BK BH 2000/89
BK BH 2000/89
2000.03.01.
I. A különös kegyetlenséggel elkövetett emberöléshez nyújtott pszichikai bűnsegély megállapítható, ha az elkövető a társtettesek súlyos és brutálisan véghez vitt ölési cselekményénél jelen van és a társtetteseket a végrehajtás során e szándékukban erősíti (Btk. 21. § (2) bek., 166. § (2) bek. d) pont).
II. A közveszélyokozás eredmény-bűncselekményének a befejezettségéhez az szükséges, hogy a törvényben meghatározott elkövetési magatartás kifejtése folytán az elkövetési módban rejlő objektív folyamatok okozatos következményeként a közveszély ténylegesen bekövetkezzék;
valamely tárgy meggyújtása esetén a közveszély akkor következik be, ha azáltal lehetővé válik a tűznek más tárgyakra való továbbterjedése, ennek hiányában csupán a közveszélyokozás kísérlete megállapításának van helye [Btk. 16. §, 259 § (1) bek.]
Az elsőfokú bíróság az 1998. június 16. napján kelt ítéletével a fk. I. r. vádlottat társtettesként, különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés bűntette, társtettesként elkövetett közveszélyokozás bűntette, valamint - a korábban elrendelt próbára bocsátást hatályon kívül helyezve 4 rb. - két esetben kísérletként megvalósult - lopás vétsége miatt halmazati büntetésül 7 évi, a fiatalkorúak börtönében végrehajtandó szabadságvesztésre és 5 évre a közügyektől eltiltásra ítélte.
Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy a fiatalkorú II. r. vádlott megvalósította a bűnsegédként, különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés bűntettét, valamint a könnyű testi sértés vétségét, ezért - a korábban vele szemben alkalmazott próbára bocsátást kimondó határozat hatályon kívül helyezése mellett - 3 évi időtartamra a javítóintézeti nevelését rendelte el, ugyanakkor a fk. II. r. vádlottat a közveszélyokozás bűntette miatt ellene emelt vád alól felmentette.
A III. r. vádlottat a társtettesként, különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés bűntette, valamint a társtettesként elkövetett közveszélyokozás bűntette miatt - halmazati büntetésként - 10 évi fegyházbüntetésre és 5 évre a közügyektől eltiltásra ítélte.
A megállapított tényállás lényege a következő.
A cselekmény elkövetése idején a 17. életévét betöltött fiatalkorú I. r. vádlott szülei elváltak, azóta őt és testvéreit az édesapja nevelte, aki vállalkozó. Édesanyjával nem tartja a kapcsolatot. 1993-ban szipózás és iskolakerülés miatt intézeti nevelésbe vették, majd 1996 nyarától adaptációs szabadságra bocsátották. Az általános iskola 7 osztályát végezte el. Munkaviszonya nincs. Büntetlen előéletű.
A vádlott nem kóros elmeállapotú, de a személyiségszerkezetét psychopathiás és szocipathiás vonások, infantilis jellegzetességek jellemzik, primitív reakciókra való hajlammal, a személyiségzavara azonban nem tekinthető kóros jellegűnek.
A kerületi bíróság 1998. március 31-én jogerőre emelkedett ítéletével 4 rb. lopás vétsége miatt 1 évre próbára bocsátotta. A vádlottal szemben a rendőrkapitányságon kábítószerrel visszaélés vétsége miatt indult újabb büntetőeljárás.
A cselekmény elkövetésekor a 14. életévét néhány hónappal betöltött fiatalkorú II. r. vádlott édesapja 1985-ben meghalt, azóta az édesanyja nevelte, aki az ügy III. r. vádlottja. Az anyja később férjhez ment, mivel a nevelőapjával a kapcsolata megromlott, a II. r. vádlott 1994-től intézetben nevelkedett, ahonnan rendszeresen megszökött, majd 1995 júliusában az intézeti nevelést megszüntették, és visszakerült az édesanyjához. A vádlott az általános iskola 6 osztályát végezte el. A fk. II. r. vádlott sem a cselekmény, sem az orvos szakértői vizsgálat idején nem volt és jelenleg sem kóros elmeállapotú. A kerületi bíróság 1998. január 21-én jogerős határozatával könnyű testi sértés vétsége miatt 1 évre próbára bocsátotta.
A III. r. vádlottnak két kiskorú gyermeke van, közöttük a II. r. vádlott. Munkanélküli. Kóros elmeállapot nála sem állapítható meg, de a személyiségszerkezetét részben alkoholos karaktervonások, részben psychopathiás és szociopathiás vonások jellemzik. A III. r. vádlott több esetben volt büntetve lopás miatt végrehajtandó szabadságvesztésre.
A fk. II. r. vádlott a III. r. vádlott lánya, míg a fk. I. r. vádlott a II. r. vádlott élettársa.
A sértett az elkövetéskor 55 éves, munkanélküli volt, aki alkoholista életmódot folytatott.
A vádlottak a sértett lakásában éltek mint szívességi lakáshasználók. A III. r. vádlott abban reménykedett, hogy a sértett a későbbiekben valamelyik gyermekét bejelenti az önkormányzati tulajdonban levő lakásba. 1996 szeptemberében odaköltözött a fk. I. r. vádlott is. 1996 októberében a III. r. vádlott arról beszélgetett az I. r. vádlottal, hogy szeretné megszerezni a sértett lakását. Elmondta azt a tervét, hogy a sértettet le kellene itatni és aláíratni vele egy papírt, amiben a III. r. vádlottra íratná a lakását, amit ő a későbbiekben eladna.
1996. október 11-én a piacon a három vádlott 1 liter konyakot és egy üveg 2 dl-es likőrt vásárolt. A sértett lakásába visszaérkezve a III. r. vádlott főzni kezdett, és ő, valamint az I. r. vádlott fogyasztani kezdték a vásárolt szeszes italt. Közben hazaérkezett a sértett is, aki bekapcsolódott az italozásba.
A III. r. vádlott és a sértett szóváltásba keveredett, mert a sértett kijelentette: nem tudja a lakásba bejelenteni a III. r. vádlott gyermekeit, mert a jelentős lakbértartozása miatt bizonytalanná vált a saját lakáshasználati jogosultsága is. 17 óra után nem sokkal a III. r. vádlott felháborodva berontott abba a szobába, ahol a fk. I. r. vádlott részegen aludt, hangosan kiabálta, hogy „gyere fiam, mindig kiabál velem, mutasd meg, ki az úr a háznál”. A II. r. vádlott kérlelte anyját, hogy „ne most, mert nagyon részeg, és nagyon megveri”, de a III. r. vádlott erőszakoskodására a fk. I. r. vádlott átment a másik szobába, a sértetthez lépett, és ököllel nagy erővel az arcába csapott, aminek következtében a sértett a földre zuhant. Eközben kijött a belső szobából a II. r. és a III. r. vádlott is, akik biztatták az I. r. vádlottat, hogy „üssed, ne sajnáld, adjál neki”.
A fk. I. r. vádlott lehajolt a földön fekvő sértetthez, elővette a zsebéből a bokszert és azzal 5-6 alkalommal, teljes erővel a földön fekvő sértett fejére ütött. A II. és III. r. vádlott eközben további bántalmazásra biztatták a társukat. Miután az I. r. vádlott úgy látta, hogy a sértett már nem mozdul, abbahagyta a bántalmazást.
Rövid idő múlva a fk. II. r. vádlott és az anyja tovább biztatta a fk. I. r. vádlottat a bántalmazásra, aki az éppen felkelni készülő sértett fejébe akkorát rúgott, hogy annak folytán a sértett visszazuhant a földre. Ezután az I. r. vádlott még 4-5 alkalommal a sértett fejébe rúgott.
A III. r. vádlott is odalépett a sértetthez, és teljes erőből a gerincét rugdosta, majd 5-6 alkalommal a sértett nemi szervébe rúgott, és papuccsal ütlegelte a sértett fejét. Végül a III. r. vádlott abbahagyta a sértett bántalmazását, kirohant a konyhába, magához vett egy kb. 20 cm pengehosszúságú kést, azzal visszarohant a szobába, a kést a fk. I. r. vádlott kezébe nyomta, és közben azt kiabálta „szúrd le fiam, te úgysem kapsz annyit mint én, nekem itt vannak a gyerekek, akiket fel kell nevelni”. Az I. r. vádlott lehajolt, felhajtotta a sértett ingét és ötször deréktájékon megvágta a földön fekvő férfit.
Ezt követően a III. r. vádlott felszólította a fiatalokat, hogy csomagoljanak, mert el kell tűnni, és a lakást fel kell gyújtani, hogy ne maradjon nyom. Csomagolás közben többször is kiabálta, hogy „ez már megdöglött”.
A három vádlott ruhaneműket csomagolt össze, majd a III. r. vádlott öngyújtóval a belső szobában levő szekrényben a ruhákat meggyújtotta, a fk. I. r. vádlott pedig a kis ágyon levő paplant - amelytől kb. 1,5 méterre feküdt a földön a sértett - gyújtotta meg. A konyhában a gáztűzhely mindhárom rózsáját égve hagyták, és az ott levő asztalon levő papírdarabokat is meggyújtották. Ezután kimentek a házból, az utcai kaput becsukták, a kulcsokat visszadobták az udvarba, és eltávoztak a helyszínről. A vádlottak ezután rokonoknál és ismerősöknél bujkáltak, elfogásukra később került sor.
A vádlottaknak a helyszínről való távozása után kb. 20-25 percre a szomszédok észlelték, hogy a sértett lakásából füst gomolyog, ezért értesítették a tűzoltókat. A tűzoltók rövidesen megérkeztek a helyszínre, a gáztűzhely égő rózsáit eloltották, kimentették az égő lakásban a meggyújtott ágytól 1,5 méterre a földön magatehetetlenül fekvő, hörgő hangokat hallató sértettet, a tüzet megfékezték, és rövid idő alatt eloltották.
A tűz csak szakszerű tűzoltói tevékenység révén volt eloltható, e munkában összesen tíz tűzoltó vett részt. Amennyiben a tűzoltók később érkeztek volna a helyszínre, a sértettet is elérhette volna a tűz, amely miatt a szomszédos lakások és az abban élők közvetve veszélyeztetve voltak. A tűz következtében a lakás berendezésében 265 000 forint a lakásban 175 000 forint kár keletkezett.
A mentők a sértettet kórházba szállították és 1996. november 3-ig több műtéttel és gépi lélegeztetéssel próbálták megmenteni az életét, de a sértett 1996. november 3-án meghalt.
A bántalmazás során, illetve annak következtében a sértett agyzúzódást, baloldalt keményburok alatti vérömlenyt, a lágyburok alatti filmszerű bevérzést, az agykamrában véresen festenyzett agyvizet, tüdővizenyőt, a bal oldali csontos mellkasfalon ablakos sorozatos bordatörést és a bal oldali pajzsporctöréses sérülést szenvedte el. A sértett testén összesen 27 külső metszett, zúzódásos, horzsolásos és II., illetve III. fokú égési sérülés keletkezett. A metszésnyomok közül egy a jobb fülkagyló mögött, egy a mellkas jobb oldalán, öt pedig a jobb csípőlapát felett, a mellkas oldalán jött létre. A sértetten levő égési sérülések nem testének a meggyújtásától, hanem a környező égő tárgyak hőjétől keletkeztek.
A sértett halála az elszenvedett bántalmazás és égési sérülések következtében kialakult elhúzódó sokkos állapot miatt létrejött keringési elégtelenség, tüdővizenyő és agyduzzanat miatt következett be. A sértett halála és az elszenvedett idegen kezű bántalmazás, valamint az égési sérülések között egyenes okozati összefüggés van. A sértett életét a gyors orvosi beavatkozás sem menthette meg.
Korábban a fk. I. r. vádlottat a kerületi bíróság az alábbi tényállás alapján bocsátotta próbára:
a) 1994. október 27-én este 18 óra körül a fk. I. r. vádlott és társa, valamint két gyermekkorú a hazafelé tartó sértett füléből a fülbevalóját kitépték, bántalmazták a sértettet, közben folyamatosan kérték tőle a pénzét, letépték a sértett hátizsákját és a dzsekijét, majd elfutottak. A sértett ezt követően értesítette a rendőrséget.
A sértett a bántalmazás következtében nyolc napon belül gyógyuló koponyazúzódást szenvedett, a sértettől elvett tárgyak értéke kb. 3000 forint volt, melyből a fk. I. r. vádlott is részesült.
b) 1994. október 14-én este a fk. I. r. vádlott két társával egy lépcsőházi ablakon át bemászott egy garázsba, és ott egy porcelángyertyával betörték két személygépkocsi ablakát, minkét autóból rádió-magnót akartak elvinni. Mivel egyik autóban sem találtak rádió-magnót, ezért a helyszínről elmentek.
c) 1994. nyár elején a fk. I. r. vádlott és a társa egy személygépkocsi ablakát betörve, abból 2 db oldalhangfalat szereltek ki, melyet később 500 forintért eladtak, a sértettnek okozott 5000 forintot meg nem haladó kár nem térült meg.
d) 1994. nyár elején a fk. I. r. vádlott és a társa egy személygépkocsit az előzőleg említett módon feltörtek, és abból két db hátsó hangfalat, egy esernyőt és cigarettát vettek ki, a sértettnek 5000 forint kárt okoztak.
Korábban a II. r. fk. vádlottat a kerületi bíróság az alábbi tényállás alapján bocsátotta próbára:
1996 decemberében a rendőrség fogdáján a II. r. vádlottat közös cellában tartották fogva több személlyel. A fiatalkorú II. r. vádlott és a sértett között ellenséges viszony alakult ki. Ennek következményeként 1996. december 30-án előzetes szóváltást követően a zárkatársát 2-3 alakalommal megütötte, illetve megrúgta a karján. A bántalmazás következtében a sértett 8 napon belüli gyógytartamú sérülést szenvedett.
Az ítélet ellen - mindhárom vádlott terhére - az ügyész, valamint a II. r. és a III. r. vádlott és e vádlottak védője, továbbá a II. r. vádlott törvényes képviselője jelentett be fellebbezést.
Az ügyész az I. r. és III. r. vádlott tekintetében a büntetés súlyosításáért, a II. r. vádlott tekintetében a közveszélyokozás bűntettében a bűnösség megállapítása végett és súlyosabb büntetéskiszabás érdekében fellebbezett.
A II. r. vádlott és védője, valamint törvényes képviselője felmentés érdekében; a III. r. vádlott és védője a cselekmény téves jogi minősítése miatt - bűnpártolás megállapítása végett - és enyhítésért fellebbezett.
A legfőbb ügyész a fellebbezést a II. r. vádlott tekintetében kizárólag a részfelmentés miatt és a közveszélyokozás bűntette bűnsegédként történt elkövetésének megállapítása végett, egyebekben pedig változatlan tartalommal tartotta fenn.
A másodfokú tárgyaláson a III. r. vádlott védője a fellebbezését elsődlegesen akként tartotta fenn, hogy az elsőfokú bíróság ítélete felülbírálatra alkalmatlan, ezért annak a hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróságnak új eljárásra utasítását indítványozta.
Az I. r. vádlott és védője a büntetés enyhítését kérte.
A fellebbezések alaptalanok.
Az elsőfokú bíróság a büntetőeljárás szabályainak megtartásával folytatta le az eljárást. A Legfelsőbb Bíróság nem észlelt olyan eljárási szabálysértést, amely az ítéleti döntés lényegét érintve az ítélet érdemi felülbírálatát akadályozta volna.
A vádlottak személyi körülményei, valamint a vádbeli élet elleni cselekmény tekintetében az elsőfokú bíróság az eljárása során feltárta mindazokat a bizonyítékokat, amelyek a vádlottak cselekményének a helyes ténybeli és jogi megítélését lehetővé tették. A feltárt bizonyítékokat perrendszerűen értékelte, iratszerűen ismertette az ítéletében a vallomások lényeges tartalmát, a megállapított tényállás pedig - az alábbiaktól eltekintve - megfelel az elfogadott bizonyítékok tartalmának.
Az ítélet azonban megalapozatlanul állapította meg, hogy a sértett különböző módokon végbement bántalmazása „teljes erővel”, illetőleg „nagy” erővel történt. Az orvosszakértő véleményéből ugyanis mindössze az állapítható meg tényként, hogy az okozott sérülésekhez közepesnél kisebb erőbehatás is elégséges volt; arról viszont az orvosszakértő az írásbeli szakvéleményében és a tárgyaláson sem nyilatkozott, hogy a sértett egyes sérüléseit ténylegesen milyen erőkifejtéssel okozták. Mindezek folytán a Legfelsőbb Bíróság a Be. 258. §-a (1) bekezdésének a) pontja alapján az ítéletnek az erőkifejtés intenzitására vonatkozó megállapításait mellőzte.
Alapvetően téves a II. r. és III. r. vádlott védőjének az a hivatkozása, mely szerint a megállapított tényállás kizárólag az I. r. vádlott vallomásán alapult, ezért az ítélet megalapozatlan.
A II. r. vádlott - aki a tárgyaláson a vallomástételt megtagadta - a nyomozás során több alkalommal önmagára és a társaira nézve is terhelő vallomást tett, és ez a vallomás a lényegi vonatkozásokban megfelelt az I. r. vádlott előadásának. A II. r. vádlott - az I. r. vádlottal megegyező tartalommal - azt is elismerte, hogy ő maga is buzdította az I. r. vádlottat a sértett további bántalmazására.
A III. r. vádlott tekintetében az ő következetes tagadásával szemben a bíróság rendelkezésére állt - a II. r. vádlott terhelő vallomásán túl - a tanúvallomás is: a tanú elmondta, hogy a vádbeli eseményeket követően a III. r. vádlott az ő jelenlétében faggatta a cselekmény helyszínén jelen volt kiskorú gyermekét, aki a történtekről elmondta ekkor, hogy a III. r. vádlott volt az, aki kést nyomott az I. r. vádlott kezébe, majd felgyújtotta a házat. A tanú beszámolt a II. r. és a III. r. vádlott között folyt beszélgetésről is, amelynek során a II. r. vádlott mondta: „emlékszel arra, hogy a papucsoddal a Kopasz (a sértett) fejét tapostad és jött a szájából a vér”. Márpedig ez a vallomás - az érintett körben - az I. r. vádlott előadásával megegyező, annak az elfogadását aggálytalanná teszi. Nincs adat ugyanis arra, hogy a tanú és az I. r. vádlott összebeszéltek volna, erre az I. r. vádlott őrizetbe vétele folytán nem is volt lehetősége, mégis a tanú - a vallomásában megjelölt értesülései alapján - az I. r. vádlottal megegyezően vallott. Ez okból pedig elfogadhatatlan az a védelmi érvelés, hogy a III. r. vádlott és a tanú között fennálló haragos viszony folytán a tanú nem tekinthető érdektelennek. Nincs ok arra, hogy a Legfelsőbb Bíróság ezt a terhelő tanúvallomást a bizonyítékok köréből kizárja.
Összességében tehát az állapítható meg, hogy a II. r. és a III. r. vádlott védőjének a fellebbezései a bizonyítékok mérlegelését alaptalanul támadták. Ezek a fellebbezések eltérő tényállás megállapításához nem vezethettek.
A sértett lakásának a felgyújtásával, a keletkezett tűz hatásával kapcsolatban az elsőfokú bíróság nem derítette fel maradéktalanul a helyes döntéshez szükséges bizonyítékokat. A részleges felderítetlenség arra volt visszavezethető, hogy az elsőfokú bíróság nem észlelte: az eljárásba bevont tűzrendészeti szakértő véleményében egymásnak ellentmondani látszó megállapítások találhatók. A szakértő véleménye egyfelől határozott volt abban, hogy a sértett lakásában egy kifejlett tűz keletkezett, amely csak tűzoltói beavatkozással volt eloltható, másfelől viszont a szakértő úgy nyilatkozott, a tűz csak közvetve - a füst révén - veszélyeztette a szomszédos lakóépületeket, lakásokat, illetve az abban tartózkodó személyeket. Ezt az ellentétet tovább mélyítette, hogy a tűz oltásában részt vett és a bíróság tárgyalásán tanúként kihallgatott két tűzoltó is eltérően ítélte meg a keletkezett tűz jellegét.
Ezeket az ellentéteket a Legfelsőbb Bíróság a Be. 240. §-a alapján a fellebbezési eljárásban elrendelt bizonyítás során a tűzoltó őrnagy eseti szakértő meghallgatásával feloldotta. A szakértő véleménye szerint a sértett lakásában keletkezett tűz szomszédos lakásokra való átterjedésének a lehetősége nem zárható ki, de a helyszíni szemle és a helyszín szakértői megtekintése során észlelt tények alapján ez a lehetőség kétségtelenül nem is igazolható. A szakértő kiegészített véleményére figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a tényállást akként helyesbítette, hogy a sértett lakásában okozott tűz a szomszédos lakásokban lakókat a keletkező füst következtében - követve - veszélyeztette, az viszont kétségtelen bizonyossággal nem állapítható meg, hogy a tűz - az idejében érkezett tűzoltói beavatkozás hiányában - a szomszédos lakásokra is továbbterjedt volna.
A tényállásnak a fentiekben írt helyesbítésével az elsőfokú bíróság ítélete minden tekintetben megalapozott, amely a fellebbezési eljárásban irányadó.
Az irányadó tényállás alapján okszerűnek bizonyult az elsőfokú bíróság következtetése - a II. r. vádlott esetében a bűnösség kifejezett kimondása nélkül - a vádlottak bűnösségére, és a bűnösség megállapításának a köre is mindhárom vádlott tekintetében helyes.
Az anyagi büntetőjog szabályainak megfelelően minősítette az elsőfokú bíróság a vádlottaknak az élet elleni cselekményét. Nem kétséges, a vádlottak a sértett életének a kioltása során egyenes ölési szándékkal cselekedtek: a bántalmazás különféle eszközökkel végrehajtott, elhúzódó voltából, az okozott sérülések jellegéből, a cselekmény végrehajtása során hangoztatott, élet kioltására utaló kijelentésekből, a III. r. vádlottnak abból a sértettre vonatkoztatott megjegyzéséből, hogy „ez már megdöglött”, az következik, a vádlottak nemcsak felismerték a sértett halálának a lehetőségét, hanem kívánták is ennek bekövetkeztét.
A sértettet nemcsak az I. r. vádlott, hanem a tényállásban írtak szerint a III. r. vádlott is bántalmazta. Az oki kapcsolat a sértett halála és az együttes, közös bántalmazással előidézett sérülések között állott fenn, ennélfogva az I. r. vádlott és a III. r. vádlott az emberölésnek a társtettese.
Lényegileg egyetértett a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság álláspontjával abban is, hogy a sértett életének a kioltása az átlagosat meghaladó, rendkívüli embertelenséggel ment végbe, amely indokolttá tette a különös kegyetlenséggel elkövetés megállapítását. Ugyanakkor az elsőfokú bíróság tévesen tekintette a különös kegyetlenséggel elkövetés megállapításának az ismérveként azt a körülményt, hogy a vádlottak a sértettet a felgyújtott lakásban magára hagyták. A vádlottak ugyanis a lakás felgyújtásakor a sértettet már halottnak vélték, így szükségképpen nem ismerték fel azt sem, hogy a sértettnek az égő lakásban magára hagyása az élete kioltásához vezethet, és ez az emberölésnek mérhetetlen szenvedéssel együtt járó, rendkívül kegyetlen módja. Az adott esetben tehát a súlyosabb minősítés megállapításánál csak a tettleges bántalmazásnak van meghatározó szerepe.
A II. r. vádlott az emberölés nyitott törvényi tényállásához tartozó magatartást ugyan nem fejtett ki, viszont felismerve társai cselekvésének az ölésre alkalmas voltát és az élet kioltásának a különös kegyetlenségét, maga is biztatta, buzdította az I. r. vádlottat a sértett bántalmazására, ez a magatartás pedig a minősített emberölés pszichikai bűnsegélyeként értékelendő.
A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú ítéletnek a Be. 236. §-ának (1) bekezdésében írt terjedelemben történt felülbírálata során azt is megállapította, hogy az I. r. és a III. r. vádlottak cselekményének társtettesként elkövetett befejezett közveszélyokozás bűntetteként történt minősítése téves. A Btk. 259. §-ában meghatározott közveszélyokozás eredmény-bűncselekmény. A befejezett megvalósulásához az szükséges, hogy a törvényben meghatározott elkövetési magatartás kifejtése folytán, a törvény szerinti elkövetési módban benne rejlő objektív folyamatok okozatos következményeként a közveszély - azaz meg nem határozott vagy nagyszámú személy életének, testi épségének vagy nagy értékű vagyontárgyak megsemmisülésének, megrongálódásának a veszélyeztetettsége - ténylegesen bekövetkezzék. Valamely tárgy meggyújtása, a tűzgyújtás nem feltétlenül idéz elő közveszélyt, még akkor sem, ha a meggyújtott tárgy égése önfenntartó. A közveszély ebben az esetben akkor következik be, ha az adott tárgy meggyújtása olyan körülmények között történik, amely körülmények lehetővé teszik a tűz tovaterjedését más tárgyakra, és ennek következtében sok vagy előre meg nem határozható személy élete, testi épsége kerül reális veszélybe (BJD 3959.).
Az irányadó tényállásból nyilvánvaló, az adott esetben a közveszély nem következett be, mert a sértett lakásában csak a sértett tartózkodott, és az ebben a lakásban különféle dolgok meggyújtásával okozott tűz nem terjedt át a szomszédos lakásokra sem, így meg nem határozott számú személy élete, testi épsége nem került veszélybe. A füst szomszédos lakásokba behatolásának pedig a közveszélyokozás szempontjából nincs jelentőse, nem tekinthető a tűz pusztító hatás kiváltására alkalmasnak. Mindezek folytán az I. r. és a III. r. vádlottnak ez a cselekménye legfeljebb a közveszélyokozás kísérletének minősülhet, az ehhez szükséges egyéb feltételek megléte esetén. Az kétségtelen, az I. r. és a III. r. vádlott azzal, hogy a sértett lakásán különböző dolgokat meggyújtott, és a meggyújtott dolgok „önmaguktól” (belső tulajdonságuknál fogva, minden további külső beavatkozás nélkül) égtek, sőt a tűz a lakáson belül átterjedt további dolgokra is, a közveszélyokozás tényállásszerű elkövetési magatartását megvalósította. Az I. r. és a III. r. vádlott felismerte ezt a lehetőséget, és a több tűzgóc arra utal, hogy nagy kiterjedésű tüzet kívántak okozni, ezért azzal is számoltak, hogy a tűz kikerül az uralmuk alól, e lehetőséggel kapcsolatban pedig közömbösek maradtak. Az elkövetési magatartás eshetőleges szándékkal történt kifejtése pedig a közveszélyokozás bűntette kísérletének a megállapításához vezet.
A lakásban intenzíven égő tüzet a kellő időben érkezett tűzoltóság beavatkozásával oltották el; és nem következett be vagy nem következhetett be a tűznek más lakásokra való átterjedése. Másfelől viszont nem igazolható egyértelműen az, hogy a lakásban keletkezett tűz a szomszédos lakásokra is átterjedt volna akkor, ha a tűzoltók nem avatkoznak be. Ez azt jelenti, hogy a tűz szomszédos lakásokra való átterjedésére nem volt reális és szükségszerű lehetőség. Ennek a következményeként - a Be. 61. §-ának (4)bekezdésére is tekintettel - a fk. I. r. és a III. r. vádlott cselekményét a Btk. 17. §-ának (2) bekezdése alapján a közveszély okozás bűntettének az ún. alkalmatlan kísérleteként minősítette a Legfelsőbb Bíróság.
Nem értett egyet a Legfelsőbb Bíróság az ügyészi fellebbezésben kifejtett azzal az állásponttal, hogy a II. r. vádlott a helyesen közveszélyokozás bűntette kísérleteként értékelt cselekmény pszichikai bűnsegédje. A tényállás adatai szerint a II. r. vádlott a tűz okozásában nem vett részt, társainak ezt a magatartását buzdítással sem segítette. A megállapított tényállás alapján az is kétséges, hogy egyáltalán felismerte a közveszély kialakulásának a lehetőségét. A helyszínen való puszta jelenléte nem elégséges annak a megállapításához, hogy a társai szándékát erősítette. Az ügyész arra alapította a II. r. vádlottnak a tettesi szándékot erősítő szerepét, hogy a tűzgyújtás előtt részt vett a ruhaneműk összecsomagolásában. Ennek a magatartásnak azonban a közveszélyokozással semmiféle összefüggése nincs. Tény, a vádlottak szívességi lakáshasználóként a cselekményt megelőző időszakban a sértett lakásában laktak, az élet elleni cselekmény végrehajtása után - már a leleplezésük elkerülése érdekében is - a lakásból távozni akartak, a ruhaneműk összecsomagolása ezt az elhatározást tükrözte. A II. r. vádlott a büntetőjogilag közömbös e tevékenységben való részvételtől már a III. r. vádlottól való függősége miatt sem zárkózhatott el. A ruhaneműk csomagolásában való közreműködése tehát nem olyan magatartás, amely a közveszélyokozás kísérletét elkövető tettesek szándékát erősítette volna, annál is inkább, mert ez a magatartás nem utal a II. r. vádlottnak a közveszélyokozást illető szándékosságára sem, a bűnsegély pedig szándékegységet feltételez.
Az elsőfokú bíróság a büntetés kiszabása során alapvetően a súlyuknak megfelelő nyomatékkal értékelte azokat a körülményeket, amelyek a büntetés mértékét a büntetési tétel keretei között meghatározzák, illetőleg a II. r. vádlott esetében támpontot adhatnak annak megítéléséhez, hogy vele szemben szükséges-e a büntetéskiszabás. Ezeknek a tényezőknek a köre azonban - részben a minősítés változása folytán - némi kiegészítésre szorul.
Súlyosító körülmény az, hogy a vádlottak az élet elleni cselekményt annak a személynek a sérelmére követték el, aki a részükre szívességből lakáshasználatot biztosított. Enyhítő hatása van annak, hogy a cselekmény elkövetése óta hosszabb idő, közel három év telt el.
Az I. r. és a III. r vádlott esetében nyomatékos enyhítő körülmény az, hogy a közveszélyokozásként értékelt cselekmény alkalmatlan kísérlet volt. Ennek a körülmények az enyhítő nyomatékát legfeljebb csökkenti, de nem közömbösíti az a súlyosító körülmény, hogy a vádlottak a cselekménnyel számottevő - 440 000 forint összegű - vagyoni kárt is okoztak.
Figyelembe véve a cselekmények kimagasló tárgyi súlyát és a büntetés kiszabásánál irányadó körülményeket, a fk. I. r. vádlott esetében a büntetés céljának az eléréséhez feltétlenül büntetés kiszabása szükséges. Az I. r. vádlottal és a III. r. vádlottal szemben kiszabott büntetés mértéke aránytalanul eltúlzottnak, de indokolatlanul enyhének sem tekinthető, ezért a Legfelsőbb Bíróság sem a büntetések enyhítésére, sem a súlyosítására nem látott alapot.
A II. r. vádlott életkora a cselekmény elkövetésének az idején csak néhány hónappal haladta meg a büntethetőségi korhatárt. Ezt és a cselekmény elkövetésében mutatkozó tényleges szerepét értékelve, helyesnek tartotta a Legfelsőbb Bíróság az ő esetében a javítóintézeti nevelés elrendelését, mert ezzel az intézkedéssel is elérhető a helyes irányú fejlődése. A törvényben írt leghosszabb tartamban kiszabott ennek az intézkedésnek az enyhítése már a cselekmény kimagasló tárgyi súlya miatt sem indokolt.
A fent kifejtettek folytán a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a cselekmény jog minősítésére vonatkozóan az I. r. fk. és a III. r. vádlott vonatkozásában megváltoztatta, az ítélet egyéb törvényes rendelkezéseit pedig helybenhagyta (Legf. Bír. Bf. III. 1625/1998. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás