260/B/2002. AB határozat
260/B/2002. AB határozat*
2006.10.31.
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló indítvány tárgyában meghozta a következő
határozatot:
1. Az Alkotmánybíróság az útügyi hatósági díjakról szóló 26/1997. (XII. 12.) KHVM rendelet alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.
2. Az Alkotmánybíróság az útügyi hatósági díjakról szóló 26/1997. (XII. 12.) KHVM rendelet 2. § (l) bekezdése és az Alkotmány 57. § (5) bekezdése összefüggésének vonatkozásában előterjesztett, a jogszabály alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló eljárást megszünteti.
Indokolás
I.
Az indítványozó az útügyi hatósági díjakról szóló 26/1997. (XII. 12.) KHVM rendelet (továbbiakban: R.) alkotmányellenességének megállapítását és a jogszabály megsemmisítését kéri.
Mindenekelőtt azt kifogásolja, hogy a miniszter a támadott rendelettel „kivonta” az útügyi hatósági eljárási díjakat az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (továbbiakban: Itv.) hatálya alól, és az általános államigazgatási eljárási illetékek mértékét jóval meghaladó összegű igazgatási szolgáltatási díjat állapított meg. Álláspontja szerint ezáltal sérült az Alkotmány 37. § (3) bekezdésében foglalt jogelv, amely szerint a Kormány tagjai feladatuk ellátása körében rendeletet adhatnak ki, ezek azonban nem lehetnek törvénnyel ellentétesek.
Ugyanezen alkotmányos alapelv sérelmét látja az indítványozó abban, hogy miközben az Itv. 67. § (2) bekezdése rendelkezése szerint a lakosság „széles körét” érintő díjfizetési kötelezettséget csak törvény állapíthat meg, a miniszter rendeletben írja elő és szabályozza az útügyi hatósági eljárás díját. Az indítványozó szerint a támadott rendelet magasabb szintű jogszabályba ütközik, ezért a R. egésze alkotmányellenes és megsemmisítendő.
Alkotmányellenesnek ítéli az indítványozó a R. 2. § (1) bekezdésének azt részét is, amelyben a jogszabály az első fokon eljáró közlekedési hatóság határozata ellen benyújtott fellebbezés díját a hatósági eljárás díjának 50%-ában határozza meg. Az indítványozó úgy véli, hogy a fellebbezési illeték százezer forintos nagyságrendű összege lehetetlenné teszi az útügyi hatóság határozatát sérelmező ügyfél számára a jogorvoslati jogának gyakorlását, és ez sérti az Alkotmány 57. § (5) bekezdésében foglaltakat.
II.
Az Alkotmánybíróság vizsgálata során figyelembe vett jogszabályi rendelkezések:
„37. § (3) A Kormány tagjai törvényben vagy kormányrendeletben kapott felhatalmazás alapján feladatkörükben eljárva rendeletet adnak ki, amelyek törvénnyel és kormányrendelettel nem lehetnek ellentétesek. (...)”
„57. § (5) A Magyar Köztársaságban a törvényben meghatározottak szerint mindenki jogorvoslattal élhet az olyan bírósági, közigazgatási és más hatósági döntés ellen, amely a jogát vagy jogos érdekét sérti. (...)”
A R. támadott rendelkezése a következő:
„2. § (1) Az első fokon eljáró közlekedési hatóság határozata ellen benyújtott fellebbezés díja a hatósági eljárás díjának 50%-a, amelyet a fellebbezés benyújtásával egyidejűleg kell a másodfokon eljáró hatóság Magyar Államkincstár Rt.-nél vezetett és e rendelet 2. számú mellékletben meghatározott előirányzat felhasználási keretszámlájára befizetni.”
Az indítvány az Itv. alábbi rendelkezéseit érintette:
„67. § (1) Egyes államigazgatási eljárásokért, illetőleg egyes intézmények igazgatási jellegű szolgáltatásának igénybevételéért, továbbá egyes bírósági eljárási cselekményekért (szolgáltatásokért) díjat kell fizetni.
(2) Azt, hogy mely eljárásért vagy szolgáltatásért kell díjat fizetni, továbbá a díj mértékét az érdekelt miniszter a pénzügyminiszterrel egyetértésben rendeletben szabályozza. A lakosság széles körét érintő díjfizetési kötelezettséget csak törvény állapíthat meg.”
III.
Az indítvány nem megalapozott.
1. Az Alkotmánybíróság mindenekelőtt azt vizsgálta, hogy törvénybe ütközik-e, és ezáltal sérti-e az Alkotmány 37. § (3) bekezdésében foglaltakat az, hogy a támadott R. az útügyi hatósági eljárások igénybevétele esetére az általános mértékű államigazgatási eljárási illeték helyett igazgatási szolgáltatási díjat állapít meg.
Az Itv. 28. § (1) bekezdése értelmében az államigazgatási eljárási cselekményért a törvényben megállapított illetéket kell fizetni. Ugyanakkor a jogszabály 67. §-a felhatalmazást ad arra, hogy az érintett miniszter rendeletben – a pénzügyminiszterrel egyetértésben – egyes konkrét államigazgatási eljárásokért, illetve egyes intézmények igazgatási jellegű szolgáltatásának igénybevételéért díjat állapítson meg. Ezzel a jogalkotó lehetőséget teremt egyes államigazgatási eljárások igénybevétele esetén az általános államigazgatási illeték mértékétől eltérő díjfizetési kötelezettség érvényesítésére. Az e körbe tartozó eljárások jellemzően nem a klasszikus és formalizált hatósági eljárás keretében folynak, költségigényük éppen ezért igen különböző. Maga az Itv. rendelkezik úgy a 67. § (3) bekezdésében, hogy az igazgatási szolgáltatási díj mértékét úgy kell megállapítani, hogy az az adott eljárással kapcsolatban felmerülő valamennyi költségre fedezetet biztosítson.
Az útügyi hatósági eljárás bonyolult és összetett hatósági tevékenység. Az engedélyezési eljárás számos szakhatóság, a közművek, úttulajdonosok, útkezelők stb. közreműködését feltételezi, a döntés előkészítés folyamán az általános államigazgatási eljárás költségeit messze meghaladó költségek merülnek fel.
A közlekedési, hírközlési és vízügyi miniszter feladat- és hatáskörét a R. meghozatalakor meghatározó, azóta hatályát vesztett 151/1994. (XI. 17.) Korm. rendelet 2. § (4) bekezdése kimondta, hogy a miniszter a közlekedési, hírközlési és vízügyi tevékenységekkel kapcsolatos állami feladatok ellátása során „kialakítja a hatósági engedélyezési, ellenőrzési és kötelezési eljárások rendszerét és szabályait; megállapítja a hatósági eljárások díjait, valamint a bírság jellegű díjakat”.
Az Alkotmánybíróság egy korábbi határozatában már rámutatott arra, hogy „(h)a pedig a rendeletek kibocsátói a díjakat saját jogon vagy felhatalmazás alapján törvényesen állapítják meg, eleve nem kerülhetnek szembe az Alkotmány 35. § (2) és 37. § (3) bekezdésének ama rendelkezésével, hogy a miniszterek rendeletei a Kormány rendeletével és határozatával, ill. a törvénnyel, a Kormány rendelete pedig a törvénnyel nem lehet ellentétes” [14/1992. (III. 30.) AB határozat, ABH 1992, 340.].
A R. kibocsátója az Itv. 67. § (2) bekezdésében foglaltakkal összhangban, törvényi, illetve Kormány rendeletben foglalt felhatalmazás alapján járt el, amikor a feladatköréhez kapcsolódó igazgatási jellegű szolgáltatásnak a díját rendeletben határozta meg. Erre tekintettel az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a vizsgált összefüggésben a R. nem sérti az Alkotmány 37. § (3) bekezdésében foglaltakat, ezért az indítványt e vonatkozásban elutasította.
2. Az indítványozó Alkotmányba ütközőnek tartja, hogy miközben az Itv. 67. § (2) bekezdése szerint a lakosság „széles körét” érintő díjfizetési kötelezettséget csak törvény állapíthat meg, a miniszter rendeletben szabályozta az állampolgárok sokaságát érintő útügyi eljárások díját.
Az Itv. 67. § (1) bekezdése főszabályként teszi lehetővé az érintett miniszterek számára azt, hogy az ágazatukhoz tartozó területen az egyes konkrét államigazgatási eljárásokért, illetve egyes intézmények igazgatási jellegű szolgáltatásának igénybevételéért díjat állapítsanak meg.
Ezen általános felhatalmazás összhangban van az államháztartásról szóló 1992. évi XXXVIII. törvény (továbbiakban: Áht.) 10. § (1) és (2) bekezdésének rendelkezéseivel. Eszerint a Magyar Köztársaság területén működő, illetve jövedelemmel, bevétellel, vagyonnal rendelkező jogi személy, jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet, továbbá a jövedelemmel, bevétellel vagy vagyonnal rendelkező belföldi vagy külföldi természetes személy kötelezhető arra, hogy befizetéseivel hozzájáruljon az államháztartás alrendszereinek költségvetéseiből ellátandó feladatokhoz. A fizetési kötelezettség elsősorban adó, illeték, járulék, hozzájárulás, bírság vagy díj formájában írható elő. Ugyanezen paragrafus (6) bekezdése értelmében a díjat – ha törvény másként nem rendelkezik – a Kormány, illetve felhatalmazás alapján a miniszter rendelettel állapítja meg.
Az Itv. 67. § (1) bekezdés második mondata az általános felhatalmazás mögé azonban garanciális korlátot is állít annak kimondásával, hogy a lakosság széles körét érintő díjfizetési kötelezettséget csak törvény állapíthat meg. Ugyanakkor az Itv. ezen garanciális jellegű szabálya nem tartalmaz utalást arra nézve, hogy mit kell a lakosság széles körének tekinteni, azaz milyen esetben szükséges törvényi szinten előírni igazgatási szolgáltatási díjfizetési kötelezettséget.
Amikor az Alkotmánybíróságnak abban a kérdésben kell állást foglalnia a jelen ügyben, hogy a vizsgált rendelet a lakosság „széles köre” számára állapít-e meg fizetési kötelezettséget, és ezáltal törvénybe ütközik, tekintettel kell lennie a konkrét szabályozási környezetre, az Itv. céljára, valamint arra, hogy az Itv. e szabályát az Áht. idézett – az Itv. hatálybalépését követően hatályba lépett – rendelkezésével és az Alkotmány 70/I. §-ával összhangban kell értelmezni.
Az illetékek rendszerét az Itv. hatálybalépése előtt az 1986. évi I. törvény és az ennek végrehajtásáról rendelkező 9/1986. (IV. 11.) PM rendelet szabályozta. Ez a szabályozás viszonylag rövid idő múlva ellentétbe került az állami pénzügyekről, valamint a jogalkotásról szóló törvény követelményeivel, miszerint adókat, adójellegű kötelezettségeket, s így az illetékeket is teljes körűen törvényben kell szabályozni.
A jogalkotásról szóló, 1988. január 1-jével hatályba lépett 1987. évi XI. törvény (a továbbiakban: Jat.) 4. § c) pontja rendelkezett arról, hogy a gazdasági rendre vonatkozó jogszabályok közül az adókat és az adójellegű kötelességeket törvényben kell szabályozni.
Az állami pénzügyekről szóló 1979. évi II. törvénynek (a továbbiakban: Ápt) az állami pénzügyekről szóló 1979. évi II. törvény módosításáról szóló 1987. évi IX. törvény 2. §-ával megállapított 6. § (4) mondta ki ezzel összhangban, hogy adót bevezetni, mértékét vagy az adóalanyok körét megváltoztatni csak törvényben lehet.
Az Itv. 67. § (1) bekezdés második mondata a fentiek szerinti összefüggésben írta elő azt, hogy „a lakosság széles körét érintő díjfizetési kötelezettséget csak törvény állapíthat meg”. Mind a Jat., mind az Ápt. és az Áht., de az Itv-t megelőzően hatályban volt illetéktörvény rendelkezéseiből is az következik, az Itv. 67. § (1) bekezdése második mondatának az az értelmezése van összhangban az adókat illetően törvényi jogforrási szintet előíró kötelezettséggel, amely szerint csupán a lakosságot adók módjára, általánosan érintő díjfizetési kötelezettséget kell törvényben megállapítani.
Az útügyi hatósági eljárás utak építésének, forgalomba helyezésének vagy megszüntetésének engedélyezésére irányul. Kezdeményezői általában közületek, gazdálkodó szervezetként működő beruházók, önkormányzatok, akik az útügyi hatósági eljárásokkal kapcsolatosan felmerülő igazgatási szolgáltatási költségeket maguk viselik.
Az útügyi hatósági eljárási díjak közül a jogorvoslat díja az, ami jellemzően a lakosság egy bizonyos körét is érinti. Az indítvány által támadott igazgatási szolgáltatási díjat azok az útépítéssel közvetlenül érintett ingatlantulajdonos magánszemélyek kötelesek megfizetni, akik sérelmesnek tartják az útügyi hatóság határozatát. E kötelezettek feltételezett köre nem hasonlítható ahhoz az általánossághoz, mint amikor adók, járulékok, illetékek megfizetésére köteleznek személyeket, ezért az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a vizsgált körben nem indokolt az állampolgárok széles körének jogait védő garanciális szabály alkalmazása, azaz a törvényi szintű jogalkotás. Ezért az Alkotmánybíróság azt állapította meg, hogy a R. nem sérti az Alkotmány 37. § (3) bekezdésében foglaltakat, és az indítványt elutasította.
3. Az Alkotmánybíróság az 1208/B/1995. AB határozatában már vizsgálta az útügyi hatósági eljárásban fizetendő fellebbezési díj és a jogorvoslathoz való jog összefüggéseit, és annak eredményeként megállapította, hogy a R. 2. § (1) bekezdése nem sérti az Alkotmány 57. § (5) bekezdésében védett jogot (ABH 2002, 1399.).
Az Alkotmánybíróság ideiglenes ügyrendjéről és annak közzétételéről szóló, módosított és egységes szerkezetbe foglalt 3/2001. (XII. 3.) Tü. határozat 31. § c) pontja szerint „ítélt dolog” címén az eljárás megszüntetésének van helye, ha az indítvány az Alkotmánybíróság által érdemben már elbírált jogszabállyal azonos jogszabály (jogszabályi rendelkezés) felülvizsgálatára irányul, és az indítványozó az Alkotmánynak ugyanarra a §-ára, illetőleg alkotmányos elvére (értékére) – ezen belül – azonos alkotmányos összefüggésre hivatkozva kéri az alkotmánysértést megállapítani.
Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a R. 2. § (1) bekezdése tekintetében res iudicata esete áll fenn, így e vonatkozásban az eljárást – az érdemi vizsgálatot mellőzve – megszüntette.
Budapest, 2006. október 31.
Dr. Balogh Elemér s. k., Dr. Kovács Péter s. k.,
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Paczolay Péter s. k.,
előadó alkotmánybíró
*
A határozat az Alaptörvény 5. pontja alapján hatályát vesztette 2013. április 1. napjával. E rendelkezés nem érinti a határozat által kifejtett joghatásokat.
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás