PK BH 2001/61
PK BH 2001/61
2001.02.01.
Személyhez fűződő jogot sért a magánéletbe való önkényes beavatkozás. A beavatkozást általában akkor kell önkényesnek tekinteni, ha az érintett akaratával, szándékával kifejezetten ellentétes, és a beavatkozást a gondosan mérlegelt körülmények sem indokolják [Ptk. 75. §, 84. § (1) bek., 339. § (1) bek., 355. § (4) bek., 359. § (1) bek.; 1976. évi 8. tvr.; 1991. évi LXIV. tv.; 1992. évi LXXIX. tv.; 1997. évi XXXI. tv 17. §].
A jogerős ítélet által megállapított tényállás lényegi tartalma szerint az akkor 13 éves II. r. felperes 1998 januárjában házasságon kívüli kapcsolatból terhes lett. Az I. r. felperes mint a II. r. felperes törvényes képviselője, 1998. február 27-én terhességmegszakítás iránt kérelmet terjesztett elő, amelynek időpontjaként 1998. február 24-ét tűzték ki. Ezen a II. r. felperes nem jelent meg. A II. r. felperes iskolájában, a felperesek lakóhelyén, a II. r. felperes terhesállapota ismertté vált. A IV. r. alperes mint a gyermekjóléti szolgálat munkatársa vette fel a kapcsolatot a felperesekkel, és nyújtott segítséget a családnak. Erre mindenekelőtt azért volt szükség, mert a II. r. felperesnek a magzat megtartása, illetve a terhesség megszakítása tekintetében kételyei voltak. Mindezek tisztázására 1998. február 27-én a felperesek lakásán a IV. r. alperes, a d.-i polgármester, az iskola igazgatója, a felperesek és a II. r. felperes testvére részvételével egy megbeszélést tartottak. Ezen a II. r. felperes aggályai elhárultak, és a II. r. felperes – egyezően édesanyja, törvényes képviselője szándékával – maga is úgy határozott, hogy elveteti magzatát. E megbeszélés eredményét a IV. r. alperes tudomásul vette, további intézkedést az ügyben nem tett.
Az V. r. alperes b.-i káplánként ugyancsak tudomást szerzett a II. r. felperes állapotáról, a magzat megtartásával kapcsolatos eredeti szándékáról és az ebből eredő konfliktusáról. Minderről tájékoztatta az I. r. alperest, majd az 1998. február 27-i megbeszélést követően az I. r. alperes megbízásából az esti órákban a helyi plébánossal felkereste a felpereseket. Ekkor csak az I. r. felperessel tudott beszélni, aki az V. r. alperest a lakásába beengedte, és végighallgatta az V. r. alperesnek a terhesség megszakításával kapcsolatos álláspontját, valamint azt, hogy az I. r. alperes a magzat megtartása érdekében 100 000 forintot felajánlott. Az I. r. felperes azonban közölte az V. r. alperessel, hogy szándékát nem kívánja megváltoztatni. Az esti időpontra tekintettel nem tette lehetővé, hogy az V. r. alperes beszéljen a II. r. felperessel.
Ezt követően az I. r. alperes 1998. március 1-jén telefaxüzenetet küldött a B.-i Városi Kórház igazgatójának, amelyben arról értesítette, hogy „aggályosnak tartja azokat a körülményeket, amelyek között a II. r. felperest magzatának elhajtására kényszerítenék”. Egyben tájékoztatta a kórházat, hogy a magzat javára magzati gondnok kirendelését kérték, illetőleg gyámhatósági eljárást indítottak, ezért kérte a kórházban „március 3-ra” tervezett művi terhességmegszakítás elhalasztását. 1998. március 2-án (tévesen március 3-ával dátumozva) az I. r. alperes a B. Város Polgármesteri Hivatal gyámhatóságához fordult, és indítványozta a II. r. felperes magzata számára azonnali hatállyal magzati gondnok kirendelését. Ennek indokaként előadta, hogy értesülése szerint a II. r. felperesnek a terhesség megszakításával kapcsolatos döntése „személyiségét erőszakos ráhatással befolyásoló kényszer hatására, személyiségétől idegen módon történt”, az „akaratában megtört” kiskorút abortuszra bejelentették, így a magzat és az anyja, illetve a magzat és törvényes képviselője között súlyos érdekellentét keletkezett. Egyben igazolta, hogy a magzat javára 100 000 forintot letétbe helyeztek.
Az I. r. felperes az elhalasztott első abortuszt követően 1998. március 2-án ismételten kérelmet terjesztett elő a
B.-i Városi Kórháznál, amelynek alapján a beavatkozás időpontjául 1998. március 4-ét jelölték meg.
A gyámhatóság azonban 1998. március 2-án kelt határozatával a magzat részére eseti gondnokot rendelt, aki a
B.-i Városi Bíróság előtt 1998. március 4-én a felperesek ellen (a felperesek jognyilatkozatainak érvénytelensége, illetve a terhességmegszakítás megtiltása végett) pert indított. A fentiek hatására a B.-i Városi Kórház a terhesség megszakítását megtagadta. A terhesség felperesek által elhatározott megszakítására végül is 1998. március 26-án sor került a megyei kórházban.
Az esetnek országos nyilvánossága lett, azzal több televíziócsatorna, rádióadó és napilap hosszú időn át foglalkozott. Az eset kapcsán többször előfordult, hogy az utcán idegenek a II. r. felperesre rosszindulatú megjegyzéseket tettek, a felperesek több becsmérlő levelet kaptak, házuk falát gyalázkodó feliratokkal összefirkálták. Ezek miatt a felperesek kénytelenek voltak lakóhelyükről elköltözni. A II. r. felperest az események megviselték, ami miatt pszichiátriai kezelés alatt is állt.
A fenti tényállás alapján a jogerős ítélet – részben helyt adva a felperesek keresetének – megállapította, hogy az I. r. alperes azzal sértette meg a felperesek személyhez fűződő jogait, hogy a II. r. felperes terhességmegszakításával kapcsolatban indokolatlanul és szükségtelenül, a magánéletükbe önkényesen beavatkozva, a B.-i Városi Kórházhoz és a B.-i Polgármesteri Hivatalhoz mint gyámhatósághoz fordult. Az V. r. alperes pedig azzal sértette meg a felperesek személyiségi jogait, hogy hasonlóképpen indokolatlanul és szükségtelenül élt jelzéssel az I. r. alperesnél a II. r. felperes állapotával és szándékával kapcsolatban. Kötelezte a jogerős ítélet az I. és V. r. alpereseket, hogy az elkövetett jogsértésért levélben kérjenek elnézést a felperesektől. Az I. r. alperest az I. r. felperes javára 211 400 forint tőke, 200 000 forint után 1998. március 1-jétől, 11 400 forint tőke után 1999. július 1-jétől járó kamatok, a II. r. felperes javára pedig 300 000 forint és ennek 1998. március 1-jétől járó évi 20%-os kamata megfizetésére kötelezte vagyoni és nem vagyoni kártérítés jogcímén.
A felperesek ezt meghaladó keresetét elutasította.
A jogerős ítélet álláspontja szerint az I. r. alperes a kórházhoz és a gyámhatósághoz – a tényeket illetően hamis látszatot keltve – indokolatlanul és szükségtelenül tett bejelentést, amellyel akadályozta a II. r. felperes véleményének az érvényesülését, és fellépése a II. r. felperes önrendelkezési jogát is megkérdőjelezte. Megsértette továbbá az I. r. felperesnek mint törvényes képviselőnek azt a felelősségét, jogát és kötelességét, amely a gyermekének a jogai gyakorlásához szükséges iránymutatása és a tanácsadás tekintetében fennáll. A magánéletbe való ilyen önkényes beavatkozást pedig – egyebek mellett – tiltja a Gyermek jogairól szóló és az 1991. évi LXIV. törvénnyel kihirdetett nemzetközi Egyezmény is. Az I. r. alperes fellépését nem látta indokoltnak A gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról szóló 1997. évi XXXI. tv (Gyvtv.) 17. §-a alapján sem. E jogszabály ugyanis csak akkor indokolhatta volna az I. r. alperes fellépését, „jelzését” a hatósághoz, ha az kellő utánjárással, a tények figyelembevétele mellett történik. Ennek hiányában az I. r. alperes beavatkozása a felperesek magánéletébe önkényes volt. A kórházhoz tett bejelentéssel kapcsolatban azt is megállapította a jogerős ítélet, hogy a kórház a Gyvtv. 17. §-ának (1) bekezdése alapján nem minősült olyan intézménynek, amely gyermekvédelmi feladatot lát el. Így a kórházhoz tett bejelentés ezen az alapon sem volt jogszerűnek tekinthető. Összességében ezért a jogerős ítélet az I. r. alperes magatartását indokolatlannak és szükségtelennek, tehát a felperesek magánéletébe való önkényes beavatkozásnak értékelte, amellyel a felpereseknek a Ptk. 75. §-ában védett jogait megsértette. A jogerős ítélet ugyanakkor nem rótta az I. r. alperes terhére a kórházhoz és a gyámhatósághoz intézett bejelentéseiben tett javaslatokat, mert azok „a hatóság (címzett) döntésétől függően kaptak jelentőséget”.
Az V. r. alperes tekintetében a jogerős ítélet ugyanilyen személyhez fűződő jogot sértő magatartásnak tekintette azt, hogy indokolatlanul és szükségtelenül élt jelzéssel az I. r. alpereshez a II. r. felperes állapotával és szándékával kapcsolatban. Megállapította ugyanakkor a jogerős ítélet, hogy az elsőfokú bíróság által az V. r. alperes sérelmére elkövetett eljárási szabálysértések az érdemi döntésre nem voltak kihatással, ezért az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezése ebből az okból nem volt indokolt.
Mindezekre tekintettel a jogerős ítélet a Ptk. 84. §-a (1) bekezdésének a) pontja alapján a jogsértést megállapította és a c) pont alapján kötelezte az I. és V. r. alpereseket, hogy írásbeli nyilatkozattal adjanak elégtételt a felpereseknek az elkövetett jogsértés miatt.
A jogerős ítélet a fentieken túlmenően azt is megállapította, hogy az I. r. alperes a személyhez fűződő jog megsértésével jogellenesen és felróhatóan kárt is okozott a felpereseknek. Ezért a Ptk. 339. §-ának (1) bekezdése alapján az I. r. felperes javára 200 000 forint nem vagyoni kárt, és a Ptk. 359. §-ának (1) bekezdése alkalmazásával általános kártérítésként 11 400 forint vagyoni kárt, míg a II. r. felperes javára 300 000 forint nem vagyoni kárt állapított meg. A kártérítő felelősség körében azonban az okozati összefüggés hiányában nem értékelte az I. r. alperes terhére azt a hátrányt, amit a sajtónyilvánosság, illetve a kórház és a gyámhatóság intézkedései okoztak a felpereseknek.
A jogerős ítélet ellen az I. és V. r. alperesek nyújtottak be felülvizsgálati kérelmet, kérve az ítélet hatályon kívül helyezése mellett a felperesek keresetének a teljes elutasítását.
Az I. r. alperes felülvizsgálati álláspontja szerint a jogerős ítélet a tényállást hiányosan állapította meg, mert nem vette figyelembe azokat a bizonyítékokat, amelyek indokolták beavatkozását. Mindezek alapján állította, hogy beavatkozása a Gyvtv. 17. §-ának (2) bekezdése alapján indokolt és jogszerű volt, amely kizárja a személyhez fűződő jog megsértésének a megállapítását. Kifejezetten tévesnek tartotta a jogerős ítéletnek azt az álláspontját, hogy a B.-i Kórház nem olyan intézmény, amelyhez a Gyvtv. 17. §-ának (1) bekezdése szerint jelzéssel élhetett.
Az V. r. alperes álláspontja szerint fellépése nem volt jogellenes, így a Ptk. 75. §-a alapján nem lehetett vele szemben megállapítani a jogsértés elkövetését. Hivatkozott arra is, hogy a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság által elkövetett eljárási jogszabálysértést nem megfelelően értékelte.
A felperesek (az alperesek felülvizsgálati kérelmével támadott körben) a jogerős ítélet hatályban való fenntartását kérték, lényegében annak helyes indokai alapján. Csatlakozó felülvizsgálati kérelmükben azonban a jogerős ítélet indokolásának a módosítását kérték, annak megállapítását, hogy a sajtónyilvánosság folytán bekövetkezett károkért az I. r. alperes felelőssége is fennáll.
Az V. r. alperes felülvizsgálati kérelme alapos, míg az I. r. alperes felülvizsgálati kérelme túlnyomórészt alaptalan, és alaptalan a csatlakozó felülvizsgálati kérelem is.
A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint a jogerős ítélet érdemben helyesen jutott arra a következtetésre, hogy az I. r. alperes megsértette a felperesek személyhez fűződő jogait. Egyetért a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítélet által alkalmazott jogszabályokkal is, a hozzájuk fűzött jogértelmezés alábbi kiegészítésével.
A Ptk. 75. §-ának (1) bekezdése szerint a személyhez fűződő jogokat mindenki köteles tiszteletben tartani. E jogok a törvény védelme alatt állnak. A Ptk. a személyhez fűződő jogokat csak példálózva sorolja fel. Helyes a jogerős ítéletnek az az álláspontja, hogy a magánélet is olyan személyhez fűződő jogosultság, amelyet a Ptk. idézett rendelkezése abszolút hatállyal, mindenkivel szemben védelemben részesít.
A magánélethez fűződő jogosultság védelme kifejezésre jut a jogerős ítélet által hivatkozott nemzetközi egyezményekben is azzal, hogy az 1976. évi 8. tvr.-tel kihirdetett, az Egyesült Nemzetek Közgyűlése XXI. ülésszakán, 1966. december 16-án elfogadott Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya (a továbbiakban: Egyezségokmány) 17. cikkének rendelkezése szerint senkit sem lehet alávetni a magánéletével, családjával kapcsolatban önkényes beavatkozásnak. Az ilyen beavatkozás vagy támadás ellen mindenkinek joga van a törvény védelmére. E törvényi védelmet biztosítja egyebek mellett a Ptk. 75. §-a.
A magánéletbe való beavatkozás tehát akkor sérti a személyhez fűződő jogot, ha önkényes, indokolatlan és szükségtelen. Önkényesnek kell tekinteni a beavatkozást általában akkor, ha az az érintettek akaratával, szándékával kifejezetten ellentétes, illetve ha arról az érintetteknek nincs tudomása és a beavatkozást a gondosan mérlegelt körülmények sem indokolják.
A jogerős ítélet azt rótta az I. r. alperes terhére, hogy 1998. február 27-ét követően szükségtelenül tett bejelentést a városi kórházban, illetve a gyámhatóságon a II. r. felperes terhességmegszakításával kapcsolatban és szükségtelenül fejezte ki aggályait a II. r. felperes akaratnyilvánításának befolyásoltságára nézve. Nem rótta ugyanakkor az I. r. alperes terhére a bejelentésben megfogalmazott javaslatokat, vagyis a terhességmegszakítás elhalasztására, illetve mellőzésére és a magzat részére gondnok kirendelésére vonatkozó indítványt, mert álláspontja szerint az a címzett döntése által kapott jelentőséget. A felülvizsgálati eljárásban ezért ennek az ítéleti döntésnek a jogszerűségét kellett felülbírálni, vagyis azt, hogy az I. r. alperes intézkedése a magánéletbe való jogosulatlan beavatkozást jelentette-e.
Helyesen értékelték az eljárt bíróságok, hogy az I. r. alperes a fenti intézkedésekkel beavatkozott a felperesek magánéletébe, mert az, hogy a II. r. felperes terhes lett, és a felperesek az 1992. évi LXXIX. törvényben biztosított jogaikkal élve elhatározták e terhesség megszakítását, kizárólag a felperesek magánéletéhez tartozik, függetlenül attól, hogy általánosabb értelemben a terhesség és a terhesség megszakítása társadalmi probléma is. Miután a felperesek az I. r. alperes fellépését és beavatkozását nem kérték, értelemszerűen ahhoz nem járultak hozzá, sőt már a beavatkozást követően kifejezésre is juttatták azzal kapcsolatos ellenérzésüket, ezért csak az I. r. alperes által is ismert körülmények mérlegelésével volt eldönthető a beavatkozás indokoltsága vagy szükségtelensége és ezáltal önkényessége.
Amint arra a jogerős ítélet helyesen rámutatott, az I. r. alperesnek megalapozott információja nem volt, és nem is lehetett arról, amire a beavatkozását alapította, nevezetesen a II. r. felperes akaratának pszichikai kényszerrel való megtörésére, mert a II. r. felperessel soha nem találkozott. Tényként ezért csak azt lehet megállapítani, hogy a II. r. felperesnek eredetileg volt olyan elképzelése, hogy megtartja gyermekét. Ezzel kapcsolatban különböző személyek előtt valóban tett nyilatkozatot. (Erről – másokhoz hasonlóan – az I. r. alperes is értesülhetett.) Az 1998. február 27-i megbeszélésen azonban az I. r. felperes dr. G.-né mint a gyermekjóléti szolgálat hivatalból eljáró képviselője, a helyi polgármester és az iskolaigazgató jelenlétében a II. r. felperes kinyilvánította, hogy megváltoztatta korábbi szándékát és a jelenlévőkkel együtt elemzett körülmények és lehetőségek ismeretében a terhesség megszakítás mellett döntött. A jogerős ítélet az 1998. február 27-i megbeszélés eredménye alapján ezért helyesen állapította meg, hogy ekkor már mind a II. r. felperes, mind az I. r. felperes egyezően döntött a terhességmegszakításáról, ekkor már akarati ellentét a II. r. felperes és a nevében döntésre jogosult törvényes képviselője között nem volt.
Az üggyel hivatalból foglalkozó gyermekjóléti szolgálat képviselője: dr. G.-né IV. r. alperes (aki egyébként a II. r. felperes problémáját közvetlenül és a legkimerítőbben megismerte) ezután már nem látott indokot a további intézkedésre, az esetleges hatósági eljárás igénybevételére. Az általa észlelt és a bíróság előtt is feltárt eseményeket: az I. r. felperesnek és a II. r. felperes testvérének a végső döntést megelőző indulatos megnyilvánulásait nem tartotta olyan súlyúnak, amelyek a további fellépését indokolták volna. Ehhez képest megalapozatlanul hivatkozott felülvizsgálati kérelmében az I. r. alperes arra, hogy a jogerős ítélet a tényállás megállapításánál ezeket a körülményeket nem vette figyelembe. Az I. r. alperes beavatkozásának objektív megalapozottságára nem hivatkozhat akkor, amikor a közvetlenül érintett, az esettel hivatásszerűen foglalkozó személy azt nem tartotta szükségesnek. Ugyanez állapítható meg abból a tényből is, hogy e megbeszélésen a helyi polgármester – aki egyben a gyámhatóságot is képviselte – jelen volt. Az ügy és a megbeszélés végeredményének ismeretében fel sem merült a részéről, hogy valamilyen hatósági eljárásra lenne szükség a II. r. felperes jogainak megóvása érdekében.
A rendelkezésre álló adatok alapján kétséget kizáróan megállapítható az is, hogy az I. r. alperes erről a megbeszélésről, a megbeszélésen részt vevők személyéről tudomást szerzett, ezért ezt követően a kórházhoz és a B.-i Gyámhatósághoz tett bejelentései, a II. r. felperes akaratnyilvánítását érintő kételyei a tényekből nem következő feltételezések voltak, amelyek önkényességük miatt a felperesek magánélethez való jogát sértették.
Az I. r. alperes lényegében a Gyvtv. által adott felhatalmazásra hivatkozással állította, hogy fellépése nem volt önkényes és indokolatlan, mert maga a Gyvtv. jogosítja fel a gyermek és a magzat védelme érdekében az eljárásra. A Gyvtv. 17. §-ának (2) bekezdése azonban csak akkor jogosítja fel a gyermekjóléti szolgálathoz, illetve más hatósághoz „jelzés” tételére a társadalmi szervezetet, ha a gyermek veszélyeztetve van. Nem nyert bizonyítást azonban a perben, hogy a gyermekkorú II. r. felperes (eltekintve a korai terhesség tényéből eredő különleges helyzetére) olyan módon veszélyeztetve volt, amely további hatósági eljárás kezdeményezését indokolta. (A gyermekjóléti szolgálat képviselője egyébként a már kifejtettek szerint előzőleg is figyelemmel kísérte az eseményeket.) Mindezek alapján megalapozatlan az I. r. alperesnek az a hivatkozása, hogy a Gyvtv.-ben részére biztosított jogosultságok alapján terhére a személyhez fűződő jog megsértését nem lehetett megállapítani.
Összefoglalva tehát: a jogerős ítélet jogszabálysértés nélkül, a bizonyítékok helyes mérlegelése alapján jutott arra a következtetésre, hogy az I. r. alperes a felperesek akaratát figyelmen kívül hagyva, szükségtelenül és indokolatlanul, tehát önkényesen avatkozott a felperesek magánéletébe, amellyel megsértette a felperesek személyhez fűződő jogát. Ezért az I. r. alperes tevékenységének megítélése szempontjából nincs ügydöntő jelentősége annak, hogy a Gyvtv. 17. §-ának (1) bekezdésében meghatározott, egymás mellé rendelt szervek (így pl. az egészségügyi szolgáltatást nyújtók, társadalmi szervezetek, egyházak stb.) a gyermekvédelmi rendszerhez kapcsolódó feladatok ellátása során indokolt esetben egymáshoz is jelzést tehetnek, együttműködhetnek [Gyvtv. 17. § (3) bek.].
A személyhez fűződő jog megsértésének tagadásán túlmenően pedig a per főtárgya tekintetében az I. r. alperes nem hivatkozott egyéb olyan jogszabálysértésre, ami a jogerős ítélet felülvizsgálatát (elégtétel adása, kártérítés) lehetővé tette volna. Ezért a Pp. 275. §-ának (2) bekezdése alapján a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelem tartalmi korlátai között maradva mellőzte az I. r alperest érintő további rendelkezések érdemi vizsgálatát.
Tévesen állapította meg ugyanakkor a jogerős ítélet azt, hogy az V. r. alperes a II. r. felperes állapotával és szándékával kapcsolatban az I. r. alpereshez indokolatlanul tett jelzéssel megsértette a felperesek személyhez fűződő jogait. A per adatai szerint az V. r. alperes már az 1998. február 27-i megbeszélést megelőzően kapcsolatba került az I. r. alperessel, jelezte, hogy a II. r. felperes szándéka ellentétben állhat törvényes képviselője akaratával. Ez a jelzés azonban ekkor még indokolt volt, ugyanis a jogerős ítélet is azt állapította meg, hogy az 1998. február 27-i megbeszélésig a II. r. felperesnek a terhesség megszakításával kapcsolatos szándéka még nem volt teljes mértékben kialakult, sőt kifejezésre juttatta, hogy szeretné a gyermeket megtartani, kételyei voltak az abortusszal kapcsolatban. (Az első alkalommal kitűzött terhességmegszakításon a II. r. felperes nem is jelent meg.) Ezért az V. r. alperesnek az a magatartása, hogy egy, a Gyvtv.-ben meghatározott, a magzat- és gyermekvédelemmel foglalkozó társadalmi szervezethez fordult, ilyen körülmények között nem volt megalapozatlan, nem volt önkényes beavatkozás. Az 1998, február 27-i megbeszélést követően pedig az I. r. alperes megbízásából kereste fel az I. r. felperest a lakásán. A jogerős ítélet ugyanakkor nem állapított meg tényállást arra vonatkozóan, hogy az V. r. alperes mely alkalommal tett „jelzését” tekintette jogszerűtlennek. Az V. r. alperesnek a magzatvédelemmel kapcsolatos (a jogerős ítéletben is ismertetett) általános felfogása ebben az összefüggésben nem volt értékelhető, mert abból még nem következik az ítélet rendelkező részében terhére rótt jogsértés.
A felülvizsgálati eljárásban pedig kizárólag azt lehetett értékelni, hogy az V. r. alperesnek az a magatartása, amely szerint „jelzéssel” élt az I. r. alpereshez, sérthette-e a felperesek személyhez fűződő jogát. Ezt a fentiekből következően nem lehetett megállapítani, ugyanis az I. r. alperes terhére is csak az volt felróható, hogy a február 27-i megbeszélést követően a kórházhoz és a gyámhatósághoz intézett beadványaival beavatkozott a felperesek magánéletébe. Ez azonban az I. r. alperes társadalmi szervezet önálló döntése volt, melynek meghozatalában (a vezető tisztségviselőinek perbeli nyilatkozatai és az adatvédelmi biztos, 1998. június 10-én kelt vizsgálati jelentése szerint) több (részben) ismeretlen és a per anyagává sem tett tényező hatott közre. Mindezekre tekintettel tehát a jogerős ítélet az V. r. alperes vonatkozásában a jogsértés elkövetését megalapozatlanul, ezért tévesen állapította meg.
Az V. r. alperes által sérelmezett eljárási szabálysértéssel kapcsolatban a Legfelsőbb Bíróság egyetért a jogerős ítélet álláspontjával. Kétségtelen, hogy a keresetkiterjesztés V. r. alperessel való közlésének módja, valamint a jogi képviselője idézésének egy alkalommal történt elmulasztása az V. r. alperes garanciális jogait sértette. A Pp. 252. §-ának (2) bekezdése azonban csak az eljárás lényeges szabályainak megsértése miatt teszi lehetővé az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezését. Lényegesnek pedig azt az eljárási szabálysértést kell tekinteni, amely kizárja, vagy számottevően korlátozza a peres felet perbeli jogai megfelelő gyakorlásában. Az V. r. alperes sérelmére elkövetett eljárási szabálysértés ilyen következménnyel nem járt, az ügy érdemi megítélésére nem hatott ki.
A jogerős ítélet az I. r. alperes kártérítő felelősségét megállapította, és megállapította azokat a hátrányos következményeket, amelyek indokolták mindkét felperes tekintetében a Ptk. 355. §-ának (4) bekezdése alapján a nem vagyoni kár, illetve az I. r. felperes vonatkozásában a vagyoni kár megállapítását és megítélését. Egyetért a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletnek azzal a megállapításával is, hogy az írott és az elektronikus sajtó fellépése által esetleg okozott további hátrányok és az I. r. alperes jogellenes magatartása között kifejezett okozati összefüggés a perben nem volt megállapítható. Ez annál is inkább így van, mert a felperesek azt, hogy az ügyükkel a sajtónyilvánosság és a társadalom milyen módon és mértékben foglalkozott, a perben kifejezetten nem bizonyították, az ebből eredő hátrányaikat e per alpereseivel szemben nem érvényesítették. Nem is volt tehát alap annak megállapítására, hogy a sajtónyilvánosság okozott-e és milyen további hátrányokat a felpereseknek. A jogerős ítélet indokolását támadó csatlakozó felülvizsgálati kérelem ezért alaptalan volt.
Mindezen indokokra tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A §-ának (2) bekezdése alapján a jogerős ítéletnek felülvizsgálati kérelemmel támadott rendelkezései közül az I. r. alperes terhére a jogsértést megállapító, őt elégtétel adására és kártérítés fizetésére kötelező rendelkezéseket hatályukban fenntartotta, míg az V. r. alperes vonatkozásában [a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése megfelelő alkalmazásával] a jogerős ítélet részbeni hatályon kívül helyezése mellett az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta, és a felperesek vele szemben támasztott keresetét elutasította. (Legf. Bír. Pfv.IV.21.028/2000. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás