PK BH 2000/492
PK BH 2000/492
2000.11.01.
A volt házastársi közös lakással kapcsolatos tulajdoni igényt a használattal kapcsolatos vitát megelőzően kell elbírálni [Csjt. 27. § (1) bek., 28. § (1) bek., 31/B. §, 31/C. §; Ptk. 137. § (3) bek.; PK 7. sz.; PK 279. sz.].
Az elsőfokú bíróság ítéletével kötelezte az alperest arra, hogy a perbeli ingatlant az ingóságaitól kiürítve bocsássa a felperes rendelkezésére.
Az elsőfokú ítélet indokolása szerint a peres felek 1973. január 6-án kötöttek házasságot, és a házasságkötést követően az alperes a felperes és édesanyja által lakott, de túlnyomó részben a felperes édesanyjának a tulajdonában álló ingatlanba költözött. A felperes édesanyjának a halála után az ingatlan tulajdonjogát 6/8. részben a felperes, további személyenként 1/8. részben pedig P. B. M. és P. B. Gy. örökölte meg.
A peres felek házasságát a városi bíróság az 1997. szeptember 18-án kelt és ugyanezen a napon jogerőre emelkedett ítéletével felbontotta. Az alperes továbbra is a perbeli ingatlanban maradt, és a lakószobák többségét – az egyéb helyiségek közös használata mellett – kizárólagosan használja. A felperes 1997 februárja óta az alperest folyamatosan, több ízben szólította fel eredménytelenül a lakás elhagyására.
Az így megállapított tényállás alapján az elsőfokú bíróság alaposnak találta a felperesnek a lakás kiürítése iránt előterjesztett keresetét, az alperes annak megállapítására irányuló viszontkeresetének a tárgyalását pedig, hogy az ingatlan 3/10 részének a tulajdonjogát ráépítés jogcímén megszerezte, a felperes kereseti kérelmének a tárgyalásától a Pp. 149. §-ának (1) bekezdése alapján elkülönítette. Döntését azzal indokolta, hogy az alperes lakáshasználatát a korábban tulajdonos felperesi jogelőd engedte meg, az alperes tehát szívességből tartózkodik a felperesi ingatlanban, miért is a „régi jogi terminológia szerint” szívességi lakáshasználónak minősül. Az édesanyja halálát követően a felperes mint jogutód is engedélyezte az alperes szívességi lakáshasználatát, ez a tény pedig független attól, hogy a lakáshasználat engedélyezésére a házasságkötés okából került sor. Az ilyenfajta lakáshasználat ugyanis bármikor indokolás nélkül megvonható, és ezáltal az alperes jogcím nélküli lakáshasználónak minősül, akit a lakás elhagyására kellett kötelezni.
Az ingatlan-nyilvántartás mint közokirat közhitelesen tanúsítja ugyan a felperes tulajdonjogát, ellenbizonyításnak azonban a közokirattal szemben is helye van, ezért az alperes nincs elzárva attól, hogy másik perben kérje a ráépítés jogcímén történő tulajdonszerzésének a megállapítását és erre tekintettel a lakáshasználat rendezését. Méltánytalan lenne azonban a felperesre nézve az, ha a kiürítés iránt indult pert a bíróság a tulajdonjog megállapítására irányuló hosszadalmas per jogerős elbírálásáig felfüggesztené, mert a felperes az alperes lakáshasználati jogát már 1997 februárjában megvonta, az alperes azonban a tulajdonjogának a megállapítására irányuló viszonkeresetet csak 1998. június 10-én terjesztette elő.
Az elsőfokú ítélet ellen az alperes fellebbezéssel élt.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. Ítéletének indokolásában rámutatott arra, hogy az alperes jelenleg az ingatlan használatára nem tud jogcímet igazolni, nincs tehát elzárva az elsőfokú bíróság attól, hogy az ügyben először a fennálló jogcím alapján a használatról döntsön. Az alperes az elkülönített perben a tulajdoni igényét természetesen érvényesítheti, és annak megállapítása esetén kérheti a tulajdonjogból eredő használati joga folytán a perbeli ingatlan használatának a közös tulajdonra vonatkozó jogszabályoknak, illetve a PK 279. sz. állásfoglalásnak megfelelő módon történő rendezését.
A jogerős ítélet ellen az alperes felülvizsgálati kérelemmel élt az első- és másodfokú bíróság ítéletének a „megváltoztatása” iránt. A felülvizsgálati kérelmét azzal indokolta, hogy a perben eljárt bíróságoknak a ráépítés tekintetében mindenképpen előbb kellett volna dönteni, mint a lakás kiürítésében. Abban az esetben ugyanis, ha a tulajdonjoga az ingatlanon fennáll, úgy ott nyilvánvalóan nem jogcím nélkül tartózkodik, és annak kiürítésére sem kötelezhető. A ráépítés mint tulajdonszerzési jogcím vizsgálata elengedhetetlen a használati viszonyok meghatározásánál, mert a ráépítéssel kapcsolatos igénye nem kötelmi, hanem dologi jellegű, az ilyen módon megszerzett tulajdoni hányada folytán viszont használati jog illeti meg. Az első- és másodfokú bíróság akkor járt volna el tehát helyesen, ha a Pp. 152. §-ának (2) bekezdése alapján a lakáskiürítési per tárgyalását felfüggeszti, és előzőleg a tulajdonjog tárgyában dönt.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályban tartására irányult.
A jogerős ítélet törvénysértő, a per érdemi elbírálásához szükséges adatok azonban nem állnak rendelkezésre.
A felek közös lakásául szolgáló perbeli ingatlan a becsatolt tulajdonilap-másolat adatai szerint a felek házasságkötésekor 2/8-ad részben, az életközösségük megszakadásakor pedig 6/8-ad részben a felperes tulajdonában állott, és azt az alperes nem szívességi lakáshasználóként, hanem házastársként használta. A házastárs használati jogát viszont – a Legfelsőbb Bíróság PK 279. sz. állásfoglalásának I. pontjában is rögzítettek szerint – nem lehet megvonni még akkor sem, ha az ingatlan a másik házastárs különvagyona, hanem a lakás használatáról a Csjt. 31/B. §-ának (1) bekezdése alapján a házasság felbontása esetén a bíróság dönt a Csjt. 31/B. §-ának (3) bekezdésében foglaltak figyelembevételével. A lakásból távozó nem tulajdonos házastárs pedig – a Csjt. 31/C. §-ának (1) és (3) bekezdése szerint – a lakáshasználati jog ellenértékének rá eső részére jogosult.
Az alperes viszontkeresete, illetőleg az érdemi ellenkérelme viszont annak a megállapítására irányult, hogy az ingatlanon tulajdonjogot szerzett, illetve egyéb olyan jogszerű igényei vannak, amelyeknek a kielégítése a közös lakás használatának a rendezéséhez köthető. Az alperes tulajdonszerzése a felek házasságkötésekor a felperes néhai édesanyjának a tulajdonában álló ingatlanhányad tekintetében csak a Ptk. 137. §-ának (3) bekezdésében és a Legfelsőbb Bíróság PK 7. sz. állásfoglalásában foglalt feltételek fennállása esetén állapítható meg. A felperes tulajdonában álló ingatlanhányad tekintetében viszont a Csjt. 27. §-ának (1) bekezdése alapján házastársi közös szerzés jogcímén olyan értéknövelő beruházásokkal összefüggésben is tulajdonjogi igényt érvényesíthet, amelyek a Ptk. 137. §-ának (3) bekezdése, illetőleg a Legfelsőbb Bíróság PK 7. sz. állásfoglalása szerint ráépítésnek nem tekinthetők (BH 1997/2/72.).
A perbeli esetben az alperes tulajdoni igényének a jogalapja pusztán a felperes által előadottak alapján is valószínűsíthető. A felperes ugyanis a házassági bontóperben előterjesztett 4. sorszámú érdemi ellenkérelmében és a 7. sorszámú előkészítő iratában maga sem vitatta azt, hogy az alperes által hivatkozott beruházásokra a felek 25 éves házassági életközösségének a tartama alatt került sor, és ezt támasztja alá a 7. sorszámú beadványának a mellékletét képező, 1981. február 17-én kelt vagyonjogi nyilatkozat tartalma is. A felperes hivatkozott ugyan arra, hogy a beruházások elvégzése olyan kölcsönök igénybevételével történt, amelyeket nem a felek közösen, hanem – tulajdoni hányadaik arányában – a társtulajdonosok fizettek vissza, illetőleg amelyek nem az ingatlan felújítására, hanem csak állagmegóvó munkálatok elvégzésére nyertek felhasználást. A házastársi közös szerzés szempontjából viszont – ha az adott vagyontárgy a Csjt. 28. §-ának (1) bekezdése szerint különvagyonnak nem tekinthető – nincs jogi jelentősége annak, hogy a vagyon megszerzésére a házastársak által együttesen vagy bármelyikük által külön-külön megkötött jogügylet, illetve a mindkettejük vagy valamelyikük személyében megvalósult egyéb jogi tény alapján került sor, úgyszintén annak sem, hogy a szerzéshez közös vagyoni aktívumok vagy közös vagyoni passzívumok (kölcsönök) felhasználásával került sor (BH 1992/10/641.). Törvényes vélelem szól tehát amellett, hogy a felek házastársi közös vagyonát képezi mindaz a vagyoni érték, amelyet az életközösségük 25 éves fennállása alatt a felek közösen vagy bármelyik fél külön-külön hozott létre, hacsak annak a Csjt. 28. §-ának (1) bekezdése szerinti különvagyoni jellegét a felperes kétséget kizáróan nem bizonyítja.
Mindezekből viszont az következik, hogy az alperes tulajdoni igényének az elbírálása nélkül nem lehet érdemben állást foglalni abban, hogy a perbeli ingatlan a volt házasfelek egymás közötti jogviszonyában a felperes különvagyonának vagy a felek közös vagyonának minősül-e, és nem bírálható el megalapozottan a felek közös lakáshasználatának a rendezésével kapcsolatos jogvitája sem. (Ezt támasztja alá az is, hogy a felek a házassági bontóperben az 1997. szeptember 18-án megtartott tárgyaláson tett egyező nyilatkozatuk szerint az alperes tulajdoni igényével és a közös lakás használatával kapcsolatos jogvitájuk rendezését még maguk is egybekötötték.)
Mindezek miatt a jogvita megalapozott elbírálásához a jelen pernek a viszontkereset tárgyában elkülönített perhez történő egyesítése, a viszontkeresetnek a társtulajdonosokra történő kiterjesztése és a felek kölcsönös igényeinek az együttes elbírálása szükséges.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275/A. §-ának (2) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. (Legf. Bír. Pfv. II. 20.344/1999. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás