PK BH 2000/56
PK BH 2000/56
2000.02.01.
Az önkormányzatnak a lakásjogosultság elbírálásával kapcsolatos felelőssége [Ptk. 349. §, 1/1971. (II. 8.) Korm. r. 10. § (2) bek.].
A felperes házasságát a városi bíróság felbontotta. A házastársával közös tulajdonban álló kétszobás OTP öröklakás kizárólagos használatára a felperest jogosította fel. Volt házastársát kötelezte, hogy harminc napon belül költözzön ki a lakásból azzal, hogy elhelyezéséről a lakásügyi hatóság gondoskodik. A felperes volt házastársa nem költözött ki, ezért a felperes kérelmére 1984 novemberében végrehajtási eljárás indult.
A felperes 1987. szeptember 1-jén maga költözött el a lakásból a két kiskorú gyermekével az édesanyja egyszobás lakásába. Ezt követően a közös tulajdonban álló lakást a volt házastársa használta, majd 1988 nyarán az öröklakást közösen értékesítették, és a vételárból a felperes 350 000 forintot kapott.
A felperes még a házasság felbontása után tanácsi kijelölésű OTP-lakást igényelt. Kérelmét 1986. január 23-án nyújtotta be, de amikor 1986 júniusát követően az alperes a kérelmének megfelelő lakásokat felajánlotta, a felperes közölte, hogy időközben a munkaviszonya megszűnt, és a feltételeket nem tudja vállalni, így kétszobás komfortos szociális jellegű tanácsi bérlakás kiutalását kéri.
A lakásügyi hatóság az akkor hatályos 4/1982. (XI. 11.) tanácsrendelet 6. §-ára hivatkozással megállapította, hogy a felperes szociális bérlakásra nem jogosult, ugyanis három éven belül ingatlan tulajdonosa volt, amelynek értékesítésével készpénzhez jutott.
A felperest a nem szociális tanácsi bérlakás juttatására jogosultak 1989. évi névjegyzékére felvették. Ennek alapján a lakásügyi hatóság felajánlott a felperesnek két darab másfél szobás és egy darab egyszobás + két félszobás lakást, amelyek közül a felperes az egyik másfél szobás lakást elfogadta volna, de az ötszörös mértékű lakás-használatbavételi díj és a kétszeres mértékű lakbér megfizetését nem vállalta. Kérte a lakás szociális lakásként való kiutalását. Erre a lakásügyi hatóság nem látott lehetőséget és a felperest az 1989. évi lakáskiutalási névjegyzékből törölte. Kérelmét azonban nem szociális tanácsi bérlakás juttatására irányuló kérelemként a nyilvántartásban szerepeltette.
A felperes időközben jogosulttá vált szociális bérlakásra, mert a helyi rendelet 6. §-ában meghatározott hároméves időkorlát eltelt. Az 1993-94. évi lakáskiutalási névjegyzékben a szociális bérlakásra jogosultak közé a felperest is felvették, aki ekkor a már időközben nagykorúvá vált - 1969-ben és 1974-ben született - két gyermekével élt együtt. Az alperes lakásirodája felajánlott a felperes részére egy darab egyszobás és egy darab másfél szobás lakást, de ezeket a felperes az egyik gyermeke betegségére hivatkozással nem fogadta el, és bejelentette, hogy ő két és fél szobás lakásra jogosult.
Az alperes lakásirodája 1995-ben felajánlott a felperes részére egy darab kétszobás lakást is, de a felperes ezt sem fogadta el, mert arra hivatkozott, hogy legalább két és fél szobás lakásra tarthat igényt. Kérte a lakáskiutalás szüneteltetését az 1994. szeptember 29-én megindított kártérítés iránti per jogerős befejezéséig.
A felperes keresetében 6 000 000 forint kártérítés és járulékai megfizetésére kérte az alperes kötelezését. Azt állította, hogy az alperes jogellenesen járt el, amikor 1983-tól kezdődően nem gondoskodott a volt házastársa elhelyezéséről és megsértette a helyi tanács, majd az önkormányzat rendeletében foglaltakat is, mert lakásigényének elbírálása során eredetileg megtagadta a szociális bérlakás kiutalását, a későbbiekben pedig nem utalt ki a részére két és fél szobás lakást.
Az alperes a kereset elutasítását kérte. Arra hivatkozott, hogy a felperes jogos lakásigényének megfelelő, több másfél szobás lakást felajánlott, de ezeket a felperes nem fogadta el. A részére két és fél szobás lakás nem jár, legfeljebb mérlegelés alapján adható.
A bíróság jogerős ítéletével a keresetet elutasította, a felperest kötelezte az alperes perköltségének megfizetésére, és úgy rendelkezett, hogy a felperest képviselő pártfogó ügyvéd díját és az eljárási illetékeket az állam viselje.
Az ítélet indokolása szerint a felperesnek az a kártérítési igénye, amelyet a volt házastársa elhelyezésének elmulasztására alapított, a Ptk. 349. §-a (2) bekezdésének akkor hatályban volt rendelkezése szerint elévült, ezért e körben az alperes magatartását nem vizsgálta.
Megállapította, hogy a felperes lakásigényének elbírálása során nem sértette meg az alperes jogelődje a 4/1982. (XI. 11.) számú tanácsrendeletben foglaltakat, mert a felperes által igényelt lakás szobaszáma meghaladta a jogos lakásigénye alsó határát, a rendeletnek a kiutalandó lakás komfortfokozatára vonatkozó utalása pedig abban az esetben irányadó, ha a bérlő a már meglévő lakásból kíván másik lakásba költözni.
A bíróság álláspontja szerint nem sértette meg az alperes a későbbiekben az önkormányzat 1/1994. (I. 20.) számú rendelete 6. §-ának (3) bekezdésében foglaltakat sem, amikor nem teljesítette a két és fél szobás bérlakásra vonatkozó igényét. Szociális lakásként ugyanis bérleti szerződés csak olyan lakására köthető, amelynek nagysága nem haladja meg a kérelmező jogos lakásigényének - a felperes esetében másfél lakószobának - a mértékét. Az ezt meghaladó szobaszámú lakás felajánlásának elmulasztása nem jogellenes magatartás, a méltányosság mellőzése nem jogszabálysértő. Kizárólag a felperes magatartására vezethető vissza, hogy nem rendelkezik lakással. Az alperes a jogszabályokat jogszerűen alkalmazta, a felperesnek kárt nem okozott.
A jogerős ítélet felülvizsgálatát a felperes kérte. Álláspontja szerint az alperes jogellenesen járt el, amikor a lakásigénye elbírálása során megsértette az 1/1971. (II. 8.) Korm. rendelet 10. §-ának (2) bekezdésében, az Sz. Város Tanácsának 4/1982. (XI. 11.) számú rendelete 4-6. §-aiban, 8. §-ában és 13. §-ában foglaltakat, valamint Sz. Megyei Jogú Város Önkormányzata 1/1994. (I. 20.) számú rendelete 6. §-ának (3) bekezdésében foglaltakat. Mindezekre figyelemmel kérte a jogerős ítélet hatályon kívül helyezésével az elsőfokú bíróság ítéletének a keresete szerinti megváltoztatását és a perköltségek megfizetése alóli mentesítését.
Az alperes ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
Sz. Város Tanácsának a lakásellátással kapcsolatos jogszabályok végrehajtásáról szóló, módosított 4/1982. (XI. 11.) számú rendeletei az igényjogosultság (4-8. §-ok) körében rendelkezik a jövedelmi viszonyai alapján szociális jelleggel tanácsi bérlakásra és nem szociális tanácsi bérlakás juttatására jogosultak köréről. A rendelet 6. §-a értelmében vagyoni helyzete alapján - az egy főre jutó havi átlagjövedelemtől függetlenül - nem jogosult szociális tanácsi bérlakásra az a személy, aki, illetőleg a vele költöző családtagja az igénylés benyújtásakor vagy a lakás biztosításakor 100 000 forintnál nagyobb értékű, értékesíthető ingatlan (beépíthető lakó-üdülő telek, üdülő, egyéb ingatlan) tulajdonosa, illetve három éven belül ingatlan tulajdonosa volt. A rendelet alapján a felperes - figyelemmel arra, hogy 1988 nyaráig a volt házastársával közös tulajdonban álló OTP-öröklakással rendelkezett - nem volt jogosult szociális jellegű tanácsi bérlakásra. A rendelet 8. §-ában foglalt kivételek ugyanis a felperes esetében nem irányadók, mert lakásigénye mértékének alsó határát meghaladó szobaszámú lakást igényelt. A lakások elosztásáról és a lakásbérletről szóló, akkor hatályban volt 1/1971. (II. 8.) Korm. rendelet 10. §-ának (2) bekezdése a felperes esetében - figyelemmel a három személyre - a lakásigény mértékét másfél-két és fél lakószobában jelölte meg.
Az 1989. évi, nem szociális jellegű tanácsi bérlakás kiutalási névjegyzékből való törlésnek (tanácsi rendelet 13. §-a) a felperes kárigénye szempontjából nincs jelentősége, mert a felperesnek ezt követően ajánlotta fel az alperes azt a másfél szobás lakást, amelyet a felperes elfogadott volna, de a kiutalás feltételeit nem vállalta.
A továbbiakban, amikor a felperes jogosulttá vált szociális jellegű tanácsi bérlakásra, Sz. Megyei Jogú Város Közgyűlésének 1/1994. (I. 20.) számú rendelete (6. §) a jogos lakásigény mértékét 2-3 személy esetében másfél lakószobában jelölte meg. A rendelet szerint a jogos lakásigény mértéke legfeljebb egy szobával túlléphető, ha ezt a kérelmezővel együtt költöző, tizennegyedik életévét betöltött, külön nemű gyermekek vagy egészségügyi ok indokolja. Az alperes a jogos lakásigény mértékének túllépésére az adott esetben nem látott lehetőséget, s mert a rendelet szociális jellegű lakásra vonatkozóan bérleti szerződés kötését csak olyan lakásra tette lehetővé, amelynek nagysága nem haladja meg a kérelmező jogos lakásigényének mértékét, az alperes jogellenes magatartása nem állapítható meg amiatt, hogy két és fél szobás lakás kiutalására nem látott lehetőséget.
A jogerős ítélet tehát jogszabályt nem sért, ezért azt a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdésére figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság hatályában fenntartotta, és a Pp. 275/B. §-a szerint alkalmazandó Pp. 78. §-ának (1) bekezdése alapján kötelezte a felperest az alperes felülvizsgálati eljárási költségének a megfizetésére.
A felperest képviselő pártfogó ügyvéd díját a Legfelsőbb Bíróság a módosított 3/1984. (V. 27.) IM rendelet 4. §-ának (1) és (2) bekezdése alapján megállapította, amelynek kiutalásáról az elsőfokú bíróságnak kell gondoskodnia. A pártfogó ügyvéd díját és a felülvizsgálati illetéket a 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet 13. §-ának (1) bekezdésére figyelemmel a 14. § alapján az állam viseli. (Legf. Bír. Pfv. X. 20.259/1999. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás