PK BH 2001/475
PK BH 2001/475
2001.10.01.
I. Színlelt az az öröklési szerződés, amelyet a felek nem tartási szolgáltatások nyújtása céljából, hanem a köteles részre jogosult igényének meghiúsítása érdekében kötnek [Ptk. 207. § (4) bek.].
II. A köteles rész nem öröklés, hanem a hagyatékkal szembeni kötelmi igény, melyet elsősorban pénzben kell kiadni [Ptk. 661-672. §-ok].
Az elsőfokú bíróság az ítéletével megállapította, hogy a néhai T. I. örökhagyó és az alperes között 1995. május 5-én kötött öröklési szerződés érvénytelen, továbbá hogy az örökhagyó hagyatékához tartozó ingatlanokat egymás közt egyenlő arányban a peres felek örökölték meg. Megkereste a Budapesti és a Hajdúszoboszlói Földhivatalt, hogy a fenti körülírt ingatlanok 1/2 hányadára törvényes öröklés jogcímén a felperes tulajdonjogát, további 1/2 hányadára pedig végrendeleti öröklés jogcímén az alperes tulajdonjogát jegyezze be, míg ezt meghaladóan a keresetet elutasította.
Az elsőfokú ítélet ellen az alperes fellebbezéssel élt annak részbeni megváltoztatása, és a felperes keresetének a teljes egészében történő elutasítása iránt azzal, hogy a fellebbezése nem érinti a keresetet részben elutasító elsőfokú ítéleti rendelkezést. Mellőzni kérte annak megállapítását, hogy a néhai T. I. örökhagyó és az alperes között 1995. május 5-én kötött öröklési szerződés érvénytelen.
A fellebbezésének részletesen kifejtett indokai szerint az elsőfokú bíróság a beszerzett bizonyítékok téves mérlegelésének az eredményeként részben tévesen, részben pedig hiányosan állapította meg a tényállást, a tényállás részévé tett ugyanakkor olyan megállapításokat, amelyek nem tartoznak a per érdemi elbírálása körébe, és téves az elsőfokú bíróságnak a megállapított tényállásból levont jogi következtetése is. Erre tekintettel egyes ténymegállapítások mellőzését, valamint a hiányos tényállás kiegészítését kérte.
Hivatkozott arra, hogy a perbeli szerződés nem ütközik nyilvánvalóan a jó erkölcsbe, mert bizonyítást nyert a perben az, hogy a II. r. örökhagyóval bizalmi viszonya állott fenn, ő maga ténylegesen olyan tartást és gondozást nyújtott a II. r. örökhagyó részére, amelyre a nevezett rászorult és amelyet a felperestől nem is remélhetett, a II. r. örökhagyó halálát ugyanakkor váratlanul bekövetkezett szívroham okozta, és a szerződés megkötésekor a halálának közeli bekövetkeztére a meglévő betegségei ellenére sem lehetett számítani. Nem adnak alapot a peradatok olyan következtetés levonására sem, hogy a perbeli szerződés megkötésekor mindkét szerződő fél akarata más tartalmú szerződés megkötésére irányult, mint amilyet kötöttek. A II. r. örökhagyó ugyanis a halála esetére az 1994. április 10-én kelt végrendeletében ellenérték nélkül juttatta minden ingó és ingatlan vagyonát az alperesnek, az 1995. május 5-én kelt öröklési szerződésben viszont már csupán az ingatlanvagyonáról rendelkezett, és arról is csak visszterhesen. A végrendelet tartalmához képest tehát az öröklési szerződés megszorító rendelkezést tartalmaz. A perbeli szerződésben az örökhagyó szándéka a tartásának, gondozásának, gyógykezeltetésének és illő eltemettetésének a biztosítására irányult, amelyre az alperes kötelezettséget is vállalt. A perbeli szerződés tehát nem színlelt, és annak visszterhes jellege miatt a szerződés tárgyát képező két ingatlan a köteles rész alapjaként sem vehető figyelembe.
A felperes érdemi ellenkérelme az elsőfokú ítélet helybenhagyására irányult.
Az alperes fellebbezése az öröklési szerződés érvénytelensége tekintetében alaptalan, a felperes köteles részének kiadása vonatkozásában pedig a bizonyítás nagy terjedelmű kiegészítése szükséges.
I. Az elsőfokú bíróság a peres felek előadásának, a kihallgatott tanúk vallomásának, a hagyatéki eljárás iratainak és a becsatolt okirati bizonyítékok adatainak az egymással való egybevetése, azok okszerű, logikai ellentmondásoktól mentes és a Pp. 206. §-ának (1) bekezdésében foglalt elveknek egyébként is megfelelően történt értékelése alapján, megalapozottan állapította meg a tényállást.
A rendelkezésre álló peradatok minden tekintetben alátámasztották az elsőfokú bíróság azon ténymegállapítását, hogy egyrészt a felperes és a II. r. örökhagyó között normális apa-gyermek kapcsolat alakult ki, másrészt az öröklési szerződés megkötésekor a II. r. örökhagyó egészségi állapota a tartását és gondozását nem tette indokolttá, annak pedig nincs jogi jelentősége, hogy a felperes és a II. r. örökhagyó közötti kapcsolat konfliktusokkal volt terhes, úgyszintén annak sem, hogy a felperes 1994 szeptemberében történt elköltözésekor végleg meghiúsult a II. r. örökhagyó azon feltevése, hogy a felperes élete végéig tartani, gondozni és ápolni fogja őt. Az alperes a felperes köteles részre irányuló igényét nem vitásan csak az 1994. április 10-én kelt végrendelet alapján és csak az ingóságok tekintetében ismerte el, arra való utalást viszont az elsőfokú ítélet nem is tartalmaz, hogy az alperes elismerése a perbeli ingatlanokra is kiterjednie. Alaptalanul igényli tehát az alperes az elsőfokú ítélet egyes ténymegállapításainak a mellőzését, illetőleg a tényállás részben történő kiegészítését, és alaptalanul hivatkozik arra is, hogy a felperes köteles részi igényével kapcsolatos elismerését az elsőfokú bíróság – a Ptk. 207. §-a (2) bekezdésének tilalma ellenére – kiterjesztően értelmezte volna.
II.1. A Ptk. 207. §-ának (4) bekezdése szerint a színlelt szerződés semmis, ha pedig az más szerződést leplez, a szerződést a leplezett szerződés alapján kell megítélni. Egységes a bírói gyakorlat abban, hogy a szerződés színlelt volta csak akkor állapítható meg, ha a felek egyáltalán nem kívántak szerződést kötni, vagy ha a felek szándéka kölcsönösen más tartalmú szerződés megkötésére irányult, mint amilyet kötöttek. A Ptk. 655. §-ának (1) bekezdése szerint öröklési szerződéssel az örökhagyó arra kötelezi magát, hogy a vele szerződő felet tartás vagy életjáradék fejében örökösévé teszi. A szerződéses örököst terhelő szolgáltatás: a tartás fogalmát a Ptk. 586. §-ának (1) és (3) bekezdése akként határozza meg, hogy tartási szerződés alapján az egyik fél köteles a másik felet megfelelően eltartani, és a tartás kötelezettsége a gondozásra, a gyógyíttatásra, az ápolásra és az eltemettetésre is kiterjed. A fentiektől eltérő tartalmú öröklési szerződés tehát a Ptk. szerint érvénytelen.
A perbeli öröklési szerződés írásba foglalt tartalma a részbeni tartás fentebb részletezett tartalmi elemeinek megfelelt ugyan, a II. r. örökhagyó egészségi állapota, a szerződő felek jövedelmi és vagyoni viszonyai, a közel azonos életkoruk, a közöttük fennálló közeli hozzátartozói – testvéri – kapcsolat ténye, valamint a szerződés megkötésének az előzményei, körülményei és a felek ezt követően tanúsított magatartása azonban arra utalnak, hogy a szerződés megkötésekor a felek szándéka valójában nem a fentebb részletezett tartási jellegű szolgáltatások alperes általi teljesítésére, illetőleg e szolgáltatások felperes általi igénybevételére, hanem a II. r. örökhagyó teljes ingatlanvagyonának az alpereshez történő ingyenes juttatására irányult, és az valójában – a II. r. örökhagyó korábbi végrendeletében foglalt kitagadás érvénytelensége folytán – a felperes köteles rész iránti igényének a meghiúsítását célozta.
Nem hagynak kétséget ugyanis a per adatai afelől, hogy az alpereshez hasonló életkorú, és vele közel azonos összegű nyugdíjjal, de az átlagot messze meghaladó nagyságrendű mobilizálható vagyonnal rendelkező II. r. örökhagyó sem az egészségi állapota, sem a jövedelmi és vagyoni viszonyai folytán az alperes általi tartásra és gondozásra nem szorult rá, a háztartási munkák ellátásában pedig járatlan volt ugyan, 1994. nyarától az 1995. május 19-én bekövetkezett haláláig azonban havi 20 000 forint díjazás ellenében folyamatosan házvezetőnőt foglalkoztatott. Az I. r. örökhagyó debreceni kórházi ápolásának a tartama alatt, és a nevezett halálát követően az alperes alkalomszerűen – többnyire hétvégenként – főtt ételt biztosított ugyan a II. r. örökhagyónak, e tevékenységének jellege, módja és mértéke azonban egyrészt a perbeli szerződés megkötését megelőzően és azt követően sem közelítette meg a legalább részbeni tartás és gondozás fogalmába tartozó szolgáltatások jellegét, körét, illetve mértékét, és nem tette szükségtelenné a házvezetőnő további alkalmazását sem, másrészt nem haladta meg a testvéri kapcsolatra tekintettel nyújtandó ingyenes szolgáltatások társadalmilag szokásos kereteit és mértékét, végül pedig e szolgáltatások nyújtására az alperes ellenszolgáltatás igénye nélkül is hajlandó volt ugyan, azok ellentételezéseként azonban az örökhagyó már a korábbi végrendeletében is megfelelő juttatást helyezett a részére kilátásba. E körülményekre, az örökhagyó 1994. április 10-én kelt végrendeletében foglalt érvénytelen kitagadásra, valamint arra is tekintettel, hogy az örökhagyó mások előtt sem titkolta azt a szándékát, hogy a felperest a köteles résztől is meg kívánja fosztani, megalapozottan jutott az elsőfokú bíróság arra a jogkövetkeztetésre, hogy a perbeli öröklési szerződés megkötésekor a felek szándéka valójában nem tartás szolgáltatására irányult, hanem a szerződés színlelt tartalma a feleknek azt a valós megállapodását leplezte, hogy a II. r. örökhagyó a halála esetére a teljes ingatlanvagyonát ingyenesen az alperesnek juttatja, és ilyen módon a felperest mint egyetlen gyermekét a köteles rész iránti igényétől érvényes kitagadási ok hiányában is megfosztja. Érdemben is helyesen döntött tehát akkor, amikor az öröklési szerződés színlelt voltát, és ez okbóli semmisségét állapította meg; a II. r. örökhagyónak a színlelt öröklési szerződéssel leplezett, és a vagyonának a halála esetére szóló ingyenes juttatásáról rendelkező jognyilatkozatát pedig végrendeletnek tekintette.
Végrendelet hiányában a felperes mint a II. r. örökhagyó egyetlen gyermeke az öröklés megnyíltakor a Ptk. 607. §-ának (1) bekezdése szerint a II. r. örökhagyó egyedüli törvényes örököse lett volna. Helyesen jutott tehát az elsőfokú bíróság arra a jogkövetkeztetésre, hogy a felperest az alperesnek ingyenesen juttatott értékből – a korábbi végrendeletben foglalt kitagadás érvénytelensége folytán – a Ptk. 661. §-a és 664. §-ának (2) bekezdése alapján köteles rész illeti meg.
2. A perbeli öröklési szerződés – annak színlelt tartalma miatt – a Ptk. kifejezett rendelkezése folytán semmisnek minősül, mert az valójában a II. r. örökhagyó végrendeletét leplezi. Jogszabályba ütközősége folytán ezért ,,többlet-tényállási'' elem hiányában annak a jó erkölcsbe ütközősége érdemben nem vizsgálható, hiszen az a felek által szándékolt joghatások kiváltására a tartalmának az általános erkölcsi felfogás szerinti megítélésétől függetlenül sem alkalmas.
3. Téves az elsőfokú bíróság azon jogi álláspontja, hogy a felperes köteles részi igénye törvényes öröklésnek minősülne, és megalapozatlan az elsőfokú ítélet azon rendelkezése, hogy a felperest az említett jogcímen az érvénytelen öröklési szerződés tárgyát képező ingatlanok tulajdonjogának, tehát magának az ingatlanhagyatéknak a fele illetné meg. A Ptk. 599. §-ának (1) és (2) bekezdése szerint ugyanis örökölni kétféle jogcímen: törvény vagy végintézkedés (végrendelet, öröklési szerződés, halál esetére szóló ajándékozás) alapján lehet, és amennyiben az örökhagyó után végintézkedés maradt, az öröklés rendjét az határozza meg, végintézkedés hiányában pedig az öröklés rendjére a törvény az irányadó. A Ptk. 661-672. §-aiban szabályozott köteles rész jogintézménye – ezzel szemben – az örökhagyó legközelebbi rokonainak, illetve házastársának a törvény szerint járó olyan minimumrészesedése az örökhagyó vagyona terhére, amelynek érvényesítése fogalmilag feltételezi azt, hogy érvényes végintézkedés folytán a hagyatékban a törvényes öröklés rendje nem érvényesülhet. Jogi természetét tekintve tehát a köteles részi igény nem öröklésnek, maga a köteles rész pedig nem örökségnek, hanem a hagyatékkal, illetőleg az örökösökkel és az örökhagyó által megajándékozottakkal szembeni olyan kötelmi igénynek minősül [Ptk. 677. §-a (1) bekezdésének d) pontja], amelyet minden teher és korlátozás nélkül, elsősorban pénzben kell kiadni (Ptk. 672. §-a), és amelybe a jogosult által a hagyatékból bármilyen címen kapott részesedést be kell tudni [Ptk. 668. §-ának (1) bekezdése]. Köteles rész címén a leszármazót annak fele illeti ugyan meg, ami neki – a köteles rész alapja szerint számítva – mint törvényes örökösnek jutna, a köteles rész alapja azonban nem azonos a hagyatékkal, hanem az a hagyaték tiszta értékének, valamint az örökhagyó által élők között bárkinek juttatott adományok juttatáskori tiszta értékének az együttes összegével egyezik meg, azzal, hogy ha az adományok juttatáskori értékkel való számbavétele bármelyik érdekeltre súlyosan méltánytalan, úgy a bíróság az adomány értékét az összes körülmény figyelembevételével állapítja meg. A köteles rész kiszámításának az alapjául szolgáló vagyon tehát két részből tevődik össze: a hagyaték tiszta értékéből, valamint az örökhagyó által életében juttatott adományok értékéből. A hagyaték tiszta értéke a hagyaték teljes (bruttó) értékének – a Ptk. 677. §-a a)-e) pontjaiban meghatározott ún. hagyatéki tartozások közül az örökhagyó illő eltemettetésének költségeivel, a hagyaték megszerzésével, biztosításával és kezelésével járó szükséges költségekkel (hagyatéki költségekkel), valamint a hagyatéki eljárás költségeivel és az örökhagyó tartozásaival [Ptk. 677. §-ának a)-c) pontjai] – csökkentett része. A hagyaték ilyen módon meghatározott tiszta értékéhez kell hozzáadni az örökhagyó által juttatott adományokat [Ptk. 666. §-ának (1) bekezdése], egyebek mellett tehát a felperes lakásingatlanának a felújítása céljára a II. r. örökhagyó által juttatott 500 000 forintos készpénzadományt, valamint az alperesnek és gyermekének állítólag juttatott adományokat (személygépkocsi, védett kép) éspedig – az eset körülményeitől függően – annak juttatáskori vagy az összes körülmények figyelembevételével a bíróság által megállapított – más – értékét, kivéve, ha annak betudását a II. r. örökhagyó bizonyítottan elengedte, vagy ha az említett adomány – az egyéb körülményektől függően – a szokásos mértéket meg nem haladó ajándéknak minősül [Ptk. 667. §-a (1) bekezdésének c) pontja és (4) bekezdése].
A köteles rész kielégítésére szolgál – a Ptk. 668. §-ának (1) bekezdése szerint – mindaz, amit a jogosult a hagyatékból bármilyen címen kap, továbbá amit az örökhagyótól ingyenesen kapott, feltéve, hogy ezt a köteles rész alapjához hozzá kell számítani (betudás). A felperes fenti módon számítandó köteles rész iránti igényének a kielégítésére szolgál tehát – egyebek mellett – mindaz, amit az örökhagyó ingó hagyatékából a hagyatéki eljárásban megkötött egyezség alapján kapott, és – a fentebb részletezett egyéb feltételek meglétében, illetőleg a kizáró okok hiányában – a II. r. örökhagyó által életében neki juttatott adományok fenti módon meghatározott értéke is.
A köteles részt a Ptk. 671. §-a (1) bekezdése értelmében minden teher és korlátozás nélkül kell kiadni, és a köteles részre jogosult a köteles részének pénzben való kiadását követelheti, ha pedig a pénzben való kiadása akár a jogosultra, akár a kötelezettre sérelmes, a bíróság az összes körülmény mérlegelése alapján elrendelheti a köteles résznek egészben vagy részben természetben való kiadását [Ptk. 672. §-ának (1) és (3) bekezdése].
A rendelkezésre álló peradatok nem adnak alapot a felperest megillető köteles rész alapjának, a betudás feltételei meglétének vagy hiányának, a köteles rész kielégítésére szolgáló értéknek, valamint annak a megállapítására sem, hogy a perbeli esetben az alperes képes-e a felperes köteles részének a pénzben történő kiadására, illetőleg, hogy a pénzben történő kiadás a felek valamelyikére nézve sérelmes-e vagy sem. Csak a fentebb részletezett körülményekre vonatkozó, nagy terjedelmű bizonyítás lefolytatása után lesz a bíróság abban a helyzetben, hogy a felperes köteles részének a kiadása tárgyában érdemben megalapozottan döntsön.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletének az öröklési szerződés érvénytelenségének a megállapítására vonatkozó rendelkezését a Pp. 213. §-ának (2) bekezdése alapján hozott részítéletével a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján helybenhagyta, a felperes köteles részének a kiadása tekintetében pedig az elsőfokú bíróság ítéletét – a perköltség és a le nem rótt illeték viselésére is kiterjedően – a Pp. 252. §-ának (3) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot ebben e keretben a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasította. (Legf. Bír. Pf.II.26.074/1999. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás