BK BH 2001/208
BK BH 2001/208
2001.05.01.
A szerelemféltésnek - mint az emberölési cselekmény motívumának - a büntetés kiszabása során enyhítő körülményként értékelése általában akkor indokolt, ha az ölésre irányuló szándék kialakulásában az ésszeru meggondolásokkal szemben megnő a tudatos gondolkodással nehezebben befolyásolható ösztönös késztetések szerepe, és ezeket a késztetéseket kiváltó érzelem a közgondolkodásban is elfogadott [Btk. 166. § (1) bek., 167. §].
Az elsőfokú bíróság az 1999. április 14-én meghozott ítéletével a vádlottat bűnösnek mondta ki emberölés bűntettében, és ezért 8 évi börtönbüntetésre, 10 évre a közügyektől eltiltásra ítélte, és elrendelte a kényszergyógyítását.
A megállapított tényállás lényege a következő.
A vádlott 1998. őszén tudomást szerzett arról, hogy a sértett - akivel hónapok óta szerelmi viszonyban volt - más férfiakkal is kapcsolatot tart fenn.
Október 5-én tisztázó beszélgetés végett bement a sértett munkahelyére - más műszakban a vádlott is ott dolgozott -, és javaslatára a sértett bement vele egy használaton kívül levő irodahelyiségbe. Az órákig tartó beszélgetés során a vádlott szóvá tette, hogy a sértett miért tart fenn mással is kapcsolatot. A sértett előbb ezt tagadta, aztán pedig visszautasította a szemrehányást azzal, hogy az asszony a saját testével maga rendelkezik. Ekkor a vádlott a széken ülő sértett háta mögé ment, és a táskájából elővett műanyag zsinórt a nyakába vetve, határozott, erős szorítással megfojtotta. Egy-két órával utóbb egy zsineggel felakasztotta magát, a zsineg azonban elszakadt.
Az ítélet ellen az ügyész a büntetés súlyosítása, a vádlott és a védő a minősítés megváltoztatása, erős felindulásban elkövetett emberölés megállapítása és a büntetés enyhítése végett jelentett be fellebbezést.
A legfőbb ügyész az ügyészi fellebbezést fenntartotta, és a büntetés lényeges súlyosítását indítványozta.
A tárgyaláson az ügyész kifejtette, hogy az erős felindulásban elkövetett emberölés megállapításának egyetlen feltétele sem áll fenn, és a büntetési tétel középmértékének megfelelő, de inkább azt meghaladó szabadságvesztés kiszabására tett indítványt.
A védő a fellebbezését kizárólag a büntetés enyhítése végett tartotta fenn.
A Legfelsőbb Bíróság megállapítása szerint az elsőfokú bíróság az eljárási szabályokat betartva folytatta le az eljárást. Az elsőfokú bíróság az ügyet kellően felderítette: kihallgatta a vádlottat és mindazokat, akiknek az ügyben jelentős tényről tudomásuk lehetett, meghallgatta az igazságügyi orvos szakértőt, és a tárgyalás anyagává tette a nyomozás során beszerzett, jelentőséggel bíró okiratokat.
A vádlott a cselekmény elkövetését a nyomozás során és a tárgyaláson beismerte, a cselekmény után történtekről tett vallomását a tanúk, az elkövetés módjára vonatkozó előadását pedig az orvos szakértő is megerősítette, és a vallomásának a más bizonyítékokkal nem ellenőrizhető részeit cáfoló bizonyíték nem volt észlelhető.
A bíróság a ténymegállapítás kialakult szabályai szerint járt el, amikor ebben a helyzetben a vádlott vallomását elfogadva állapította meg a tényállást. A bizonyítékok mérlegelésének eredményeként hozott döntését kellően megindokolta, az indokolás téves ténybeli következtetést nem tartalmaz. A megállapított tényállás összhangban van az elfogadott bizonyítékokkal, tartalmazza az ügy elbírálásához szükséges és perrendszerűen megállapítható tényeket; az ítélet megalapozott, a tényállás helyességét a felek részéről sem érte támadás.
Az irányadó tényállás alapján a vádlott bűnösségének a megállapítása és a cselekmény minősítése törvényes, és az idevonatkozó indokolás is helytálló, azzal az ügyész által is indítványozott kiegészítéssel, hogy az erős felindulásban elkövetett emberölés megállapítását nem csak az zárja ki, hogy az erős felinduláshoz a vádlottnak nem volt méltányolható oka, hanem az is, hogy a közvetlenül az ölés végrehajtása előtt a vádlott racionálisan viselkedett; a sértett előtt leplezve, a táskájából elővette a zsineget, ebből a szükséges hosszúságú darabot levágta, és hogy a sértett ne vegye észre, hátulról vetette azt a nyakába. Ez a céltudatos magatartás kizárja, hogy a vádlott az elkövetéskor a tudatát elhomályosító felindult állapotban lett volna.
A büntetést befolyásoló körülmények felsorolása helyesbítést és kiegészítést igényel. A vádlott öngyilkossági kísérlete nem volt komoly, mert az sérülést nem okozott, és a vádlott - bár megtehette volna - nem fejezte be, ezért azt nem lehet enyhítő körülményként értékelni. A sértett a támadást nem észlelte, rövid idő múlva elveszítette az eszméletét, és meghalt. A cselekmény végrehajtása nem volt brutális, ezért a brutális megjelölést a súlyosító körülmények közül mellőzni kell. Az ítéletben írtakon túl további súlyosító körülmény a vádlott alkoholista életvezetése, valamint az, hogy a cselekmény indítékai között - a minősített eset megállapításához szükségesnél kisebb mértékben ugyan, de - a bosszú is jelen volt.
A védő a tárgyaláson az enyhítésre tett indítványát azzal indokolta, hogy a vádlott a cselekményt felfokozott indulati állapotban, szerelemféltésből követte el, és az általános felfogás szerint a szerelemféltés által motivált bármely jogsértés enyhébb megítélésű, mert érthető az elkövető indulata. A Legfelsőbb Bíróság nem értett egyet ezzel az érveléssel.
A szerelemféltésből elkövetett jogsértések enyhébb megítélése a gyakorlatban valóban létezik, de nem olyan feltétlen érvénnyel, ahogy azt a védő megfogalmazta. Az enyhébb megítélés általában akkor indokolt, ha a szándék kialakulásában az ésszerű meggondolásokkal szemben megnő a tudatos gondolkodással nehezebben befolyásolható ösztönös késztetések szerepe; és az ezeket a késztetéseket kiváltó érzelem a közgondolkodásban elfogadott, például nem a másik fél egyoldalú zaklatása. A motívumnak ilyen alakulása általában indulat által vezérelt cselekményekben nyilvánul meg; az enyhébb megítélés ezekben az esetekben indokolt. A vádlottnak a cselekmény elkövetésekor tanúsított racionális magatartásából következtetve, izgalmi állapotának az erőssége nem volt nagyobb annál, mint amit az emberölés elkövetőjében a tett végrehajtása általában kivált, a vádlott nem felfokozott indulati állapotban cselekedett.
Ezen kívül a sértettnek a cselekmény előtt tett kijelentése nem jelentette a kapcsolatuk megszakítását, a sértett elvesztését. A vádlott a sértett hűségét veszítette el, ami általában része a szerelmi kapcsolatoknak, ez azonban csak kisebb mértékben lehetett közvetlen kiváltó oka a cselekménynek, mivel a viszony fenntartásával a vádlott ezt már hosszabb ideje tudomásul vette. Mindezekből az következik, hogy a cselekmény döntő motívuma nem az enyhébb elbírálást igénylő szerelemféltés volt.
A vádlott szándékának erősségét a végrehajtás következetes határozottsága bizonyította, amely kitartó elkövetés a cselekmény tárgyi súlyát növelte. A büntetéskiszabás körében a kis számú enyhítő körülménnyel nagyobb számú nyomatékos súlyosító körülmény állt szemben. Ezeket értékelve a középmértéket meghaladó szabadságvesztés az arányos büntetés, melyhez képest az elsőfokú bíróság eltúlzottan enyhe főbüntetést szabott ki, ezért a Legfelsőbb Bíróság az ítéletet megváltoztatva a vádlott főbüntetését 11 évi börtönbüntetésre súlyosította, egyebekben az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
Legf. Bír. Bf.III.1465/1999/3. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás