KK BH 2001/554
KK BH 2001/554
2001.11.01.
A halál időpontjának a holttá nyilvánító végzésben megjelölt időponttól eltérő megállapítására a közigazgatási per keretében nincs jogszabályi lehetőség [1992. évi. XXXII. tv. 2/B. §; Ptk. 25. §].
A felperes édesapja, D. István a II. világháború ideje alatt, 1944 márciusában vonult be katonának. 1944 novemberében fogságba esett, és hadifogolyként orosz fogolytáborba került. Katonatársa, Gy. János őrmester 1948 áprilisában tért onnan haza, és ekkor levelet írt D. István testvérének, D. Irénnek. Ebben tájékoztatta arról, hogy a bátyjával együtt volt az oroszországi fogolytáborban, akinek hazatérése az 1948. évi harmadik transzporttal várható, május 15. és július 1. közötti időben. D. István azonban a fogolytáborból nem tért haza. A hozzátartozók a Magyar Vöröskereszttel próbálták kerestetni. Az Orosz Vöröskereszt által 1948-ban adott tájékoztatás szerint, D. István 1945. július 20-án a lágerkórházban halt meg.
A Független Államok Közösségének Központi Levéltára által 1998-ban adott tájékoztatás szerint D. István 1945. június 30-án halt meg.
A felperes édesapja életének elvesztése miatt, kárpótlás megállapítása iránt terjesztett elő kérelmet az alperesnél.
Az alperes határozatával a felperes kárpótlás iránti igényét elutasította.
A felperes keresetében az alperes határozatának felülvizsgálatát és kárpótlásra való jogosultságának megállapítását kérte.
Az elsőfokú bíróság ítéletével a felperes keresetének helyű adott, az alperes határozatát megváltoztatta, és megállapította, hogy a felperest édesapja, néhai D. István életének elvesztése miatt egyösszegű kárpótlás illeti meg. Ítéletének indokolásában kifejtette: a rendelkezésre állt bizonyítékok alapján megállapíthatónak találta, hogy a felperes édesapja 1948. év elején orosz hadifogságban élt, halála ezt követő időben következett be. Ezt a tényt ugyanis kétséget kizáróan bizonyította a Gy. János által D. István testvérének 1948-ban írt levél tartalma.
A felperes édesapja halálának időpontját ezen bizonyítékkal szemben a Magyar Vöröskereszt igazolása alapján, attól eltérően nem lehetett megállapítani. A Vöröskereszt igazolása olyan tájékoztatásokon alapul, amelyek nyilvánvalóan pontatlanok, hiányosak és tévesek, amit kétséget kizáróan bizonyít az a tény is, hogy a két igazolásban a halál időpontját egymástól eltérően jelölték meg.
Mindezek eredményeként az elsőfokú bíróság megállapítása szerint a felperes a Pp. 164. §-ában írt kötelezettségének eleget téve bizonyította, hogy édesapja 1945. augusztus 1-jét követően orosz hadifogságban vesztette életét, emiatt őt az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló, az 1997. évi XXIX. törvénnyel módosított 1992. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Kpt. III.) 2. §-a (1) bekezdésének d) pontja, illetőleg 2/B. §-a (1) bekezdése értelmében egyösszegű kárpótlás illeti meg.
Az elsőfokú bíróság ítélete ellen az alperes fellebbezett, annak megváltoztatását és a kereset elutasítását kérte. Arra hivatkozott, hogy a Vöröskereszt nyilvántartása szerinti elhalálozási időpont megalapozottabb, mint a közvetett, okiratnak nem minősülő bizonyítékon alapuló – és a halál ismeretlen időpontban történt bekövetkezését valószínűsítő – tannyilatkozatokban foglalt állítások, ezért a felperes nem tudta kétséget kizáróan bizonyítani, hogy a szülője kényszermunka alatt mint hadifogoly 1945. augusztus 1. után hunyt el.
A fellebbezés alapos.
A Legfelsőbb Bíróság a rendelkezésre állt iratok alapján megállapította, hogy az elsőfokú bíróság hiányosan rögzítette ítélete indokolásában az ügyben irányadó tényállást, így abból téves jogi következtetést vont le.
A felperes egyösszegű kárpótlásra való igényjogosultsága megállapítása során alapvető volt a felperes édesapja elhalálozási időpontjának meghatározása. A perbeli tényállás szerint nem volt vitás, hogy a felperes édesapja 1944 novemberében fogságba esett, és hadifogolyként orosz fogolytáborba került.
A Kpt. III. 2/B. §-ának (2) bekezdése alkalmazása szempontjából tisztázást igényel, hogy a hadifogságban történt elhalálozása mikor – 1945. augusztus 1. előtt avagy azt követően – következett be. Ezen időpontot illetően az elsőfokú bíróság rendelkezésére eltérő tartalmú bizonyítékok álltak. Az Orosz Vöröskereszt 1945. július 20-i, a Független Államok Közösségének Központi Levéltára 1945. június 30-i időpontot közölt. Fellelhető volt azonban az iratok között a járásbíróság 1951. augusztus 2. napján kelt és 1951. augusztus 23-án jogerőre emelkedett holttá nyilvánító végzése, amely a halál időpontját 1944. december 15. napjában állapította meg.
A felperes becsatolta néhai édesapja katonatársának, Gy. János őrmesternek D. István testvéréhez 1948 áprilisában írt levelét, amely D. István ezen időpontban való életben létéről tartalmaz tájékoztatást.
Az elsőfokú bíróság a tényállás megállapítása során – iratellenesen – figyelmen kívül hagyta, és így a bizonyítékok körében nem is értékelte a járásbíróság holttá nyilvánító végzését.
A Ptk. 25. §-ának (1) bekezdése értelmében a holtnak nyilvánított személyt az ellenkező bizonyításáig halottnak kell tekinteni. A (2) bekezdés szerint, ha bebizonyosodik, hogy a holtnak nyilvánított a határozatban alapul vett időpontnál korábban vagy később tűnt el, de a holtnak nyilvánítás feltételei egyébként fennállnak, a bíróság a holtnak nyilvánító határozatot megfelelően módosítja. A jogkövetkezmények ilyen esetben a módosított határozat szerint alakulnak. A törvényi rendelkezésből következően a halál időpontjának meghatározásakor ezen végzésnek ügydöntő jelentősége van. A vélelem megdöntése, az elhalálozás eltérő időpontjának megállapítása iránt – a rendelkezésre állt adatok szerint – nem volt eljárás folyamatban.
Az általánosan kialakult és következetes bírói gyakorlat szerint a vélelem fennállta miatt a felperes által a jelen perben csatolt korabeli levél – még mint tanúnyilatkozat – sem lett volna alkalmas a kárpótlási igény alátámasztására. Ezen bizonyíték a holttá nyilvánító végzés módosítása tárgyában kezdeményezett eljárásban lett volna figyelembe vehető. Ennek hiányában az elhalálozás időpontjának a holttá nyilvánító végzésben foglaltaktól eltérő megállapítására ezen közigazgatási perben jogszabályi lehetőség nem volt.
Mindebből következően a Kpt. III. 2/B. §-ának (2) bekezdésében rögzített feltétel fennállta bizonyítatlansága miatt az alperes jogszerűen döntött a kárpótlási kérelem elutasításáról.
Erre való tekintettel a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján megváltoztatta, és a felperes keresetét elutasította. (Legf. Bír. Kf.VI.28. 075/1999. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás