büntetésük 3/4. részének letöltése után feltételes szabadságra bocsáthatók [Btk. 47. § (2) bek.].
A városi bíróság ítéletének további rendelkezései egyebekben törvényesek.
Észlelte azonban a megyei bíróság, hogy az elsőfokú bíróság a vádlottakat terhelő kártérítési kötelezettség megállapítása során tévesen jelölte meg magánfélként az üzemanyagraktárt, a polgári jogi igényt előterjesztő Magyar Honvédség Üzemanyag-ellátó Központ helyett. A magánfél megnevezésének a helyesbítése a Btk. 116. §-ának (4) bekezdésén alapul.
A megyei bíróság a kifejtetteknek megfelelően megváltoztatta az elsőfokú bíróság ítéletét, míg egyéb törvényes rendelkezéseit illetően azt helybenhagyta. (Fejér Megyei Bíróság Bf. 63/1999. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás