624/B/2000. AB határozat
624/B/2000. AB határozat*
2009.02.28.
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló indítványok tárgyában meghozta a következő
határozatot:
Az Alkotmánybíróság a Rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény 15. §-a, valamint 45. § (1)–(2) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványokat elutasítja.
Indokolás
I.
Az Alkotmánybírósághoz több indítvány is érkezett a Rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény (a továbbiakban: Rtv.) több rendelkezése alkotmányellenességének megállapítása iránt.
1. Az egyik indítványozó szerint az Rtv. 15. §-a és 45. § (1) bekezdése alapján a jogalkotó szándéka a közúti forgalom biztonsága és a közbiztonság fenntartása volt, és a jogalkotó erre tekintettel tette lehetővé a gépjárművek elszállítását. Ezért álláspontja szerint a rendőri intézkedés során alkalmazott hátrány a forgalom biztonságának, illetve a közbiztonságnak helyreállításával arányban kell, hogy álljon. Az Rtv. 15. § (2) bekezdése felsorol bizonyos szempontokat, amelyeket a rendőrnek figyelembe kell vennie eljárása során. Az indítványozó szerint nem határozza meg azonban azokat a feltételeket, amelyek alapján megállapítható lenne, hogy a rendőri intézkedés mikor jár a legkisebb korlátozással, sérüléssel, károkozással. Így ha a rendőr a cél elérésével nyilvánvalóan arányban nem álló hátrányt okoz, az intézkedés törvényhozó által megkövetelt arányossága nem állapítható meg az Rtv. 15. §-a alapján az indítványozó szerint, ami a jogbiztonság sérelmét eredményezi és az Alkotmány 2. § (1) bekezdésével ellentétes. (Az indítványozó utalt arra, hogy az Rtv. 45. §-ával összefüggésben egy ORFK intézkedés határozza meg az eljárás során a rendőrök által figyelembe veendő szempontokat, amelyeket azonban szerinte az Rtv.-nek kellene tartalmaznia. Ez az ORFK intézkedés a járművezetők számára nem hozzáférhető.)
A járművek elszállítására, vagy egyéb módon történő eltávolítására az Rtv. 45. §-a alapján kerülhet sor. Az Rtv. 45. § (1) bekezdésének második mondata – amely lehetővé teszi az elszállított gépjármű értékesítését (hasznosítását), ha annak tárolási költsége aránytalanul magas – az indítványozó szerint a tulajdonhoz való jogot sérti. A gépjármű értékesítésének (hasznosításának) ugyanis nincs megfelelő alkotmányos indoka: az indítványozó szerint az Rtv. nem határoz meg olyan közérdeket, amelyre tekintettel a gépjármű értékesítésére sor kerülhet. Ha ugyanis a tárolási költség aránytalanul magas – ami az értékesítés indoka az Rtv. 45. § (1) bekezdése alapján –, azt is a gépjármű tulajdonosával fizetteti meg a Rendőrség. Ezért az indítványozó szerint az értékesítés (tulajdonelvonás) alkotmányos indokaként nem vehető figyelembe a tárolás aránytalanul magas költsége. Így a Rendőrség az Alkotmány 13. § (1) bekezdésével ellentétesen kapott felhatalmazást arra, hogy az elszállított gépjárművet értékesítse.
A Rendőrség a gépjármű elszállításával „közhatalmi aktussal polgári jogviszonyt (...) keletkeztet” az indítványozó szerint. Az Rtv. 45. § (1) bekezdése ebbe a polgári jogi jogviszonyba avatkozik bele. Ugyanis a Rendőrség az elszállított gépjármű értékesítésekor olyan magatartást fejt ki, mint a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 251. § (1) bekezdése szerinti zálogjogosult, hiszen „a tárolási költség aránytalanul magas mivoltára hivatkozva (közérdek) kielégítést keres, mert a Rendőrség által közhatalmi aktussal kötelezetté avatott »kötelezett nem teljesít«”. Az indítványozó arra hivatkozott, hogy zálogjog a Ptk. 259. §-a alapján szerződés vagy hatósági határozat alapján keletkezhet, az Rtv. 45. § (1) bekezdése azonban egyikről sem rendelkezik. A zálogjog érvényesítésére a Ptk. 262–265. §-a alapján van lehetőség, ám az Rtv. 45. § (1) bekezdés második mondata ezektől a rendelkezésektől is eltérően szabályozott. Az indítványozó szerint az Alkotmány 2. § (1) bekezdését sérti az Rtv. 45. § (1) bekezdés második mondata, mivel „új szabályozási rendet” állapított meg mind a zálogjog keletkezése, mind annak érvényesítése tekintetében.
Az Rtv. 45. § (1) bekezdés második mondata az Alkotmány 13. § (2) bekezdését, valamint 70/A. §-át is sérti, mert „nem indokolt a közérdekre (...) hivatkozás a Magyar Köztársaság által biztosított tulajdonjoggal szemben pusztán azért, mert a polgári jogviszony jogosulti alanya a Rendőrség, kötelezetti alanya pedig a jármű tulajdonosa”. Ez „sértheti az A[lkotmány] 70/A. §-át is, mert egy polgári jogi jogviszonyban a hátrányos megkülönböztetést keletkeztet a pozitív diszkrimináció indokoltsága nélkül”.
További jogbizonytalanságot eredményez az indítványozó szerint, hogy a jogalkotó nem határozta meg az aránytalanul magas tárolási költség mértékét, ami a jármű értékesítésének feltétele. Ez „szubjektív jogalkalmazói döntésre” ad lehetőséget az indítványozó szerint, aki úgy véli, hogy jogszabályi útmutatás nélkül nem állapítható meg a tárolás költségének arányos vagy aránytalan mértéke.
Az Rtv. 45. § (1) bekezdés harmadik mondata az Alkotmány 70/A. § (3) bekezdését sérti az indítványozó álláspontja szerint, mivel csak abban az esetben teszi lehetővé a jármű ellenértékének kifizetését a tulajdonos részére, ha az elszállított jármű tulajdonosa ismeretlen. Ez a gépjármű ismert tulajdonosával szemben indokolatlan diszkriminációt eredményez.
2. Egy másik indítványozó az Rtv. 45. § (2) bekezdésének „[h]a a közterületen szabálytalanul elhelyezett jármű baleseti veszélyt nem jelent, illetőleg” szövegrésze alkotmányellenességének megállapítását kérte, mivel az sérti a tulajdonhoz való jogot. A kerékbilincs alkalmazása ugyanis – amint azt az indítványozó kifejti – „a tulajdonjog ideiglenes korlátozása”. Az indítványozó kifejti, hogy a tulajdon korlátozásának feltételeit csak törvény határozhatja meg. Az Rtv. 100. § (1) bekezdése azonban felhatalmazást ad a Kormánynak, hogy rendeletben szabályozza a kerékbilincs alkalmazására jogosult szervek körét, az alkalmazás feltételeit és különös eljárási szabályait. Az indítványozó szerint a Rendőrség csak akkor alkalmazza alkotmányosan a kerékbilincset, ha arra a közbiztonság és a belső rend védelmével összefüggésben kerül sor. Az indítványozó által támadott szövegrész azonban az indítványozó szerint indokolatlan és az elérni kívánt alkotmányos célhoz képest aránytalan tulajdonkorlátozásra vezet. A kerékbilincs alkalmazásának egyetlen célja ugyanis a büntetés behajtásának biztosítása, amely azonban nem alapozza meg a tulajdonjog – és azon belül a használati jog – ilyen mértékű korlátozását.
3. Az egyik indítványozó egy további indítványában az Rtv. 45. § (1) bekezdés harmadik mondata alkotmányellenességének megállapítását kérte, mivel a jogalkotó alkotmányellenesen szabályozta az elszállított jármű értékesítése után a tulajdonos kártalanításának kérdését. A jogalkotó ugyanis eltérő szabályozást alkotott a gépjármű ismert és ismeretlen tulajdonosa tekintetében, és az ismeretlen tulajdonosról eleve feltételezi a jogalkotó, hogy szabálysértőről van szó. Emiatt sérül az Alkotmány 57. § (2) bekezdése. Az indítványozó hosszasan kifejtette, hogy milyen eltérések vannak a „szándékosan ismeretlen”, és az „önhibáján kívül ismeretlen” gépjármű-tulajdonos között, és úgy véli, hogy a jogalkotó aránytalan szankciót alkalmaz „a vélelmezett elkövetővel szemben, annak vélelmezett rejtőzködése miatt”. Az Rtv. 45. § (1) bekezdése sérti az Alkotmány 70/A. §-át, mivel másként szabályoz ismert és ismeretlen „elkövetők” (valójában: tulajdonosok) vonatkozásában, továbbá sérti a tulajdonhoz való jogot [Alkotmány 13. § (2) bekezdés], mert a jogalkotó önkényesen és ésszerű indok nélkül „fosztja meg” a szabálysértés alanyait tulajdonuktól. Az indítványozó a támadott rendelkezés visszamenőleges hatályú megsemmisítését kérte.
Az Alkotmánybíróság az indítványokat – tárgyuk azonosságára tekintettel – az Alkotmánybíróság ideiglenes ügyrendjéről és annak közzétételéről szóló, módosított és egységes szerkezetbe foglalt 3/2001. (XII. 3.) Tü. határozat (ABH 2003, 2065, 2076.) 28. §-a alapján egyesítette és egy eljárásban bírálta el.
II.
Az Alkotmány indítványozók által hivatkozott rendelkezései:
„2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam.”
„13. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a tulajdonhoz való jogot.
(2) Tulajdont kisajátítani csak kivételesen és közérdekből, törvényben szabályozott esetekben és módon, teljes, feltétlen és azonnali kártalanítás mellett lehet.”
„70/A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.
(...)
(3) A Magyar Köztársaság a jogegyenlőség megvalósulását az esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó intézkedésekkel is segíti.”
Az Rtv. indítványokkal érintett rendelkezései:
„15. § (1) A rendőri intézkedés nem okozhat olyan hátrányt, amely nyilvánvalóan nem áll arányban az intézkedés törvényes céljával.
(2) Több lehetséges és alkalmas rendőri intézkedés, illetőleg kényszerítő eszköz közül azt kell választani, amely az eredményesség biztosítása mellett az intézkedéssel érintettre a legkisebb korlátozással, sérüléssel vagy károkozással jár.”
„45. § (1) A Rendőrség, illetőleg a rendőr a feladata ellátása során jogosult – a külön jogszabályban meghatározott módon – a közterületen szabálytalanul elhelyezett járművet elszállíttatni vagy egyéb módon eltávolíttatni, ha az a közúti forgalom biztonságát vagy a közbiztonságot veszélyezteti. Ha a tulajdonos (üzemben tartó) nem állapítható meg, vagy a felszólítás ellenére az elszállított, eltávolított járművet nem veszi birtokba, és a tárolás költsége aránytalanul magas, a Rendőrség a járművet értékesítheti, vagy más módon hasznosíthatja. Ha az elszállított, eltávolított jármű ismeretlen tulajdonosa a jármű értékesítése után 60 napon belül jelentkezik, részére az értékesítésből befolyt, a tárolási költséggel csökkentett ellenértéket ki kell fizetni.
(2) Ha a közterületen szabálytalanul elhelyezett jármű baleseti veszélyt nem jelent, illetőleg, ha az a jármű biztonsága vagy bűncselekmény elkövetésének gyanúja miatt szükséges, rögzítésére a jármű elszállításáig vagy további intézkedésig kerékbilincs alkalmazható.”
III.
Az indítványok az alábbiak szerint nem megalapozottak.
1. Az Alkotmánybíróság gyakorlata értelmében az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből fakadó követelmény, hogy „a jogszabályok is világosak egyértelműek, működésüket tekintve kiszámíthatóak és előreláthatóak legyenek a norma címzettjei számára”. [9/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH 1992, 59, 65.] „[A] világos, érthető és megfelelően értelmezhető normatartalom a normaszöveggel szemben alkotmányos követelmény. A jogbiztonság – amely az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében deklarált jogállamiság fontos eleme – megköveteli, hogy a jogszabály szövege értelmes és világos, a jogalkalmazás során felismerhető normatartalmat hordozzon.” [Először: 26/1992. (IV. 30.) AB határozat, ABH 1992, 135, 142.]
A jogalkotónak ezért olyan jogszabályszöveget kell kibocsátania, amely eleget tesz a normavilágosság követelményének. Az Alkotmánybíróság ugyanakkor a jogalkotók által elfogadott jogszabályok alkalmazásának és értelmezésének jelentőségét is hangsúlyozta határozataiban, tekintettel arra, hogy „[a] jogszabály mindig általánosságban, elvontan szabályoz, az absztrakt norma konkrét jogesetre alkalmazása – és ezáltal tartalommal kitöltése – a jogalkalmazó feladata. A jogalkalmazás során általában szükséges az alkalmazandó norma értelmezése, melyhez segítséget nyújthat maga a jogszabály (az értelmező rendelkezései vagy az indokolása, amelyből kitűnhet a jogalkotó szándéka), a hosszabb időn keresztül kialakult-kialakított jogi (értelmezési) gyakorlat stb. A nem kellő pontossággal megfogalmazott jogszabály is alkalmazható, ha a megfogalmazás pontatlansága a jogalkalmazás során, a jogalkalmazói értelmezés által (...) orvosolható”. (534/E/2001. AB határozat, ABH 2002, 1283, 1291.)
Az Alkotmánybíróság gyakorlata alapján jogszabályi rendelkezés csak akkor tekinthető a jogbiztonság (normavilágosság) követelményébe ütközőnek, ha megfogalmazása olyannyira homályos, hogy jogalkalmazói értelmezéssel sem tölthető ki tartalommal, vagy határozatlansága lehetőséget ad a szubjektív jogalkalmazói döntésre, a különböző jogalkalmazók eltérő gyakorlatára, a jogegység hiányára. [1160/B/1992. AB határozat, ABH 1993, 607.; 534/E/2001. AB határozat, ABH 2002, 1283.]
Az Alkotmánybíróság következetes álláspontja az is, hogy bizonyos esetekben a jogszabály általános megfogalmazása segíti elő a jogbiztonságot: „a jogszabályok világossága, áttekinthetősége érdekében célszerű, ha a törvényhozó kerüli azoknak a helyzeteknek a teljeskörű felsorolását, melyekre a jogszabály adott rendelkezését alkalmazni kell; az életviszonyok folytonos alakulása, változásai következtében e helyzetek kimerítő felsorolása reménytelen vállalkozás volna. Ha pedig újból és újból kiderülne, hogy a törvény hatályát ki kell terjeszteni olyan helyzetekre is, melyekre a törvényhozó eredetileg nem gondolt vagy nem gondolhatott, ez a sorozatos törvénymódosítások kényszere folytán az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében deklarált jogállamiság egyik elemére, a jogbiztonságra nézve jelentene veszélyt.” [ld.: 847/B/1996. AB határozat, ABH 1996, 644, 645.; 55/2001. (XI. 29.) AB határozat, ABH 2001, 442, 461.; 945/B/1996. AB határozat, ABH 2007, 1140, 1142–1143.]
Az Rtv. 15. § (1) bekezdése a Rendőrség működésének általános elvei és szabályai között határozza meg annak követelményét, hogy a rendőr intézkedése során nem okozhat az intézkedés törvényes céljával nyilvánvalóan arányban nem álló hátrányt. Az Rtv. ezen rendelkezése az Rtv.-ben szabályozott valamennyi intézkedés (29. § – 46/A. §) alkalmazása során irányadó általános követelmény. Így az Rtv. 15. § (1) bekezdése szükségszerűen általánosan fogalmaz, s nem részletezi, hogy az egyes intézkedések esetében melyek azok a hátrányokozások, amelyek nyilvánvalóan arányban állnak (vagy nem állnak arányban) az intézkedés törvényes céljával. A jogalkotó mérlegelési jogot biztosít a jogalkalmazó számára, ugyanis az arányosság követelményének érvényesülése csak az egyes intézkedésekkel összefüggésben, esetről-esetre ítélhető meg.
Amint arra a 847/B/1996. AB határozatában az Alkotmánybíróság rámutatott: „[a] jogalkotó feladata az, hogy a jogi szabályozás körébe vont életviszonyokat megfelelő rendelkezésekkel szabályozza. Az már egyfelől az életviszonyok, másfelől a szabályozás jellegétől függ, hogy a rendelkezés ad-e mérlegelési vagy értelmezési jogkört a jogalkalmazó szerveknek vagy sem. Esetenként a jogi szabályozás zárt, tételes felsorolást tartalmaz, amelyet a jogalkalmazó szervek nem bővíthetnek. Előfordulhat azonban, hogy a szabályozni kívánt társadalmi viszonyok annyira sokrétűek és változatosak, hogy az említett szabályozási mód alkalmazása szóba sem jöhet. Ilyenkor a jogszabály vagy tartalmi ismérvek alapján határozza meg a személyek, tárgyak, szolgáltatások ama körét, amelyre valamely rendelkezés irányadó, vagy példálózó felsorolást foglal magában. A példálózó felsorolás – jellegéből adódóan – nem alkot zárt rendszert, hanem a benne foglaltak a jogalkalmazás során a társadalmi viszonyok fejlődése által megkívánt mértékben bővíthetők. Az is gyakori, hogy a jogszabály úgynevezett határozatlan jogi fogalmakra utal (pl. különösen indokolt esetben, kivételes méltányosságból, városképi okból) avagy meghatározott tényállás esetén az eljáró szerv mérlegelésére bízza, hogy a jogszabályban meghatározott intézkedések közül melyiket alkalmazza.” (ABH 1996, 644, 645.)
Az Alkotmánybíróság megítélése szerint az Rtv. 15. § (1) bekezdésében található „nyilvánvalóan nem áll arányban” kitétel is olyan határozatlan jogfogalom, amelyet a jogalkalmazó tölt meg tartalommal az Rtv. szabályozási keretei között. Ennek oka az, hogy az egyes intézkedések alkalmazása során az intézkedés törvényes céljával nyilvánvalóan arányban nem álló hátrányok fajtái, esetei és jellege előre nem határozhatók meg. Ezért önmagában az, hogy a jogalkotó nem sorolja fel a „nyilvánvalóan arányban nem álló hátrányokozás” megállapításának feltételeit az Rtv. 15. §-ában valamennyi intézkedési típusra tekintettel, csupán értelmezési kérdést vet fel, ami azonban nem eredményezi a normavilágosság követelményének sérelmét. Az Rtv. 15. § (1) bekezdése az indítványozó által felvetett szempontból mindezek alapján nem sérti az Alkotmány 2. § (1) bekezdését.
2. Az egyik indítványozó álláspontja szerint az Rtv. 45. § (1) bekezdésének második mondata azért sérti a jogállamiság elvét, mert a zálogjog Ptk.-ban meghatározott szabályaihoz képest „új jogrendet teremtett”. Az indítványozó tehát tartalmilag annak megállapítását kérte, hogy jogállamiságot sértő normakollízió áll fenn az Rtv. 45. § (1) bekezdése és a Ptk. zálogjogi szabályai között (Ptk. 251–269. §).
Az Alkotmánybíróság gyakorlata értelmében „[a] jogállamiság elvéből nem következik, hogy az azonos szintű jogszabályok közötti normakollízió kizárt. Törvényi rendelkezések összeütközése miatt az alkotmányellenesség pusztán az Alkotmány 2. § (1) bekezdése alapján tehát nem állapítható meg akkor sem, ha ez a kollízió nem kívánatos és a törvényhozónak ennek elkerülésére kell törekednie. Az Alkotmány 2. § (1) bekezdése szerint a Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam. A jogállamiság alkotmányos deklarálása azonban tartalmi kérdésekben tovább utal az egyes nevesített alkotmányos elvekre és jogokra. Alkotmányellenesség megállapítására ezért törvényi rendelkezések kollíziója miatt csak akkor kerülhet sor, ha ezen alkotmányos elvek vagy jogok valamelyike megsérül annak folytán, hogy a szabályozás ellentmondása jogszabályértelmezéssel nem oldható fel és ez anyagi alkotmányellenességhez vezet, vagy ha a normaszövegek értelmezhetetlensége valamely konkrét alapjogi sérelmet okoz. Ennek hiányában azonban az azonos szintű normaszövegek lehetséges értelmezési nehézsége, illetőleg az értelmezéstől függő ellentéte, összeütközése önmagában nem jelent alkotmányellenességet.” [35/1991. (VI. 20.) AB határozat, ABH 1991, 175, 176–177.]
Az Alkotmánybíróság ez alapján elsőként azt vizsgálta, hogy az Rtv. és a Ptk. között valóban fennáll-e normakollízió.
Az indítványozó feltételezésével ellentétben az elszállított gépjármű tárolására nem a zálogjog szabályai irányadók. Ez egyrészt abból következik, hogy a jogalkotó nem rendelkezett kifejezetten zálogjog keletkezéséről az Rtv. 45. §-ában az elszállított jármű tekintetében. Az elszállított jármű tárolására vonatkozó kötelezettség lényege – az Rtv., valamint a kerékbilincs alkalmazásával és a járművek elszállításával kapcsolatos szabályokról szóló 143/1995. (XI. 30.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Kr.) rendelkezései alapján – a gépjármű őrzése mindaddig, amíg azt a tulajdonos (üzemben tartó) birtokba nem veszi és az elszállítás, valamint tárolás költségét meg nem téríti. A jármű értékesítésére (hasznosítására) csak akkor kerülhet sor, ha a tulajdonos azt nem veszi birtokba és ha az őrzés aránytalan terhet jelent a gépjármű tárolására kötelezettre nézve. Ha a gépjármű értékesítésére – a Rendőrség határozata alapján – sor kerül, a gépjármű ellenértéke a tulajdonost illeti. A tulajdonos azonban köteles a tárolás (őrzés) költségeit megtéríteni. A lefoglalt gépjárműben talált ingó dolgot a Rendőrség ugyancsak köteles őrizni, valamint jogosult értékesíteni, ha a tulajdonos nem veszi át. Erre a Ptk. 196. §-a szerinti felelős őrzés szabályai irányadók a Kr. 16. §-a alapján. E szabályozás alapján tehát nem állapítható meg, hogy az Rtv. a zálogjog szabályai szerint rendelkezne a gépjármű tárolásáról és értékesítéséről, hiszen nem arról van szó, hogy a gépjármű valamely követelés biztosítása érdekében zálogtárgyként szolgálna: az elszállítás és tárolás oka ugyanis egy szabálysértés és nem polgári jogi követelés.
Mivel nem állapítható meg normakollízió az Rtv. 45. § (1) bekezdése és a Ptk. zálogjogra vonatkozó szabályai (Ptk. 251–265. §) között, így az Alkotmánybíróság az indítványt ebben a részében elutasította.
3. Az Rtv. 45. § (1) bekezdés második mondatát az Alkotmány 2. § (1) bekezdése, 13. § (1)–(2) bekezdése, valamint 70/A. § (1) bekezdése alapján kérték megsemmisíteni.
3.1. Az egyik indítványozó szerint az Alkotmány 2. § (1) bekezdését sérti (normavilágosság, jogbiztonság) az Rtv. 45. § (1) bekezdés második mondatának „a tárolás költsége aránytalanul magas” kitétele.
Az Alkotmánybíróság a fentiekben – 1. pont alatt – már utalt arra, hogy az a szabályozási mód, mely lehetővé teszi a jogalkalmazói mérlegelést, önmagában véve nem vezet a normavilágosság, jogbiztonság sérelmére. Az elszállított gépjármű értékesítésének két feltételét állapítja meg az Rtv. 45. § (1) bekezdése: a gépjármű tulajdonosa (üzemben tartója) az elszállított gépjárművet meghatározott időn belül [ld. Kr. 13. § (4) bekezdés] nem vette birtokba és a tárolás költsége aránytalanul magas. (A tárolás költségéről a Kr. Melléklete rendelkezik, eszerint a jármű tárolásának költsége naponként 500 forint.) Az értékesítés elsődleges indoka tehát minden esetben az, hogy az – elszállításról egyébként értesített – tulajdonos (üzemben tartó) nem vette birtokba gépjárművét (vagy a tulajdonos személyét a Rendőrség nem tudta megállapítani). A Rendőrség számára ilyen esetben a tárolás költségének megtérülését a gépjármű értékesítése biztosítja, hiszen a tulajdonos, ha nem veszi birtokba gépjárművét, feltételezhetően nem fogja megfizetni a tárolás és őrzés költségét sem.
Az értékesítés elrendeléséről emellett annak függvényében dönt a Rendőrség, hogy a tulajdonos által birtokba nem vett gépjármű tárolásának eltelt időtartamára és ez idő alatt felmerült őrzési kiadásokra, valamint az adott gépjármű értékére tekintettel a tárolás felmerült költsége az adott gépjármű esetében aránytalanul magas. Az „aránytalanul magas” tárolási költség tehát gépjárművenként és az őrzés időtartamára tekintettel eltérő mértékű, előre nem határozható meg pontosan. Így indokolt, hogy a jogalkotó mérlegelési lehetőséget biztosít a jogalkalmazó számára annak megítélésére, hogy egy adott gépjármű tárolási költsége mikor válik aránytalanul magassá, és így mikor válik szükségessé a gépjármű értékesítése.
Minderre tekintettel nem állapítható meg, hogy az Rtv. 45. § (1) bekezdés második mondatának „a tárolás költsége aránytalanul magas” kitétele sértené a normavilágosság követelményét, így az Alkotmánybíróság az indítványt ebben a részében elutasította.
3.2. A tulajdonhoz való jogot azért sérti az Rtv. 45. § (1) bekezdés második mondata az indítványozó szerint, mert a gépjármű értékesítésére pusztán azon okból kerülhet sor, hogy a tárolás költsége aránytalanul magas, ami nem indokolja alkotmányosan, hogy a Rendőrség értékesítheti az elszállított gépjárművet.
Az Alkotmánybíróság mindenek előtt utal arra, hogy a gépjármű elszállítására a forgalom- vagy közbiztonság védelme érdekében kerül sor, feltétele a gépjármű tulajdonosa (üzemben tartója) által elkövetett szabálysértés. Az elszállított gépjárművet a Rendőrség jellemzően egy olyan, erre a célra fenntartott helyre szállítja, ahol bármely gépkocsi-tulajdonos a gépjárművet átveheti, illetve ahol a gépjármű megfelelő őrzése biztosított. (Ezért is rendelkezik a Kr. 15. §-a úgy, hogy a közút különleges igénybevétele esetén akkor nem kell a járművet a kijelölt tárolóhelyre szállítani, ha a jármű az eredeti tartózkodási helyétől számított ötszáz méteres távolságon belül elhelyezhető.) Az elszállítás és tárolás főszabály szerint tehát ideiglenes: a gépjárművet a tulajdonosa – a tárolási költség megfizetését követően – birtokba veheti. Ha azonban a gépjármű ismert tulajdonosa meghatározott időn belül nem veszi birtokba gépjárművét és annak őrzése aránytalanul magas költséget ró az őrzésre kötelezett Rendőrségnek, a gépjármű értékesítésére kerülhet sor (a végrehajtási árverés szabályai szerint, ld. Kr. 17. §).
Az elszállítással (és tárolással) elsődlegesen a gépjármű használata esik korlátozás alá, s csak végső soron kerülhet sor a gépjármű értékesítésére, így az Rtv. 45. § (1) bekezdés második mondatának alkotmányosságát az Alkotmánybíróság az Alkotmány 13. § (1) bekezdésével összefüggésben vizsgálta.
Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint: „[a] tulajdonhoz való jog az Alkotmány 13. § (1) bekezdése értelmében alapvető jog. Az alkotmányi tulajdonvédelem köre és módja nem szükségképpen követi a polgári jogi fogalmakat. A szükséges és arányos korlátozásnak, illetve a tulajdonjog lényeges tartalmának ugyanis nincs polgári jogi megfelelője. A tulajdonjog részjogosítványai – amelyek még a polgári jog szerint sem mindig a tulajdonost, s egyes esetekben törvénynél fogva nem őt illetik – nem azonosíthatók a tulajdonhoz való jog alkotmányi védelmet élvező lényeges tartalmával. (...) Az Alkotmány szerinti tulajdonvédelem köre tehát nem azonosítható az absztrakt polgári jogi tulajdon védelmével; azaz sem a birtoklás, használat, rendelkezés részjogosítványaival, sem pedig negatív és abszolút jogként való meghatározásával. Az alapjogként védett tulajdon tartalmát a mindenkori (alkotmányos) közjogi és magánjogi korlátokkal együtt kell érteni.” [64/1993. (XII. 22.) AB határozat, ABH 1993, 373, 379–380.]
Az Alkotmánybíróság a büntető-eljárásjogi lefoglalás kapcsán foglalkozott annak megítélésével, hogy a tulajdonos tulajdonának időleges elvonásával járó állami intézkedések milyen feltételek mellett nem sértik a tulajdonhoz való jogot. A 715/B/1994. AB határozatban a következőket fejtette ki: „A tárgyi bizonyítékok biztosítása tehát – ami a lefoglalás rendeltetése – szükséges, mert kényszerítő okból történik. A lefoglalás nem aránytalan jogkorlátozás, mert az elérni kívánt cél nem a tulajdon elvonása, hanem a tárgyi bizonyítékot képező dolog birtoklásának ideiglenes elvonása az alkotmányos kötelezettség teljesítése, a bizonyítás érdekében. A lefoglalt tárgyi bizonyíték nem csak az eljárásban érintett személy bűnösségét, hanem adott esetben ártatlanságát is bizonyíthatja. A lefoglalás tehát céljához képest és eszközként mértéktartó ideiglenes kényszerintézkedés. Célszerű és alkalmas eszközként a lefoglalás a jogkorlátozás mértéktartó, alkotmányos jogkorlátozási eszköze.” (ABH 1997, 584, 588.)
A gépjármű elszállítása esetében az intézkedés célja, hogy a szabálysértéssel előidézett forgalom- vagy közbiztonság veszélyeztetése megszűnjön, vagyis nem a gépjármű esetleg bekövetkező jövőbeni értékesítése. A tárolás (őrzés) ugyancsak nem a gépjármű későbbi értékesítését szolgálja, hanem a gépjármű megfelelő – a forgalom- és közbiztonságot nem veszélyeztető és a gépjármű biztonságos őrzését biztosító – elhelyezését, vagyis a tulajdonos tulajdonának védelmére hivatott az elszállítást követően.
A 42/2006. (X. 5.) AB határozatban kifejtettek szerint a kisajátítást el nem érő tulajdonkorlátozásnál figyelemmel kell lenni arra, hogy az Alkotmány 13. § (1) bekezdése a tulajdonhoz való jog biztosításának általános tételét tartalmazza, de nem rendelkezik a tulajdonjog kisajátítást el nem érő korlátozásának mércéjéről. (ABH 2006, 520.) Az Alkotmány 8. §-ának (2) bekezdése határozza meg – többek között – az alapvető jogok korlátozása alkotmányossága mércéjének általános szabályát, a szükségesség-arányosság tesztjét. E szerint az alapvető jog korlátozása csak akkor marad meg az alkotmányos határok között, ha a korlátozás elkerülhetetlen, azaz más alkotmányos alapjog, valamint alkotmányos érték vagy cél védelme vagy érvényesülése, illetve az Alkotmányból következő feladat megvalósítása más módon nem biztosítható, továbbá, ha az elérni kívánt cél fontossága és az ennek érdekében okozott alapjogsérelem súlya arányban áll egymással. Az alapjog sérelme megállapítható akkor is, ha az alkalmazott korlátozás a cél elérésére alkalmatlan, vagy a törvényhozó a korlátozás során nem az adott cél elérésére alkalmas legenyhébb eszközt választotta ki [összefoglalóan a 74/2006. (XII. 15.) AB határozatban, ABH 2006, 870, 878.].
Az Alkotmánybíróságnak az elszállított gépjármű értékesítésével kapcsolatban azt kellett tehát vizsgálnia, hogy az értékesítés, mint tulajdonkorlátozás elkerülhetetlen, s az okozott alapjogsérelem súlya arányban áll az elérni kívánt cél fontosságával. Az Alkotmánybíróság ismételten hangsúlyozza: a gépjármű őrzését a gépjármű-tulajdonos szabálysértő magatartása idézi elő. A tárolásnak meghatározott költségei vannak: erre a célra szolgáló telephelyet kell fenntartani, annak megfelelő szintű őrzését (a gépjárművek védelme érdekében) biztosítani kell, s az adott gépjármű számára tárolóhelyet kell fenntartani mindaddig, amíg azt a tulajdonos birtokba nem veszi. A tárolással járó költségeket a Rendőrség viseli mindaddig, amíg a gépjármű tulajdonosa ki nem egyenlíti azt.
Tekintettel az őrzés költségeire, valamint arra, hogy e költségeket az őrzésre kötelezett Rendőrség előlegezi (saját költségvetése terhére), a gépjármű korlátlan ideig tartó őrzése, bár biztosítaná a tulajdonos tulajdonjogát, a Rendőrségre aránytalan terhet jelentene. A jogalkotó erre tekintettel teszi lehetővé, hogy ha a tárolás költsége aránytalanul magas, a Rendőrség értékesítse azt, és a vételárból a tárolás és őrzés, valamint az elszállítás díját levonja. A gépjármű értékesítésének célja tehát a Rendőrségre aránytalan hátránnyal járó őrzés megszüntetése és az őrzéssel felmerült és előlegezett költségek kiegyenlítése. A tulajdonhoz való jog védelme alapján tehát a Rendőrség köteles a gépjárművet meghatározott ideig őrizni, és az őrzés költségeit előlegezni. A Rendőrség ugyanakkor a gépjármű-tulajdonos tulajdonhoz való joga alapján sem kötelezhető arra, hogy a szabálytalanul várakozó és elszállított gépjárműveket korlátlan ideig őrizze, és ennek költségeit saját költségvetése terhére viselje. Másként fogalmazva: a tulajdonhoz való jogból nem következik az elszállítással érintett gépjármű tulajdonosának joga arra, hogy gépjárművét korlátlanul és a tárolás költségeinek megtérítése nélkül őrizzék. A gépjármű-tulajdonos tulajdonhoz való jogának korlátozása e szempontokra tekintettel elkerülhetetlen, szükséges.
A korlátozás arányosságának megítélése érdekében az Alkotmánybíróság megvizsgálta az értékesítés jogalkotó által meghatározott feltételeit. Az elszállított gépjármű értékesítésére csak akkor kerülhet sor, ha a gépjármű tulajdonosa (üzemben tartója) felszólítás ellenére sem vette át gépjárművét (vagy ha a gépjármű tulajdonosa nem állapítható meg, így a Rendőrség nem tud kit felszólítani a gépjármű birtokba vételére). A Rendőrség a gépjármű elszállításáról és birtokba vételéről szóló felszólításban tájékoztatja a gépjármű tulajdonosát arról, hogy ha a gépjárművet meghatározott időn belül nem veszi birtokba, az a gépjármű értékesítését eredményezheti. Ha az első felszólítás eredménytelen, a Rendőrség megismétli a felszólítást. Az értékesítésre legkorábban csak a második felszólításban megjelölt határidő elteltét követően kerülhet sor, egy az értékesítésről szóló (jogerős) határozat alapján. A gépjármű tulajdonosa számára határozott időt biztosít a jogalkotó arra, hogy eldöntse: élni kíván-e a gépjármű birtokba vételével, vagy tudomásul veszi gépjárműve értékesítését (illetve annak lehetőségét). Az értékesítésre tehát csak végső esetben kerül sor: ha a gépjárművet a tulajdonosa többszöri felszólítás ellenére, a megszabott határidőn belül sem veszi át. Az értékesítés másik feltétele, hogy a tárolás költségének mértéke aránytalanul magas: vagyis a tárolás fenntartása aránytalan terhet jelentene az őrzésre kötelezettnek. E két feltétel alapján megállapítható, hogy a tulajdonkorlátozás súlya arányban áll a korlátozás céljával.
Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az Rtv. 45. § (1) bekezdés második mondata szerinti tulajdonkorlátozás indokai alapján szükséges, feltételei, valamint eljárási garanciái alapján arányos, így nem sérti a tulajdonhoz való jogot. Ezért az Alkotmánybíróság az indítványt ebben a részében elutasította.
3.3. Az Rtv. 45. § (1) bekezdés második mondata az indítványozó szerint azért sérti az Alkotmány 70/A. §-át, mert – ahogy fogalmaz – „nem indokolt a közérdekre (...) hivatkozás a Magyar Köztársaság által biztosított tulajdonjoggal szemben pusztán azért, mert a polgári jogviszony jogosulti alanya a Rendőrség, kötelezetti alanya pedig a jármű tulajdonosa”.
Az Alkotmánybíróság már számos határozatában értelmezte az Alkotmány 70/A. §-ának (1) bekezdését. Kialakult gyakorlata szerint az Alkotmány e rendelkezését a jogegyenlőség általános elvét megfogalmazó alkotmányi követelményként értelmezte. Kimondta, hogy az alkotmányi tilalom elsősorban az alkotmányos alapjogok tekintetében tett megkülönböztetésekre terjed ki, abban az esetben, ha a megkülönböztetés nem az emberi vagy az alapvető állampolgári jog tekintetében történt, az eltérő szabályozás alkotmányellenessége akkor állapítható meg, ha az az emberi méltósághoz való jogot sérti. Az Alkotmánybíróság eddigi gyakorlata során ez utóbbi körben akkor ítélte alkotmányellenesnek a jogalanyok közötti megkülönböztetést, ha a jogalkotó önkényesen, ésszerű indok nélkül tett különbséget az azonos szabályozási kör alá vont jogalanyok között. [először: 61/1992. (XI. 20.) AB határozat, ABH 1992, 280, 281–282. és 35/1994. (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994, 197, 203–204.]
Az indítványozó tévesen hivatkozik arra, hogy az Rtv. 45. § (1) bekezdése alapján polgári jogi jogviszony jön létre a Rendőrség és a gépjármű tulajdonosa között. Az elszállítás közhatalmi cselekmény, amelynek alkalmazására szabálysértés (gépjármű szabálytalan elhelyezése, amely a forgalom- vagy közbiztonságot veszélyezteti) miatt kerül sor, vagyis a „tárolás” nem polgári jogi megállapodás alapján történik. A Rendőrség és a gépjármű tulajdonosának jogi helyzete ezért értelemszerűen nem veti fel az indítványozó által kifejtett problémát. Így nem állapítható meg érdemi alkotmányos összefüggés az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdése és az Rtv. 45. § (1) bekezdés második mondata között.
4. Az Rtv. 45. § (1) bekezdés harmadik mondata alkotmányellenességének megállapítását a tulajdonhoz való jog, a jogegyenlőség és az esélyegyenlőség, valamint az ártatlanság vélelmének sérelme alapján kérték megállapítani.
4.1. A tulajdonhoz való jog tekintetében az bír relevanciával, hogy a Rendőrség a szabálysértés miatt elkövetett gépjárművet – az őrzés költségeinek előlegezésével – tárolja. A Rendőrségnek azonban nemcsak az nem eshet a terhére, ha a tulajdonos önhibájából nem veszi birtokba a gépjárművet, hanem az sem, ha a Rendőrség nem tudja megállapítani a tulajdonos személyét. Az üzemben tartó személyének megállapíthatatlansága sem lehet ok ugyanis arra, hogy a Rendőrség a gépjárművet korlátlan ideig saját költségvetése terhére őrizze (különös tekintettel arra, hogy ilyen esetben a költségek üzemben tartó általi megtérítésével jellemzően nem is lehet számolni). Továbbá a jogalkotó indokolatlanul kedvezőbb helyzetet teremtene az ismeretlen üzemben tartóra nézve az ismert üzemben tartóval szemben, ha az ismeretlen üzemben tartó gépjárművének korlátlan őrzésére kötelezné a Rendőrséget – míg az ismert tulajdonos gépjárművét már akár két eredménytelen felszólítást követően értékesíthetné. Az ismeretlen üzemben tartó érdekeinek védelmét kellően biztosítja az, hogy eseti gondnokot kell kirendelni. Így a tulajdonhoz való jog sérelme sem a szükségesség, sem az arányosság alapján nem állapítható meg.
4.2. Nem állapítható meg a diszkrimináció tilalmának sérelme sem az Rtv. 45. § (1) bekezdés harmadik mondatával összefüggésben. A gépjármű elszállítása, őrzése, az értékesítés feltételei, valamint az értékesítésből befolyt vételár kifizetésének kötelezettsége tekintetében a jogalkotó azonosan szabályoz valamennyi (vagyis az ismert és az ismeretlen) üzemben tartó tekintetében. A jogalkotó csupán a birtokba vételre vonatkozó felszólítás tekintetében szabályoz eltérően. Ezen eltérés azonban értelemszerű: ha ugyanis az üzemben tartó személyét nem lehet megállapítani, fogalmilag kizárt a gépjármű birtokba vételére vonatkozó felszólítás megküldése az üzemben tartó részére. Ezen kívül abban a tekintetben alkalmaz eltérő szabályokat a jogalkotó, hogy az értékesített gépjármű ellenértékét mennyi időn belül rendeli kifizetni –, illetve ismeretlen tulajdonos esetében mennyi ideig teszi lehetővé annak átvételét. A szabályozási eltérések itt is abból a körülményből adódnak, hogy az ismeretlen tulajdonos (üzemben tartó) részére a vételár azonnali kifizetése lehetetlen. A kifizetésre így csak akkor kerülhet sor, ha az ismeretlen tulajdonos maga jelentkezik. Az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésének sérelme tehát mindezek alapján nem állapítható meg.
Az egyik indítványi kérelem szerint az Rtv. 45. § (1) bekezdés harmadik mondata az Alkotmány 70/A. § (3) bekezdését sérti. Az indítványozó szerint ugyanis e rendelkezés alapján csak akkor van lehetőség a Rendőrség által hasznosított jármű ellenértékének tulajdonos részére történő kifizetésére, ha a tulajdonos ismeretlen.
Az indítványozó jogértelmezése azonban téves. A támadott rendelkezésből ugyanis az következik, hogy az elszállított jármű ismeretlen tulajdonosa a jármű értékesítését követő 60 napon belül veheti csak át a gépjármű – tárolási költséggel csökkentett – ellenértékét, a 60. napot követően azonban már nem. Ez a szabály nem zárja ki ugyanakkor, hogy a gépjármű ismert tulajdonosa is átvehesse gépjárműve ellenértékét. Ennek megfelelően a Kr. 19. § (1)–(2) bekezdése alapján – ha a gépjármű ismert tulajdonosa részére az azonnali kifizetésre nincs lehetőség, mert például a tulajdonos ismeretlen helyen tartózkodik, vagy a vételárat a tulajdonos egyéb okból nem tudja azonnal átvenni – a Rendőrség az értékesítésből származó összeget elkülönített számlára helyezi, s az összeget a tulajdonos az értékesítés napjától számított ötéves határidőn belül veheti át.
Az Alkotmánybíróság több esetben vizsgálta az Alkotmány 70/A. § (3) bekezdésében rögzített esélyegyenlőség követelményének esetleges sérelmét. Az Alkotmány 70/A. § (3) bekezdése szerint a Magyar Köztársaság a jogegyenlőség megvalósulását az esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó intézkedésekkel is segíti. Ezzel a rendelkezéssel összefüggésben az Alkotmánybíróság legutóbb a következőket mondta ki: „az Alkotmány 70/A. § (3) bekezdése az állam számára konkrét kötelezettségeket nem határoz meg. Az esélyegyenlőtlenség kiküszöbölésének törvényi eszközrendszere széles skálán mozoghat, s ezek közül a jogalkotó feladata a legcélszerűbb szabályozási mód megválasztása, az intézkedések rendszerének átfogó kidolgozása” [13/2008. (II. 21.) AB határozat, ABK 2008, február, 149, 151.]. Az Alkotmány 70/A. § (3) bekezdésében deklarált esélyegyenlőség elvének értelmezésével kapcsolatban az Alkotmánybíróság rámutatott arra is, hogy „a különböző társadalmi csoportok esélyeinek egyenlőségét nem egy-egy jogszabály, vagy állami intézkedés, hanem jogszabályok és állami intézkedések rendszere révén lehet biztosítani, illetve az állam ilyen módon járulhat hozzá az esélyegyenlőség megteremtéséhez, vagy legalábbis az egyenlőtlenségek csökkentéséhez” (725/B/1991. AB határozat, ABH 1992, 663, 664.).
Mindezek alapján az Rtv 45. § (1) bekezdés harmadik mondata és az Alkotmány 70/A. § (3) bekezdése között nincs érdemi alkotmányossági összefüggés, ezért az Alkotmánybíróság az indítványt ebben a részében elutasította.
4.3. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint nincs érdemi alkotmányossági összefüggés az Rtv. 45. § (1) bekezdés harmadik mondata és az Alkotmány ártatlanság vélelmét megfogalmazó 57. § (2) bekezdése között sem. Az Alkotmány 57. § (2) bekezdéséből az következik, hogy a bizonyítási teher a büntető (szabálysértési) eljárásokban nem a terheltre (eljárás alá vont személyre) esik, hanem az eljáró hatóságokra;, illetve hogy a terhelt (eljárás alá vont személy) felelősségét, bűnösségét csak akkor állapíthatja meg jogerős bírói ítélet, ha az kétséget kizáróan bizonyítást nyert.
Az Rtv. 45. § (1) bekezdésének harmadik mondata azonban nem rendelkezik a gépjármű üzemben tartója „bűnösségének” megállapításáról vagy annak bizonyításáról. Ez a rendelkezés azt biztosítja az elszállítással érintett gépjármű ismeretlen tulajdonosának, hogy ha az ott meghatározott határidőn belül jelentkezik, akkor részére a gépjármű értékesítéséből befolyt összeget a rendőrhatóság kifizeti. Az, hogy az üzemben tartó valóban szabálysértést követett-e el, a szabálysértési eljárás keretében kerül megállapításra. Ezzel összefüggésben a Kr. úgy rendelkezik, hogy ha a szabálysértési eljárásban azt állapítják meg, hogy a gépjármű elhelyezése nem valósított meg szabálysértést (vagy az nem az üzemben tartó felelőssége), nem kell megfizetni az elszállítás és tárolás költségét (vagy azt vissza kell fizetni az üzemben tartó részére).
Az Alkotmánybíróság az érdemi alkotmányossági összefüggés hiányára tekintettel ezen indítványi kérelmet is elutasította.
5. Egyik indítványozó álláspontja szerint az Rtv. 45. § (2) bekezdése sérti a tulajdonhoz való jogot, mivel a kerékbilincs alkalmazása révén a tulajdonjog ideiglenes korlátozása következik be, ennek ellenére alkalmazásának feltételeit nem törvény, hanem kormányrendelet (a Kr.) állapítja meg. Ezen okból az indítványozó az Rtv. 100. § (1) bekezdése alkotmányellenességét is állította.
A tulajdonhoz való jogot sérti az Rtv. 45. § (2) bekezdése az indítványozó szerint azért is, mert a korlátozás aránytalan. A kerékbilincs alkalmazásának egyetlen célja szerinte a büntetés behajtásának biztosítása, ami nem teszi indokolttá a tulajdonjog (azon belül a használati jog) korlátozását.
5.1. Az Alkotmánybíróság már több határozatában foglalkozott a kerékbilincs alkotmányosságával. Az 1256/H/1996. AB határozat – egy, a kerékbilincs alkalmazását elrendelő önkormányzati rendelet kapcsán – hangsúlyozta, hogy a kerékbilincs a gépjármű tulajdonosának (üzemben tartójának) a gépjárművel való szabad rendelkezési jogát, vagyis használati jogát korlátozza. Rámutatott ugyanakkor az Alkotmánybíróság arra is, hogy a tulajdonjog részjogosítványainak korlátozása az Alkotmánybíróság gyakorlatában csak akkor eredményezi a tulajdonhoz való jog, mint alapjog alkotmányellenes korlátozását, ha a korlátozás súlya a korlátozással elérni kívánt célhoz képest aránytalan. Emellett az Alkotmánybíróság kitért arra is, hogy a járművezető közlekedéshez való szabadságának lényeges tartalma sem sérül a kerékbilincs alkalmazása folytán, ha a korlátozás alkotmányosan indokolt. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a közlekedés biztonsága, annak szervezettsége, folyamatossága, valamint az önkormányzatnak a közutakkal kapcsolatos közterület-védelmi és -gazdálkodási feladata alkotmányosan elfogadható célok. Ezek elérésére a közúti forgalomba való visszatérést csak feltételesen és időlegesen korlátozó eszköz, vagyis a kerékbilincs alkalmazásának előírása nem tekinthető aránytalan korlátozásnak. (ABH 1996, 789.)
A kerékbilincs alkalmazásával a szabálytalanul elhelyezett gépjármű rögzítésre kerül. A kerékbilincs alkalmazásának feltétele, hogy a gépjármű nem jelent balesetveszélyt. E feltétel azt biztosítja, hogy a rendőr a közlekedési helyzet mérlegelésével a megfelelő eszközt tudja alkalmazni. Tekintettel arra, hogy a kerékbilincs a gépjármű rögzítését jelenti, annak alkalmazása a balesetveszélyes állapot fenntartását eredményezné, ha a rendőr balesetveszélyt jelentő gépjárművet rögzíthetne. Ugyanez vonatkozik arra az esetre, ha a jogalkotó a forgalom- és közbiztonságot veszélyeztető gépjárművek tekintetében kerékbilincs alkalmazását írná elő.
Az Alkotmánybíróság fent ismertetett határozatában kifejtett álláspontját jelen ügyben is fenntartja. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint nem állapítható meg a tulajdonhoz való jog alkotmányellenes korlátozása a kerékbilincs alkalmazási feltételei alapján, ezért az Alkotmány 13. § (1) bekezdését nem sérti. Az Alkotmánybíróság ezért az indítványt ebben a részében elutasította.
5.2. Az Alkotmánybíróság már a 64/1991. (XII. 17.) AB határozatában rámutatott arra: „nem mindenfajta összefüggés az alapjogokkal követeli meg a törvényi szintű szabályozást. Valamely alapjog tartalmának meghatározása és lényeges garanciáinak megállapítása csakis törvényben történhet, törvény kell továbbá az alapjog közvetlen és jelentős korlátozásához is. Közvetett és távoli összefüggés esetében azonban elegendő a rendeleti szint is. Ha nem így lenne, mindent törvényben kellene szabályozni”. (ABH 1991, 297, 300.) Az alkotmányos jogokkal ugyancsak kapcsolatban álló, de azokat csupán távolról, közvetetten érintő, technikai és nem korlátozó jellegű szabályok rendeleti formában történő kiadása önmagában nem minősül alkotmányellenesnek. [29/1994. (V. 20.) AB határozat, ABH 1994, 148.]
A tulajdon korlátozásáról – vagyis a kerékbilincs alkalmazásáról – a jogalkotó törvényi szinten, az Rtv.-ben rendelkezett. Az Kr. a törvényi szinten lehetővé tett rendőri intézkedés alkalmazásának részletszabályairól, alkalmazásának módjáról rendelkezik. Mivel az alapjogot érintő szabályokat a jogalkotó törvényi szinten állapította meg, nem állapítható meg sem az Rtv. 45. § (2) bekezdésének, sem az Rtv. 100. § (1) bekezdésének alkotmányellenessége azon az alapon, hogy alapjog-korlátozást eredményező szabályok megalkotására adott felhatalmazást a kormánynak a kerékbilincs alkalmazása tekintetében. Az Alkotmánybíróság ezért az indítványt ebben a részében is elutasította.
Budapest, 2009. február 24.
Dr. Paczolay Péter s. k., |
||||||||
az Alkotmánybíróság elnöke |
||||||||
|
||||||||
|
Dr. Balogh Elemér s. k., |
Dr. Bragyova András s. k., |
||||||
|
alkotmánybíró |
alkotmánybíró |
||||||
|
||||||||
|
Dr. Holló András s. k., |
Dr. Kiss László s. k., |
||||||
|
alkotmánybíró |
alkotmánybíró |
||||||
|
||||||||
|
Dr. Kovács Péter s. k., |
Dr. Lenkovics Barnabás s. k., |
||||||
|
alkotmánybíró |
alkotmánybíró |
||||||
|
||||||||
|
Dr. Lévay Miklós s. k., |
Dr. Trócsányi László s. k., |
||||||
|
előadó alkotmánybíró |
alkotmánybíró |
||||||
*
A határozat az Alaptörvény 5. pontja alapján hatályát vesztette 2013. április 1. napjával. E rendelkezés nem érinti a határozat által kifejtett joghatásokat.
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás