GK BH 2002/154
GK BH 2002/154
2002.04.01.
I. A kincstári vagyon körébe tartozó ingatlant érintő engedményezési szerződés semmissége [1992. évi XXXVIII. tv. (Áht.) 109/B. § c) pont, 109/D. § (3) bek. a-g) pontjai, 109/K. § (3) bek.].
II. Azt az adóst, aki az engedményezőtől kapott szabályszerű értesítés alapján joghatályosan teljesített – arra hivatkozással, hogy az engedményezés érvénytelen – nem lehet ismételten kötelezetti pozícióba helyezni [Ptk. 237. § (1) bek., 296. § (2) bek., 328. § (1) és (4) bek., 329. § (1) bek.; 1994. évi LIII. tv. (Vht.) 138. § (4) bek.].
III. A beavatkozó perköltségben való marasztalásánál irányadó szempontok [Pp. 78. § (1) bek., 83. § (1) bek.].
Az elsőfokú bíróság részítéletében megállapította, hogy a felperes és az I. r. alperes között 1998 januárjában kötött engedményezési szerződés semmis, egyben elrendelte az eredeti állapot helyreállítását. Az eredeti állapot helyreállítása kapcsán megkereste a földhivatalt, hogy a b.-i megjelölt hrsz. alatt felvett ingatlanokra 810 666 009 Ft és járulékai erejéig a felperes jelzálogjogát az eredeti rangsorban jegyezze vissza. A II. r. alperest ennek tűrésére kötelezte. Kötelezte az I. r. alperest a felperesnek 35 000 000 Ft, a II. r. alperest pedig 7000 Ft, míg a beavatkozót 40 000 Ft perköltségnek a felperes javára; az I. r. alperest 735 000 Ft, a II. r. alperest pedig 15 000 Ft illetéknek az állam javára történő megfizetésére.
Az ítélet tényállása szerint a felperesnek a II. r. alperes jogelődjével, az L. Brókerház Rt.-vel (a továbbiakban: II. r. alperes) szemben fennálló 831 213 292 Ft követelését a II. r. alperes tulajdonában álló, a b-i megjelölt hrsz. alatt felvett ingatlanokra a felperes javára alapított jelzálogjog biztosította. Az L. Brókerház Rt. ellen csődeljárás indult, amelyben a hitelezők 1994. július 21-én egyezséget kötöttek. A csődegyezség 7. pontja értelmében a többi hitelező lemondott arról a jogáról, hogy a felperes javára az említett ingatlanokra kötött jelzálogszerződés érvényességét vitássá tegye. Az adós vállalta, hogy az ingatlanok értékesítéséből befolyó vételárat a felperes perbeli követelésének a kiegyenlítésére fordítja. Az ingatlanok értékesítésére végül nem került sor, a felperes e helyett a követelést értékesíteni kívánta. A követelés azonban kincstári vagyonnak minősült, ezért az értékesítéshez be kellett szerezni a pénzügyminiszter hozzájárulását, és az értékesítés során be kellett tartani az 1992. évi XXXVIII. törvény (a továbbiakban: Áht.) 109/D. §-a (3) bekezdésében írt, az értékesítés módjára irányadó rendelkezéseket. A pénzügyminiszter a követelés versenytárgyalás útján történő értékesítéséhez járult hozzá, amely az Áht. 109/D. §-a (3) bekezdésének pontjaiban foglalt értékesítési módokat jelentette. A pénzügyminiszter a hozzájárulásban kikötötte, hogy az eladási ár nem lehet kevesebb, mint a követelés 50%-a.
Az értékesítés a Kincstári Vagyonkezelő Igazgatóság hatáskörébe tartozott. Az igazgatóság az 1997. április 25- én kötött megbízási szerződésben azzal a felperest bízta meg. A felperes pályázatot tett közzé, amelyben a követelés értékesítésére nyílt pályázatot hirdetett. 1997. június 24-ig – a pályázati határidő lejártáig – a pénzügyminiszter engedélyének megfelelő pályázat nem érkezett.
Az I. r. alperes 1997 decemberében tett vételi ajánlatára a felperes és az I. r. alperes 1998 januárjában engedményezési szerződést kötöttek, amely szerint a felperes átruházta az I. r. alperesre a II. r. alperessel szemben fennálló 831 213 292 Ft-ot kitevő követelését az azt biztosító jelzálogjoggal együtt. Az I. r. alperes vállalta, hogy ellenérték fejében 1999. december 31-ig a felperesre ruházza a B.-n K. u. 62. D. épület fszt. 2., I. em. 3. és I. em. 4. szám alatt felépülő lakások tulajdonjogát, összességében 159 000 000 Ft értékben, míg további 262 000 000 Ft értékben ingatlanokat ad át ugyanezen határidőig a felperesnek.
A II. r. alperes az 1998. február 6-án kelt adásvételi szerződéssel átruházta az I. r. alperesre a jelzálogjog tárgyát képező ingatlanok tulajdonjogát 421 000 000 Ft vételárért. A vételár kiegyenlítése a szerződés szerint akként történt, hogy azt a II. r. alperes beszámította az I. r. alperessel szemben a fenti engedményezés folytán fennálló 831 213 292 Ft összegű tartozásába. Az ingatlanokra az illetékes földhivatal az I. r. alperes tulajdonjogát 1998. február 20-án az ingatlan-nyilvántartásba bejegyezte, egyben a felperes javára bejegyzett jelzálogjogot törölte. Az ingatlanokra 1998. szeptember 21-én 314 452 055 Ft és járulékai erejéig végrehajtási jogot jegyeztek be a D.-i Önkormányzat – a beavatkozó – javára. Az I. r. alperes a maga részéről az engedményezési szerződést nem teljesítette, az ellenértékként felajánlott lakásokat a felperesnek nem adta át, ellene 1998. november 26-án felszámolási eljárás indult.
A felperes a módosított, az I. r. alperessel szemben előterjesztett keresetében az engedményezési szerződés semmisségének megállapítását kérte arra hivatkozással, hogy a szerződés az államháztartásról szóló 1992. évi XXXVIII. törvény 109/B. §-ának c) pontjába, 109/D és 109/J. §-ába ütközik, ezért az a Ptk. 200. §-a (2) bekezdése, valamint az Áht. 109/K. §-a szerint semmis.
Másodsorban kérte megállapítani, hogy a B.-n, K. u. 60/B szám alatti ingatlannak az I. r. alperes nem volt tulajdonosa, így a Ptk. 117. §-a szerint annak tulajdonjogát sem ruházhatta át, következésképpen a szerződés ez okból is jogszabályba ütközik. Végül hivatkozott arra, hogy az I. r. alperes az általa felajánlott ingatlanok tekintetében megtévesztette a felperest.
Előadta továbbá, hogy miután az adásvételi szerződés alapszerződése – az engedményezési szerződés – érvénytelen, érvénytelen az I. és II. r. alperesek közötti adásvételi szerződés is. Kérte ezért mindkét szerződés semmisségének megállapítását, az eredeti állapot helyreállítását, ezek során a földhivatal megkeresését az adásvételi szerződéssel érintett ingatlanok tekintetében a II. r. alperes tulajdonjogának, valamint a felperest megillető jelzálogjognak az eredeti rangsorban történő visszajegyzése érdekében. A II. r. alperest ennek tűrésére kérte kötelezni.
Az alperesek a kereset elutasítását kérték. Az I-II. r. alperesek azzal védekeztek, hogy az Áht. rendelkezései kizárólag a felperesre irányadóak, a törvénynek a felperes által történő megsértése rájuk nem hat ki. Mindketten tagadták az ingatlan-adásvételi szerződés érvénytelenségét, állításuk szerint ez utóbbi szerződésnek az engedményezési szerződés nem előszerződése, így az engedményezési szerződés esetleges érvénytelensége nem hat ki az ingatlan-adásvételi szerződésre. A megtévesztéssel kapcsolatban előadták, hogy a felperesnek módjában állt az ingatlan-nyilvántartást megtekinteni, annak nem ismerésére alappal nem hivatkozhat.
A beavatkozó előadásában az I. r. alpereshez csatlakozott.
Az elsőfokú bíróság részítéletében alaposnak találta a felperesnek az engedményezési szerződés érvénytelenségével kapcsolatos elsődleges keresetét. Megállapította, hogy a perbeli követelés kincstári vagyonnak minősül, ezért az Áht. 109/D. §-ának (3) bekezdésében írt módok egyikén volt értékesíthető. A pénzügyminiszter versenytárgyaláson történő értékesítéshez járult hozzá, ezért az értékesítés jogszerűen csak ilyen módon történhetett. Tekintve, hogy az értékesítés perbeli módja az Áht. 109/D. §-a (3) bekezdésében foglaltak megsértésével történt – és hiányzott a 183/1996. (XII. ll.) Korm. rendelet 16. §-ában írt, a honvédelmi miniszter hozzájáruló nyilatkozata is –, az engedményezési szerződés az Áht. 109/K. §-a (3) bekezdése szerint semmis. E szempontból közömbös, hogy a szerződés résztvevői mennyiben tanúsítottak jó- avagy rosszhiszemű magatartást.
A Ptk. 237. §-ának (1) bekezdése szerint rendelkezett az eredeti állapot helyreállításáról, ennek keretében az időközben az I. r. alperes tulajdonába került ingatlanokra a törölt jelzálogjog eredeti rangsorban történő visszajegyzéséről.
A részítélet ellen a felperes, az alperesek és a beavatkozó is fellebbeztek. A felperes fellebbezésében az elsőfokú bíróság részítéletének perköltségre vonatkozó rendelkezései megváltoztatását és az I. r. alperesnek, valamint a beavatkozónak a megítélt perköltség egyetemleges megfizetésére való kötelezését kérte a Pp. 83. §-a (1) bekezdésének második fordulata értelmében.
Az I. r. alperes fellebbezésében elsődlegesen az elsőfokú bíróság részítéletének megváltoztatását és a kereset elutasítását, másodlagosan annak hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróságnak a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára történő utasítását kérte. Vitatta az engedményezési szerződés semmiségét, e körben hivatkozott J. K. tanúvallomására, amelyben a tanú azt állította, hogy az ügylet megkötéséhez a szükséges felhatalmazások és jóváhagyások rendelkezésre álltak, ezért álláspontja szerint a megkötött szerződés érvényes és hatályos. Hangsúlyozta, hogy a maga részéről jóhiszeműen járt el, a felperes esetleges rosszhiszemű eljárása a szerződés érvényességét nem érinti.
Sérelmezte, hogy az elsőfokú bíróság a semmisség kimondásával nem tisztázta, hogy a felperesnek valójában kivel szemben áll fenn követelése. Hivatkozott továbbá arra, hogy az eredeti állapot helyreállításának objektív akadályai voltak – különös tekintettel a beavatkozó helyzetére –, ezért a felek között elszámolást lehetett volna elrendelni, és pénz fizetésére kötelezni az I. r. alperest. Végül túlzott mértékűnek ítélte az elsőfokú bíróság által a felperes részére megítélt perköltség összegét, és annak leszállítását kérte.
A II. r. alperes fellebbezésében a részítélet megváltoztatását, a kereset elutasítását és perköltségei megítélését kérte. Maga is arra hivatkozott, hogy az I. r. alperes a szerződéskötéskor jóhiszeműen járt el, a követelés értékesítésére vonatkozó Áht.-szabályok esetleges megsértése az I. r. alperesnek a terhére nem róható, az engedményezési szerződés érvényességét nem érinti. Hivatkozott továbbá arra, hogy a követelést kiegyenlítette, ezzel a követelés vele szemben megszűnt, őt a továbbiakban nem lehet az adós pozíciójába visszahelyezni.
A beavatkozó fellebbezésében elsődlegesen a részítélet megváltoztatását és a kereset elutasítását, másodlagosan annak hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróságnak a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára történő utasítását kérte. Vitatta, hogy a követelés értékesítésekor bizonyítottan megsértették az arra vonatkozó rendelkezéseket. Álláspontja szerint nincs bizonyítva, hogy a pénzügyminiszter előírásainak megfelelő pályázatot potenciális vevő nem nyújtott be, sőt az sem, hogy maga az I. r. alperes részt vett-e az első körben a pályázaton, továbbá hogy a szerződéskötés nem ún. második fordulós pályázatot követően történt. Ehhez azt kellett volna tisztázni, hogy az I. r. alperes valójában milyen módon jelentkezett a felperesnél vevőként. Hivatkozott arra: nem nyert bizonyítást, hogy a honvédelmi miniszter egyetértése hiányzott volna. Előadta, hogy ha a felperes mégis megszegte az államháztartási törvény rendelkezéseit, úgy saját felróható magatartására előnyök szerzése végett nem hivatkozhat, ez a szerződés érvényességét nem érinti.
Hivatkozott arra, hogy az elsőfokú bíróság a semmisség jogkövetkezményeit is törvénysértően vonta le. A jelzálogjogot önálló zálogjogként fogta fel, holott az a perbeli esetben járulékos jellegű volt. A jelzálogjogot az ingatlan-nyilvántartásba egyébként nem lehetett visszajegyezni, tekintve, hogy az ingatlannak új tulajdonosa van. Hivatkozott arra, hogy a jelzálogjog visszajegyzése sérti a Vht. 138. §-ának (4) bekezdését is, amely kimondja, hogy a lefoglalt ingatlanra vonatkozóan jogot csak azzal a feltétellel lehet szerezni, hogy az nem sérti a végrehajtást kérő végrehajtási jogát, és a végrehajtás célját nem hiúsítja meg. Állítása szerint az őt megillető végrehajtás joga az elsőfokú bíróság rendelkezése folytán üres joggá változott. Sérelmezte a felperes részére megítélt perköltség összegét, állítása szerint azt legfeljebb 6 000 000 Ft-ban lehetett volna meghatározni.
A felperes fellebbezési ellenkérelme az alperesek által fellebbezett ítéletrészek helybenhagyására irányult.
A fellebbezés a következők szerint részben alapos.
A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság részítéletét megalapozottnak találta a vonatkozásban, hogy a felperes és az I. r. alperes között kötött engedményezési szerződés jogszabályba ütközött, és mint ilyen semmis. A perbeli követelés az államháztartásról szóló, többször módosított 1992. évi XXXVIII. törvény (a továbbiakban: Áht.) 109/B. §-ának c) pontja értelmében a kincstári vagyon körébe tartozott, amelynek értékesítése az Áht. 109/D. §-a (3) bekezdésének a)-g) pontjai szerint történhetett. A 109/K. §-ának (3) bekezdése szerint a kincstári vagyon értékesítésére vonatkozó jogszabályok megsértésével kötött szerződés semmis.
Az elsőfokú bíróság a bizonyítékok helyes mérlegelése alapján állapította meg, hogy a felperes perbeli követelésének értékesítésére a fenti jogszabályhelyben írt értékesítési módok megsértésével került sor, ezért az engedményezési szerződés jogszabályba ütközik. Alaptalanul hivatkozott a beavatkozó arra: nincs bizonyítva: az I. r. alperes nem vett részt a pályázaton. Nemleges körülményt nem lehet bizonyítani, ezért az ellenérdekű feleknek a felperes állításával szemben azt kellett volna bizonyítaniuk, hogy az I. r. alperes a pályázaton részt vett. Azonban sem a pályázat benyújtására, sem arra nézve nem volt bizonyíték, hogy ún. meghívásos pályázatra az I. r. alperes meghívót kapott volna. A pályáztatás nélkül történt szerződéskötés viszont az Áht.-ba ütközik, és mint ilyen, az Áht. 109/K. §-a szerint semmis. A szerződés semmissége szempontjából nincs annak jogi jelentősége, hogy valamely szerződő fél a szerződés megkötésekor jó- avagy rosszhiszemű magatartást tanúsított.
A Ptk. 237. §-ának (1) bekezdése értelmében érvénytelen szerződés esetében a szerződéskötés előtt fennállott helyzetet kell visszaállítani. E körben abból kell kiindulni, hogy a felperes és az I. r. alperes között a Ptk. 328. §-ának (1) bekezdésében írt engedményezési szerződés jött létre. Az engedményezés a Ptk. 329. §-a (1) bekezdése szerint követelésben a jogosulti oldalon alanyváltozást hozott létre. Az adóst (II. r. alperest) az engedményezésről a felperes értesítette. Az engedményezőtől származó értesítés a Ptk. 328. §-ának (4) bekezdése értelmében nem csak kizárja, hogy az adós az engedményezésről szóló értesítés kézhezvételét követően az engedményezőnek teljesíthessen, de egyben fel is hatalmazza arra az adóst, hogy az engedményesnek – a követelés új jogosultjának – teljesítsen, mégpedig az engedményezővel szemben is hatályosan, tekintet nélkül arra, hogy az engedményezés valóban megtörtént-e, vagy hogy az engedményezés érvényes- e. Kivéve természetesen, ha az adós rosszhiszemű volt, és tudnia kellett az engedményezés hiányáról. Az adós nem köteles az engedményes és az engedményező közötti jogviszony vizsgálatára, erre lehetősége sincsen, és nem viselheti az ezzel járó kockázatot sem. Az engedményezésről kapott szabályszerű értesítésnek az a jogi hatása, hogy az adós a kötelem új jogosultjának az engedményest tekintheti, és ha neki teljesít, a kötelezettsége megszűnik. Ilyen esetben, ha az engedményezési szerződés valamilyen érvényességi hibában szenved, az engedményező már csak a teljesítést felvevő, elfogadó engedményes ellen fordulhat, az adós azonban az eredeti kötelemből a teljesítéssel szabadul. Azt az adóst, aki az engedményezésről kapott szabályszerű értesítés alapján joghatályosan teljesített – arra hivatkozással, hogy az engedményezés érvénytelen – nem lehet ismételten kötelezetti pozícióba helyezni.
A perbeli esetben a II. r. alperes mint adós az engedményezést követően a felperestől kapott értesítés alapján az I. r. alperesnek teljesített. A teljesítés nem pénz fizetésével történt, hanem ehelyett a jelzálogjoggal terhelt ingatlanok tulajdonjogát ruházta át az új jogosultra, az I. r. alperesre, majd a vételár-követelését az I. r. alperessel szemben fennálló tartozásába beszámította. Ezzel – figyelemmel a Ptk. 296. §-ának (2) bekezdésére – a kötelezettsége megszűnt. A beszámítás a teljesítéssel egyenértékű. Minthogy a teljesítéssel az engedményezett követelés megszűnt, és az engedményezési szerződés érvénytelenségének a fent kifejtettek szerint nem lehet az a következménye, hogy a jogszerűen az engedményesnek teljesítő kötelezett újból az engedményezővel kerüljön jogviszonyba, ezért a felperes követelése a II. r. alperessel szemben alaptalan.
A követelés megszűnése sem jelenti azonban azt, hogy a felperes és az I. r. alperes vonatkozásában az eredeti állapotot nem lehet helyreállítani. Az I. r. alperes az engedményezett követelés ellenértékét a felperesnek nem fizette meg, és beszámítás folytán nem fizette meg a II. r. alperesnek a követelés kiegyenlítéseként 421 000 000 Ft értékben átvett ingatlanok vételárát sem. A fentiek szerint a tartozás és az ingatlanok tulajdonjoga nem szállhat vissza a II. r. alperesre, ezért az I. r. alperes köteles kiadni azt az értéket – 421 000 000 Ft-ot –, amely az engedményezési szerződés érvénytelenségére tekintettel a felperest illeti meg.
Az engedményezési szerződés érvénytelensége azt is jelentette, hogy az engedményezett követelést biztosító jelzálogjog sem szállhatott át a felperesről az I. r. alperesre. A zálogjog dologi hatályú, tehát a zálogtárgy (ingatlan) tulajdonosának személyében bekövetkezett változás a jelzálogjogot nem érinti.
Nem tévedett ezért az elsőfokú bíróság, amikor a jelzálogjogot az eredeti rangsorban a felperes javára az ingatlan-nyilvántartásba visszajegyezni rendelte.
Tekintve, hogy az engedményezési szerződés érvénytelensége okán a felperes zálogjoga visszaállításra került, a beavatkozó tűrni tartozik, hogy az eredeti rangsorban a perbeli zálogjog az ingatlan-nyilvántartásba visszajegyzésre kerüljön.
Alaptalanul hivatkozott a beavatkozó a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény 138. §-ában foglaltak megsértésére is. A Vht. 138. §-ának (4) bekezdése csak ingatlanra, utóbb szerzett jogok tekintetében tartalmaz korlátozó rendelkezéseket, ezzel szemben a perbeli esetben a felperes a zálogtárgyakra vonatkozó jelzálogjogát a beavatkozó végrehajtási jogának bejegyzését megelőzően szerezte, és a bíróság rendelkezése kizárólag az utóbb az érvénytelen szerződés alapján törölt jelzálogjognak a visszajegyzéséről rendelkezett.
A Legfelsőbb Bíróság megítélése szerint az elsőfokú bíróság a Pp. 213. §-a (2) bekezdésében foglaltak megsértésével hozott az ügyben részítéletet. A hivatkozott jogszabályhely szerint a bíróság az egyes kereseti kérelmek felől vagy a kereseti kérelemnek önállóan elbírálható egyes részei felől határozhat részítélettel. A perbeli esetben azonban a keresetnek nem voltak olyan elkülöníthető részei, amelyek felől részítéletben határozni lehetett volna. A peranyagból megállapítható volt, hogy a felek között egységes jogviszony állt fenn, az engedményezés, majd az adásvételi szerződés megkötése mint technikai lebonyolítás nem jelentett mást, mint az engedményezett követelés ingatlan átruházásával történő kielégítését. Az engedményezési szerződés érvénytelenségének megállapításával együtt, egy időben kellett dönteni az eredeti állapot helyreállítása kérdésében is. Az elsőfokú bíróság eltérő jogi álláspontja miatt nem rendelkezett a felperesnek a II. r. alperessel szemben előterjesztett keresete, valamint az engedményezett követelés I. r. alperesnél lévő ellenértékének kiadása tárgyában. A Pp. 253. §-ának (3) bekezdése értelmében nem volt jogi akadálya annak, hogy az eredeti állapot helyreállítása kérdésében a másodfokú bíróság teljeskörűen határozzon. Tekintve, hogy a döntéshez az adatok rendelkezésre álltak, a Legfelsőbb Bíróság az ügyben a Pp. 213. §-ának (1) bekezdése szerinti ítéletet hozott. Az elsőfokú bíróság részítéletét a per főtárgya tekintetében a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése szerint helybenhagyta. Egyben kötelezte az I. r. alperest a 421 000 000 Ft, ennek az ingatlan-nyilvántartásban a tulajdonjoga bejegyzése időpontjától a Ptk. 301. §-ának (1) bekezdése szerint járó évi 20% késedelmi kamata és a perköltségek megfizetésére, míg a II. r. alperessel szemben a keresetet elutasította.
A perköltségek tekintetében a felperes fellebbezése alaptalan volt, az alperesek és a beavatkozó fellebbezése sikerre vezetett.
Alaptalanul kérte a felperes a fellebbezésében az elsőfokú perköltségben az I. r. alperes és a beavatkozó egyetemleges marasztalását. A Pp. 83. §-a (1) bekezdésének második fordulata szerint a beavatkozó által támogatott fél pervesztessége esetében a beavatkozót az ellenfélnek a beavatkozással felmerült többletköltségében kell elmarasztalni. A beavatkozó csak abban az esetben marasztalható a perköltségben az általa támogatott féllel egyetemlegesen, ha a perben hozott ítélet jogereje a beavatkozónak az ellenféllel szemben fennálló jogviszonyára is kiterjed. E szempontból tehát azt kellett vizsgálni, hogy van-e a felperes és a beavatkozó között olyan polgári jogi jogviszony, amelyre a döntés kiterjed, és amely a beavatkozó egyetemleges felelősségét a perköltség megfizetését illetően megalapozza. A felek között polgári jogi jogviszonyt szerződés, szerződésen kívüli károkozás, jogalap nélküli gazdagodás, illetőleg jogalap nélküli birtoklás hozhat létre. Ilyen jogviszonyt a jelzálogjog rangsorában bekövetkezett változás nem hoz létre, ezért a beavatkozónak csak azokat a többletköltségeket kell megfizetnie, amiket a beavatkozással a felperesnek okozott. A beavatkozóval szemben a perköltség tekintetében a felperes pervesztes lett, ezért a Pp. 78. §-ának (1) bekezdése szerint köteles a beavatkozónak a másodfokú eljárásban általa okozott költségeit megtéríteni. A beavatkozónak a felperestől járó másodfokú perköltsége a 12/1991. (IX. 29.) IM rendelet 1. §-a (1) bekezdésének b) pontja és (2) bekezdése szerint felszámítható 5000 Ft ügyvédi munkadíjat foglalja magában. Ugyanakkor a másodfokú eljárásban pervesztes lett a beavatkozó a felperessel szemben a per főtárgya tekintetében. Ez okból a már hivatkozott IM rendelet alapján 20 000 Ft ügyvédi munkadíjat tartozna fizetni a felperesnek. A fenti két összeg beszámítása után a beavatkozó köteles a felperesnek 15 000 Ft összegű másodfokú részperköltséget megtéríteni.
Alapos az I. r. alperes fellebbezése a felperesnek megítélt perköltség összegszerűsége tekintetében. A bíróság által megítélhető ügyvédi költségekről szóló 12/1991. (IX. 29.) IM rendelet 1. §-a (1) bekezdésének b) pontja szerint a bíróság által a polgári peres ügyben megítélhető ügyvédi munkadíj legalább 1000 Ft, legfeljebb a perérték 5%-át kitevő összegű. Az ügyvédi munkadíj megállapításánál tehát a per tárgya értékéből kell kiindulni. Nem hagyható figyelmen kívül azonban az ügyvéd által a képviselet ellátása érdekében kifejtett tevékenység sem. A perbeli esetben a viszonylag egyszerű megítélésű, az elsőfokú eljárásban csak részben elbírált perben a Legfelsőbb Bíróság a felperes részére megítélhető ügyvédi munkadíj összegét 6 000 000 Ft összegben tartotta arányban állónak a kifejtett ügyvédi tevékenységgel, ezért az elsőfokú bíróság által megítélt perköltség összegét 6 000 000 Ft-ra leszállította. Tekintve, hogy az I. r. alperes viszont a per főtárgya tekintetében a másodfokú eljárásban is pervesztes lett, a Legfelsőbb Bíróság ezért az I. r. alperest a 12/1991. (IX. 29.) IM rendelet 1. §-a (1) bekezdésének b) pontja és (2) bekezdése szerint felszámítható 2 000 000 Ft összegű másodfokú részperköltség megfizetésére kötelezte a felperes javára.
A II. r. alperessel szemben a Legfelsőbb Bíróság a keresetet elutasította, ezért a már hivatkozott IM rendelet alapján a felperes köteles a II. r. alperesnek a perrel okozott költségeit megtéríteni. A II. r. alperes perköltsége 2 000 000 Ft összegű elsőfokú, és 1 000 000 Ft másodfokú, mindösszesen 3 000 000 Ft ügyvédi munkadíjat foglal magában.
A felperes által le nem rótt 750 000 Ft elsőfokú eljárási illetéket teljes egészében a pervesztes I. r. alperes köteles az államnak az 1990. évi XCIII. törvény 64. §-a alapján alkalmazandó, a költségmentességről szóló 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet 13. §-a (2) bekezdése szerint megtéríteni, ezért a Legfelsőbb Bíróság a II. r. alperest a 15 000 Ft összegű elsőfokú eljárási illeték megfizetése alól is mentesítette.
Ugyanezen jogszabályhely alapján köteles a másodfokú eljárásban pervesztes I. r. alperes az általa le nem rótt 750 000 Ft fellebbezési eljárási illetéket az államnak az illetékhivatal felhívására megfizetni.
A felperes és a beavatkozó által le nem rótt fellebbezési eljárási illetéket az 1990. évi XCIII. törvény 64. §-a alapján alkalmazandó, a költségmentességről szóló 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet 14. §-a szerint az állam viseli. (Legf. Bír. Gf.I.31.940/2000. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás