GK BH 2001/237
GK BH 2001/237
2001.05.01.
I. A végrehajtási eljárás során a jelzálogos hitelezővel kötött megállapodás alapján az árverési vevő által visszatartható vételárnak, illetőleg vételárrésznek nem kell a jelzálogos hitelező teljes követelése kielégítéséhez elegendőnek lennie [1994. évi LIII. tv (Vht.) 151. § (1) és (2) bek., 164-171. §-ai; Pp. 130. § (1) bek. b) pont, 157. § a) pont].
II. A végrehajtási árverés jóhiszemű vevője a tulajdonjogot árverés útján ingatlanra vonatkozóan is eredeti szerzésmóddal szerzi meg, azzal a megszorító feltétellel, hogy az elárverezett ingatlan utolsó tulajdonosa valóban az adós volt [Ptk. 117. § (3) bek., 120. § (1) bek.; 1994. évi LIII. tv (Vht.) 153. § (2) bek., 154. § (1) bek.].
A felperesi gazdálkodó szervezet felszámolás alatt áll. Felszámolását a megyei bíróság rendelte el az 1998. július 7-én hozott végzésével, amely a Legfelsőbb Bíróság végzése folytán, 1998. október 22-én emelkedett jogerőre. A jogerős végzést az elsőfokú bíróság a felperes felszámolója részére 1998. november 30-án kézbesítette.
A felperes keresetében annak megállapítását kérte, hogy a felperes végrehajtás alatt álló ingatlanjaira vonatkozóan az alperesek között 1998. október 15-én létrejött két megállapodás érvénytelen, semmis a Ptk. 200. §-ának (2) bekezdése szerint, mert több szempontból jogszabályba ütköző. Ennek megállapítása mellett a felperes - tartalma szerint - az I. r. alperesnek időközben az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett tulajdonjoga törlését és annak megállapítását kérte, hogy a vita tárgyát adó két ingatlan továbbra is a felperes tulajdona, és így a felperes felszámolási vagyonához tartozik.
A keresetében állított jogszabálysértést a felperes az 1994. évi LIII. törvény (Vht.) 151. §-ának (1) és (2) bekezdéseinek megsértésében jelölte meg. Kifejtette, hogy a Vht. 151. §-a (1) és (2) bekezdéseinek helyes értelmezése szerint a jelzálogjog fennmaradása mellett a vételár visszatartására vonatkozó megállapodás érvényességéhez - ingatlanra vonatkozó árverés során - az szükséges, hogy az elért (visszatartott) vételár a jelzálogjogos hitelező követelését teljes egészében fedezze, tehát legalább annak megfelelő összegű, vagy annál több legyen. Ezért a perbeli esetben a végrehajtónak fel kellett volna hívnia az árverési vevő I. r. alperest a vételár 15 napon belül való kifizetésére, kiegészítésére a Vht. 150. §-ának (2) bekezdése szerint. Állította, hogy az árverési vevő I. r. alperes tulajdonszerzése nem következett be 1998. október 21-én, mert
- az ingatlanoknak a Vht. 151. §-ának (2) bekezdése szerinti teljes vételárát nem fizette ki,
- az ingatlan nem került az I. r. alperes birtokába,
- és az I. r. alperes tulajdonjogának ingatlan-nyilvántartási bejegyzése sem történt meg 1998. október 21-én, csak utóbb.
Keresetében tisztázandó jogkérdésként annak elbírálását is kérte, hogy az ingatlanra vonatkozó árverési vétel eredeti vagy származékos jogszerzésnek minősül-e, illetve hogy az ingatlan tulajdonjogának megszerzése az ingatlan-nyilvántartásba való bejegyzéssel történik-e meg, vagy ingatlan-nyilvántartáson kívül. E tárgyban hivatkozott a Ptk. kommentárjában a Ptk. 120. §-ának (1) bekezdéséhez fűzött magyarázatra, amely szerint ingatlanra vonatkozóan az árverési vétel nem eredeti, hanem származékos jogszerzésnek minősül, az árverési vevő az adós ingatlanára vonatkozóan a tulajdonjogot a vételár teljes kifizetésével és az árverési vételnek az ingatlan-nyilvántartásba való bejegyzésével szerzi meg.
Mindezek alapján állította, hogy az alpereseknek a felperes ingatlanaira vonatkozó, 1998. október 15-i megállapodásai jogszabályba ütközőek, ezért semmisek. Miután az árverési vevő - az I. r. alperes - a vételárat teljesen nem fizette meg a Vht. 151. §-ának (2) bekezdésében írt mértékben, továbbá nem történt meg a tulajdonjogának az ingatlan-nyilvántartásba való bejegyzése sem, az ingatlanokon tulajdonjogot nem szerezhetett. A felperes keresetleveléhez állításai bizonyítására okirati bizonyítékokat csatolt.
Az alperesek ellenkérelmükben elsődlegesen a per megszüntetését kérték a Pp. 157. §-ának a) pontjára és a Pp. 130. §-a (1) bekezdésének b) pontjára hivatkozással. Érdemben pedig a kereset elutasítását és a felperesnek perköltségben való marasztalását kérték. Álláspontjuk szerint a végrehajtó 1998. október 21-én érvényesen értékesítette árverésen a felperes két ingatlanát, ezért azok kikerültek a felperes rendelkezése alól, oda később sem kerültek visz-
sza. Az árverésen értékesített vagyon ezért - a felszámolási eljárás 1998. október 22-i kezdő időpontjában - már nem volt a felszámolás alá került felperes vagyona. Ellenkérelmükben az alperesek hivatkoztak arra is, hogy a perbeli ingatlanokkal kapcsolatos birtokháborítási eljárás eredménye a perbeli jogvita elbírálása szempontjából nem jelentős.
Az I. r. alperes nem értett egyet a felperesnek a Vht. 151. §-a (1) és (2) bekezdésének értelmezésével kapcsolatban kifejtett álláspontjával. Véleménye szerint a jogalkotó szándéka az volt, hogy ne sérüljön a Vht.-nak a 164.-171. §-ai között szabályozott felosztási sorrendje, tehát csak olyan jelzálogjoggal biztosított jogosulti követelést lehessen figyelembe venni a Vht. 151. §-a alapján, amely a felosztási sorrend betartásával részben vagy egészben kielégítésre kerülhetne. A jogalkotói szándék azonban nem irányult a jelzálogjogos követelés teljes kielégítésére, a jogszabályok rendelkezéseiből ilyen következtetés nem vonható le.
Az alperesek álláspontja szerint a jelen perben a bíróságnak nem azt kellett vizsgálnia, hogy a felszámolás kezdő időpontjában, 1998. október 22-én az I. r. alperes megszerezte-e az ingatlan tulajdonjogát, hanem azt, hogy az ingatlanok a felperes tulajdonában voltak-e 1998. október 22-én, a felszámolás kezdő időpontjában a csődtörvény
4. §-ának (1) bekezdése szerint, és ennek megfelelően a felszámolás körébe tartozó vagyonnak minősültek-e. Erre a kérdésre az alperesek álláspontja szerint csak nemleges válasz adható annak megállapítása mellett, hogy a perbeli két ingatlan 1998. október 22-én, a felperes felszámolásának kezdő időpontjában már nem tartozott a felperes vagyonának körébe. Az alperesek álláspontjuk alátámasztására hivatkoztak a Legfelsőbb Bíróság által - eltérő tényállás mellett ugyan, de hasonló jogvitát illetően hozott, a Bírósági Határozatokban 1997. évben 203. szám alatt közzétett eseti döntésben írottakra. Ebben a Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy az ingatlanra vonatkozó vételi jogát gyakorló vevő - bár a vételi jog gyakorlásakor az ingatlan tulajdonjogát még nem szerezte meg - kötelmi igényt szerzett arra, hogy tulajdonjogát az ingatlan-nyilvántartásba bejegyeztesse, ugyanakkor az eladó rendelkezési joga az ingatlanra vonatkozóan megszűnt. Az alperesek jogi álláspontja szerint az eseti döntésben írtak a perbeli jogvita elbírálásakor is irányadóak. Mindezekre figyelemmel az alperesek elsődlegesen a per megszüntetését, érdemben pedig a felperes keresetének elutasítását és a felperesnek perköltségben való marasztalását kérték.
Az elsőfokú bíróság a felek képviselőinek nyilatkozatai és az általuk csatolt okirati bizonyítékok alapján, azok mérlegelése után hozta meg ítéletét, amelyben a felperes keresetét elutasította, és a felperest arra kötelezte, hogy fizessen meg az I. r. alperesnek 15 nap alatt 300 000 Ft perköltséget, az államnak pedig - külön felhívásra - 750 000 Ft le nem rótt illetéket. Tényállásként az elsőfokú bíróság megállapította, hogy a városi bíróság a II. r. alperes kérelme alapján a felperessel szemben végrehajtást rendelt el 52 662 900 Ft és járulékai, 6 212 942 Ft és járulékai, valamint 120 000 000 Ft és járulékai, összesen: 178 875 842 Ft és járulékainak megfizetése iránt, amely követelések a II. r. alperes jelzálogjoggal biztosított követelései voltak. A felperessel szemben további végrehajtási eljárások is indultak. Ellene összesen 15 végrehajtást kérő folytatott végrehajtási eljárást.
Az alperesek 1998. október 15-én két megállapodást kötöttek, amelyben a Vht. 151. §-ának (1) és (2) bekezdésében írtak alapján megállapodtak abban, hogy a felperes tulajdonában lévő két ingatlannak végrehajtás keretében történő megvásárlása esetén ezeken az ingatlanokon a II. r. alperes javára az első helyen rangsorolt jelzálogjog továbbra is fennmarad, a vételárból az I. r. alperes tehát visszatarthatja azt az összeget, amely a II. r. alperes követelésének kielégítéséhez szükséges.
A végrehajtó által 1998. október 21-én tartott ingatlan árverésen a felperesnek, az sz.-i, 6279 tulajdoni lapon 16 881 helyrajzi szám alatt felvett, D. út 35. szám alatti, valamint az sz.-i, 6281 tulajdoni lapon 16 883 helyrajzi szám alatt felvett, D. út 33. szám alatti ingatlanaira kizárólag az I. r. alperes tett a végrehajtó által elfogadott vételi ajánlatot, a két ingatlant illetően 171 400 000 Ft összegű vételárat ajánlva. A végrehajtó a szükséges iratokat 1998. november 30-án juttatta el a Körzeti Földhivatalhoz, melyek alapján az I. r. alperes tulajdonjoga mindkét ingatlan tekintetében árverési vétel címén az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzésre került. A végrehajtó elkészítette, és a bírósághoz beterjesztette a felosztási tervet, amelyet a városi bíróság végzésével jóváhagyott, majd a másodfokú bíróság a végzést hatályon kívül helyezte. Az új eljárás során az elsőfokú bíróság a felosztási tervet ismét jóváhagyta, amely eljárás az elsőfokú bíróság ítéletének meghozatalakor jogerősen még nem fejeződött be.
Az így megállapított tényállás alapján az elsőfokú bíróság ítéletének jogi indokolása a következő volt: A felperessel szemben folytatott végrehajtási eljárásban a felperes felszámolója által előterjesztett végrehajtási kifogást a megyei bíróság elkésettség miatt elutasította, ezért megállapítható, hogy a Vht. 151. §-ának (1) és (2) bekezdésére alapított kifogással kapcsolatban érdemi határozat nem született. Az ítélet meghozatalakor sem volt folyamatban olyan eljárás, amely az alperesek között létrejött megállapodások érvénytelenségének, semmisségének megállapítására irányult volna, így e jogkérdést a bíróságnak a jelen peres eljárásban kellett elbírálnia. Ezért nem találta teljesíthetőnek az elsőfokú bíróság az alpereseknek a per megszüntetése iránti elsődleges kérelmét az ítéletében kifejtett - a másodfokú eljárásban már nem vitatott - indokból.
A perbeli jogvita érdemét illetően az elsőfokú bíróság megállapította, hogy a felperes jogi álláspontja nem helytálló, ugyanakkor az alperesek képviselőjének jogi álláspontját az elsőfokú bíróság minden tekintetben elfogadta. A bíróság ítéletében kifejtette, hogy a Vht. 151. §-ának (1) és (2) bekezdésében foglaltak nem tartalmazzák azt a további - a felperes értelmezése szerinti - feltételt, amely szerint a jogszabálynak a "kielégítéshez jutna" kitétele azt jelentené, hogy ennek a kielégítésnek teljesnek kell lennie. Utalt arra, hogy a felperes által a jogszabályhoz tartozóként állított feltétel teljesíthetetlen is lenne akkor, amikor a jelzálogjogos hitelező a még csak potenciális árverési vevővel a megállapodást megköti, miután ekkor még nem ismerik a jövőbeni, bizonytalan vételár összegét és az árverés eredményét. A megállapodás érvényességét pedig egy ilyen ismeretlen, bizonytalan jövőbeni jogi tény nem befolyásolhatja.
Az elsőfokú bíróság megállapítása szerint a szabályozás valódi célja, hogy az árverési vevő kizárólag csak olyan jelzálogjogos hitelezővel köthet a Vht. 151. §-ának (1) bekezdése szerinti megállapodást, aki a sorrendi szabályokra is figyelemmel ténylegesen is kielégítésre kerülne a vételárból. Az azonban közömbös, hogy ez a kielégítés a követelés teljes megszűnését eredményezné-e vagy sem. Mindezek alapján az elsőfokú bíróság kimondta, hogy az alperesek között 1998. október 15-én létrejött két megállapodás a Vht.-ben írt feltételeknek megfelelt, ezért azok érvénytelensége, semmissége nem állapítható meg. Megállapította továbbá azt is, hogy az I. r. alperes a két ingatlan tulajdonjogát árverés útján megszerezte. Egyetértett az alperesek képviselője által hivatkozott, a Legfelsőbb Bíróság által hozott eseti döntésben kifejtett jogi indokolásnak a perbeli jogvitára való alkalmazásával. Ennek megfelelően megállapította, hogy az I. r. alperesnek kötelmi igénye keletkezett a végrehajtó által elfogadott árverési vétel alapján arra, hogy tulajdonjogát az ingatlan-nyilvántartásba bejegyezzék, ezáltal a felperes rendelkezési joga az ingatlan felett már 1998. október 21-én megszűnt. Ebből következik, hogy az említett két ingatlan már nem tartozik a felperes felszámolási vagyona körébe. Kifejtette továbbá az elsőfokú bíróság az ítéletének indokolásában, hogy az I. r. alperes "természetesen az ingatlanok tulajdonjogát csak az ingatlan-nyilvántartási bejegyzéssel szerezte meg, amely bejegyzés konstitutív hatályú".
Mindezekre tekintettel az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította, és a pervesztes felperest perköltség és illeték fizetésére kötelezte.
Az ítélet ellen a felperes élt fellebbezéssel. A felperes fellebbezésében az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatását és az I. r. alperesnek másodfokú perköltségben való marasztalását kérte. Az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást nem vitatta, az ítéleti rendelkezést és annak jogi indokolását azonban tévesnek tartotta. Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság tévesen értelmezte a Vht. 151. §-ának (1) és (2) bekezdésében írt jogszabályokat, továbbá a Ptk. 120. §-ában foglaltakat. Tévedett az elsőfokú bíróság, amikor ítéletének indokolásában azt állapította meg, hogy a Vht. 151. §-a (1) bekezdésének az a rendelkezése, amely a jelzálogjogos hitelezővel való megállapodás feltételeként a hitelező kielégítéshez jutását írja előd, nem jelenti szükségszerűen azt, hogy a kielégítésnek teljesnek kell lennie. Ezzel szemben a felperes jogi álláspontja továbbra is az, hogy a jelzálogjogos hitelező igényének kielégítése csak teljes lehet. A megállapodás érvényesen csak ilyen módon jöhet létre. A felperes véleménye szerint az elsőfokú bíróság jogszabály-értelmezése ellentmond a hivatkozott jogszabály nyelvtani és rendszertani értelmezésének egyaránt. Nyelvtani értelemben a "kielégítéshez jutna" kifejezés a hitelezői követelés megszűnését jelenti. Ezt támasztja alá a Vht.151. §-a (2) bekezdésének szövege, amely szerint, ha az árverési vevő a végrehajtónál a megállapodását igazolta, visszatarthatja a vételárat, illetőleg azt a részét, amely a jelzálogjogos hitelező követelésének kielégítéséhez szükséges. A felperes jogértelmezése szerint pedig az a vételárrész, amely a jelzálogjogos hitelező kielégítéséhez szükséges, azonos kell hogy legyen a hitelező teljes követelésének megszűnését eredményező pénzösszeggel. Ennek alátámasztásául utalt arra, hogy a Vht. 151. §-ának (1) és (2) bekezdése azonos "szóalakot" használ, és mert a (2) bekezdése sem a "teljes kielégítéshez szükséges" fordulattal él - ugyanakkor szerinte a jelzálogjogos hitelező követelésének teljes kiegyenlítésére vonatkozik - az azonos nyelvtani alak azonos értelmet jelent. Mindezekből a felperes fellebbezésében kifejtett jogi álláspont szerint az következik, hogy a jelzálogjogos hitelezővel kötött megállapodás a Vht. 151. §-ának (2) bekezdése szerinti eljárásra csak akkor alkalmas, ha a vételár a jelzálogjogos hitelező követelését teljes egészében fedezi. Ez a perbeli esetben nem következett be, ezért a szerződések érvényesen nem jöhettek létre.
A felperes fellebbezésében hivatkozott továbbá arra is: azon túl, hogy az I. r. alperes a vételárat jogszabályszerűen nem fizette meg, nem következett be az I. r. alperes tulajdonszerzése sem. Álláspontja szerint az I. r. alperesnek tulajdonjoga bejegyzésére sem keletkezett kötelmi jogcíme, mert a vételárat jogszabályszerűen nem fizette meg. Ismételten hivatkozott a Ptk. 120. §-ának (1) bekezdéséhez fűzött magyarázatra, mely szerint ingatlan árverése esetén az árverési vevő az adós tulajdonában lévő ingatlan tulajdonjogát csak a vételár teljes kiegyenlítésével és az árverési vételnek az ingatlan-nyilvántartásba való bejegyzésével szerzi meg. A perbeli esetben azonban egyik feltétel sem valósult meg. Mindezen indokok alapján az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatását és az alpereseknek kereseti kérelme szerinti marasztalását kérte, perköltségben való marasztalásuk mellett.
Az I. r. alperes a fellebbezésre tett észrevételében fenntartotta a keresetlevélre 1999. szeptember 20-án benyújtott részletes ellenkérelmében foglaltakat, amelyből kiemelte, hogy a felperesnek a fellebbezésben írt jogi álláspontját sem a hivatkozott nyelvtani, sem az egyéb általa hivatkozott értelmezési módszer nem támasztja alá. A perbeli jogvitára alkalmazandó jogszabályok tartalma pontosan megfogalmazott, azokat az elsőfokú bíróság helyesen értelmezte, ezért az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását és a felperesnek másodfokú perköltségben való marasztalását kérte. Ismét hivatkozott az elsőfokú bíróság ítéletében is idézett jogesetben írtakra.
A fellebbezés alaptalan.
Az elsőfokú bíróság a rendelkezésre álló adatok alapján helyesen állapította meg a tényállást, azzal a fellebbezésében a felperes is egyetértett. A tényállást a Legfelsőbb Bíróság annyiban egészíti ki, hogy az alperesek képviselőjének a másodfokú tárgyaláson tett bejelentése szerint időközben minden, a végrehajtással kapcsolatos eljárás befejeződött. Tájékoztatása szerint a felosztási tervet jóváhagyó elsőfokú bírósági végzést is helybenhagyta a másodfokú bíróság.
A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint az elsőfokú bíróság a Vht. 151. §-ának (1) és (2) bekezdésében foglaltakat helyesen értelmezve hozta meg ítéletét. Az ebben a körben az elsőfokú bíróság által kifejtettekkel a Legfelsőbb Bíróság mindenben egyetért. Helyesen jutott tehát az elsőfokú bíróság arra a megállapításra, hogy az árverési vevő által visszatartható vételárnak, illetőleg vételárrésznek nem kell a jelzálogjogos hitelező teljes követelése kielégítéséhez elegendő összegűnek lennie. Ilyen következtetés az említett jogszabályok szövegéből nem vonható le. A Vht. 151. §-a (2) bekezdésének helyes értelmezése azt jelenti, hogy az árverési vevő a jelzálogjogos hitelezővel kötött, igazolt megállapodása alapján csak azt a vételárat, illetőleg vételárrészt tarthatja vissza, amely a jelzálogjogos hitelező követelésének kielégítéséhez szükséges. Tehát, ha az árverési vételár meghaladná a felosztási terv jóváhagyása után a jelzálogjogos hitelezőt megillető követelést, (követelésrészt) a különbözetet az árverési vevőnek a Vht. 150. §-ának (2) bekezdése szerint a végrehajtó felhívásától számított 15 napon belül be kellene fizetnie a végrehajtó letéti számlájára. A jelen perben azonban nem volt vitás, hogy a két ingatlan árverési vételára, a teljes 171 400 000 Ft a II. r. alperes jelzálogjogos hitelező kielégítését kellett hogy szolgálja.
A II. r. alperestől eltérő más végrehajtást kérőt megillető vételárrész befizetésére az I. r. alperes részéről nem volt szükség, mert az árverési vételár nemhogy meghaladta volna a II. r. alperes jelzálogjogos hitelezőnek járó vételár-részt, hanem annak alatta maradt. Ebből következik, hogy az az alperesek megállapodása alapján visszatartott árverési vételár, amely a II. r. alperes jelzálogjoggal biztosított követelésének teljes kiegyenlítését nem jelentette ugyan - azonban nem vitásan teljes egészében a II. r. alperest illette meg -, az I. r. alperes részéről teljes egészében kiegyenlített vételárnak tekintendő. Mindebből az a további következtetés is levonható, - amelyre az elsőfokú bíróság is helyesen jutott - hogy az I. r. alperes a teljes árverési vételárat kiegyenlítette.
A Legfelsőbb Bíróság elfogadta az elsőfokú bíróságnak azt az álláspontját is, amely szerint a Legfelsőbb Bíróságnak a Bírósági Határozatok 1997. évi számában 203. szám alatt közzétett eseti döntésében írt állásfoglalása a perbeli jogvita elbírálásakor is alkalmazható. Az ott kifejtettek analóg alkalmazásával a jogszerűen lefolytatott árverési eljárás alapján az ingatlanok árverési vevője - a perbeli esetben az I. r. alperes -, az árverés időpontjában megszerezte az ingatlanok fölötti rendelkezési jogot, ezzel egyidejűleg értelemszerűen megszűnt a felperes rendelkezési joga. Ezért a jogszerűen elárverezett ingatlanok a felszámolás kezdő időpontjában már nem tartoztak a felperes felszámolási vagyonának körébe. Abból jogszerűen kikerültek akkor is, ha azokra vonatkozóan a tulajdonjogot megszerző I. r. alperesnek mint árverési vevőnek a tulajdonjoga az ingatlan-nyilvántartásba még nem lett bejegyezve.
Ami pedig a végrehajtási árverésen vevő tulajdonszerzésének módját illeti, a Legfelsőbb Bíróság álláspontja a következő:
A Ptk. 117. §-ának (3) bekezdése szerint ingatlan tulajdonjogának az átruházásához az erre irányuló szerződésen vagy más jogcímen felül a tulajdonosváltozásnak az ingatlan-nyilvántartásba való bejegyzése is szükséges. Az ingatlanra vonatkozó végrehajtási árverés esetére a Vht. 153. §-ának (2) bekezdése azt a speciális rendelkezést tartalmazza, amely szerint ha az árverési vevő a teljes vételárat kifizette, és az árveréstől számított 30 nap eltelt, a végrehajtó megküldi az árverési jegyzőkönyv másolatát
a) az árverési vevő részére az árverési vétel igazolása céljából,
b) a földhivatal részére az árverési vevő tulajdonjogának az ingatlan-nyilvántartásba való bejegyzése végett. A Vht. 154. §-ának (1) bekezdése szerint pedig, ha az árverési vevő a teljes vételárat kifizette, és az árveréstől számított 30 nap eltelt, a végrehajtó az árverésen megvett ingatlant átadja az árverési vevőnek. Az előbbiek szerint miután az alperesek között érvényesen létrejött megállapodásnak megfelelően a teljes vételár árverési kiegyenlítése megtörtént, a végrehajtó az árveréstől számított 30 nap elteltével jogszerűen intézkedett az I. r. alperes árverési vevő tulajdonjogának az ingatlan-nyilvántartásba való bejegyzéséről, valamint az árverésen megvett ingatlanoknak az I. r. alperes részére történő birtokba adásáról.
Mindez nem változtat azon, hogy a Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint a végrehajtási árverésen való vétel a vevő javára ingatlan esetében is eredeti tulajdonszerzést eredményez. A Ptk 120. §-ának (1) bekezdése szerint ugyanis aki a dolgot hatósági határozat, vagy árverés útján jóhiszeműen szerzi meg, tulajdonossá válik, tekintet nélkül arra, hogy korábban ki volt a tulajdonos. Ez a rendelkezés ingatlan árverése esetére nem vonatkozik. A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint azonban a Ptk. 120. §-a (1) bekezdésének utolsó mondata nem értelmezhető akként, hogy ingatlant árverés során nem lehet eredeti szerzésmóddal megszerezni. A Legfelsőbb Bíróság jogértelmezése szerint az ingatlan árverés útján való megszerzése nem tekinthető származékos szerzésnek, csak speciális, garanciális feltételekhez kötött olyan szerzésmódnak, amely az eredeti szerzés sajátos változata. Jóhiszeműen a tulajdonjogot árverés útján, ingatlanra vonatkozóan is eredeti szerzésmóddal lehet megszerezni, azonban csak abban az esetben, - azzal a kivételes megszorító feltétellel - hogy az elárverezett ingatlan utolsó tulajdonosa valóban az adós volt (pontosabban az, aki ellen a végrehajtás e módjára sor került). Valamely ingatlan tulajdonjogának hatósági árverésen történő megszerzése esetében tehát arról van szó, hogy a tulajdonjog megszerzésére nem vonatkozik a Ptk.-nak az az eredeti tulajdonszerzésre vonatkozó általános szabálya, hogy a jóhiszemu szerző arra tekintet nélkül válik tulajdonossá, hogy korábban ki volt a tulajdonos [Ptk. 120. § (1) bekezdés első mondata].
A kivételes, a Ptk. 120. §-a (1) bekezdésének második mondatában megfogalmazott rendelkezés magyarázatát az ingatlan-nyilvántartás alapelvei (közhitelesség, nyilvánosság stb.) adják. Ingatlan tulajdonjogának árverésen történő megszerzése esetén ugyanis mind az árverés kitűzőjének, mind az árverésen szerzőknek módjukban áll az ingatlan tulajdonjogi állapotáról előzetesen meggyőződni, és ez tőlük el is várható. Amennyiben ezt elmulasztják, jóhiszemuségükre nem hivatkozhatnak.
Főszabály szerint az árverési vevő általában tehermentesen szerzi meg az ingatlant, kivételesen azonban mégis terhelheti az árverés útján megszerzett ingatlant telki szolgalom, törvényen alapuló, az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett haszonélvezeti jog és közérdekhű használat. A felsorolt speciális, a végrehajtási jogból eredő kivételektől eltekintve megállapítható azonban, hogy az árverésen való tulajdonszerzés ingatlan vonatkozásában is eredeti szerzés, mert - bár az árverésen szerző tulajdonjoga az árverést szenvedő tulajdonjogára tekintettel keletkezik - azonban mégsem abból származik, hanem az árverésen mint állami kényszeraktuson alapul. Az árverési vevő tehát nem lesz az árverést szenvedő jogutódja, ebből következően szerzése eredeti szerzés.
Mindezekből következik, hogy ingatlanra vonatkozó árverés esetén is érvényesül az eredeti tulajdonszerzésre vonatkozó, a Ptk. 120. §-ának (1) bekezdésében meghatározott rendelkezés annyiban, hogy a jóhiszemű szerző az érvényes árverés eredményeként tulajdonossá válik. Tulajdonszerzése azonban nem feltétlen, illetve független a korábbi tulajdonostól, mint ingó árverés esetében, hanem a Ptk. 117. §-ának (1) bekezdésében szabályozott - a származékos tulajdonszerzésre vonatkozó - rendelkezéshez hasonlóan tulajdonjoga csak az előző, a végrehajtást szenvedő adós tulajdonjogára tekintettel keletkezik. Ez a kivételes, az árverést szenvedő adós megelőző tulajdonjogának ellenőrzését és igazolását illető többletkövetelmény azonban az ingatlanra vonatkozó árverési tulajdonszerzést nem teszi származékos szerzéssé, még a telki szolgalomra, haszonélvezeti jogra és közérdekű használatra vonatkozó további, kivételes, speciális rendelkezés ellenére sem.
Mindebből pedig az következik, hogy a Ptk. 117. §-ának (3) bekezdése az ingatlant illető árverési tulajdonszerzés esetére nem vonatkozik, hanem arra a Vht.-ban meghatározott speciális rendelkezés a Vht. 153. §-ának (2) bekezdése az irányadó. A perbeli esetben a vita tárgyát adó ingatlanoknak az I. r. alperes részére való birtokba adása megtörtént, a végrehajtó az árverési vevő I. r. alperes tulajdonjogának az ingatlan-nyilvántartásba való bejegyzéséről intézkedett is. Az ingatlanok tehát nem tartozhattak a felperes felszámolási vagyonába.
Mindezekre tekintettel megállapítható, hogy az elsőfokú bíróság az általa helyesen megállapított tényállás alapján helyes jogi következtetésre jutott, ezért a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján helybenhagyta.
(Legf. Bír. Gf.VI.31.130/2000. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás