KK BH 2000/573
KK BH 2000/573
2000.12.01.
A munkaszolgálat ideje alatt bekövetkezett eltűnés ténye, illetve az életvesztés önmagában még nem teszi lehetővé az egyösszegű kárpótlás iránti kérelem teljesítését [1997. évi XXIX. tv. 2. § (1) bek. c) és d) pont, 2/B. § (1)–(2) bek.; 103/1997. (VI. 13.) Korm. r. 1. § (3) bek.; Pp. 339. § (1) bek.; Áe. 72. § (1) bek.].
A felperes az alpereshez benyújtott kérelmében testvére, Ervin életének elvesztése után igényelt egyösszegű kárpótlást. Kérelmének alátámasztására csatolta a Magyar Honvédség Központi Irattárának értesítését. Ez azt rögzíti, hogy Ervin a veszteségi nyilvántartás szerint 1943. február 5-én orosz hadműveleti területen eltűnt. A zsidó hitközség által kiállított igazolás tanúsága szerint Ervint munkaszolgálatra hívták be, ott meggyilkolták. A sérelmet szenvedett munkaszolgálatának tényét dokumentumkötet adatai igazolják.
Az alperes határozatában a kérelmet elutasította. Döntését az 1997. évi XXIX. törvény (a továbbiakban: T.) 2. §-a (1) bekezdésének c) és d) pontjára alapítottan azzal indokolta, hogy a kérelem nem megalapozott. A háborús körülmények között életüket veszítettek után kárpótlás nem adható.
A felperes keresetében az alperes határozatának megváltoztatását, egyösszegű kárpótlásban részesítését kérte. Azzal érvelt, hogy testvére, akit faji okokból munkaszolgálatra, kényszermunkára kényszerítettek, nem került elő a hadműveleti területről, ezért életének elvesztése nem lehet kétséges. Testvérének halálát az akkori fasiszta rendszer politikájából adódó, munkaszolgálatosokkal szemben tanúsított bánásmód okozta, ezért őt a kárpótlás megilleti.
Az alperes ellenkérelmében – a határozatába foglalt indokolásra figyelemmel – a felperes keresetének elutasítását kérte.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította. Azt állapította meg, hogy az alperes határozata megfelel az anyagi és eljárási szabályoknak, nem sért jogszabályt, megalapozott döntést tartalmaz. A T. 1. §-ának (1) bekezdésében meghatározott törvényhelyekből következően a munkaszolgálat ideje alatt elhunytak hozzátartozói részére nem adható kárpótlás, a munkaszolgálat a kárpótlásra jogosító, e törvényhelyben szabályozott halálesetek között ugyanis nem szerepel, és a munkaszolgálat nem minősíthető kényszermunkának sem.
Az elsőfokú ítélet ellen a felperes fellebbezett, kérte az ítélet megváltoztatását, kereseti kérelme szerinti döntés meghozatalát. Azzal érvelt, hogy a munkaszolgálat mögött nemcsak faji, hanem politikai indíttatású okok is álltak, az akkori hatóságok a munkaszolgálatosokkal szemben önkényesen jártak el. A munkaszolgálat során bekövetkezett elhalálozás csak az élet elvesztésének időpontja tekintetében különbözik a deportálás ideje alatt bekövetkezett életvesztéstől. Ennélfogva jogszabálysértő az elsőfokú ítélet, amely a T. 2. §-a (1) bekezdésének c) és d) pontjaira alapította a kereset elutasítását.
Az alperes érdemi ellenkérelmet nem terjesztett elő.
A fellebbezés nem alapos.
Közigazgatási perekben a bíróságnak kizárólag arra van jogosultsága, hogy a felülvizsgálni kért határozatok jogszerűsége tárgyában döntsön [Pp. 339. §-ának (1) bekezdése, 1957. évi IV. törvény (Áe.) 72. §-ának (1) bekezdése]. Ennélfogva eljárása során méltányosságot nem gyakorolhat.
Az elsőfokú bíróság jogszerűen és helyesen rögzítette, hogy az egyösszegű kárpótlás az igénylő részére csak akkor adható meg, ha a T. 2. §-a (1) bekezdésének a)-d) pontjaiban meghatározott törvényi feltételek fennállnak. Rámutat a Legfelsőbb Bíróság továbbá arra, hogy a T. végrehajtása tárgyában kiadott 103/1997. (VI. 13.) Kormányrendelet 1. §-ának (3) bekezdése pedig előírja, hogy az igény alapjául szolgáló sérelem elszenvedését és a jogosultság egyéb feltételeit a kérelmezőnek kell bizonyítania. Ebből következően az egyösszegű kárpótlásra jogosító körülmények közötti, a T. 2. §-a (1) bekezdésének c) pontjára alapított élet elvesztését az igénylőnek konkrét adatokkal kell alátámasztania. Azt kell igazolnia, hogy a sérelmet szenvedett a személyét ért, arra közvetlenül irányuló és magyar hatóság vagy hatósági személy által alkalmazott politikai indíttatású önkény miatt veszítette életét. Ezért a T. 2. §-a (1) bekezdésének d) pontjával szemben a 2. § (1) bekezdésének c) pontja esetében nem tekintendő elegendőnek az e törvényhelyben konkrétan nem is nevesített sérelemnek – munkaszolgálatnak – a fennállása és az ennek időtartama alatt bekövetkezett esetleges életvesztés, eltűnés. Ennélfogva a bíróság a felperesnek a munkaszolgálat intézményére és ezzel kapcsolatos köztudomású tényekre alapított érvelését nem vehette figyelembe. A közigazgatási eljárásban és a perben ugyanis kizárólag az nyert igazolást, hogy a felperes néhai testvére munkaszolgálatosként 1943. február 5-én orosz hadműveleti területen eltűnt. E tényállásból következően pedig az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg, hogy a T. 2. §-a (1) bekezdésének c) pontjában meghatározott törvényi feltételek a felperes esetében nem állnak fenn.
A T, meghatározza a kényszermunka fogalmát is a 2/B. §-ban. Eszerint kárpótlás jár a szovjet szervek által történt kényszermunkára hurcolásért, a szovjet bíróság politikai indítékú ítélete vagy más szovjet hatóság intézkedése alapján végrehajtott szabadságelvonásért (a továbbiakban együtt: kényszermunka). A 2/B. § (2) bekezdése pedig kimondja, hogy az (1) bekezdés alkalmazásában a szovjet hadifogságba esett katonát 1945. augusztus 1-jétől kényszermunkára hurcoltnak kell tekinteni. Az ismertetett törvényhelyekből következően Ervin által elszenvedett szabadságkorlátozást nem lehet kényszermunkának tekinteni. Nincs továbbá jogi lehetőség arra sem, hogy a bíróság az élet elvesztése utáni igényt a T. 2. §-a (1) bekezdésének d) pontjában foglalt azon szabályozásra figyelemmel adjon helyt, amely a deportálás ideje alatt bekövetkezett életvesztés utáni egyösszegű kárpótlásra vonatkozik. A II. világháború alatt faji, vallási vagy politikai okból külföldre történt deportálás ugyanis nem nyert igazolást, ilyen tényre a felperes sem hivatkozott. A munkaszolgálat ideje alatt bekövetkezett eltűnést, életvesztést pedig a jogalkotó a T. 2. §-ának (1) bekezdése szerinti szabályozásból következően nem tekintette olyan életvesztésnek, amely után egyösszegű kárpótlás adható.
Miután a perben sem nyert igazolást, hogy a sérelmet szenvedett kétségkívül a magyar hatóság vagy hatósági személy politikai indíttatású önkénye miatt veszítette volna életet, az elsőfokú bíróság ítéletében helyesen állapította meg, hogy az alperes határozata nem volt jogszabálysértő.
Ezért a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján helybenhagyta. (Legf. Bír. Kf. IV. 27.544/1999/6. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás