GK BH 2001/332
GK BH 2001/332
2001.07.01.
I. Az önkormányzat állami támogatásának elhatározása az Országgyűlés törvényalkotási jogkörébe tartozik. Az előkészítés közigazgatási, a döntés pedig törvényalkotói hatáskör. Polgári jogi szerződéssel támogatási kötelezettség vállalása fogalmilag kizárt [Ptk. 1. § (1) és (2) bek., 23. § (1) bek., 28. § (1) bek.; 1992. évi XXXVIII. tv (Áht.) 3. § (1) bek., 7. § (1) bek., 8. §, 9. §, 12. § (1)–(2) bek., 12/A § (2) bek., 19. §, 22. § (1) bek., 23. § (1) bek., 28. § (1) bek., 31-32. §-ai, 33. §, 35. §, 63. § (1) bek., 101. § (3) és (5) bek.; 1992. évi LXXXIX. tv 3. § (3) bek., 8. § (1) bek., 17. §; 151/1996. (X. 1.) Korm. r.; 9/1998. (I. 23.) Korm. r. 1-2. §-ai, 4-9. §-ai; 217/1998. (XII. 30.) Korm. r. 79. § (6) bek., 87. § (7) bek., 92. § (1) bek. b) pont].
II. Közigazgatási, közhatalmi jogcselekmények végzésére vagy politikai aktivitásra vonatkozó akaratnyilvánítás nem lehet polgári jogi szerződés tárgya [Ptk. 200. § (2) bek.].
III. Korábbi, megállapításra vonatkozó ítélet figyelembevételével az ítélt dolog vizsgálatánál irányadó szempontok [Pp. 123. §, 229. § (1) bek.].
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetének részben helyt adva kötelezte az alperest, hogy 15 napon belül fizessen meg a felperesnek 26 578 940 000 Ft-ot s ebből 2 895 200 000 Ft után 2000. január 1. napjától, 6 032 340 000 Ft után 1999. július 16. napjától, 17 651 400 000 Ft után 2000. január 2. napjától a kifizetésig járó 20%-os kamatot. A pert 70 401 980 000 Ft kereseti kérelem/tekintetében megszüntette, ezt meghaladóan a felperes keresetét elutasította. Elutasította továbbá az elsőfokú bíróság az alperes viszontkeresetét is. A perköltségről úgy rendelkezett, hogy azt a felek maguk viselik. A 36. sorszám alatt hozott kiegészítő ítéletének bevezető részében a II. r. felperest is feltüntette, és a 27. sorszámú ítéletet azzal egészítette ki, hogy az alperes viszontkeresetét mindkét felperessel szemben elutasította, és kötelezte az alperest, hogy a II. r. felperesnek 10 000 forint perköltséget fizessen meg.
Az ítélet indokolása szerint a Kormány az 1027/1997. (III. 5.) és az 1036/1998. (III. 27.) számú határozatával egyetértett azzal, hogy a Dél-Buda-Rákospalota (a továbbiakban: DBR) Metró-vonal első, Etele tér-Baross tér közötti szakasza mint a központi költségvetés által támogatott önkormányzati beruházás megépüljön, annak beruházója a Budapesti Közlekedési Részvénytársaság (a továbbiakban: BKV Rt.) legyen. θgy döntött, hogy a központi költségvetés 1996. évi áron számított beruházási sajáterő-hozzájárulása összesen 23 000 7 M Ft. Az 1036/1998. (III. 27.) Korm. határozat melléklete tartalmazta – évi bontásban – 1998-2003. közötti időszakban a központi költségvetés és a fővárosi önkormányzati beruházások sajáterő-hozzájárulásának összegét.
A kormányhatározatot követően 1998. április 7-én a peres felek ,,megállapodás''-t írtak alá. A megállapodás tartalmát illetően az elsőfokú bíróság tényként állapította meg, hogy ebben a DBR Metró-vonal első szakaszának a megvalósításával kapcsolatban az azt aláíró felek meghatározták a kötelezettségeiket. Az alperes vállalta, hogy központi költségvetési hozzájárulásként 23 000 700 000 Ft sajáterő-hozzájárulás, valamint a BKV Rt. beruházó által felveendő bankhitel adósságszolgálatának és a visszaigényelhető áfa finanszírozási költségének meghatározott százaléka a BKV Rt.-nek a Magyar Államkincstárnál vezetett számláján rendelkezésre álljon. Az alperes vállalta azt is, hogy a hatáskörébe tartozó intézkedéseket időben megteszi annak érdekében, hogy a BKV Rt. beruházó a hitelszerződésben folyósítási feltételként vállalt kötelezettségének eleget tehessen. Részletezte a felperes és a beruházó (BKV Rt.) kötelezettségvállalásait is. Utalt arra is, hogy a megállapodásra – annak 5.2. pontja szerint – a Polgári Törvénykönyv rendelkezéseit, valamint a központi költségvetési hozzájárulással megvalósuló beruházásokra vonatkozó előírásokat kell irányadónak tekintetni.
A Kormány az 1147/1998. (XI. 23.) számú határozatával hatályon kívül helyezte az 1036/1998. (III. 27.) Korm. határozatát és az 1027/1997. (III. 5.) Korm. határozat bizonyos részeit. A pénzügyminiszter erre a határozatra hivatkozva 1998. november 10-én kelt levelében közölte a felperessel, hogy a megállapodás jelenlegi formájában történő hatályban tartásához a Pénzügyminisztérium részéről nincs mód.
Az I. r. és a II. r. felperes a pénzügyminiszter említett levelét felmondásnak tekintette, és a felmondás érvénytelenségének a megállapítása iránt a Pesti Központi Kerületi Bíróságon pert indítottak. Az elsőfokú bíróság 15. sorszámú ítéletét – melyben az elsőfokú bíróság megállapította, hogy az alperesnek a peres felek között 1998. április 7-én létrejött megállapodásra vonatkozó azonnali hatályú felmondásnak minősülő nyilatkozata érvénytelen – a Fővárosi Bíróság mint másodfokú bíróság ítéletével helybenhagyta. A másodfokú bíróság az ítélete indokolásában kifejtette, hogy a perbeli szerződés közigazgatási jegyeket is mutat (a megállapodás 1. pontjában írt megállapítások körében a felek elszámolása, a költségvetések elkészítése, a kincstári szerződés), míg a polgári jelleg a felek egymás közötti viszonyára vonatkozik. A másodfokú bíróság – arra is tekintettel, hogy a beruházó nem közigazgatási szerv és a szerződés tartalma nem alapul jogszabályon – azt a következtetést vonta le, hogy a felek közötti szerződés polgári jogi szerződésnek minősül. A jogerős másodfokú ítélettel szemben az alperes részéről előterjesztett felülvizsgálati kérelem nem támadta a jogerős ítéletnek a felmondás érvénytelenségét megállapító rendelkezését, az kizárólag az első- és másodfokú ítéletek indokolásának a megjelölt része ellen irányult. A Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság a jogerős másodfokú ítéletet a felülvizsgálati kérelem keretei között bírálta felül, és mellőzte a megalapozottan sérelmezett indokolásbeli megállapításokat.
Az alperes a pénzügyminiszter útján 1999. július 2-án kelt levelében értesítette az I. r. felperest, hogy a Metró esetleges megépítésével kapcsolatos kiadások tervezésénél ne számoljon a központi költségvetés forrásaival, az addig felmerült költségek tekintetében kész az elszámolásra.
Az I. r. felperes a pénzügyminiszter levelét az 1998. április 7-én aláírt szerződés (megállapodás) teljesítése megtagadásaként értékelte, ezért 1999. szeptember 30-án keresettel fordult a bírósághoz. A keresetében elsődlegesen a Ptk. 313. §-a, 300. §-a (1) bekezdése és 301. §-a (2) bekezdése alapján szerződéses kötelezettség teljesítése címén egy összegben 32 523 550 000 Ft és ennek 1999. július 15-től a kifizetésig járó évi 20%-os késedelmi kamata, valamint a Ptk. 313. §-a, 312. §-ának (2) bekezdése és a 318. § (1) bekezdése szerint alkalmazandó 339. § (1) bekezdése alapján 51 166 340 000 Ft kártérítés és ennek 1999. július 15-től a kifizetésig járó évi 20%-os késedelmi kamata, másodlagosan – a módosított keresetében – a szerződés teljesítésének megtagadása miatt részben a Ptk. 313. §-a értelmében alkalmazandó 300. § (1) bekezdése alapján szerződéses kötelezettség teljesítése címén
– lejárt követelésként 2 895 200 000 Ft és ennek 2000. január 1-jétől a kifizetésig járó évi 20%-os késedelmi kamata,
– még le nem járt követelésként 35 164 940 Ft és ennek a részösszegek tekintetében azok esedékességétől számított évi 20%-os késedelmi kamata megfizetésére,
részben pedig a Ptk. 313. §-a alapján alkalmazandó 312. § (2) bekezdése és a 318. § (1) bekezdése szerint alkalmazandó 339. § (1) bekezdése alapján kártérítés jogcímén
– lejárt követelésként 23 683 740 000 Ft és ennek a részösszegek után azok esedékességétől számított évi 20% késedelmi kamata,
– még le nem járt követelésként 35 237 040 000 Ft részösszegeinek a megjelölt esedékességi időpontban történő megfizetésére kérte az alperest kötelezni.
Az alperes a kereset elutasítását kérte, és egyidejűleg – 1999. december 17-én – viszontkeresetet terjesztett elő, amelyben annak megállapítását kérte, hogy az alperest az 1998. április 7-én aláírt megállapodás alapján a felperessel vagy reá tekintettel mással szemben fizetési kötelezettség nem terheli. Ugyanezen a napon az alperes a viszontkeresetével azonos tartalmú megállapítási keresetet terjesztett elő a Budapesti Közlekedési Rt. beruházóval szemben.
Az elsőfokú bíróság a Budapesti Közlekedési Rt. beruházóval szemben indított pert a jelen perrel egyesítette, s a perben a továbbiakban a Budapest Fővárosi Önkormányzat I. r. felperesként, a Budapesti Közlekedési Rt. II. r. felperesként vett részt.
Az I. r. felperes 2000. február 10-én engedményezési szerződést csatolt be, amely szerint a perbeli megállapodásból eredő követelését a II. r. felperes az I. r. felperesre engedményezte.
Az elsőfokú bíróság az I. r. felperes kereseti kérelmét vizsgálva – utalva a korábbi perben hozott jogerős bírósági ítéletre és a felülvizsgálati eljárásban hozott ítéletre – a perbeli megállapodást – az I. r. felperes álláspontját elfogadva – a felek vagyoni viszonyait elrendező és egyéb rendelkezéseket tartalmazó végleges polgári jogi megállapodásnak tekintette, amely kötelező érvényű, hatályos, és fizetési kötelezettségeket (egyéb együttműködési és más kötelezettségeket is) ró a felekre. Az állam a módosított Ptk. 28. §-ának (1) bekezdése értelmében – mint a vagyoni jogviszonyok alanya – jogi személy, akit a polgári jogviszonyokban a pénzügyminiszter képvisel. Nem fogadta el azt az alperesi álláspontot, hogy a költségvetési törvény, az államháztartási törvény és a 157/1995. (XII. 26.) Korm. rendelet szabályait figyelembe véve költségvetési jóváhagyott előirányzat és felhatalmazás nélkül a felperessel szemben fizetési kötelezettség nem terheli. Megítélése szerint az Országgyűlés azt a költségvetési törvényjavaslatot hagyja jóvá, amelyet a Kormány beterjeszt. A perbeli esetben megállapítható, hogy a Kormány mint az állam legfőbb végrehajtó szerve az 1998-ban és 1999-ben előterjesztett költségvetési törvényjavaslatában a DBR Metró tárgyévi költségvetés-előirányzatát nem szerepeltette. Az alperes a saját mulasztására a Ptk. 4. §-ának (4) bekezdése értelmében előnyök szerzése végett nem hivatkozhat. A megállapodás tartalmát vizsgálva megállapította – utalva az előzmények címszó alatt részletezett kötelezettségekre –, hogy a felek szerződéses akarata a Kormány elhatározásának a végleges szerződésbe foglalását jelentette, annak teljesítése sem a felek által más szerződésben meghatározott, sem bármely más feltételtől nem függött. Az alperes érvelésével szemben nem tulajdonított jelentőséget a megállapodás külzetén alkalmazott leszűkítő tárgykör megjelölésnek, mert a megállapodás tartalmát egészben, annak valóságos tartalma szerint kell vizsgálni. A megállapodásban használt ,,biztosítja'', ,,vállalja'', ,,időben megteszi'' kifejezések határozott kötelezettségvállalások az alperes részéről. A kincstári megállapodás megkötésével az alperes azt kívánta biztosítani, hogy a központi pénzeszközök felhasználásával megvalósuló beruházás a 157/1995. (XII. 26.) Korm. rendelet előírásai szerint történjék, annak ellenére, hogy a felek álláspontja szerint sem tartozott a perbeli beruházás a hivatkozott Kormányrendelet hatálya alá, mivel azt csak a kiemelt jelentőségű beruházások, valamint a rendelet 1. §-ában meghatározott egyéb központi beruházások pénzügyi lebonyolítása során indokolt alkalmazni. A perbeli beruházás pedig nem tartozott ebbe a körbe, mert az az állam által támogatott önkormányzati beruházás volt.
Az alperesnek az államháztartásról szóló 1992. évi XXXVIII. tv (a továbbiakban: Áht.) 12. §-ára alapított érvelését sem fogadta el, utalva a 12/A § (1) bekezdésében és a 38. § (1) bekezdésében foglaltakra. Ezek alapján nem volt jogi akadálya az éven túli kötelezettségvállalásnak és finanszírozásának. Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint a pénzügyminiszter 1999. július 2-án kelt levele a teljesítés megtagadásának minősül (Ptk. 313. §). Ez a megtagadás jogos ok nélkül történt, az alperes magát kimenteni nem tudta, így a teljesítés megtagadásával az alperes a szerződést megszegte [Ptk. 277. § (2) bek.].
Mindezek alapján az elsőfokú bíróság a felperes keresetét annak jogalapja és a jogkövetkezmény alkalmazhatósága tekintetében megalapozottnak, találta. Elfogadta az I. r. felperes jogi álláspontját, amely szerint az alperes szerződésszegése egyrészt abban állt, hogy a sajáterős hozzájárulás az állam részéről elmaradt, másrészt az állami garanciavállalás visszavonása folytán a beruházó nem jutott hozzá a hitelekhez. A szolgáltatás elmaradása miatt a felperes a késedelem jogkövetkezményeit választva teljesítést, míg a második kötelezettség tekintetében a kötelezettnek felróható okból a lehetetlenülés szabályai szerint kártérítést igényelt. Az elsőfokú bíróság szerződésszegésnek minősítette a teljesítés megtagadását olyan szolgáltatások tekintetében is, amelyek a teljesítést megtagadó nyilatkozat átvételekor még nem voltak esedékesek, kifejtette azonban, hogy marasztalásra irányuló kereseti kérelemnek csak lejárt követelés érvényesítése végett van helye [Pp. 122. § (1) bek.]. A perbeli jogvitában szereplő, évekre meghatározott sajáterő-hozzájárulás és a különböző mértékben igénybe vehető hitel nem vonható a Pp. 122. §-ának (2) bekezdésében meghatározott körbe, ezért a le nem járt szolgáltatások tekintetében marasztalásra irányuló keresetnek nincs helye, megállapítási keresetet pedig a felperes nem terjesztett elő. A követelés pénzkövetelés, osztható szolgáltatás, ezért a le nem járt követelések tekintetében a felperes keresetét elutasította. A marasztalás összegét az I. r. felperes számítási elvét elfogadva a rendelkező részben írt összegben állapította meg.
Az alperes viszontkeresetét egyrészt azért utasította el, mert negatív megállapítási keresetnek (a Pp. 123. §-ában meghatározott feltételek hiányában) nincs helye, továbbá a vitás megállapodás alapján az alperest fizetési kötelezettség terheli.
Perköltség viseléséről az elsőfokú bíróság az I. r. felperes és az alperes tekintetében a felek pernyertessége-pervesztessége arányát figyelembe véve a Pp. 81. §-ának (1) bekezdése alapján úgy rendelkezett, hogy azt mindegyik fél maga viseli. A II. r. felperes részére pedig az alperest perköltség viselésére a Pp. 78. §-ának (1) bekezdése alapján kötelezte.
Az ítéletnek a pert megszüntető és a perköltségviselésre vonatkozó rendelkezése ellen az I. r. felperes, a marasztaló és a viszontkeresetet elutasító rendelkezései ellen az alperes fellebbezett.
Az I. r. felperes fellebbezése az elsőfokú ítélet megváltoztatására és az alperesnek az egyösszegű marasztalására és a javára perköltség megítélésére irányult. Előadta, hogy az elsődleges kereseti kérelme egyösszegű marasztalásra, másodlagos kereseti kérelme pedig a lejárt követelések tekintetében egyösszegű, a még le nem járt követelések tekintetében jövőbeli, a lejáratkori esedékességgel történő részletekben teljesítendő marasztalásra irányult. Sérelmezte, hogy az elsőfokú bíróság az alperest nem az elsődleges kereseti kérelme alapján marasztalta. Álláspontja szerint az alperes szerződésszegése következtében a megállapodás szerint még le nem járt követelések tekintetében is helye van marasztalásnak, mivel az alperes az összes kötelezettsége teljesítését megtagadta. A megtagadás jogkövetkezménye, hogy a szerződésszegés miatt alkalmazott jogkövetkezmények az eredeti szolgáltatás helyébe lépnek és a Ptk. 313. §-a alapján azonnal esedékessé válnak. Ezért az alperes a központi költségvetési sajáterő-hozzájárulás teljes összegét mint esedékessé vált kötelezettséget, a hitelfelvétel meghiúsulása miatt pedig a hitel 60%-át mint kártérítést köteles megfizetni. Sérelmezte az I. r. felperes azt is, hogy az elsőfokú bíróság a követelt pénzszolgáltatást fizikailag osztható szolgáltatásnak minősítette. Ezzel szemben az I. r. felperes álláspontja szerint a perbeli mindkét jogcímen érvényesített követelése jogilag oszthatatlan szolgáltatásnak minősül, mert az meghatározott cél megvalósítását szolgálja, s a cél megvalósítására a követelt szolgáltatás egésze alkalmas. Az elsődleges kereseti kérelme elutasítása esetén a másodlagos kereseti kérelme szerint kérte az alperes marasztalását. A másodlagos kereseti kérelmét 2001. március 14-én érkezett fellebbezési ellenkérelmében úgy módosította, hogy a szerződéses kötelezettség teljesítése címén – 2000. december 31-én esedékessé vált követelések figyelembevételével – 10 712 200 000 Ft megfizetésére, a le nem járt követelésként 27 343 940 000 Ft megfizetésére köteles a megjelölt esedékességi időpontokban és részösszegekben. Az I. r. felperes a fellebbezésében az ítélet indokolásából mellőzni kérte a 18. oldal első bekezdés utolsó mondatát, mert az ebben foglalt megállapítás nem jelentős az alperes magatartásának a megítélésénél. Az I. r. felperes fellebbezésében a pernyertesség-pervesztesség aránya megváltoztatását és ennek folytán az alperesnek perköltség fizetésére való kötelezését is kérte.
Az alperes fellebbezése az elsőfokú ítélet és a kiegészítő ítélet megváltoztatására és az I. r. felperes keresetének az elutasítására, továbbá a viszontkeresetének való helytadásra irányult, és a felpereseket perköltségben kérte marasztalni. Fellebbezése első részében kifejtett álláspontja szerint az elsőfokú bíróság a jelen per tényállását iratellenesen, hiányosan és okszerűtlenül állapította meg, és az így megállapított tényállásból téves jogi következtetést vont le, amelynek során a lényeges anyagi jogi jogszabályok megsértésével hozta meg az ítéletét, s indokolási kötelezettségének sem tett eleget. Eljárásjogi szabálysértésként jelölte meg – egyebek mellett –, hogy az elsőfokú bíróság az alperes ellenkérelmét részben nem bírálta el, anyagi jogerőt tulajdonított a korábbi megállapítási perben hozott ítélet ténymegállapításainak, nem vette figyelembe a perbeli beruházáshoz a költségvetési támogatás nyújtására vonatkozó javaslatokat, nem adott helyt a szakértő kirendelésére irányuló bizonyítási indítványának. A fellebbezés további részében az anyagi jogi jogszabályok megsértése körében:
– Sérelmezte, hogy az elsőfokú bíróság nem vizsgálta az I. r. felperes perbeli legitimációját, az engedményezés törvényi feltételeinek fennállását.
– Nem vizsgálta a perbeli megállapodás aláírására vonatkozó jogszabályi felhatalmazásokat – az I. r. felperes vonatkozásában a 462/1998. (IV. 6.) Főv. Közgyűl. határozat, az alperes vonatkozásában az 1036/1998. (III. 27.) Korm. határozat 12. pontjában foglaltak szerint –, ezért helytelen jogi következtetéssel jutott arra az álláspontra, hogy a pénzügyminiszter és a főpolgármester felhatalmazása a perbeli megállapodásban foglalt kötelezettségvállalásra is kiterjedt. Az elsőfokú ítélet figyelmen kívül hagyta, hogy a Ptk. 28. §-ának (1) bekezdése szerint a pénzügyminiszter az államot a polgári jogi jogviszonyokban akkor képviseli, ha jogszabály eltérően nem rendelkezik. A perbeli megállapodásban a pénzügyminiszter a központi költségvetés terhére vállalt kötelezettséget önkormányzati hozzájárulás nyújtására. A költségvetési törvény jóváhagyása az Országgyűlés hatáskörébe tartozik, ezért az államháztartási törvény eltérő rendelkezése folytán a pénzügyminiszter nem rendelkezik felhatalmazással a költségvetés terhére történő kötelezettségvállalásra. Ezért a pénzügyminiszter jogszabályba ütköző megállapodást kötött. A főpolgármester is felhatalmazás nélkül járt el, mert a Fővárosi Önkormányzat (I. r. felperes) közgyűlése nem a beruházás jóváhagyásáról, hanem a háttérgarancia vállalásról döntött, és adott felhatalmazást a főpolgármesternek.
– Nem vette figyelembe az elsőfokú bíróság, hogy a perbeli megállapodás jogszabályba ütközik, egyrészt az államháztartásról szóló 1992. évi XXXVIII. törvénybe, másrészt a 12/1992. (VI. 15.) önkormányzati rendeletbe, amelyek meghatározzák, hogy önkormányzati beruházás megvalósítására és költségvetési támogatásra irányuló szerződéses kötelezettséget kizárólag az Országgyűlésnek az éves költségvetési tervben hozott döntése, illetőleg az abban adott felhatalmazás alapján érvényes engedélyokirat birtokában lehet vállalni, valamint a jóváhagyott költségirányzaton felűi többletkötelezettségekre vonatkozó kötelezettséget nem lehet vállalni.
– Az elsőfokú bíróság a költségvetési jog releváns szabályait negligálta, és a polgári jog szupremációját fogalmazta meg annak kimondásával, hogy a perbeli megállapodásból származó kötelezettségek teljesítésének az igényét a költségvetési jogok gyakorlása során figyelembe kell venni. Ez a helytelen értelmezés a költségvetési jogot másodlagos jogforrásként értelmezi. Ezzel szemben az alperesi álláspont szerint a perbeli vita elbírálásánál az Áht. 31-32. §-ait, a 63. §-ának (1) bekezdésében foglalt korlátozásokat figyelembe kell venni, ez következik a megállapodás 5.2. pontjában foglaltakból is. Ez áll összhangban a Ptk. 1. §-ának (1) és (2) bekezdésében foglaltakkal is. Álláspontja szerint a perbeli megállapodás jogszabályba – így az Áht. 31. §-ába, a 32. § (1) bekezdésébe, a 33. §-ba, a 63. § (1) bekezdésébe, valamint a 101. § (3) és (5) bekezdésébe ütközik, tehát semmis. Ezen felül még a beruházásokra vonatkozó önkormányzati rendeletbe is ütközik, mert az I. r. felperes nem rendelkezett a beruházás megvalósításához engedélyokirattal [12/1992. (VI. 15.) számú Önk. rendelet 39. §, 24. § (1) bek.]. A jogszabálysértés mellett a megállapodás még a jó erkölcsbe is ütközött, mert mind az államot, mind az önkormányzatokat, mind a költségvetési bevételekből gazdálkodó jogi személyeket kötelezik az államháztartási és a konkrét évre vonatkozó költségvetési törvények. Amennyiben a másodfokú bíróság nem fogadná el az alperesnek a semmisséggel kapcsolatos jogi álláspontját, akkor a megállapodás feltételhez kötött, mert a kötelezettségvállalás a költségvetési törvényhez és a Fővárosi Önkormányzat jóváhagyásához kötött kötelezettségvállalásnak minősül.
– A perbeli megállapodás tehát érvénytelen, vagy nem hatályos, ezért a megállapodás teljesítésének a megtagadása nem értelmezhető, terhére az elsőfokú bíróság szerződésszegést nem állapíthatott volna meg. Jogszabálysértően kötelezte az elsőfokú bíróság az alperest a központi beruházás sajáterő hozzájárulás teljesítésére, mert ebben a kérdésben csak az Országgyűlés dönthet.
– Jogszabálysértő az alperesnek kártérítés fizetésére történt ítéleti marasztalása is, mert a perbeli esetben feltételezett kárról van szó, mivel nem volt érvényes szerződés. A hitelnyújtásra irányuló szándék a hitelszerződés megkötésével válik jogi szempontból relevánssá, a perbeli esetben egyetlen aláírt hitelszerződés volt. Az elsőfokú bíróság nem indokolta meg, hogy a kár összege miből áll. Sérelmezte a viszontkeresete elutasítását is.
Az I. r. felperes fellebbezési ellenkérelme az alperes fellebbezésének az ,,elutasítására'' irányult. Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság nem követett el olyan lényeges eljárási szabálysértést, amely az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezését és az új eljárás lefolytatását tenné szükségessé, az elsőfokú bíróság az ítéletét kellően megindokolta, és a rendelkezésre álló adatok alapján okszerűek az azokból levont következtetései. Az alperes fellebbezésének érdemi részét illetően is az volt a jogi álláspontja, hogy az elsőfokú ítéletnek az alperes által támadott rendelkezései megalapozottak.
A II. r. felperes a kiegészítő ítélet elleni fellebbezési ellenkérelmében a kiegészítő ítélet helybenhagyását kérte.
Az alperes fellebbezése az ítélet marasztaló rendelkezése tekintetében alapos, a viszontkereset elutasítása miatt alaptalan. Az I. r. felperes fellebbezése alaptalan.
Az ítélt dolog kérdése.
Az ítélt dologra az I. r. felperes hivatkozott. Az elsőfokú bíróság csupán elfogadta a jogerős bírósági ítéletben megállapított tényállást, indokokat, valamint az 1998. április 7-én létrejött háromoldalú megállapodás jogi természetére, minősítésére, érvényességére és hatályára vonatkozó jogi álláspontot.
A korábbi perben a bíróság az ítélet rendelkező részében döntött a felperesek által a Pp. 123. §-a alapján előterjesztett megállapítási keresetről. A jogerős ítélet megállapította, hogy az alperesnek az 1998. április 7. napján létrejött megállapodására vonatkozó azonnali hatályú felmondása érvénytelen. Az ítélet indokolásában található a bíróságnak az az álláspontja, mely szerint a megállapodás érvényes polgári jogi szerződésnek minősül.
A Pp. 229. §-ának (1) bekezdése értelmében ítélt dolognak csak az elbírált jog tekinthető: a törvény rendelkezése azt zárja ki, hogy az ugyanazon tényalapból származó, ugyanazon jogot ugyanazok a felek újból vitássá tegyék.
A korábbi és a jelen perben ugyanazok a felek és a jogvita is ugyanabból a ténybeli alapból eredt, azonban nincs meg az elbírált jog azonossága. A jogerős ítélet – a felperesek kereseti kérelmének keretei között – csupán a felmondás jogára terjedt ki, a felmondás érvényességének kérdését döntötte el. A bíróság érdemi döntését a rendelkező rész tartalmazza, következésképpen az ítélt dolog tartalma is a rendelkező résszel azonosítható. Az indokolás az érdemi döntés ténybeli és jogi alapjait foglalja magában. Az indokolásnak ezért az ítélt dolog szempontjából az elbírált jog azonosítása, terjedelmének meghatározása szempontjából van jelentősége.
Az ítélt dolog fogalmát nem lehet kiterjesztően értelmezni. Nem ítélt dolog ezért a jogi okfejtés vagy jogi álláspont, amely az érdemi döntés megalapozására szolgál. A korábbi perben eljáró bíróságnak vizsgálnia kellett, hogy a felek között polgári jogi szerződés keletkezett-e, hiszen a felmondás érvényessége felől csak a felmondott szerződés relációjában lehet határozni. Ez a minősítés azonban nem része sem a kereseti kérelemnek, sem az érdemi döntésnek. Megmarad az érdemi döntést alátámasztó jogi okfejtés keretei között.
A jelen perben eljáró bíróságot tehát nem köti a jogerős ítéletben kifejtett jogi álláspont, amely szerint a felek polgári jogi szerződést kötöttek egymással.
Abban a tekintetben, hogy a megállapodás alapján kikényszeríthető kötelezettség keletkezett-e, az ítélt dolog kérdése nem merül fel, mert a Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati ítéletében a jogerős ítélet indokolásának erre vonatkozó kitételeit – a felülvizsgálati kérelem korlátai között – mellőzte.
A jogviszony kérdése.
A megállapított tényállás lényege a következőkben foglalható össze.
A Fővárosi közgyűlés hosszabb ideje foglalkozik a 4. számú Dél-Buda-Rákospalota Metró megépítésének tervével. E tárgyban legutóbb 279-280/1997. szám alatt határozatot hozott, és felhatalmazta a főpolgármestert, hogy az állami támogatás felől tárgyalást folytasson a Kormánnyal. A Kormány (nem az alperes) az I. r. felperes által tervezett beruházás felől elhatározását (többszöri előzmény után) az 1027/1997. (III. 5.) számú határozatában juttatta kifejezésre: egyetért azzal, hogy a metróvonal első szakasza központi költségvetés által támogatott önkormányzati beruházás keretében épüljön meg.
A továbbiakban a határozat a beruházás költségeiről rendelkezett. A központi költségvetés ,,saját erő'' hozzájárulását 23 Mrd Ft-ban határozta meg hat éves bontásban. 1998. évre 2 Mrd Ft-ot irányzott elő. Ekkor még az I. r. felperes és az alperes sajáterő-hozzájárulását meghaladó költségek forrása nem volt tisztázott. A határozat 4. pontja szerint azonban az 1996. évi áron számított 514 millió ECU projektköltség 60%-ának biztosítását a Kormány (akár közvetlen beruházási költség-hozzájárulás, akár hiteltörlesztés formájában) a központi költségvetés terhére elvállalta. Az 1998. évre kilátásba helyezett központi költségvetési ,,saját erő'' hozzájárulás csak részben teljesült: az 1998. évi költségvetésről szóló 1997. évi CXLVI. tv 1. számú mellékletének Belügyminisztérium XI. fejezete a beruházás támogatásaként 200 millió forint költségvetési előirányzatot hagyott jóvá.
A Kormány utóbb az 1036/1998. (III. 27.) Korm. határozatával módosított tartalommal rendelkezett a beruházás támogatásáról. Hatályában fenntartotta az 1027/1997. (III. 5.) Korm. határozat 1. pontját, a költségviselés módjára és összegére vonatkozó rendelkezéseket azonban hatályon kívül helyezte. Erre nézve elhatározását a következők szerint foglalta össze:
– beruházónak elfogadja a Budapesti Közlekedési Rt.-t, – a beruházás költségeit – 1996. évi árakon – 514 M ECU-ban elfogadja,
– a központi költségvetés ,,saját erő'' hozzájárulását szintén 1996. évi árakon – 23 600 7 M Ft-ban állapítja meg, attól függően, hogy az I. r. felperes 15 338 5 M Ft hozzájárulást biztosít (a hozzájárulás ütemezését a határozat 1. és 2. számú melléklete tartalmazza),
– egyetértett azzal, hogy az 1996. évi árakon számított 514 M ECU projekt-költségnek a sajáterő hozzájárulásokat meghaladó részét a beruházó nemzetkőzi hitelből finanszírozza, egyben úgy rendelkezett, hogy az adósságszolgálati kötelezettség 60%-át a központi költségvetés biztosítsa,
– a Magyar Államkincstárral kötött szerződésben kell szabályozni a finanszírozást – a beruházás teljes pénzügyi lebonyolítása az erre vonatkozó jogszabályoknak megfelelően a Magyar Államkincstáron keresztül történjék.
A pénzügyminiszter által képviselt alperes az I. r. felperessel és a beruházóval 1998. április 7-én megállapodást kötött. Ebben az alperes vállalta annak biztosítását, hogy a központi költségvetési hozzájárulás (23 600 7 M forint sajáterő hozzájárulás és a felveendő 313 430 000 ECU bankhitel adósságszolgálati költségeinek mindenkori 60%-a) a beruházónak a Magyar Államkincstárnál vezetett projekt pénzügyi lebonyolítását szolgáló számláján rendelkezésre álljon. E megállapodás szerint az alperes vállalta azt is, hogy a hatáskörébe tartozó intézkedéseket megteszik annak érdekében, hogy a beruházó a hitelszerződésben folyósítási feltételként vállalt kötelezettségének eleget tehessen.
A Kormány az 1999. évi költségvetésről szóló törvényjavaslatban a beruházás támogatására előirányzatot nem terjesztett az Országgyűlés elé.
A pénzügyminiszter 1998. november 10-én levélben közölte a főpolgármesterrel, hogy a Kormány a beruházás támogatására többé nem lát lehetőséget.
A Kormány a 1147/1998. (XI. 20.) számú határozatával hatályon kívül helyezte az 1027/1997. (III. 5.) Korm. határozat 1. pontját és az 1036/1998. (III. 27.) Korm. határozat egészét. Képviselői indítvány alapján az Országgyűlés megtárgyalta, és elvetette a T.325. számú törvényjavaslatot, amely a beruházás támogatásának az 1999. évi költségvetésbe való felvételére irányult.
Az állam jogalanyisága.
Az elsőfokú bíróság elsősorban arra alapította döntését, hogy az állam a Ptk. 28. §-a értelmében jogi személy, és mint ilyen polgári jogi jellegű (vagyoni viszonyokat rendező) szerződést kötött, a vállalt szerződési kötelezettség pedig kikényszeríthető.
A felhívott jogszabályhely az államot mint a vagyoni jogviszonyok alanyát minősíti jogi személynek. Az államot azonban vagyoni jogviszonyai terén nem illeti meg korlátlan autonómia, az állam nem rendelkezhet szabadon a vagyonával, ezért polgári jogi jogviszonyokat csak a reá vonatkozó jogszabályok rendelkezései szerint hozhat létre.
Az állam vagyoni viszonyai két fő területre koncentrálódnak: a költségvetési bevételek felhasználására és a tulajdonában lévő vagyontárgyak (köztük különösen a kincstári vagyon) feletti rendelkezésre.
A költségvetéssel és a kincstári vagyonnal való gazdálkodást az államháztartásról szóló 1992. XXXVIII. tv (Áht.) szabályozza. Az Áht. általános indokolása szerint e törvény határozza meg az állam működésének pénzügyi kereteit. Az állam az adófizetők pénzét használja fel, ezért tevékenységében szigorú garanciák szükségesek. A közpénzügyek (közbevételek és kiadások) tehát nem az állami szervezetrendszer fenntartásának belső ügyét jelentik, hanem a magánautonómia határait jelölik meg. Az Áht. 3. §-ának (1) bekezdése értelmében a központi költségvetés az államháztartás egyik alrendszere. A 7. § (1) bekezdése értelmében az államháztartás valamennyi alrendszerében a gazdálkodást éves költségvetés alapján kell folytatni. A gazdálkodás a 12. § (2) bekezdése szerint – egyebek között a kiadási előirányzatok felhasználásának jogosultságát foglalja magában.
A központi költségvetésben kell egyebek között előirányozni a feladatok ellátásához szükséges beruházások költségét is [Áht. 22. § (1) bek.]. Ha a beruházás kiemelt jelentőségű, a megvalósításhoz szükséges összeget tételesen kell előirányozni [Áht. 23. § (1) bek.]. A központi költségvetésről az Országgyűlés az Áht. 28. §-ának (1) bekezdése értelmében törvényt alkot. Ebben hatalmazza fel a Kormányt a költségvetési kiadások teljesítésére. Az Áht. 9. §-a az államháztartás körébe tartozó állami feladatok ellátásának két alapvető formáját említi: az állam részben vagy egészben a költségvetési szerveken keresztül látja el azokat, vagy ellátásának pénzügyi fedezetét részben vagy egészben, közvetlenül vagy közvetve biztosítja, amennyiben a feladat ellátásában más költségvetési alrendszerek vagy egyéb szervezetek is részt vesznek. A központi költségvetés beruházásait a megvalósításra kijelölt költségvetési szerv részére nyitott fejezetben (Áht. 19. §) kell előirányozni.
A költségvetés végrehajtása során az államháztartás alrendszereiben tárgyévi fizetési kötelezettség csak a jóváhagyott kiadási előirányzatok mértékéig vállalható.
A központi költségvetés beruházásainak megvalósítása végett az állam a fenti szabályok értelmében közvetlenül polgári jogi jogviszonyba nem lép. A központi költségvetés előkészítése közigazgatási hatáskörbe tartozik, törvénybe iktatása az Országgyűlés alkotmányjogi – közhatalmi – feladata, a költségvetési előirányzat felhasználása a fejezettel gazdálkodó költségvetési szerv jogosultsága, amely ebben a körben – a kiadási előirányzat felhasználása során – polgári jogi szerződéseket köthet. A központi beruházások tehát két szakaszra bomlanak: az első szakasz közhatalmi jellegű, ennek alapján keletkezhetnek – a költségvetési törvényben jóváhagyott kiadási előirányzat erejéig – a kivitelezés során polgári jogviszonyok.
Az állam közvetlenül polgári jogviszonyba kezesség (garancia) vállalásával lép. Az Áht. 33. §-a (1) bekezdése értelmében a kezesség vállalására az Országgyűlés felhatalmazása alapján kerülhet sor; a 42. § (1) bekezdése szerint a költségvetési törvényben meghatározott célra történő kezességvállalásról a Kormány nyilvános határozattal dönt, majd a kezességet vállaló szerződést a Kormány (állam) nevében a pénzügyminiszter írja alá.
Az állam kezességvállalása előkészítésének a rendjét a 151/1996. (X. 1.) Korm. rendelet szabályozza. A kezességvállalás a rendelet 4. §-a értelmében szerződés aláírásával jön létre, ezzel a szerződéssel az állam közvetlenül lesz a polgári jogviszony kötelezettje.
A felek megállapodásának a minősítése.
A jelen ügyben nem központi költségvetési beruházásról, hanem központi költségvetésből támogatott önkormányzati beruházásról van szó. Az Áht. 31. §-a szerint az Országgyűlés a költségvetési törvényben meghatározza egyebek között – a helyi önkormányzatoknak juttatandó címzett, cél- és egyéb támogatásokat. A helyi önkormányzatok címzett és céltámogatási rendszeréről szóló 1992. évi LXXXIX. törvényben kerültek szabályozásra az önkormányzatok meghatározott beruházási feladataihoz nyújtandó támogatási formák. A címzett támogatás nem jár alanyi jogon, arról igénybejelentés alapján az Országgyűlés – a Kormány javaslata alapján – egy alkalommal dönt a beruházás teljes időszakára [3. § (3) bek.]. A céltámogatás, ha az igénybejelentés megfelel az előírt feltételeknek, alanyi jogon jár. A céltámogatási igények kielégítésére fordítható pénzügyi fedezetet az éves költségvetési törvény határozza meg [8. § (1) bek.]. A támogatások igénybejelentését, döntés-előkészítését stb. a 9/1998. (I. 23.) Korm. rendelet szabályozza. A Korm. rendelet 1. és 2. §-a szerint a címzett támogatásra beruházási koncepciót kell benyújtani, ezekről a szakminisztérium megfelelő értékeléssel javaslatot küld a Belügyminisztériumnak, a belügyminiszter előterjesztést tesz a Kormánynak, amely az előző évi költségvetés hatálybalépését követő 3 hónapon belül az új címzett céltámogatásról törvényjavaslatot terjeszt az Országgyűlés elé. A Korm. rendelet 4-9. §-a szerint a céltámogatást szintén igényelni kell. Végül a költségvetési törvényben kell dönteni a céltámogatásról is. A központi költségvetés által nyújtott címzett és céltámogatások folyósítása a hivatkozott 1992. LXXXIX. tv. 17. §-a értelmében az önkormányzatoknak finanszírozási szerződést kell kötniük. Az utóbb hatályba lépett 217/1998. (XII. 30.) Korm. rendelet a címzett és céltámogatások megállapításának rendjét nem érintette [79. § (6) bek.], de arról rendelkezett, hogy a folyósítás a kincstáron és a finanszírozásba bevont pénzintézeteken keresztül történik [87. § (7) bek. és 92. § (1) bek. b) pont]. Hangsúlyozandó, hogy a szerződéskötés és a folyósítás csak a költségvetési törvényben foglalt előirányzatok alapján történhet.
A konkrét ügyben – a körülményekből kitűnően – a támogatásra irányuló igényt az ,,egyéb'' támogatások kategóriájába tartozónak tekintették a felek, és azt közvetlenül a Kormány fogadta el, és határozatot hozott róla. Ez azonban nem járhat azzal a következménnyel, hogy a támogatás folyósítása az éves költségvetési előirányzat nélkül is igényelhető lenne. Az Áht. 31. §-a az ,,egyéb támogatásokra'' is vonatkozik, így a szóban lévő támogatásra is. Ehhez képest az önkormányzat támogatásra irányuló igényének elfogadása után az Áht. 35. §-a értelmében a Kormány feladata az előirányzatra vonatkozó költségvetési törvényjavaslat elkészítése és beterjesztése, a 31. § (1) bekezdése értelmében pedig a támogatás elhatározása az Országgyűlés törvényalkotási jogkörébe tartozott. Tehát az előkészítés közigazgatási, a döntés pedig törvényhozói hatáskörbe tartozik. Egyedül a finanszírozás lebonyolítására lehet polgári jogi szerződést kötni. Az tehát, hogy a pénzügyminiszter által képviselt Állam, a Kormány vagy valamely költségvetési szerv polgári jogi szerződéssel vállaljon támogatási kötelezettséget, fogalmilag kizárt. Következik ez az Áht. bevezető rendelkezéséből is, amely azt a célt tűzte ki, hogy a jogállamiság követelményeinek megfelelően teremtse meg a közpénzekkel való hatékony és ellenőrizhető gazdálkodás garanciáit. A jogállamiság követelményével ellentétes lenne, ha a Kormány a költségvetési bevételekből saját elhatározásából – az Országgyűlés megkerülésével támogathatna önkormányzatokat, társadalmi vagy gazdálkodó szervezeteket, alapítványokat stb.
A felek megállapodásában az alperes annak biztosítására vállalt kötelezettséget, hogy a támogatás tárgyát képező sajáterő-hozzájárulás és az adósságszolgálat mindenkori költségeinek 60%-a a beruházó részére a központi költségvetésből az Államkincstárnál vezetett projektszámlán rendelkezésre álljon. Azt pedig, hogy a támogatás összege a projektszámlára kerüljön, az Áht. szerint úgy tudta volna biztosítani, hogy a Kormány a támogatást a költségvetési törvényjavaslatba felveszi, majd azt az Országgyűlés törvényhozási jogkörében elfogadja. A törvényjavaslat előterjesztése azonban a Kormány közigazgatási jogcselekménye. A törvényjavaslat országgyűlési tárgyalása és elfogadása tekintetében pedig a Kormány csak politikai tevékenységet végezhetett volna. A Polgári törvénykönyv – annak 1. §-ából kitűnően – az árugazdaság vagyoni viszonyait szabályozza, a polgári jog azoknak a jogviszonyoknak az összessége, amelyek a természetes és jogi személyek vagyoni viszonyait rendezik. A közigazgatási jogi és politikai tevékenység azonban nem a polgári jog körébe tartozik, következésképpen sem közigazgatási, közhatalmi jogcselekmények végzésére, sem politikai aktivitásra vonatkozó akaratnyilvánítás polgári jogi szerződésnek tárgya nem lehet.
Ez akkor is így van, ha a felek képviselői a megállapodást a támogatás nyújtására vonatkozó polgári jogi kötelezettségvállalásnak, szerződésnek szánták. Az állam nevében eljáró pénzügyminiszter a megállapodásban olyan kötelezettséget vállalt – központi költségvetésből való támogatás (juttatás) biztosítása –, amely az államháztartást, az állam törvényben szabályozott gazdálkodását érinti. Ez a gazdálkodás – juttatás és elvonás – a költségvetés keretében megy végbe, amelyről mind a bevételek, mind a kiadások tekintetében törvénnyel kell dönteni. Úgy amennyiben a központi költségvetési juttatásra polgári jogviszony keretében kötelezettséget lehetne vállalni, az erre irányuló megállapodás a költségvetési törvényben szereplő előirányzat hiányában a Ptk. 200. §-ának (2) bekezdése folytán semmis lenne.
A szerződés teljesítése.
Amennyiben a korábbi perben hozott jogerős ítélet indokolásában kifejtett azt a jogi álláspontot, amely szerint a felek között érvényes polgári jogi szerződés jött létre, ítélt dolognak kellene elfogadni, a szerződés teljesítésére való kötelezésnek akkor sem lenne helye.
Amint már a Legfelsőbb Bíróság kifejtette, a szerződésben az alperes azt vállalta: biztosítani fogja, hogy a központi költségvetésből a támogatás összege rendelkezésre álljon. Ha erre a kötelezettségvállalásra a Ptk. rendelkezéseit kellene alkalmazni, először is arra kell választ keresni, hogy milyen szolgáltatásra kötelezte magát az alperes.
A Ptk. 227. §-a értelmében a szerződésben kikötött szolgáltatás valamely dolog adására, tevékenységre, tevékenységtől való tartózkodásra vagy más magatartásra irányulhat. Kétségtelen, hogy a szerződés nem irányult pénz fizetésére, hiszen olyan pénzösszeg, aminek fizetésére a Kormány kötelezhette volna magát, nem állt rendelkezésre. Ehelyett annak biztosítását vállalta, hogy a központi költségvetésből a támogatáshoz szükséges összeg rendelkezésre álljon. Csak arra a magatartásra vállalhatott tehát az alperes kötelezettséget, hogy törvényjavaslatot terjeszt elő. Ezt meghaladóan a költségvetési fedezet biztosítására – a felperesek számára is nyilvánvalóan – az alperes lehetőségein túl vállalkozott, hiszen sem az elvont fogalomként megjelenő állam (amely nem más, mint az állami szervek összessége), sem a Kormány nem ,,biztosíthatja'' az országgyűlésben az általa kívánt törvény meghozatalát.
A vállalt magatartást közelebbről vizsgálva, azt nem lehet tevékenységnek sem felfogni. A Ptk. felhívott rendelkezésében ugyanis a tevékenység vagy munkával elérhető eredmény létrehozására vagy ügyintézésre stb. irányulhat. A törvényjavaslat előterjesztése ezért a jognyilatkozattal azonosítható, hiszen éppen úgy joghatás (törvény megalkotása) előidézésére irányul, mint a polgári jogi értelemben vett jognyilatkozat általában. Ha a kötelezettségvállalás jognyilatkozat adásából áll, azt a Ptk. 295. §-a szerint a bíróság ítélete pótolja. Törvényjavaslatot azonban a bíróság ítéletével pótolni nem lehet, még kevésbé magát a törvényt. Ez kívül esik a bíróságok alkotmányos hatáskörén. Amennyiben egy jognyilatkozatot a bíróság nem pótolhat, a vállalt kötelezettség teljesítését sem lehet kikényszeríteni. Ezért nem alkalmazhatóak a teljesítés megtagadásának a jogkövetkezményei sem. Egyébként képviselői indítvány alapján az Országgyűlés megtárgyalta, és elvetette a beruházás támogatásának a költségvetési törvénybe történő felvételére irányuló törvényjavaslatot, így a II. r. felperes kára nem hozható okozati összefüggésbe a Kormány ,,mulasztásával''.
Az elsőfokú ítélet téves indokai.
A bíróság a megállapodást elsősorban polgári jogi jellegűnek fogta fel. A központi költségvetésből történő támogatásra azonban polgári jogi kötelezettséget nem lehet vállalni; ilyen kötelezettség teljesítése egyébként sem kényszeríthető ki. Alaptalanul hivatkozott az elsőfokú bíróság a kormányhatározatokra is. A jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény 46. §-a szerint a kormányhatározat a Kormány saját működését, az általa irányított szervek feladatait és a feladatkörükbe tartozó tervek megállapítására szolgál. Közhatalmi szabályozó jogi eszközről van szó, amelyből polgári jogi kötelezettségek nem származtathatóak. Kormányhatározat kormányhatározattal módosítható vagy helyezhető hatályon kívül. Beruházásokat célzó közhatalmi vállalások elbírálására a Ptk. 4. §-ának (4) bekezdése nem vonatkozhat, e szabály alkalmazási körébe a vagyoni és nem a közhatalmi magatartások tartoznak.
A megállapodás bevezető részében leírt előzmények az érdekelt vezetők tárgyalásaira és a kormányhatározatokra utalnak: bármilyen erős volt is azonban a közös elhatározás, ez a támogatás törvényhozási jóváhagyását nem teheti mellőzhetővé, nem helyettesítheti az éves költségvetési előirányzat törvénybe iktatását. Nem ad felmentést ez alól az Áht. 36. §-a b) pontjában írt tájékoztatás megtörténte sem. Az Áht. nem ismeri a beruházásokkal kapcsolatos program-előirányzat kategóriáját, amely a beruházás teljes összegének a jóváhagyását jelenti a kiadások időpontjától függetlenül. Az államháztartás folyó gazdálkodása az éves költségvetés alapján történik [Áht. 7. § (1) bek.]. Tévesen fogta fel az elsőfokú bíróság a 157/1995. (XII. 26.) Korm. rendelet jelentőségét is. Nem csupán a technikai lebonyolítás módjáról van szó. Éppen ellenkezőleg: csakis a kormányrendelet alapján keletkezhet polgári jogi jogviszony, de csak azután, hogy a központi költségvetési törvényben a támogatási előirányzatot az Országgyűlés megszavazta.
Az Áht. 12/A §-ának (2) bekezdése sem alapozza meg a fizetési kötelezettséget. Az (1) bekezdés szerint a költségvetés végrehajtása során tárgyévi kötelezettségvállalás a költségvetési kiadási előirányzat erejéig vállalható; a (2) bekezdés e fő szabály alól annyi kivételt tesz, hogy megengedi a tárgyéven túli kötelezettségvállalást, ha annak finanszírozása a kötelezettségvállalás időpontjában ismert feltételek szerint biztosított. Költségvetési fedezet hiányában azonban a megkívánt feltételek nincsenek meg; a törvényhozás alól ez a rendelkezés sem ad felmentést. A költségvetési tételek átcsoportosítása és egyéb műveletek végzése olyan közhatalmi jogosultság, amelynek elmaradását polgári perekben szankcionálni nem lehet.
Eljárási szabálysértések.
Az elsőfokú bíróság nem követett el olyan lényeges eljárási szabálysértést, amely a Pp. 252. §-ának (2) bekezdése szerint a tárgyalás megismétlését vagy kiegészítését tenné szükségessé. A fellebbezésben az I/1/i-vi. pontokba szedett eljárási szabálysértések sérelmezése a Legfelsőbb Bíróságnak az elsőfokú ítéletet megváltoztató érdemi döntése folytán okafogyottá vált. Alaptalanul hivatkozott az alperes arra, hogy az I. r. felperes keresetét ún. kereshetőségi jog hiánya miatt kellett volna az elsőfokú bíróságnak elutasítania. Az engedményezési szerződés megteremtette az I. r. felperes jogát a keresetbe vett igény érvényesítésére, annak nincsen jogi jelentősége, hogy az engedményezési szerződést nem a keresetlevél benyújtásakor, hanem későbbi időpontban csatolták be. Annak a kérdésnek a vizsgálata, hogy az engedményezett követelés alapos-e, a per érdemére tartozik. Az alperes a Ptk. 328. §-a alapján ugyanazokat a kifogásokat érvényesítheti az engedményessel szemben, mint amelyek az engedményezővel szemben az értesítéskor már fennállt jogalapon keletkeztek.
A viszontkereset alaptalansága.
Az alperes az I. r. felperes keresetével szemben – amely arra irányult, hogy a bíróság az 1998. április 7-én kelt megállapodás alapján a kereset szerint marasztalja az alperest – előterjesztett viszontkeresetében annak megállapítását kérte, hogy az 1998. április 7-én kelt megállapodás alapján az I. r. felperessel vagy reá tekintettel mással szemben fizetési kötelezettség nem terheli. Az ún. negatív megállapítási viszontkeresetét az I. r. felperes keresetével szemben előterjesztett érdemi védekezését tartalmazó ellenkérelmében foglaltakkal azonos indokok alapján terjesztette elő. Az alperes a kereset elleni védekezésében mindazokat az indokokat felhozta (felhozhatta), amelyekre a megállapításra irányuló viszontkeresetét alapította, ezért helyesen állapította meg az elsőfokú bíróság, hogy az alperes viszontkeresetében kért megállapításra – az alperes jogainak az I. r. felperessel szemben való megóvása végett – nem volt szükség, ezért nem álltak fenn a Pp. 123. §-a második fordulatában írt törvényi feltételek (BH 1985. 195. sz. eseti döntés).
A II. r. felperessel szembeni negatív megállapításra irányuló keresetének előterjesztése időpontjában, 1999. december 17-én a jogvédelem szükségessége még fennállott. Ekkor még csak az I. r. felperes indított keresetet az alperes ellen, de korábban a II. r. felperes is perben állt, részéről a perlés elmaradása az alperes jogi helyzetét bizonytalanná tette, amelyet az alperes csak egy olyan megállapítási perrel szüntethetett meg, amely a követelés kérdésében jogerőt eredményez. E megállapítási kereset szükségessége azonban a per folyamán – az engedményezésről történt értesítés folytán – a viszontkereset kapcsán kifejtettek szerint megszűnt, ezért a kereset (viszontkereset) elutasítása jogszerűen történt.
A per részbeni megszüntetése.
Az elsőfokú bíróság a felperes követelésének a jogalapját érdemben elbírálta a le nem járt követelések tekintetében is, de időelőttiség címén a marasztalásra irányuló pert részben megszüntette. Az I. r. felperes keresetleveléből kitűnően az alperes által vállalt szolgáltatást költségvetési évenként visszajáró szolgáltatásként jelölte meg, amely szolgáltatás ugyanazon jogviszonyon alapult és azonos módon teljesítendő. Alapos ezért az I. r. felperes fellebbezése a vonatkozásban, hogy a le nem járt szolgáltatásokra az adott költségvetési év végével történő teljesítésre irányuló kereset előterjesztésének eljárásjogi akadálya nincsen. A támogatás megtagadása folytán a bizonytalan időre tehető hitelfelvétel lehetetlenült, ezért a követelés lejártát illetően helyes az az I. r. felperesi álláspont, hogy a károsodás is bekövetkezett. A Legfelsőbb Bíróság ezért a permegszüntető végzést a Pp. 252. §-ának (2) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, és a Pp. 253. §-a (3) bekezdésének második fordulatára figyelemmel érdemben bírálta el az I. r. felperes elsődleges keresetét is, amelynek jogalapja a már kifejtettek szerint ugyancsak hiányzik.
A fentiekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján részben megváltoztatta, és az I. r. felperes keresetét teljes terjedelmében elutasította, míg a viszontkeresetet elutasító rendelkezést helybenhagyta.
A másodfokú bíróság a perköltség viseléséről a peres felek pervesztessége-pernyertessége arányát figyelembe véve határozott [Pp. 81. § (1) bek.]. (Legf. Bír. Gf.I.32.777/2000. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás