KK BH 2002/165
KK BH 2002/165
2002.04.01.
A holttányilvánítás nemcsak az elhalálozás tényére, hanem időpontjára nézve is vélelmet teremt. Az eltűnés időpontjára vonatkozóan utóbb tudomásra jutott adatok a holttá nyilvánító végzés módosítását eredményezhetik. Ennek hiányában a halál időpontjának eltérő megállapítására a más hatóság által kiállított igazolás nem szolgálhat megfelelő alapul [1992. évi XXXII. tv. 2. §, 2/B. §; Ptk. 25. § (1)–(2) bek.; 12 200/1948. (XII. 4.) Korm. r.].
Néhai F. Sándor az I., II. és III. r. felperesek édesapja, a IV. r. felperes volt házastársa 1944 szeptemberében sorkatonaként vonult be, a háború ideje alatt Kiskunmajsán szovjet hadifogságba esett. A IV. r. felperes kérelmére a városi bíróság végzésében F. Sándort holtnak nyilvánította, a halál bekövetkezésének időpontját 1945. december 31. napjában állapította meg. A felperesek néhai F. Sándor életének elvesztése miatt terjesztettek elő kárpótlási igényt, amelyet az alperes elutasított.
A felperesek keresetükben az alperes határozatának felülvizsgálatát és megváltoztatását, kárpótlás megállapítását kérték. Új bizonyítékként hivatkoztak a Magyar Vöröskereszt 1997. november 26-án és 1997. december 5-én kelt irataira, amelyek megállapítása szerint néhai F. Sándor hadifogoly volt a Szovjetunióban, ahol 1945. március 20-án elhunyt.
Az elsőfokú bíróság a felperesek keresetét elutasította. Ítéletének indokolásában az az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló 1997. évi XXIX. tv-nyel módosított 1992, évi XXXII. tv. (a továbbiakban: Kpt. III.) 1. §-ára hivatkozással kifejtette, hogy a törvény az általános megfogalmazáson túlmenően egyértelműen meghatározza azokat az eseményeket, amelyek e törvény szempontjából politikai okból elkövetettnek minősülnek. A Kpt. III. 2/B. §-ának (1) és (2) bekezdéséből az következik, hogy a felpereseknek azt kellett volna bizonyítaniuk, hogy néhai F. Sándor szovjet hadifogságba esett, és 1945. augusztus 1. napja után hadifogságban, tehát mint kényszermunkára hurcolt halt meg. A Magyar Vöröskereszt közlése alapján egyértelműen megállapítható, hogy néhai F. Sándor a II. világháborúval összefüggésben a Szovjetunióba került mint hadifogoly, ahol 1945. március 20-án elhunyt. E közlés megalapozottságát, az abban foglaltak tényként megállapíthatóságát a felperesek sem vitatták. A városi bíróság holttá nyilvánító végzése a halál időpontjára vonatkozóan vélelmezett adatot tartalmaz. A végzés meghozatalának időpontjában ugyanis nem állt a bíróság rendelkezésére olyan bizonyíték, amelynek alapján a halál bekövetkezésének valóságos időpontját meg lehetett volna állapítani, hiszen ez a felperesek tudomására is csak a jelen eljárással kapcsolatban jutott. A megyei bíróság ezért a Magyar Vöröskereszt közlését a halál időpontjára vonatkozóan tényként fogadta el. A jogszabályi rendelkezések és a tényállás egybevetése alapján azt állapította meg, hogy néhai F. Sándor 1945. március 20. napján bekövetkezett haláláig hadifogságban volt. Ez az időszak azonban nem minősül e törvény 2/B. §-ának (2) bekezdésében meghatározott kényszermunkában töltött időnek.
Az elsőfokú bíróság ítélete ellen a IV. r. felperes fellebbezett, az elsőfokú ítélet megváltoztatását kérte, a keresetében foglaltakat fenntartotta. Álláspontja szerint a Kpt. III. 2. §-a (1) bekezdésének c) és d) pontjai vonatkoznak F. Sándor életvesztésére, és őt mint házastársat kárpótlás illeti meg. Csatolta a Városi Önkormányzat Polgármesteri Hivatala által 1999. április 14-én kiállított hatósági bizonyítványt annak igazolására, hogy néhai F. Sándor házastárs halála a hadifogság alatt és 1945. októberénél későbbi időpontban következett be.
A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a IV. r. felperes fellebbezésének korlátai között vizsgálta felül.
A fellebbezés az alábbiak miatt nem alapos.
A perben rendelkezésre állt adatok szerint nem kétséges, hogy a IV. r. felperes néhai házastársának elhalálozása a szovjet hadifogság időtartama alatt következett be. A Kpt. III. 2/B. §-a (2) bekezdésének és az elhalálozás időpontjának összevetéséből azt kellett megállapítani, hogy a sérelmet szenvedettet kényszermunkára hurcoltnak kellett-e tekinteni, és így kárpótlásra jogosultságot megalapoz-e az elhalálozása. E körben a megyei bíróság rendelkezésére állt a Magyar Vöröskereszt közlése, mely szerint F. Sándor 1945. március 20-án hunyt el. A városi bíróság 1957-ben hozott holttá nyilvánító végzése a halál bekövetkezésének időpontjaként 1945. december 31. napját állapította meg. Az elsőfokú bíróság e két bizonyíték értékelése és mérlegelése alapján a Magyar Vöröskereszt igazolásában megjelölt időpontot fogadta el, és így a kényszermunka megállapíthatóságának hiányában a kárpótlási igényt elutasító határozatot jogszerűnek értékelte. A fellebbezési eljárásban a felperes hatósági bizonyítványt csatolt annak igazolására, hogy F. Sándor 1945 októberében még élt, így halála későbbi időpontban következhetett csak be.
A Ptk. 25. §-ának (1) bekezdése értelmében a holtnak nyilvánított személyt az ellenkező bizonyításáig halottnak kell tekinteni.
A (2) bekezdés szerint ha bebizonyosodik, hogy a holtnak nyilvánított a határozatban alapul vett időpontnál korábban vagy később tűnt el, de a holtnak nyilvánítás feltételei egyébként fennállanak, a bíróság a holtnak nyilvánító határozatot megfelelően módosítja, a jogkövetkezmények ilyen esetben a módosított határozat szerint alakulnak.
A törvény ezen rendelkezéseiből következően a holttá nyilvánítás nem csak az elhalálozás tényére, hanem annak időpontjára nézve is vélelmet teremt. Az eltűnés időpontjára vonatkozóan utóbb tudomásra jutott adatok a holttá nyilvánító végzés módosítását eredményezhetik, ennek hiányában azonban erre a halál időpontjának – más hatóság általi – eltérő megállapítása nem szolgálhat megfelelő alapul.
A felperes a közigazgatási eljárás során benyújtotta a néhai házastársát holttá nyilvánító bírósági végzést, amely a halál időpontját az akkor hatályos 12 200/1948. (XII. 4.) Korm. rendeletben meghatározott eljárás lefolytatását követően 1945. december 31. napjában állapította meg. Ehhez képest – a fent hivatkozott törvényi vélelmet alapul véve – a Magyar Vöröskeresztnek a Független Államok Közösségének Központi Levéltára adataira hivatkozással kiadott igazolása – különösen a kérdezett beazonosítására vonatkozó kétségei megfogalmazása mellett – nem lehet alkalmas a holttá nyilvánító végzéssel szembeni bizonyításra.
Mindezek előrebocsátásával a Legfelsőbb Bíróság a IV. r. felperes kárpótlási kérelmét nem találta teljesíthetőnek. Az élet elvesztésének kárpótlás megállapítására alapot adó módozatai rögzítésén túl [Kpt. III. 2. § (1) bekezdés] a törvény 2. §-ának (3) bekezdésében meghatározza a kárpótlásra jogosultak körét. Eszerint a kárpótlásra az élő özvegy, a sérelmet elszenvedett élő gyermeke és az élő szülő, ezek hiányában – a kárpótlás összegének felére – az élő testvér jogosult.
A IV. r. felperes a becsatolt házassági anyakönyvi kivonat szerint 1959. március 18. napján újabb házasságot kötött N. Jánossal. A házasságkötés tényével családi állapota megváltozott, már nem volt özvegy családi állapotú, így a kárpótlásra jogosultsága egyéb feltételek megléte esetén – F. Sándor özvegyeként – sem állt fenn.
A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. §-a (3) bekezdésének megfelelően a fellebbezés korlátai között vizsgálhatta. Tekintettel arra, hogy a IV. r. felperes kárpótlási igénye teljesítésének jogszabályi feltételei nem álltak fenn, ezért a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján helybenhagyta. (Legf. Bír. Kf.V.27.052/1999. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás