BK BH 2002/348
BK BH 2002/348
2002.09.01.
A súlyos, vagyon elleni bűncselekmények elkövetésével vádolt, két és fél éve előzetes letartóztatásban levő vádlottak esetében az előzetes letartóztatás megszüntetése és szabadlábra helyezésük mellett a lakhelyelhagyási tilalom keretében a házi őrizetnek az elsőfokú bíróság ügydöntő határozatának a kihirdetéséig történő elrendelése is megfelelően szolgálhatja a kényszerintézkedés céljának elérését [Be. 92. § (1) bek. a) és b) pont, 99. § (1) bek., 99/A. §, 99/B. §; 99/C. §].
A főügyészség vádiratában az I. r. vádlottat 20 rb. a Btk. 317. §-ának (1) bekezdésébe ütköző és a (6) bekezdés a) pontja szerint minősülő, különösen nagy értékre elkövetett sikkasztás bűntettével, 45 rb. a Btk. 317. § (1) bekezdésébe ütköző és a (6) bekezdés b) pontja szerint minősülő, jelentős értékre, üzletszerűen elkövetett sikkasztás bűntettével, 3 rb. a Btk. 319. §-ának (1) bekezdésébe ütköző és a (3) bekezdés c) pontja szerint minősülő, társtettesként elkövetett, különösen nagy vagyoni hátrányt okozó hűtlen kezelés bűntettével, a Btk. 319. §-ának (1) bekezdésébe ütköző és a (3) bekezdés b) pontja szerint minősülő felbujtóként elkövetett, jelentős vagyoni hátrányt okozó hűtlen kezelés bűntettével, a Btk. 299/B. §-ába ütköző, bűnsegédként elkövetett tőkebefektetési csalás bűntettével és 5 rb. a Btk. 276. §-ába ütköző magánokirat-hamisítás vétségével vádolta; a II. r. vádlott ellen 20 rb. a Btk. 317. §-ának (1) bekezdésébe ütköző és a (6) bekezdés a) pontja szerint minősülőt bűnsegédként különösen nagy értékre elkövetett sikkasztás bűntette, 45 rb., a Btk. 317. §-ának (1) bekezdésébe ütköző és a (6) bekezdés b) pontja szerint minősülő, bűnsegédként jelentős értékre, üzletszerűen elkövetett sikkasztás bűntette, a Btk. 319. §-ának (1) bekezdésébe ütköző és a (3) bekezdés c) pontja szerint minősülő, társtettesként elkövetett, különösen nagy vagyoni hátrányt okozó hűtlen kezelés bűntette és a Btk. 299/B. §-ába ütköző tőkebefektetési csalás bűntette miatt 2001. július 11-én emelt vádat.
Az elsőfokú bíróság 2001. augusztus 1. napján tartott előkészítő ülésen mindkét vádlott előzetes letartóztatását megszüntette, és a szabadlábra helyezésük mellett elrendelte a vádlottak házi őrizetét az ügydöntő határozatának kihirdetéséig, egyben elrendelte, hogy mindkét vádlott esetében a házi őrizet előírásainak megtartását a rendőrség folyamatos őrzéssel ellenőrizze.
A végzés ellen az ügyész – a legfőbb ügyész átiratában fenntartottan – fellebbezést jelentett be. Indítványozta a végzés megváltoztatását és a vádlottak előzetes letartóztatásának ismételt elrendelését. Az ügyészi fellebbezés indokolása szerint a vádlottak terhére rótt többrendbeli súlyos vagyon elleni bűncselekménnyel okozott kár a 7 milliárd forintot eléri. A cselekmények tárgyi súlyára és bűnösség megállapítása esetén a kiszabható büntetés mértékére figyelemmel mindkét vádlott esetében a szökés, elrejtőzés veszélye változatlanul fennáll. Az érvelése szerint a vádlottak még a büntetőeljárás megindulása előtt Németországba távoztak, hazaszállításukra elfogató parancs alapján került sor; kiemelte továbbá, hogy a kényszerintézkedés foganatosításának tartama mindkét vádlott esetében eléri a két és fél évet, ez azonban önmagában a hatályos büntetőeljárási törvény szerint nem indokolja az előzetes letartóztatás megszüntetését. Mivel a kényszerintézkedés elrendelésének az oka nem szűnt meg, ezért tévedett az elsőfokú bíróság, amikor a vádlottak előzetes letartóztatását megszüntette, és a házi őrizetüket rendelte el.
A vádlottak és a védőik az elsőfokú bíróság végzésének a helybenhagyását kérték.
Az I. r. vádlott a bírósághoz címzett beadványában súlyos családi körülményeire hivatkozott [letartóztatása alatt édesanyja meghalt, 80 éves édesapjának és 2 gyermekének (akik tanulók) ő az egyedüli támogatója], továbbá egyre súlyosbodó betegségeire (rendszeres eperohamok, gyomorgörcs, légzési zavarok, nyaki gerincsérv stb.) figyelemmel kérte a szabadlábra helyezését, hogy egészségi állapotát helyre tudja állítani, lelkileg és idegileg is a tárgyaláson rendelkezésre tudjon állni.
A II. r. vádlott védője észrevételében annak a véleményének adott hangot, hogy már az 1896. évi XXXIII. törvény is különböző időtartamokban maximálta az előzetes letartóztatás alkalmazhatóságát. Az 1998. évi XIX. törvény pedig, amely 2003. március 1-jétől hatályos, szintén rendelkezik az előzetes letartóztatás időbeli korlátozásáról. Kiemeli továbbá: több évig nem lehet kitenni a terheltet annak, hogy bizonytalan legyen a sorsát illetően. Utal végül arra, hogy az előzetes letartóztatás mint a legsúlyosabb következményekkel járó kényszerintézkedés alkalmazására csak azokban az esetekben kerülhet sor, amelyekben nincs lehetőség enyhébb következményekkel járó kényszerintézkedés alkalmazására. Amennyiben az előzetes letartóztatással elérni kívánt cél a lakhelyelhagyási tilalommal is elérhetőnek látszik, indokolt az enyhébb kényszerintézkedés alkalmazása. Mindezekre tekintettel a védő egyetértett az elsőfokú bíróság döntésével.
Az ügyészi fellebbezés nem alapos.
Az előzetes letartóztatás a terheltek személyi szabadságát a legsúlyosabban korlátozó kényszerintézkedés, amelyet csak elkerülhetetlenül szükséges esetekben és mértékig szabad elrendelni. Az ítélkezési gyakorlat következetes abban, hogy az előzetes letartóztatás nem előre hozott büntetés, hanem a büntetőeljárás sikerének a biztosítására szolgáló intézkedés. Ezért a büntetőeljárási törvény a bíróságra az eljárás valamennyi szakaszában különböző határidők felállításával ró kötelezettséget a kényszerintézkedések indokoltságának folyamatos vizsgálatára [Be. 95. § (1), (2) és (3) bek.]. Ebből következik: minden olyan esetben, amikor a bűncselekmények jelentősebb tárgyi súlya és a várható büntetés súlyossága folytán a terhelt szökésétől vagy az elrejtőzés veszélyétől alapos okkal tartani lehet, az előzetes letartóztatásban eltöltött idő tartamának fokozott jelentősége van, ugyanis a fogva tartásban eltöltött idő beszámításával csökken a kiszabandó büntetés még letöltendő része.
A fentiekben kifejtettekre tekintettel az adott ügyben az első fokon eljárt bíróság megalapozottan tűzte ki előkészítő ülésre a kiemelkedő tárgyi súlyú, ténybeli és jogi megítélésében jelentős ügyet, mivel észlelte, hogy a két vádlott előzetes letartóztatásban töltött ideje a 2 és fél évet eléri, az időmúlás jelentősége fokozottan jelentkezik.
Körültekintően és behatóan vizsgálta a két vádlott személyi társadalomra veszélyességét, személyi körülményeiket a kényszerintézkedés kérdésében történő állásfoglaláskor.
A büntetőeljárások sikerét biztosító biztonsági intézkedések enyhébb formája a Be. 99. §-ában, valamint a 99/A, B és C §-aiban szabályozott lakhelyelhagyási tilalom intézménye. A lakhelyelhagyási tilalom a terheltnek a mozgási szabadságát, a lakóhely szabad megválasztásának jogát korlátozza a büntetőeljárás zavartalan lefolytatása érdekében. A törvény a 99. §-ának (1) bekezdésében utal arra, hogy a hatóság a 92. § (1) bekezdésében meghatározott esetekben – ha ez a bűncselekmény jellegére, a terhelt személyi körülményeire, különösen egészségi állapotára, idős korára, családi körülményeire tekintettel elegendőnek látszik – lakhelyelhagyási tilalmat rendelhet el.
Az előzetes letartóztatás okaira történő hivatkozás azt a kötelezettséget rója az ügyben döntésre jogosult bíróságra, hogy ez esetben is köteles vizsgálni a szökés, elrejtőzés, a bizonyítás veszélyeztetése, a bűnismétlés veszélye fennállási lehetőségeit. Kizárólag akkor rendelhető el lakhelyelhagyási tilalom, ha az előzetes letartóztatásnak valamelyik oka avagy okai az elbíráláskor is fennállanak, a büntetőeljárás sikerét azonban a lakhelyelhagyási tilalom is alkalmas biztosítani.
A törvényhozó azzal, hogy a lakhelyelhagyási tilalom körében is különböző végrehajtási formákat jelölt meg, így a legsúlyosabb e körben a házi őrizet avagy meghatározott terület, körzet, tartózkodási hely, lakóhely megváltoztatási tilalma, differenciálási és egyéniesítési lehetőséget biztosít a bíróságoknak a konkrét ügyben történő kényszerintézkedés kérdésében való állásfoglalásra.
Az elsőfokú bíróság az előkészítő ülésen körültekintően mérlegelte, hogy a terheltek újabb szökése, elrejtőzésének megakadályozása és a büntetőeljárás bírósági szakaszában jelenlétük biztosítása elérhető-e, amikor a lakhelyelhagyási tilalomnak a rendőrség folyamatos ellenőrzési kötelezettsége mellett házi őrizeti végrehajtási formáját rendelte el.
Az I. r. és a II. r. vádlottak 1999. április 15-től állnak kényszerintézkedés hatálya alatt. A közel 2 és fél éves időtartam mellett nem hagyható figyelmen kívül az a további hosszabb időigény, amely alatt az elsőfokú bíróság a nagy volumenű büntetőügyben a tárgyalás előkészítését és lefolytatását biztosítja. Egy esetleges ismételt előzetes letartóztatás újabb hosszadalmas szabadságelvonást eredményezne.
Amikor a törvény a lakhelyelhagyási tilalom feltételei között a bűncselekmény jellegét nevesíti, ez akként értelmezendő, hogy jelentős különbséget kell tenni a vagyon elleni, az élet elleni vagy egyéb súlyos, erőszakos bűncselekmények között. Vitathatatlan tény, hogy a vádban megjelölt vagyon elleni bűncselekmények nagy számú halmazata, a mintegy 7 milliárd forintos kárérték e bűncselekménykategóriában kiemelkedő tárgyi súlyú. Nem tekinthető azonban azonos megítélésűnek az élet elleni támadásokkal. Ugyanígy a kiszabható büntetések súlyossága sem egyenértékű.
Az adott ügyben az elkövetés időpontjainak is jelentősége van, figyelembevéve a Btk. 2. §-át, amely szerint az elkövetéskor hatályos enyhébb büntetési tételkeretek az irányadóak.
Mindezeket a szempontokat és körülményeket mérlegelve, annak rögzítése mellett, hogy a cselekmények tárgyi súlya és a várható büntetés súlyossága folytán a szökés és elrejtőzés veszélyétől – tekintettel az elfogató parancs alapján történt kézrekerítésre is – tartani kell, továbbá az I. r. vádlott személyi, családi körülményeit és egészségi állapotát is mérlegelve nem tévedett az elsőfokú bíróság, amikor az I. r. és a II. r. vádlottak előzetes letartóztatását megszüntette, és házi őrizetüket rendelte el. A házi őrizet időtartamát ügydöntő határozatának kihirdetéséig határozta meg mindkét vádlott tartózkodási helyének megjelölésével, akként, hogy az adott lakást engedély nélkül nem hagyhatják el. A rendőrség folyamatos őrzésének elrendelése is törvényes döntés.
Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság nem értett egyet az ügyészi fellebbezésnek azzal az indokával, hogy ,,az előzetes letartóztatás oka nem szűnt meg'', mivel a házi őrizet elrendelésekor a fentiekben részletesen kifejtettek szerint az előzetes letartóztatás okai alapozhatják meg ennek a biztonsági intézkedésnek az elrendelését is.
Ugyanakkor nem értett egyet a II. r. vádlott meghatalmazott védőjének az írásos észrevételében kifejtettekkel sem. Bár az 1896. évi XXXIII. és az 1998. évi XIX. törvény elveinek idézése helytálló, a Legfelsőbb Bíróságnak azonban az adott ügyben meghozandó döntéskor a hatályos eljárási szabályokat kell alapul venni, és nem a korábbi, illetve a még hatályba nem lépett rendelkezéseket.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság törvényes döntését helybenhagyta.
Megjegyzi a Legfelsőbb Bíróság, hogy törvényesen figyelmeztette az elsőfokú bíróság a vádlottakat a végzés rendelkező részében a házi őrizet megszegésének következményére a rendbírság kilátásba helyezésével, és amennyiben a házi őrizet szabályát a vádlottak bármelyike súlyosan megszegi, esetlegesen okot ad az előzetes letartóztatás ismételt elrendelésére is; célszerű volt e körülményre is felhívni a vádlottak figyelmét.
(Legf. Bír. Bf.V.2280/2001. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás